Az ezen éghajlat alatt legnagyobb mértékben szigorú téli időjárás végre bekövetkezett. A hideg első jelei már mutatkoztak, s számolni kellett az ezután szükségkép gyorsan beálló fagy következményeivel. Godfreynek tehát nagyon is igaza volt, hogy tűzhelyet rakatott a fa belső részében. Magától értetődik, hogy a deszkakerítés is elkészült, s most már erős ajtó védte az elkerített hely bejáróját.

A következő hat hét alatt, tehát deczember közepéig, sok igen csúnya nap volt, amelyen nem lehetett kimenni. Először is rettenetes viharok köszöntöttek be. Gyökereikig megrázták az óriási fenyők csoportját s elboritották a földet letépett ágakkal, melyeknek különben a tüzhely szükségleteinél jó hasznát vették.

A Vilmos-fa vendégei most már oly melegen öltözködtek, a mint csak lehetett; a ládában talált gyapotkelméket használták, valahányszor élelmi szerek gyűjtése czéljából ki kellett a házból menniök; de az idő csakhamar oly gonosz lett, hogy minden ily vállalkozás lehetetlenné vált.

A vadászatot egészen abba kellett hagyniok s a hó csakhamar oly viharos bőséggel lepte el a földet, hogy Godfrey bizvást azt hihette volna, hogy a sarktenger valamely vendégszeretetlen tájára vetődött.

Tudva van különben, hogy Amerika északi része, melyen az északi szelek úgy süvöltenek át, hogy semmi föl nem tartóztatja őket, a földgömb leghidegebb tájai közé tartozik. A tél áprilison túl is el szokott tartani. Rendkivüli elővigyázatra van szükség, hogy az ember meg-oltalmazhassa magát ellenében. Mindez azt a gondolatot kelté, hogy hátha Fina szigete sokkal feljebb fekszik, mint Godfrey föltételezte.

Ennek következtében a Vilmos-fa belsejét, a mennyire csak lehetett, kényelmesen be kellett rendezni; azonban ennek daczára is a hideg és eső miatt kegyetlen sokat szenvedtek. A konyha tartalékkészlete szerencsétlenségre nem volt elég, a száritott tekenősbékahús lassan-lassan fogyni kezdett; több izben reá kellett szánni magukat, hogy föláldozzanak egy egy birkát, nyulat vagy kecskét, a melyeknek száma a szigetre érkezésük óta nem valami nagyon szaporodott.

S ez új megpróbáltatásokkal mily keserves gondolatok gyötörték Godfrey lelkét!

Hozzájött még az is, hogy tizenöt nap hosszat makacs láz gyötörte. Ha a kis patika nincs, a melyből könnyen kikereshette a szükséges orvosságokat, bizony, ki tudja, fellábadhatott volna-e. Tartelett vajmi kevéssé volt alkalmas arra, hogy e betegsége alatt illő ápolásban részesitse. Különösen Karéfinotu figyelmessége segitette elő gyógyulását.

És aztán azok az emlékek, az a sok maró önvád! Hiszen helyzetéért, a melynek végét be sem láthatta, nem okozhatott senkit, csak önmagát! Magánkivüli állapotában hányszor szólitotta Finát, a kit immár soha sem vélt viszontláthatni, és Vilmos bátyját, a kitől örökre elválasztott-nak hitte magát! Oh minő másnak bizonyult a Robinsonok eme pályája, melyből gyermek-ségének álmai egész ideált alkottak! Most a valóság egész kiábránditó hatásával uralkodott lelkén! Soha, soha nem remélhetett többé visszajuthatni régi tűzhelyéhez.

Igy telt el ez a szomorú deczember hónap; Godfrey csak e hó vége felé kezdett egy kissé uj erőhöz jutni.

Tartelett ellenben, az ég különös kegyelméből, mindétig jól érezte magát. Hanem azért jajgatott szüntelen és kesergett végtelen. Mint Kalipso tanyája Ulisszes eltávozása után, a Vilmos-fa «nem hangzott többé énekétől», - még csak hegedüjétől sem, a melynek húrjait megfagyasztá a hideg.

Meg kell még jegyezni, hogy Godfrey legtöbbet aggódott a felett, hogy hátha ujra veszedelmes vadállatok támadnak rájuk, s hátha a vademberek is, kik a Fina-sziget helyzetét nyilván ismerték, ujra s nagyobb számban visszatérnek. Ezek támadása ellen az elkorlátolás vajmi kevés védelmet nyujtott volna.

Mindent jól megfontolva, a sequoia felső ágai között található menedék nyujtott még legnagyobb biztonságot. Azon igyekeztek tehát, hogy az odavaló feljuthatást minél könnyebbé tegyék. A szük nyilást, melyen a koronára való kijutás előtt át kell bújni, mindig könnyen megvédelmezhetik.

Karéfinotu segitségével sikerült Godfreynek a fa egyik bütykétől a másikig szabályos közökben rendes létrafokformát helyezni el s ezek mellett gyökérből készitett kötél függvén, a felmászás jelentékenyen gyorsítható lett.

– No lám, - mondá e munka elvégeztével mosolyogva Godfrey, - most megvan már a téli szállásunk ide lenn, meg a nyaralónk oda fenn.

– Jobb szeretném, ha pusztán egy pinczénk lenne is, csak az a Montgomery-utczán lenne, - felelé Tartelett.

Eljött Krisztus születésének ünnepe, a szép karácsony, melyet oly fényesen szoktak megülni az amerikai Egyesült államokban. Nyomban azután elkövetkezett uj év napja, melyhez annyi gyermekkori emlék tapadt, s mely most ködös, esős, havas, hideg, komor időjárásával oly kelletlen kilátások közt nyitotta meg az esztendőt.

Hat hónapja volt már, a mióta az Álom hajótöröttjeinek semmi érintkezése nem volt a külvilággal.

Az év kezdete egyátalán nem mutatkozott szerencsésnek. Készen kellett lenni, hogy Godfrey és társai ujabb s az eddigieknél is szörnyűbb megpróbáltatásokat lesznek kénytelenek elszenvedni.

A hó január 18-ig nem szűnt meg esni. A nyájat ki kellett ereszteni, hogy legelhessen oda kinn s gondoskodjék, ugy a hogy tud, élelméről ő maga.

Nap lementével igen nedves éj borult a tájra s a sequoiák komor vidéke a legteljesebb sötétség leplébe burkolódott.

Godfrey s Karéfinotu, bent a Vilmos-fában, ágyukon elterülve hiába igyekeztek aludni. Godfrey, egy fenyőág határozatlan fényénél, a bibliában levelezett.

Tiz óra felé valami távoli, lassan-lassan közeledő moraj hallatszott a sziget északi részéből.

Nem lehetett tévedni. A vadaktól származott e zaj, melyek a környéken bolyongtak s e jelenségben a legborzasztóbb az volt, hogy ez uttal a tigris és a hiéna üvöltése az oroszlán s a párducz orditásával egy borzasztó hangversenynyé olvadt össze. Godfrey, Tartelett és a fekete mondhatatlan aggodalom által megszállva hirtelen fölkeltek. Ha a vadállatok eme megmagyarázhatatlan támadásával szemben Karéfinotu osztozott is társai félelmében, meg kell jegyezni, hogy csodálkozása legalább is akkora volt, mint félelme.

Két halálveritékes órán keresztül mindhárman talpon voltak. Koronkint meg-megújult az üvöltés, nem valami nagy távolban. Aztán megint elhallgatott, mintha a vadállat-csorda, nem ismervén a vidéket, melyen jár, találomra szétoszlott volna. Ha igy történt, remélhették, hogy a Vilmos-tanya talán megszabadul a támadástól.

– Mindegy! - gondolá magában Godfrey, - ha csak a legutolsóig ki nem írtjuk e bősz állatokat, nem lesz többé nyugtunk e szigeten.

Kevéssel éjfél után az orditás fokozott erővel s ezuttal már megint közelebb megkezdődött. Nyilvánvaló volt, hogy az üvöltő csorda közeledik a Vilmosfához.

Ez most már semmi kétséget nem türő bizonyosságnak tetszett. Pedig hát hol vették magukat ezek a vadállatok? Mostanában nem juthattak a szigetre. Előbb ott kellett már lenniök, mint a hogy Godfrey oda vetődött. Már pedig, ha ott voltak, hogy történhetett, hogy ez az egész falka ugy el tudott rejtőzni, hogy Godfrey kirándulásai és vadászatai közben, a mikor bejárta a közép-erdő rengetegeit s a sziget legtávolabb eső vadonát is, soha nem látta még csak nyomukat sem. Mely rejtélyes barlang okádta rájuk ezt az oroszlán-, hiéna-, tigris és párducz-özönt? Minden eddigi megmagyarázhatatlan jelenség között valóban ez volt a legmegmagyaráz-hatatlanabb!

Karéfinotu nem akarta, nem tudta hinni, a mit hallott. Nála ez az orditás a legnagyobb mértékű elképedést idézte elő. A lobogó tűz lángjánál, mely a Vilmosfa belsejét megvilágitotta, fekete ábrázatán a legkülönösebb elfintorodást lehetett észlelni. Tartelett szegény reszketett, jajgatott, siránkozott a maga szögletében. Kérdezősködni szeretett volna Godfreytől mind a felől, a mi történik; de annak se kedve, se gondja nem volt rá, hogy feleljen. Nagy szerencsétlenség előérzete bántotta; s törte a fejét, miképen szabaduljon attól.

Egyszer vagy kétszer ő és Karéfinotu kiment egész a keritésig. Az volt a czéljuk, hogy megnézik, elég erősen be van-e támasztva az ajtó belülről.

Ép mikor künn voltak, nagy zajjal rohant egy csorda a Vilmos-fa felé.

Csak a birkák, kecskék s a többiek voltak. A vadállatok orditását hallván, bizonyára elfogta őket a rémület, s közeledésüket érezve, bódultan hagyták oda legelőjüket s menedéket keresni rohantak a kerités mögé.

– Ki kell nekik nyitni az ajtót! - kiáltá Godfrey.

Karéfinotu fejével bólintott. Nem volt rá szükség, hogy Godfrey az ő nyelvén beszéljen, hogy most megértse, mit akar.

Az ajtót kinyitották, s a rémült nyáj rohant a kerités mögé.

Hanem ebben a perczben, a kinyitott ajtó mögül, egyszerre csak szemek villogása tűnt elő, a melyek izzó fényét a sequoia csoport által fokozott sötétség még feltünőbbé tette.

Már nem volt idő az ajtót bezárni. Odavetni magát Godfreyre, bevonszolni a lakásba, s annak ajtaját magukra rántani: mindez Karéfinotura nézve egy pillanat műve volt.

Ujabb orditás mutatta, hogy három vagy négy vadállat benyomult a kerités mögé.

S ekkor e rettenetes orditásba a bégetés és mekegés szivszakgató hangversenye vegyült. A házi állatok nyája, megfogva, mint valami csapdában, ki volt szolgáltatva e vérszopók kegyetlenségének.

Godfrey és Karéfinotu, felkúszván a sequoia héján vágott két kis ablakig, látni iparkodott, hogy mi történik künn a sötétben.

A vadak, - még nem tudhatták, oroszlánok, párduczok vagy tigrisek-e - nyilván megtámadták a nyájat s megkezdték pusztitásukat.

E perczben vak rémülete esztelen ösztönétől indittatva, Tartelett felkapott egy puskát s találomra ki akart lőni az egyik ablakon.

Godfrey megakadályozta.

– Nem! - mondá. - E sötétségben szó sem lehet arról, hogy a lövés egyéb legyen üres pufog-tatásnál! Már pedig nem szabad elvesztegetni a töltést! várjuk meg a nappalt!

Godfreynek igaza volt. A golyók csak ugy érhették volna a házi állatokat, mint a vadállatokat, sőt bizonyosabban azokat érték volna, mert többen, számosabban voltak. Megmenteni őket most már lehetetlen volt. Hanem ha talán feláldozzák őket, el lehet érni, hogy a vadak jól laknak, s eltávoznak a bekerített térről napkelte előtt. Akkor aztán lenne idejök, gondoskodni arról, hogy védelmezzék magukat uj támadás eshetősége ellenében.

Aztán meg e sötét éjjel s mindaddig, a mig lehetséges volt, tanácsosabbnak tetszett, hogy ne árulják el a vadállatok előtt, hogy emberi lények is vannak a közelben, a kiket bizony-bizony még többre találnának becsülni minden állati zsákmánynál. Nyugodtan maradván, tán kikerülnek minden egyenes támadást a Vilmos-fa ellen.

Tartelett képtelen lévén akár ilynemü, akár másféle okoskodást megérteni, Godfrey beérte azzal, hogy egyszerűen elvette tőle fegyverét. A tánczmester erre levetette magát ágyára s átkozni kezdte az utazást, az utazókat, s a félbolondokat, kik nem tudnak nyugodtan házi tűzhelyük mellett maradni.

Két társa ujra elfoglalta figyelő állását az ablaknál. Innen voltak tanúi, a nélkül, hogy beleavatkozni módjukban lett volna, annak az irtóztató öldöklésnek, mely künn a sötétben végbe ment.

A bárányok és kecskék vészjósló bégetése lassan-lassan szünni kezdett, akár azért, mert nagyobb részük már össze volt marczangolva, akár, hogy kimenekültek a kerítés mögül, a hol aztán nem kevésbbé biztos halál várt reájuk. Helyrehozhatatlan veszteség fenyegette e részben is, a kis gyarmatot; de Godfrey most nem ért rá, hogy a jövőn tünődjék, eléggé fenyegető volt a jelen, hogy az vegye igénybe minden gondolatát.

Nem lehetett semmit tenni, semmit megpróbálni a pusztítás e művének megakadályozására.

Esti tizenegy óra lehetett, midőn a dühöngő orditás egy pillanatra szűnni kezdett.

Godfrey és Karéfinotu még egyre figyelve néztek kifelé; ugy tetszett nekik, mintha egyre nagy árnyak vonulnának el a kerités mellett, mig a távolból ujabb léptek zaja ütötte meg füleiket.

Nyilván némely vad, a melynek szagló érzékét későn ütötte meg a vérbűz, mely a Vilmos-fa környékén eltölté a léget, most sietett csatlakozni a falkához, mely már előbb odakapott. S ott jártak és keltek, meg-megkerülvén a fát, s dühökben rekedt és tompa dörmögést hallatván. Ez árnyalakok egy része a földön kúszott, mint megannyi óriási macska. Hogy az elpusztított nyáj nem elégitette ki éhségüket, az már bizonyosnak látszott.

Sem Godfrey, sem társai nem mozdultak. Teljes csendben maradván, remélhették, hogy talán kikerülhetnek minden direkt támadást.

Egy szerencsétlen lövés azonban hirtelen elárulta itt létüket s a legnagyobb veszedelmet zúditotta nyakukra.

Tartelett teljesen magánkivül való állapotban hánykódván, fölkelt ágyáról. Felragadott egy revolvert a mielőtt még Godfrey és Karéfinotu megakadályozhatta volna, nem tudva, mit tesz, s azt hivén hogy egy tigris készül reá ugrani, elsütötte a pisztolyt. Golyója átfúrta a Vilmos-fa ajtaját.

– Szerencsétlen! - kiáltá Godfrey, Tartelettre vetvén magát, a kitől a fekete sietett elvenni a pisztolyt.

Már késő volt. A riasztó lövésre kivülröl erőteljesebben kezdődött ujra az orditás. Borzasztó körmök kaparása hallatszott a sequoia kérgén. Iszonyu lökések rázkódtatták meg az ajtót, mely sokkal gyöngébb volt, semhogy ily támadásnak ellenállhatott volna.

– Védelmezzük magunkat! - kiáltá Godfrey.

És puskájával kezében, golyótartójával övében, ujra elfoglalta helyét az ablaknál.

Legnagyobb meglepetésére, Karéfinotu ugyanúgy tett, mint ő. Ugy van, ugy! a másik puskát - pedig még soha sem bánt vele - a fekete fogta a kezébe, zsebeit tele rakta töltésekkel, s az ablaknál állást foglalt ő is.

Azután megkezdődött a tüzelés e nyilásokon keresztül. S a lövések villámánál Godfrey egyfelől s Karéfinotu másfelől láthatták, minő ellenségekkel van dolguk.

Oda kinn, de a keritésen belül, dühökben ordítva, a lövések zajától neki bőszülve, a golyóktól, melyek részben találtak, a földre terítve s ott hemperegve, legalább husz vadállat népesitette meg a Vilmos-fa környékét; oroszlánok, tigrisek, hiénák és párduczok vegyest. Orditásukra, mely elhangzott a messze távolba, föl lehetett tenni, hogy még több vadállat fog ide seregleni. Már is hallani lehetett messziről valami távoli orditásfélét, mely egyre közeledett a Vilmos-fához. Egész nagy állatsereglet volt, a mely igy egyszerre reá szabadult erre a szigetre.

Godfrey és Karéfinotu azonban, nem gondolván többé Tartelettre, a kinek nem lehetett semmiben hasznát venni, nem pazarolták a töltést, s csak biztosra lőttek. Nem akarván elvesztegetni egy töltést sem, mindig bevárták, mig egy árny jött az ablak elé és akkor lőttek. És találtak, mert a lövés zaját azonnal fájdalmas orditás követte, melyet a pórul járt vadállat hallatott.

Mintegy negyedóra mulva mintha minden megszűnt volna. A vadállatok abba hagyták a támadást, mely többnek közülök máris életébe került, vagy pedig a reggelre vártak, hogy akkor kedvezőbb viszonyok között kezdhessék ujra támadásukat.

Bármint lett légyen is, sem Godfrey, sem Karéfinotu nem érzett kedvet arra, hogy elhagyja állását. A fekete oly jól kezelte fegyverét, hogy ügyességre méltó párja volt Godfreynek. Ha ez csak pusztán utánzási tehetségének volt köszönhető, el kellett ismerni, hogy ez a tehetség nem mindennapi.

Reggeli két óra felé ujabb támadás következett be, minden eddigi támadásnál dühösebb. A veszedelem egyre fenyegetőbb lett, a Vilmos-fa belsejében való állások kezdtek tarthatat-lanokká válni.

A sequoia lábánál ujabb, dühösebb orditozás hallatszott. De az ablakok egyenes irányban levén vágva, sem Godfrey, sem Karéfinotu nem nézhettek maguk alá, s nem tudhatták mi történik ott, s ennélfogva a siker reményével nem is lőhettek támadóikra.

Most a Vilmos-tanya ajtajára irányozták támadásukat a vadak, s bizony nem lehetett benne kétség, hogy az támadásuknak s karmaiknak előbb-utóbb engedni fog.

Godfrey s a fekete leszállt a földre. Az ajtó már ropogott a külső támadásoktól. A sequoia résein meleg állati lehellet szaga hatolt át.

Godfrey és Karéfinotu megpróbálták, hogy megtámasztják az ajtót az ágyak körül használt karókkal, de tartani lehetett tőle, hogy ez sem lesz elegendő.

Nyilvánvalónak tetszett, hogy csakhamar be fog dőlni ez az ajtó, mert az állatok uj erővel rohantak neki, főleg mióta a puskalövések nem árthattak nekik.

Godfrey tehát tehetetlenségre volt kárhoztatva. Ha ő és társai a Vilmos-fa belsejében maradnak addig, míg a támadók oda behatolnak, nyilvánvaló volt, hogy fegyvereik elégtelenek lesznek a védelemre.

Godfrey keresztbe fonta karjait. Látta, hogy az ajtó mindinkább enged, hogy széleinél mindegyre nagyobbul a rés. De nem segíthetett. Az elcsüggedés egy pillanatában szinte kétségbeesetten emelte homlokához kezét. De csakhamar ujra magához tért.

– Nincs más menekvés! Föl kell menni a fára! Mindnyájunknak.

S rámutatott a szük nyilásra, mely a Vilmos-fa belsejéből a tetőre vezetett.

Karéfinotu és ő, magukkal vivén puskájukat s revolvereiket, ellátták magukat töltésekkel is.

Még csak az volt hátra, hogy Tartelettet rábirják, hogy kövesse őket a magasba, a hova eddigelé soha nem vitte rá a lelke, hogy föl merjen hatolni.

Tartelett ur azonban nem volt sehol. A mig társai tüzeltek, szépen - felmászott a fára, a maga eszétől.

– Menjünk hát mi is! - mondá Godfrey.

Ez volt az utolsó menedék, a vadállatok támadása ellen mindenesetre biztos. Ha mindjárt valamelyik tigris vagy párducz meg is próbálná, hogy felhatoljon a sequoia koronájára, könnyü lenne ellene a védelem a szűk nyilásnál, a melyen át kell bujnia.

Godfrey és Karéfinotu nem voltak még harmincz lábnyi magasban, a midőn a Vilmos-fa belsejéből vad orditás hangzott fölfelé.

Ha csak pár pillanattal tovább időznek oda lenn, végük van. Az ajtó betörött.

Mindketten siettek fölfelé mászni, s végre elérték az odu felső nyilását.

Oda fönt rémült vészkiáltás fogadta őket. A Tartelett kiáltása, a ki már azt hitte, hogy valami párducz vagy tigris mászott fel idáig. A szerencsétlen tánczmester kétségbeesett rettegés közt kapaszkodott egy ágba, szörnyen aggódván, hogy le talál zuhanni.

Karéfinotu oda ment hozzá, kényszeritette, hogy vállát hozzá támaszsza egy fölötte emelkedő ághoz, a melyhez aztán övénél fogva erősen hozzá kötötte.

Azután, míg egyrészről Godfrey helyezkedett el ugy, hogy a nyilás felett bizton uralkodhassék; a másik felől Karéfinotu foglalt helyet, hogy minden támadót kereszttűzbe foghassanak.

Azután várakoztak.

Igy minden valószinüség szerint remélniök lehetett, hogy semmi támadás nem fog ellenükben sikerülni.

Godfrey azonban ennek daczára látni akarta, hogy mi történik odalent, de az éj még sokkal sötétebb volt, semhogy ez sikerülhetett volna. Ennélfogva hallgatózni kezdett, s a szakadatlanul felhangzott üvöltésből csakhamar meggyőződhetett arról, hogy a támadóknak még eszük ágában sincs eltakarodni a csatatérről.

Egyszerre, ugy reggeli négy óra felé, nagy világosság lett észlelhető a fa tövénél. Csakhamar kisugárzott az ablakon és az ajtón is. Egyidejüleg bántó füst hatolt fölfelé, s a felső nyiláson kitódulva, terjedni kezdett a fa ág-bogai között.

– Még mi nem történik velünk! - kiáltá Godfrey.

E jelenség könnyen megmagyarázható volt. A vadállatok, feldulván a Vilmos-fa egész belsejét, szétszórták a tüzhelyen volt zsarátnokot. Annak parazsától csakhamar tüzet fogtak a szobában levő különböző tárgyak. A láng megkapta a törzs héját is, mely rendkivül száraz-ságánál fogva szerfölött gyulékony volt. Az óriási tűlevelü tövén kezdve lángba borult.

A helyzet tehát rettenetesebb lett, mint eddig bármikor volt.

E pillanatban, a tűz felhatoló világánál, mely élénken sütött a fa alja környékére, látni lehetett a vadállatokat, a mint a Vilmos-fa lábánál dühöngtek.

Ugyan e pillanatban borzasztó robbanás hallatszott. A sequoia, roppantul megrázva, gyöke-rétől fogva legfelsőbb ágai csucsáig megreszketett.

A lőpor-készlet tartaléka robbant fel a Vilmos-fa belsejében, s a levegő, erőszakosan megráz-kódtatva, ugy tódult ki a fa odujának felső nyilásán, mint a gáz szokott robbanás alkalmával.

Godfreyt és Karéfinotut ez a robbanás majd ledobta elfoglalt helyéről. S ha Tartelett hatalmasan oda nincs kötve az ághoz, bizonyára menten lezuhant volna a földre.

A vadállatokat megrémitette e robbanás, s többé kevésbbé megsebesitve, futásnak és menekülésnek eredt valamennyi.

De ugyanakkor a hirtelen robbanás által erőre kapott tűz még az eddiginél is nagyobb arányokat öltött. Mint valami óriási kemenczének máglyája, ugy ápolta s élesztette azt, a mint emelkedett az óriási fának mind hatalmasabban égő anyaga. E széles és hatalmas lángok, a mint a belső részeket nyaldosva terjedtek, csakhamar kihatoltak a törzsön kivül is, s rendkivüli pattogás közt, mely revolver-lövöldözéshez hasonlított, vették hatalmukba az óriási fa lehulló lombozatából nagy mennyiségben ott levő száraz ágakat. Vakitó fény világította meg most már nem csupán az óriási fák környékét, hanem az egész partot is, a Lobogó-Ponttól egész az Álom-öböl déli fokáig.

A tűz nemsokára megfogta a sequoia alsó ágait is, s fenyegetően közeledett azon részhez, a melyen Godfrey s két társa menedéket talált. E tűzben kellett tehát megégniök s nem volt egyéb menekülésök, mint a fa tetejéről a lángok elől leugrani a földre?

Igy is, ugy is bizonyos halál várt reájok.

Godfrey számot vetett magával, nincs-e még más lehetőség is a menekülésre? Nem volt! Az alsó ágak már tűzben voltak, s sűrű füst zavarta s elhomályositá a nappal első világát, mely keletről jelentkezni kezdett.

E pillanatban óriási reccsenés hallatszott. A sequoia, gyökerein egészen elégve, nagyot reccsent, meghajolt s összedőlt.

De dőltében a fa reá zuhant a vele szomszédos fák lombozatára. Hatalmas ágai összeakadtak azokéival s igy rézsut feküdve, lógva maradt, mintegy negyvenöt foknyi szöget alkotva a földhöz.

Abban a pillanatban, melyben az óriási fa összerogyott, Godfrey és társai veszve hitték magukat!...

– Január tizenkilenczedike! - kiáltá ekkor egy hang, melyet Godfrey, rémületében is elámulva, azonnal megismert...

Karéfinotu volt!... ugy van, Karéfinotu, a ki e szavakat mondta, és pedig angolul, holott eddig ugy látszott, hogy sem nem ért, sem nem beszél angolul.

– Mit mondasz?... - kiáltá Godfrey, ki az ágak között egészen oda kúszott hozzá.

– Azt mondom, - felelé Karéfinotu, - hogy a mai nap az, a melyen az ön Vilmos bátyjának meg kell érkeznie, s ha nem érkezik meg, akkor ugyan pórul járunk.