Godfrey szerfölött le volt hangolva. Ez a nem remélt kilátás a menekülésre, mely aztán oly végzetesen meghiúsult, fog-e ismétlődni még egyszer? Remélhette-e, hogy ismétlődik? Nem! Föltehető volt, hogy e hajó közönyösségében, mely elhaladt Fina-szigete látó körében, a nélkül, hogy csak a legcsekélyebb hajlandóságot is mutatott volna azt figyelemben részesiteni,

– osztozkodni fog mind a többi hajó is, mely a Csendes-tenger ez elhagyatott részére téved. Miért is közelednék a többi jobban e ponthoz, mint ez közeledett, mikor a szigetnek még kikötője sem volt?

Godfrey erre következett éjszakája igen szomoru éjszaka volt. Minden pillanatban felriadt álmából, s azt képzelte, hogy a távolból ágyúszót hall; aztán eltünődött rajta, hát hogyha a gőzösről mégis észre találták venni a tüzet, mely a parton még most is lobog, s hátha most ágyúlövéssel akarják tudtul adni közeledésüket.

Godfrey hallgatózott... De mindez nem volt egyéb, mint tulizgatott agyvelejének káprázatos játéka. Mire a nap fölkelt, ugy tetszett előtte, mintha ez az egész hajólátomány nem lett volna egyéb álomnál, mely már az este vette kezdetét.

De nem! Az mégis egész bizonyos volt, hogy a Fina-sziget mellett - alig két kis mértföldnyire attól - hajó mutatkozott; de, fájdalom, ugyan olyan bizonyos volt az is, hogy reá sem hederitett a szigetre.

Erről a csalódásáról Godfrey egy szót sem szólt Tartelettnek. Ugyan mi haszna lett volna abból, ha szól? Különben ez a könnyelmü kedély soha sem gondolt, csak a legközelebb következő huszonnégy órára. Ennélfogva a szigetről való szabadulás lehetőségének gondolata egyátalán nem foglalkoztatta. Esze ágában sem volt, hogy a jövő még nagy események válságait zudíthatja nyakukba. Neki már kezdett emlékezetében elmosódni San-Franciscó. Ő reá persze nem várt ott menyasszony, sem dúsgazdag nagybácsi. Ha ő most a föld e zugában tánczleczkét nyithat, teljesen boldognak érezte volna magát, ha mindjárt nem is lett volna egyetlen egynél több tanitványa.

Pedig a tánczmesternek nem volt igaza, midőn azt gondolta, hogy e szigeten, a melyen nincsenek sem vadállatok, sem vademberek, semmi oly eseménytől sem kell tartani, a mi által biztonlétük megzavartatnék. Még ugyanaz nap olyas valami történt, a mi által optimizmusa kemény próbára lett téve.

Délután négy óra felé Tartelett rendes szokása szerint osztrigát és csigát szedni ment a Lobogó-Pont mögött fekvő partvidékre, a midőn egyszerre Godfrey azon vette észre, hogy lélekszakadva rohan vissza a Vilmos-tanya felé. Gyér haja egész üstökké merevült feje tetején.

– Mi a baj? - kiáltá nem minden aggodalom nélkül, társa elébe szaladva Godfrey.

– Ott!.. ott!.. - felelé Tartelett, egyik ujja hegyével a tájra mutatva, mely észak felé, a Vilmos-tanya óriási fái közt, keskeny szegélyben ide látszott.

– De mi van ott? - kérdé Godfrey, kinek első dolga volt oda sietni a sequoiák előtti cserjéshez.

– Csónak!

– Csónak?

– Az bizony!.. s rajta vademberek!.. Egész ármádia vadember!.. Talán emberevők..!

Godfrey a jelzett irány felé nézett...

Egész ármádia egyátalán nem volt ott, mint a hogy a szegény fejét veszített Tartelett mondta; de csak a mennyiség tekintetében tévedt.

A tengeren tényleg volt egy kis csónak, e pillanatban elég csöndesen haladva vagy fél kis mértföldnyire lehetett a szigettől, valahol a Lobogó-Pont irányában.

– S miből következteti, hogy emberevők? - kérdé Godfrey, a tánczmesterhez fordulva.

– Hát abból, hogy a Robinsonok szigetére rendesen előbb vagy utóbb emberevők szoktak érkezni.

– Nem inkább valami kereskedő hajónak csónakja az talán?

– Hajónak a csónakja?

– Igen, egy gőzösé, mely tegnap délután szemem láttára ment el a sziget mellett.

– S ön erről nekem mit sem szólt! - kiáltott fel Tartelett, kétségbeesetten emelve föl a kezét.

– Ugyan már minek szóltam volna, - felelé Godfrey, - mikor azt kell hinnem, hogy az a hajó visszahozhatatlanul eltünt. Ámde ez a csónak ahhoz tartozhatik. Majd meg fogjuk látni.

S gyorsan visszatérve a Vilmos-fához, kihozta onnét messzelátóját s ujra elfoglalta helyét a cserjésben.

Onnét egész figyelemmel szemlélhette a csónakot, a melyről viszont szintén szükségkép észre kellett venniök a Lobogó-Pont zászlaját, melyet gyöngén lobogtatott az enyhe szellő.

Godfrey levette szeméről a messzelátót.

– Vadak!.. Csakugyan!.. Igazán vadak!

Tartelett rogyni érezte inait s egész testén a rémület reszketése vett erőt.

A csónak, a melyet Godfrey már tisztán kivett, csakugyan vadak csónakja volt s közeledett a sziget felé. Ugy volt e ladik készitve, mint a polinéziaiak ladikjai szoktak lenni, elöl hajlított nádon elég nagy vitorlával, hátul kormányfával, a mely az egyensuly megőrzését lehetővé tette még a szél ellenkező behatása daczára is.

Godfrey tökéletesen ki tudta venni még a csónaknak formáját is; prao volt e hajócska, a mi arra mutatott, hogy Fina-szigete nem lehet messze a maléziai partoktól. De nem malájok voltak, a kik a csónakon közeledtek; fekete arczu, félig meztelen alakok voltak ezek, lehettek vagy tizenketten.

Nagy volt hát a veszedelem, hogy meg találják őket látni. Bezzeg sajnálta most Godfrey, minek is tűzte ki azt a zászlót, melyet a hajóról nem látott meg senki, de melyet a vademberek bizonyosan megláttak. S most már késő lett volna eltávolítani. És ez igazán kellemetlen körülmény volt. Ha bizonyosnak is látszott, hogy e vadak, midőn eltávoztak valamely szomszédos szigetről a czélból, hogy ide jöjjenek, ezt a szigetet lakatlannak gondolták; mint a hogy az is volt az «Álom» hajótörése előtt: most ott lebegett a zászló, s ez nyilván elárulta, hogy emberi lények vannak a szigeten. S hogy rejtőzzenek el, ha ki találnának kötni?

Godfrey nem tudta, mire határozza magát. Egyelőre az volt a feladat, hogy szemmel tartsa, kikötnek-e a vadak a szigetre vagy nem. Ehhez képest kellett aztán később határozni.

A messzelátóval szemén tekintetével követte a csónakot; látta, a mint eléri a hegy előfokát, aztán megkerüli, majd a part mentén leevez, s végtére kiköt a parthoz, tulajdon annak a pataknak torkolatánál, a melynek vize két kis mértfölddel fölebb a Vilmos-tanyának tett jó szolgálatokat.

Ha tehát e vadak arra gondoltak, hogy a viz mentén bejönnek a szigetre, nagyon rövid idő alatt oda érkezhetnek hozzájuk, a nélkül, hogy megakadályozhatták volna őket.

Godfrey és Tartelett rohanva siettek vissza lakó helyükhöz. A feladat mindenekelőtt az volt, hogy némely intézkedéseket tegyenek, a melyek által a hirtelen meglepetés ellenében magukat biztosíthatják, s időt nyerhetnek védekezésük előkészítésére. Godfrey egyesegyedül e felett tünődött. A mi a tánczmestert illeti, az ő eszméinek egészen más menete volt.

– Itt van ne! - mondá magában, - sorsát senki el nem kerülheti. Igy volt a végzet könyvében megirva. Lehetetlen volt, hogy máskép történjék. Senki nem lehet a nélkül Robinsonná, hogy egy szép nap csónak ne kössön ki szigetén, s azon előbb vagy utóbb be ne köszöntsenek a kannibálok! Mi még nem vagyunk itt, csak három hónapja s ő emberevő uraságaik máris jelentkeznek. Igazán belátom, hogy sem De Foë, sem Wyss nem túloztak semmiben. Tessék már most, ezek után, Robinsonnak lenni.

Érdemes Tartelett! senkinek sem «tetszik» Robinsonná lenni; mindenki akarata ellen lesz azzá, s alig lehetett volna találóbb szavakat használni a helyzet jellemzésére, mint azt, hogy sorsotokat az angol és svájczi elbeszélő sorsával hasonlitottad össze!

A Vilmos-fához való visszaérkezés után Godfrey azonnal a következő elővigyázati intézkedéseket tette. Először is a nagy fa előtt gyujtott tüzet eloltották s a hamut szétszórták, betemették, hogy nyoma se maradjon; kakasok, tyukok és csirkék már bevonultak tyukketreczük-be, hogy ott töltsék az éjt s igy be kellett érni azzal, hogy a ketreczül szolgáló hely bejáróját tele rakják bokrokkal, ugy hogy az, a mennyire lehet, el legyen rejtve a szem elől; a mi egyéb állatjuk volt, amerikai nyul, bárány, kecske, azokat szétkergették a rétségben, ámbár igen kellemetlen volt, hogy ezeknek is nincs valami istálóféléjük, a mibe be lehetne őket zárni; a szerszámokat, eszközöket behordták a házba, semmit sem hagytak kivül, a mi arra mutathatott volna, hogy erre emberek jártak. Aztán, Godfrey és Tartelett bemenvén a Vilmos-házba, magukra zárták annak ajtaját szinte légmentesen. Ez az ajtó, mint tudva van, a fenyő lehasított héjából készült, ugy, hogy a törzs héjával egészen egymásba illett, minélfogva remélni lehetett, hogy tán elkerüli a benszülöttek figyelmét, főleg ha azok nem vizsgálják a fát tüzetesen. Ugyanigy jártak el az ablakokkal is, melyekre szintén ráillesztették tábláikat. S aztán minden tüzet kioltottak a lakásban, mely igy egész sötétben maradt.

Oh milyen hosszú éjszaka volt ez! Godfrey és Tartelett figyeltek a legcsekélyebb, kivülről jövő zajra is. Egy száraz ág zizegése, a szél süvöltése megreszkettette őket. Azt vélték, hogy lépteket hallanak a fák körül. Ugy tetszett nekik, mintha kerülgetnék a Vilmos-fát. Akkor Godfrey, fölkapaszkodván az egyik ablakhoz, kissé kinyitotta tábláját, s nagy aggodalommal eltelve kinézett a homályba.

Még semmi sem volt ott.

Azonban Godfrey csakugyan léptek zaját hallotta a földről. Hallása e részben nem tévedhetett. Még egyszer kitekintett, s akkor látta, hogy csak a kinn maradt kecskék voltak, melyek ótalmat kerestek a fák alatt.

Különben, ha a benszülöttek valamelyike föl találná fedezni lakó helyüket, Godfrey tisztában volt magával a felől, hogy mi tévő lesz. Maga után hivja Tartelettet a felső nyiláson keresztül s felkapaszkodik vele a felső ágak közé, hol jobban módjukban lesz ellenállani. Puska és

revolver állván rendelkezésükre, s töltényük is bőven levén, remélhették, hogy ellent fognak állhatni tiz tizenkét vad ember támadásának, a kik tüzelő fegyver nélkül vannak. Föltéve, hogy nyilakkal s dárdákkal föl is lesznek fegyverkezve, nem volt valószinü, hogy alulról jövő támadásuk sikeres lehessen a felülről jövő s puskatüzzel intézett védelem ellenében. Ha meg betörnének a lakóház ajtaján, s belülről akarnának feljutni a fa lombozatához, ezt ugyancsak megkeserülhetnék, mert a szűk nyilást, melyen át kell hatolniok, a felül levők egész kényelmesen védelmezhetnék.

Különben Godfrey egyátalán nem beszélt erről az eshetőségről Tartelettnek. Szegény embert eléggé megrémitette már a csónak megérkezése. Az a gondolat, hogy tán kénytelen lesz, mint valami madár a fészkébe, fölmenekülni a fa lombjai közé, nem lett volna alkalmas arra, hogy őt megnyugtassa. Ha majd a dolog sürgőssé válik, akkor Godfrey maga után remélte vonhatni Tartelettet, a nélkül, hogy időt engedne neki bővebb reflexiókra.

Az éj a félelem s remény váltakozó érzelmei közt telt el. Semmi közvetetlen támadás jelei nem mutatkoztak. A vadak még nem hatoltak elő a sequoiacsoportig. Tán a nap keltét várták, hogy bekalandozzák a szigetet.

– Bizonyosan ugy lesz, - mondá Godfrey, - minthogy zászlónk nyilván elárulja előttük, hogy a szigeten laknak! De ők mindössze csak tizen-tizenketten lehetnek s igy óvatosságra vannak utalva. Nem tudhatják, hogy mindössze is két hajótöröttel lesz dolguk. Ezért nem kalandoznak erre, csak napkölte után, ha ugyan meg nem telepednek...

– Ha ugyan nap költe előtt vissza nem hajóznak, - felelé Tartelett.

– Hogy visszahajóznának? De akkor mit kerestek volna éjnek idején Fina szigetén?

– Azt nem tudom - felelé a tánczmester, ki rémületében semminő más magyarázatot nem tudott adni a vadak ideérkeztének, mint emberhus után való vágyódásukat.

– Bármint legyen is, - folytatá Godfrey, - holnap reggel, ha a vadak nem jönnek a Vilmos-fához, mi megyünk elibük.

– Mi?

– Ugy van! Mi. Egyáltalán nem oly ajánlatos, hogy szétváljunk, mert ki tudja, hogy nem kell-e majd együtt menekülnünk az erdő mélyébe s ott elrejtőzni egy pár napra, míg a csónak el nem távozik. Mindez a mellett szól, hogy együtt maradjunk, Tartelett!

– Csitt! - vágott közbe remegő hangon a tánczmester. - Ugy tetszik, mintha kivülről zajt hallanék.

Godfrey ujra felkapaszkodott az ablakhoz, de csakhamar ismét leszállt.

– Nincs baj, - mondá. - Még mindig nem látok semmi gyanusat. Csak barmaink térnek vissza a fák alá.

– Tán mert kergetik őket! - kiáltá Tartelett.

– Ellenkezőleg, igen nyugodtaknak látszanak, - felelé Godfrey. - Hajlandó vagyok hinni, hogy pusztán a hajnali harmat hidege ellen menedéket keresni jönnek a fák alá.

– Ah jaj! - sóhajtott Tartelett oly elkeseredett hangon, hogy a helyzet komoly veszedelmei nélkül Godfreyt bizonyára hangos kaczajra késztette volna, - ime ezek a dolgok mind nem estek volna meg rajtunk, ha nyugodtan otthon maradunk a Kolderup-palotában, a Montgomery-utczán.

– A nap nem sokára fenn lesz, - szólt aztán Godfrey. - Egy óra mulva, ha a vadak addig nem jelentkeznek, eltávozunk a Vilmos-fából s a sziget északi része felé indulunk, «megvizsgálni az ellenséges tábor környékét.» Tudja ön a puskát fogni, Tartelett?

– Fogni?... Azt tudom!

– De akkor a meghatározott irányban el is tudja sütni?

– Meglehet!... Ámbár még nem próbáltam s nem sok a bizodalmam, hogy az én puskám golyója kárt tegyen valakiben...

– Ki tudja, hátha maga a puskadurranás elégséges lesz a vadak megriasztására.

Egy óra mulva elég világos volt már arra, hogy a szem a sequoiák környékén túl is ellát-hasson.

Godfrey erre egymásután, de óvatosan levette az ablaktáblát mind a két ablakról. A délre nyilón át mit sem látott, a mi rendkivüli lett volna. A házi állatok nyugodtan legeltek a fák alatt s egyátalán nem voltak megriadva. Ezt megtekintve, Godfrey gondosan lezárta ezen ablakot. Az észak felé vágott nyiláson a tekintet egész a tengerpartig elhatolhatott, Mintegy két kis mértföldnyi távolságban észre lehetett venni a Lobogó Pont árboczának csúcsát is; de a patak torkolatát, azt a helyet, a hol a vadak előtte való este kikötöttek, nem lehetett látni.

Godfrey előbb messzelátója nélkül tekintett körül, a Vilmos-fa környékét akarván mindenek előtt e tájról szemügyre venni.

Minden tökéletesen nyugodt volt.

Erre Godfrey, elővevén messzelátóját, végig tekintett a partvidék félkörén, egész a Lobogó-Pont előhegyéig.

Tán, a mint Tartelett mondotta, a vadak - az éjet a szigeten töltve - szépen visszahajóztak, nem is kutatva a szigeten az után, laknak-e rajta vagy nem. Különösnek látszott, - de mégis megtörténhetett.