A NAGY KÍSÉRLET

Rendkívül érdekes kísérletei során, melyek szilárd testeknek gáznemű közegben való feloldását célozták, és az egész előző évet igénybevették, Cyprien figyelmét nem kerülte el, hogy bizonyos anyagok, például a szilícium és alumínium, vízben ugyan nem oldódnak, de vízgőzben erős nyomás alatt és magas hőfokon mégis oldhatók.

Most tehát először is azt kellene megvizsgálni, vajon nem állítható-e elő folyékony széngáz, amit aztán kristályosítani lehetne.

De minden effajta kísérlete eredménytelen maradt, s több heti hiábavaló próbálkozás után elhatározta, hogy kijátssza a „nagyágyút”.

Az ágyú szót itt nemcsak átvitt értelemben használjuk, mert mint látni fogjuk, Cyprien kísérleteiben valóban szerepel majd egy ágyú.

Több azonos jelenség megfigyelése során a fiatal mérnökben az a vélemény alakult ki, hogy a gyémánt ugyanúgy képződik a Kopjéban, mint a kén a szolfatárákban. Tudjuk, hogy a kén a kénhidrogén részleges oxidációjából keletkezik; egy része ugyanis kénsavvá alakul, a többi pedig kristályosodva ülepedik le a szolfatárák falán.

„Ki tudja - mondta magában Cyprien -, hogy a gyémántlelőhelyek nem tekinthetők-e valóságos carbonatáráknak. Ha a hidrogén és a szén vegyülete mocsárgáz alakjában szükségképpen egyesül a vízzel és alluviális lerakódásokkal, nem lehetséges-e, hogy a hidrogén oxidációjával egyidejűleg végbemenő részleges szénoxidáció eredményezi a maradék szén kristályosodását?

Ettől a gondolattól egy vegyésznek már csak egy lépés volt odáig, hogy bármely más anyagon azonos, de mesterségesen előidézett körülmények között, kikísérletezze az oxigén elméletben föltételezett hatását.

El is határozta, hogy tervét nyomban megvalósítja.

Mindenekelőtt, olyan kísérleti berendezést próbált tervezni, amely, amennyire csak lehetséges, létrehozza a természetes gyémánt keletkezésének feltételezett körülményeit. Ennek a berendezésnek azonban nagyon egyszerűnek kell lennie. Hiszen ilyen a természetben vagy a művészetben minden, ami nagyszerű. Az emberiség legragyogóbb találmányai, a nehézkedés törvénye, az iránytű, a könyvnyomtatás, a gőzgép, a távíró - egyáltalán nem bonyolultak.

Cyprien maga látott a munkához. A bánya mélyében kiszemelt egy halom földet, amely különösen alkalmasnak látszott kísérletei számára. Ebből aztán sűrű habarcsot készített s ezt gondosan begyömöszölte egy fél méter hosszú, öt centiméter vastag, nyolc centiméter átmérőjű acélcsőbe.

A cső egy ócska ágyúból származott. Kimberley-ben vásárolta egy önkéntes csapattól, amely egy szomszédos kaffer törzs ellen viselt háborúból hazatérve éppen feloszlott. Az ágyút Jacobus Vandergaart műhelyében kellőképpen átalakították, s így vált a szükséges eszközzé, azaz megfelelő ellenállással rendelkezett, hogy kibírja a belsejében fellépő rendkívüli nyomást.

A cső egyik végét gondosan elzárta; néhány rézdarabot és körülbelül két liter vizet tett belé, s megtöltötte mocsárgázzal, azután jól betapasztotta s mindkét végébe megbízható szilárdságú ércdugókat szorított.

Megvolt tehát a készülék. Nem maradt más hátra, mint hogy rendkívül magas hőfok behatásának vesse alá. Egy nagy visszasugárzó kemencébe helyezte tehát. A tüzet éjjel-nappal kell majd táplálniuk, hogy a készülék két héten át a fehérizzás állapotában maradjon. Hogy a hőveszteség mértékét a lehető legalacsonyabbra szorítsák, s hogy, ha ideje elérkezik, a lehűlés menetét lassítsák, a csövet és a kemencét vastag szigetelő földréteggel borították. Az egész valami óriás méhkashoz vagy eszkimókalyibához hasonlított.

Matakit most már olyan állapotban volt, hogy nagy segítségére lehetett gazdájának. Rendkívüli figyelemmel kísérte a kísérlet előkészületeit, s mivel tudta, hogy gyémántcsinálásról van szó, minden erejével hozzá akart járulni a vállalkozás sikeréhez. Gyorsan megtanulta, hogyan kell táplálni a tüzet, olyannyira, hogy csakhamar teljesen rá lehetett bízni ezt a munkát.

Egyébként nem könnyű elképzelni, hogy ennek a lényegében egyszerű berendezésnek felállítása mily hosszadalmas és fáradságos volt. Párizsban, valamelyik nagy laboratóriumban, két órával az elhatározás megszületése után Cyprien már hozzáláthatott volna a végrehajtáshoz. Itt, e félvad ország közepén, három hétbe tellett, míg a tervezett készüléket, bár tökéletlenül, megvalósíthatta. Pedig a körülmények még kedveztek is neki, hiszen nemcsak az ócska ágyúra bukkant rá a kellő pillanatban, hanem még a szükséges szénmennyiséget is meg tudta szerezni. A tüzelő tudniillik oly ritka volt Kimberley-ben, hogy egy tonnáért legalább három kereskedőt kellett végigkilincselni.

Végül leküzdött minden nehézséget. A tűz lángralobbant, és Matakit ügyelt rá, hogy többé ki ne aludjon.

Elmondhatjuk, hogy a fiatal kaffer roppantul büszke volt megbízatására. Ez a munka nem volt számára teljesen új, mert bizonyos, hogy övéi körében már nemegyszer volt alkalma többé-kevésbé pokoli boszorkánytüzeket éleszteni. Amióta szolgálatába fogadta, Cyprien több ízben észrevette, hogy Matakit a többi kaffer közt valósággal varázsló hírében állt. Varázsló tudománya elemi gyógyítási ismeretekből és apjától örökölt két-három bűvészfogásból állott. Társai mégis hozzáfordultak valódi vagy képzelt betegségeikkel, álomfejtésért vagy viszályaik elintézése végett. Sohasem volt szűkében a tanácsnak, mindig volt valami varázsszere, mindig tudott jósolni, ítéletet mondani. A varázsszerek néha különösek voltak, az ítéletek képtelenek, de honfitársait kielégítették. Kell-e ennél több?

Tegyük hozzá, hogy a fiatal mérnök retortái és üvegcséi - nem is szólva a rejtélyes műveletekről, amelyekben segédkezhetett - nem kevéssé emelték tekintélyét.

Cyprien néha nem állta meg mosolygás nélkül, mikor látta, mily ünnepélyes képpel látja el a derék fickó a fűtő és laboráns szerény tisztét, rak szenet a kemencébe, éleszti a parazsat, vagy tisztogatja a kémcsövet és tégelyeket. Mégis, volt valami megindító ebben a komolykodásban: híven tükrözte ennek a csiszolatlan, de értelmes és tudnivágyó léleknek naiv tiszteletét a tudomány iránt.

Matakit amellett vidám tréfacsináló is volt, kivált Li társaságában. A kínai gyakran látogatott el a Watkins-farmra, így szoros barátság szövődött a két, különböző származású ember közt. Mindketten elég jól beszéltek franciául, mindkettejüket a biztos haláltól mentette meg Cyprien, s mindketten meleg hálával gondoltak rá. Természetes, hogy őszinte rokonszenvet éreztek egymás iránt, s ez a rokonszenv hamarosan benső barátsággá erősödött.

Li és Matakit egymásközt olyan néven emlegette a fiatal mérnököt, amely híven kifejezte iránta való érzésüket. A maguk meghatóan gyermeteg módján kisapának nevezték, és csak a legnagyobb csodálattal és odaadással beszéltek róla.

Ez az odaadás Li részéről abban nyilvánult meg, hogy gondos figyelemmel mosta és vasalta Cyprien fehérneműjét - Matakit részéről abban, hogy szinte vallásos áhítattal és lelkiismeretességgel hajtotta végre gazdája utasításait.

Néha azonban a két jóbarát még ezen túlmenő hévvel is igyekezett kisapa kedvében járni. Megesett például, hogy Cyprien az ebédlőasztalán - mert mostanában otthon étkezett - olyan gyümölcsöt vagy ínyencséget talált, amelyet nem rendelt meg, s amelyről nem tudta, honnét kerülhetett, mert a boltosok számláin egyáltalán nem szerepelt. Vagy előfordult, hogy frissen mosott ingeiben ismeretlen eredetű aranygombok csillogtak. Vagy időnként egy-egy csinos és kényelmes ülőbútor, hímzett párna, párducbőr, értékes csecsebecse járult titokzatos úton-módon a ház berendezéséhez.

És mikor Cyprien akár Lit, akár Matakitot kérdőre vonta, csak kitérő válaszokat kapott:

– Nem tudom!... Nem én voltam!... Nem tartozik rám!...

Cyprien örült volna ezeknek a figyelmességeknek, ha nem nyugtalanítja az a gondolat, hogy eredetük talán nem egészen tiszta. Vajon milyen áron jutottak hozzá? Talán csak eltulajdonították? De gyanakvását semmi sem igazolta, s bár nemegyszer igen alapos nyomozással próbált nyitjára jutni a dolognak, nem ért el eredményt.

Li és Matakit lopva összemosolyogtak a háta mögött, alamuszi pillantásokat és kabalisztikus jeleket váltottak, amelyek ilyesmit jelentettek:

– Látod?... Kisapa nem tud semmiről!

Cyprien lelkét különben is más, sokkal súlyosabb gondok zaklatták. John Watkins nyilván elhatározta, hogy férjhez adja Alice-t, s evégből egy idő óta valóságos kérő-múzeumot rendezett be a házában. Nemcsak James Hilton ült ott majd minden este, hanem minden nőtlen bányász, aki gyémántkutatásban elért sikerei folytán, a farmer véleménye szerint, az eszményi vő valamennyi tulajdonságával rendelkezett. Watkins sűrűn meghívta és megvendégelte őket, abban a reményben, hogy leánya közülük választ majd férjet.

A német Friedel és a nápolyi Pantalacci is a jelöltek közt volt. Mindkettőjüket a Vandergaart-telep legszerencsésebb bányászai közt emlegették. A sikerrel mindig együttjáró tekintélynek sem a Kopjéban, sem a farmon nem voltak híjával. Friedel, amióta tudálékosságát néhány ezer font sterling is igazolta, pedánsabb és pökhendibb volt, mint valaha. Pantalacci pedig, mint afféle gyarmati divatfi, aranyláncokkal, gyűrűkkel, gyémánt melltűkkel páváskodott és fehér vászonruhában járt, amitől arcszíne még sárgábbnak és fakóbbnak tetszett.

De ez a nevetséges alak hasztalan igyekezett bohóckodásával, nápolyi dalocskáival, széplelket fitogtató modorával megkedveltetni magát. Alice nem mutatott iránta különösebb megvetést, nem is látszott, hogy sejtené, milyen céllal jár a házhoz. Csak épp kedvetlenül hallgatta beszédét és sohasem nevetett az élcein és mókás viselkedésén. Sokkal kevésbé ismerte az erkölcsi rútságot, semhogy gyanította volna, mily sötét jellemet takar a léháskodása. Közönséges jöttmentet látott benne, és éppúgy unta, mint a vendégek legtöbbjét. Cyprien teljesen tisztában volt ezzel és nagyon bántotta volna, ha e hitvány fráterrel bizalmas beszélgetésben látja azt a lányt, akit oly nagyon tisztelt, s akihez oly gyengéd érzések fűzték.

Annál is inkább bántotta volna ez, minthogy büszkesége tiltotta, hogy jelét adja fájdalmának, és restellte volna, hogy még ily méltatlan vetélytársat is megalázzon Miss Watkins előtt. De különben is mi jogon tette volna? Mire alapítaná bírálatát? Hiszen semmit sem tudott Annibale Pantalacciról és csak ösztönös ellenszenvének sugallatára alkotott róla elítélő véleményt. Kész nevetség lett volna tragikus megvilágításba helyezni ezt a figurát! Mindezt világosan látta Cyprien és kétségbe ejtette volna, ha Alice bármilyen figyelmet tanúsít egy ilyen ember iránt.

Egyébiránt újból teljesen belevetette magát a munkába, amely éjjel-nappal foglalkoztatta. Nemcsak gyémántcsinálásra készült, hanem tíz-húsz különféle kísérletre, amelyeket az első próba sikere után szándékozott végrehajtani. Már nem érte be azzal, hogy órákon át elméleti adatokkal és képletekkel írta tele a jegyzetfüzeteit. Minduntalan kiszaladt a bányatelepre, új meg új szikla- és földmintákat vitt haza, századszor is újra kezdte az elemzéseket, de oly szigorú pontossággal, hogy kizárjon minden tévedést. Mennél inkább tartott attól, hogy Watkins kisasszonyt elveszítheti, annál szilárdabb lett az eltökélése, hogy mindenáron leküzdi a nehézségeket.

Mindamellett alapjában véve oly csekély volt az önbizalma, hogy nem mert beszélni a fiatal lánynak a folyamatban levő kísérletről. Alice csak annyit tudott, hogy megfogadta tanácsát, visszatért a vegyészethez, s ez a tudat nagyon boldoggá tette.