Nem is volt kérdés tárgya többé. Azon párosával való hosszu utazás előtt, melynek házasság a neve, s mely átvezet az egész életen, Godfrey el volt határozva megkerülni az egész világot, - a mi néhanapján sokkal veszedelmesebb. De arra számitott, hogy utjából egész megállapo-dottan tér haza; ifju most, visszatérése után férfiú lesz. A kinek módja volt szemlélni, itélni, összehasonlitani. A kinek alkalma volt kiváncsiságát, tudvágyát kielégiteni. Azután nem fog más várni rá, minthogy nyugodalmas, otthonülő ember legyen, a ki boldogan él a hitvesi tűzhely mellett, s a kit semminü kisértés nem csábit el attól többé soha. Igaza volt-e vagy nem? Valami jó irányu s érthető leczkének nézett-e elébe? A jövőre bizzuk, hogy e kérdésre helyettünk feleljen.

Azt azonban ismételjük, hogy Godfrey el volt ragadtatva.

Fina aggodalmaskodott, lelki küzdelmeket állt ki, de nem mutatva mindebből semmit, bele látszott nyugodni a kényszerü elválás és várakozás ezen éveibe.

Tartelett tanár, ő, a ki ugy hozzá volt szokva, hogy a táncz legkülönbözőbb fordulataiban is megtartsa teste egyensulyát, elveszitette szokott biztosságát s hiába igyekezett azt visszanyerni. Tulajdon szobája padlóján is tántorgott, mintha már valamely hajó födélzetén vagy kabinjában lenne, a melyet föl-alá dobál a hullámtorlás és a szélvihar.

A mi Kolderup W. Vilmost illeti, mióta határozata e részben megtörtént, kevéssé volt közlékeny, különösen unokaöcscsével szemben. Ajkai összeszoritásából, szemeinek pillái alatt félig lehunyásából azt lehetett kiolvasni, hogy valami rögeszme vert gyökeret fejében, a hol rendesen nagy kereskedelmi spekulácziók tervei forrongtak.

– Ugy! te utazni akarsz, - mormogá néha fogai közt, - utazni akarsz, a helyett, hogy megházasodnál, a helyett, hogy itthon maradnál, a helyett, hogy egész nyugalmasan boldog ember lennél!... No jó, hát csak utazzál!

Az előkészületekhez azonnal hozzá láttak.

Mindenekelőtt az uti terv kérdése merült fel, vitattatott meg és lett eldöntve.

A felett kellett első sorban határozni, hogy Godfrey délnek, keletnek, vagy nyugatnak induljon-e el.

Ha délnek megy, a «Panamából Kaliforniába és Brit Kolumbiába» járó, továbbá a «Southampton-Rio-Janeirói teherszállitó» társaságok közt válogathatott, a melyek segitségével Európába juthat.

Ha keletnek indul, a nagy Pacific-vaspálya pár nap alatt elviheti New-Yorkba, s onnan a «Cunard», «Inman», «Fehér csillag», «Hamburg-Amerikai» vagy «Franczia-oczeántuli» czimű tengeri hajózási vállalatok közül bármelyik átviszi az ó-világ partjaira. Ha nyugatnak óhajtott volna menni, az «Aranykor» óczeántuli gőzhajó társaság segitségével könnyen eljuthatott Melbourneba s onnan az «Ausztráliai keleti gőzhajó társaság» hajóival a suezi csatornához.

Az utazási eszközök közt tehát válogathatott, s hála mindezek számtanilag pontos, összevágó és összekombinált működésének, a világ megkerülése ma már nem egyéb, mint egyszerü kéjutazási séta.

De a friskói nábob leendő örökösének utazása nem ily módon volt végbemenendő.

Nem! Kolderup W. Vilmosnak kereskedelmi czélokból egész hajóhada volt vitorlás és gőzerőre épült hajókból. Azt határozta tehát, hogy ezek közül egy «az ifju Morgan Godfrey rendelkezésére bocsáttatik», mintha csak valamely vérbeli herczegről lenne szó, a ki élvezet hajhászás czéljából utazik, - atyja alattvalóinak költségén.

Rendeletei folytán az «Álom» nevü, hatszáz tonnás és kétszáz lóerejü gőzös azonnal hozzálátott a készülődéshez. Az ut intézőjéül Turcotte kapitány volt kiszemelve, egy valóságos tengeri medve, a ki bejárta már a világ minden tengerét, minden irányban. Jó és merész tengerész volt, ki hozzá szokott a hullámveréshez, a viharhoz, az örvényekhez; s ötvenöt éves létére kitöltötte már tengeri szolgálatának negyvenedik évét. Oda állni a kormány mellé, s igy nézni szemébe minden vésznek, puszta játék volt e bátor «matróz» előtt, kit nem próbált és viselt meg soha semmi, csak a «szárazföldi betegség», a midőn t. i. pihenni volt kénytelen. Hozzá szokva ahhoz, hogy folyton valamely hajó födélzetén legyen, az is szokásává vált, hogy egyre lóbálja magát jobbra, balra, előre, hátra, mintha a szárazföldön is vernék a hullámok és ingatná a szél.

Egy kormányos, egy gépmester, négy fütő s tizenkét matróz, egészben véve tizennyolcz ember volt kiszemelve a hajó személyzetéül, a mely, ha óránként nem is tehetett hosszabb utat nyolcz (angol) mértföldnél, nem volt hijában más, kitünő tengerészeti tulajdonságoknak. Igaz, hogy gyorsasága nem volt elég nagy, hogy nekivágjon a hullám-torlásnak, mikor a tenger viharos; de viszont a hullámtorlás nem csaphatott össze fölötte, a mi - el kell ismerni - elég kárpótlás a gyorsaságban való fogyatékosságért, kivált mikor az ut nem sietős. Továbbá el volt ez a hajó látva vitorlás készülékkel is, s kedvező szél esetén, ötszáz négyszögyardnyi vitorlavászna kifeszitésével, gyorsaság tekintetében is pótolni lehetett hiányait.

Egyébiránt pedig nem kell azt hinni, hogy e hajó utja kizárólag kéjutazás jelentőségével birt. Kolderup W. Vilmos sokkal praktikusabb ember volt, hogysem ne igyekezett volna más tekintetben is hasznositani ezt a járművet, mely 15 vagy 16 száz nagy mértföldnyi utra indult meg a világ minden tengerén keresztül. Elindulásakor üres volt ugyan, de nem volt nehéz a rendes vizvonalban tartani az által hogy «water-ballast»-jait (viz terhelőit) megtöltötték vizzel, a melyeket aztán annak rendje és módja szerint ki lehetett üriteni, ha arra szükség leendett. Tudniillik az volt a szándék, hogy a hajó utközben tölti meg ezeket a hombárokat, és sorba járja a gazdag kereskedő telepeit, egyiket a másik után, mintha csak egyik vásárról a másikra menne. Nem kellett tőle tartani, hogy Turcotte kapitány ekképen be ne tudja hozni az ut költségeit. Morgan Godfrey szeszélye egyetlen dollár költséget sem szabad volt, hogy okozzon a háznak, hisz az az uj házaspár uj főkönyvi lapjának szolgált volna terhére! Szolid kereskedő házakban az ilyesmit el szokás kerülni.

Mindezt azokban a hosszú s nagy titokban tartott összejöveteleken állapitották meg, melyek Kolderup W. Vilmos és Turcotte kapitány közt lefolytak. S ugy tetszett, hogy ez első tekintetre oly egyszerünek látszó ügy rendezése nem megy valami könnyen, mert a kapitánynak sokszor el kellett látogatni a kereskedő irodájába. Mikor onnét kijött, élesebben látó szemek, mint azokéi voltak, a kik a palotában laktak, azonnal észrevették volna, hogy arcza különösen neki van hevülve, hogy haja ég felé van borzolva, mintha lázas kézzel bolygatta volna azt valaki át meg át, szóval, hogy egész lénye zavartabb, felindultabb, békétlenebb, mint rendesen. Különös hangu kitöréseket is hallhattak volna, a melyek arra szolgálhattak bizonyitékul, hogy e tanácskozások nem folytak le vihar nélkül. Abból magyarázható ez, hogy a kapitány, a maga cziczomátlan nyiltságával, nagyon szembe tudott szállni Kolderup W. Vilmossal is; a ki eléggé szerette s becsülte, hogy megengedje neki az ellenmondást.

Végtére is ugy látszott, hogy minden rendbejött. Ki engedett, Kolderup W. Vilmos-e, vagy Turcotte kapitány, nem tudnám megmondani, mert nem ismerem vitatkozásuknak még csak tárgyát sem. Mégis inkább arra lennék hajlandó fogadni, hogy a kapitány engedett.

Bármint is történt, elég az hozzá, hogy mintegy nyolcz napnyi tanácskozás után a kereskedő és a tengerész nyilván egyetértésre jutottak; de Turcotte azért egyre ilyesmit dörmögött fogai közt:

– Százezer ördög és hajófenék! Soha se lássak több hajót, ha csak valaha is gondoltam, hogy én, Turcotte, még egyszer ilyesmibe is vágom a fejszémet.

E közben a hajó fölszerelése gyorsan, rohamosan haladt, s kapitánya sem hanyagolt el semmit, hogy a hajót, melynek «Álom» volt a neve, oly állapotba hozza, hogy már junius első felében tengerre szállhasson.

A san-franciscói tengeröbölbe sok mindenféle hajó jár, sok mindenféle országból és világból.

Ennélfogva a tengerparton készitett szabályos rakodók már évek hosszu sora óta nem lettek volna elégségesek a kereskedelmi áruczikkek betározására s kitározására, ha a mérnökök több pótkikötő létesitésével nem segitettek volna a dolgon. Vörösfenyő oszlopokat vertek ugyanis a vizbe, s reájuk vastag deszkákkal beboritott állványt raktak. Minden ily térfoglalással kisebbitették az öbölben a tengert; de az öböl rengeteg nagy. Igy aztán gerendákból és deszkákból valóságos rakodó telepeket nyertek magán a vizen, a melyek mellett a két óczeán gőzösei, a kaliforniai folyók gyors hajói, minden ország járművei, az amerikai partok evezős hajói nyugodtan s teljes rendben foglalhattak állást, a nélkül, hogy egymást agyonnyomták volna.

Az ily mesterséges kikötők egyikében, a Warf-Mission-utcza végén, volt vizrebocsátva Turcotte hajója.

Semmit sem mulasztottak el, hogy a Godfrey megutaztatására kiszemelt gőzös a legjobb viszonyok közt indulhasson el. Fölszerelés, élelmi készlet, minden, a leggondosabb tanulmányozás alá vettetett. A hajókötelek kifogástalanok voltak, a kazán páratlan, a gép hatalmas. Esetleges használat s a szárazfölddel való összeköttetés fentartása czéljából még egy gőzcsónakot is csatoltak a hajóhoz, a mely gyors volt s elmerülhetetlen, s utközben nagyon hasznos szolgálatokat tehetett.

Szóval, junius 10-re körülbelül minden készen volt. Nem volt más hátra, mint a tengerre szállás. A személyzet, melyet Turcotte kapitány a vitorlák kezelése vagy a gép vezetése czéljából a hajóra állitott, valódi válogatott hajósokból állt, a kiknél jobbakat találni az egész kikötőben bajosan lehetett volna.

A hajó fenekét az élő állatok egész sereglete foglalta; el, köztük agutik, bárányok, kecskék, baromfiak; az élelmezésről ezenfelül az által is gondoskodva volt, hogy a legjobb minőségü huskivonatokkal megrakott egész ládákat vittek magukkal.

A mi az utvonalat illeti, melyet az «Álom» követendő volt, ez bizonyosan hosszu tanácskozás tárgya volt Kolderup W. Vilmos és kapitánya közt bizalmas együttlétük alatt. Most csak annyit lehetett e felől bizonyosan megtudni, hogy az első megállapodási hely Auckland lesz, Uj-Zéland fővárosa; kivéve az esetet, ha az ellenséges szelek tulságos befolyása által okozható kőszénhiány kényszeriteni találja a hajót, hogy fűtő anyag beszerzése végett betérjen vagy a Csendes-tenger valamely szigetének öblébe, vagy Khina valamelyik kikötőjébe.

Mind e részlet különben édes-kevéssé érdekelte Godfreyt, a kire nézve csak az volt a fő, hogy végre valahára tengerre jusson; s egyátalán nem érdekelte Tartelettet, a kinek fölbolygatott lelke előtt mind túlzottabb szinben tüntek föl a tengeri ut veszedelmei.

Még csak egy formalitás teljesitése volt hátra: a fotográfiák formalitásáé.

Vőlegény-ember nem indulhat el hosszu utazásra, hogy az illendőségnek eleget ne tegyen az által, hogy elviszi magával megkerülni a világot annak az arczképét, a kit szeret; - s ott ne hagyja nála viszonzásul a magáét.

Godfrey tehát, utazó öltözetben, kiszolgáltatta magát Stephenson és társa fényképész uraknak a Montgomery-utczában; és Fina, rendes utczai öltözékében, szintén a napra bizta, hogy bájos, bár egy kissé megszomorodott vonásait az ügyes fotográfusok lemezén megörökitse.

Ekkép az együttlétel bizonyos neme biztosittatott.

Fina arczképének külön, diszes hely jutott Godfrey utazó kabinjában; Godfrey arczképének viszont az ifju leány szobájában kerestek megfelelő alkalmas pontot.

Tartelett ur nem volt ugyan vőlegény s egyátalán rá sem gondolt, hogy azzá legyen, mindazonáltal illendőnek találták, hogy ő is megörökittesse magát elindulása előtt. De bármekkora volt is a fényképészek ügyessége, nem sikerült nekik róla megfelelő képet felvenni. A lemezen, akárhány fölvételt próbáltak is, mindannyiszor csupa zavaros foltok mutatkoztak, a melyekből vajmi nehéz lett volna fölismerni a táncz és testtartás eme nagynevü mesterét.

Ennek oka az volt, hogy a lefényképezendő - minden előleges figyelmeztetés daczára, a melylyel a fényképészek, követve e részben a világszerte minden fotográf teremben kezdettől fogva uralkodó szokást, egyátalán nem fukarkodtak, - nem maradt nyugodtan a helyén s állásában.

Erre más módszert kisérlettek meg, gyorsabb, hirtelenebb «pillanat» alatt megörökitö eljárással. Nem használt. Tartelett izgett-mozgott, hánykolódott és lóbálózott, mint akár az «Álom» kapitánya.

Le kellett hát mondani arról, hogy e nevezetes férfiu képének hű mását megőrizzék. A mi helyrehozhatatlan szerencsétlenség leendett az utókorra, ha - a mire szörnyüség még csak gondolni is - az ó-világ felé tervezett ut helyett Tartelett utja abban a más világban talált volna végződni, a melyből nincs többé visszatérés.

Junius 9-én minden rendben volt. Az «Álom» már csak a fűtésre várt.

Előrelátólag fölszerelt s kiállitott irásai, távozási engedély, hatósági bizonyitvány, biztositási kötvény, mind készen állt; s a Kolderup-ház könyvvivősége két nappal előbb mindent a maga helyére szállitott.

Magán e napon nagy bucsu-ebéd volt a Montgomery-utcza Kolderup palotájában. Godfrey szerencsés utazására s pontos hazatérésére ittak.

Godfrey ellen nem lehetett panasz, hogy eléggé meg ne lett volna hatva. Fina elszántabb s nyugodtabb volt, mint ő. Tartelett ur pedig pár pohár pezsgőbe temette rossz sejtelmeit, a minek hatása alól nem tudott szabadulni egész az elutazás perczéig. Kicsinybe mult ennek folytán, hogy ott nem hagyta hegedüjét, melyet abban a perczben vittek utána, a mikor már felszállóban volt az «Álom»-ra.

Az utolsó istenhozzád elhangzott a födélzeten, az utolsó kézszoritás megtörtént a hajóhidon; aztán a gép néhány lökést adott a hajónak, mely erre elindult a parttól.

– Isten veled Fina!

– Isten veled Godfrey!

– Vezéreljen az ég! - tevé hozzá nagybátyjuk.

– Vezéreljen, ám, még pedig vissza! - mormogá fogai közt Tartelett tanár.

– S egy pillanatra se feledd el, Godfrey, - szólt ujból Kolderup W. Vilmos, - a jeligét, melyet az «Álom» visel.

Confide, recte agens! (Ha jóban jársz, ne csüggedj!)

– Soha sem feledem el, Vilmos bátyám! Isten veled Fina!

– Isten veled Godfrey!

A gőzös egyre távolodott; a zsebkendők lobogtak, a mennyire csak a kikötőből el lehetett látni a hajóig, sőt kissé még azon tul is. Nem sokára a san-franciscói öbölből, mely a legnagyobb a világon, kijutottak, s az «Álom» a Golden-Gate nevü szoroson haladt; aztán kifutott a Csendes-tenger vizére, ki tudja, mely megpróbáltatások elé.