A szárazföldön. - Január vagy február.

Nyolc hónap választja el a fönti sorokat a most következőktől. A mostaniakat kénytelen vagyok így keltezni: január vagy február, tekintve, hogy pontosabb dátumot nem jelölhetek meg; az idő kicsúszott a kezemből.

Keservesebb időszakot aligha éltünk át megpróbáltatásaink közepett e nyolc hónapnál, melyek során könyörtelen fokozatossággal tárult föl előttünk balsorsunk nagysága.

Miután bennünket fölvett, a Virginia továbbra is teljes gőzzel folytatta útját kelet felé. Amikor magamhoz tértem, a szigetecske, melyen kis híján halálunkat leltük, már régen eltűnt a láthatár mögött. A hajó helyzete szerint, melyet a kapitány felhőtlen égnél állapított meg, éppen azon a helyen jártunk, ahol Mexikónak kellett volna lennie. Mexikónak azonban nyoma sem volt - aminthogy eszméletlenségem idején nem lelték nyomát a középhegységnek -, most pedig egyáltalán semminemű szárazföld nem látszott; akármerre néztünk, minden irányban csak a tenger végtelenje hullámzott.

Volt valami hajmeresztő e megállapításban. Úgy éreztük, elhagy bennünket a józan ész. Hogyan! Még hogy egész Mexikó elsüllyedt!... Iszonyodó pillantásokat váltottunk, azon tűnődve, vajon meddig terjeszthette ki dúlásait a hátborzongató kataklizma...

A kapitány tisztán akart látni: módosította az útirányt, s északnak fordult: ha Mexikó megsemmisült is, lehetetlen, hogy az egész amerikai kontinens így járt.

Pedig így járt. Hiába hajóztunk tizenkét napig északnak, szárazföldre nem találtunk, s éppoly kevéssé, miután száznyolcvan fokos fordulattal délnek haladtunk csaknem egy hónapig. Akármilyen fonáknak tetszett is, meg kellett hajolnunk a nyilvánvaló tény előtt: az egész amerikai kontinens eltűnt a habokban!

Hát csak azért menekültünk-e meg, hogy most majd másodízben is átéljük haláltusánk kínjait? Szó ami szó, minden okunk megvolt ezt hinni. Nem beszélve az élelemről, amely előbb-utóbb elfogy, egy másik szorongató veszedelem is lebegett a fejünk fölött: mivé leszünk, ha a szénkészlet kimerülte hajónkat mozdulatlanságra kárhoztatja? Így szűnik meg dobogni egy elvérző állat szíve. Ezért aztán Morris kapitány július 14-én (ekkor körülbelül Buenos Aires egykori helyén jártunk) leállíttatta a hajógépeket s fölvonatta a vitorlákat. Ezután egybehívta a Virginián tartózkodó valamennyi személyt, legénységet és utasokat, dióhéjban vázolta helyzetünket, s megkért bennünket, gondolkodjunk el rajta higgadtan, s a másnapi tanácskozáson fejtsük ki, mi volna szerintünk a célravezető megoldás.

Nem tudom, bajtársaim valamelyikének jutott-e eszébe valamiféle, többé-kevésbé járható kiút. Ami engem illet, én, megvallom, kétségek közt hányódtam, elgondolni sem tudtam, mit is kéne tenni, amikor az éjszaka folyamán kerekedett vihar eldöntötte a kérdést: kénytelen-kelletlen nyugat felé iramlottunk az orkánszerű szél játékszereként, miközben a nekivadult tenger minden pillanatban elnyeléssel fenyegetett.

A förgeteg harmincöt napig dühöngött, egyetlen percnyi szünet vagy akár csak enyhülés nélkül. Már-már kétségbeestünk, hogy sohasem ér véget, midőn a jó idő augusztus 19-én ugyanolyan hirtelenül tért vissza, mint ahogy megszűnt. A kapitány élt is vele, s megállapította hajónk helyzetét: számítása szerint az északi szélesség negyvenedik és a keleti hosszúság száztizennegyedik fokán voltunk. Ezek pedig Peking koordinátái!

Tehát anélkül, hogy észrevettük volna, elvitorláztunk Polinézia, sőt talán Ausztrália fölött is; ahol pedig most szeltük a habokat, ott terült el valaha egy négyszázmillió lelket számláló birodalom fővárosa!

Ázsia ugyanarra a sorsra jutott-e hát, mint Amerika?

Erről nemsokára meggyőződhettünk. A Virginia délnyugati irányban folytatva útját, Tibet, majd a Himalája magasságába érkezett. Valamikor itt emelkedtek égnek a földgolyó legmagasabb csúcsai. Nos, nézhettünk bármerre, semmi sem bukkant ki az óceán felszíne alól. Azt kellett hinnünk, hogy az egész földkerekségen nem maradt egyéb szilárd pont, mint a szigetecske, mely megmentett bennünket -, hogy egyedüli túlélői vagyunk a kataklizmának, utolsó lakói egy hullámsírba süllyedt világnak!

Ha így van, előbb-utóbb mi is elpusztulunk. S csakugyan, élelmiszer-tartalékaink a szűkös fejadagok ellenére is fogytán voltak, s velük a remény, hogy valaha is fölújíthatjuk őket...

Lerövidítem e hátborzongató hajózásról szóló beszámolómat. Ha megkísérelném, hogy a részletek elbeszélése végett utunk minden napját újra átéljem, megtébolyodnék az emlékektől. Bármennyire különösek és rettenetesek voltak is a korábbi és a későbbi események, bármily nyomorúságosnak látom is a jövendőt - amelyet én már nem érek meg -, mégiscsak e pokoli hajózás idején éltük meg az iszonyat netovábbját. Ó! ez az örökös száguldás a végtelen tengeren! Napról napra lesni, kiköthetünk-e valahol, s minduntalan beletörődni, hogy az útnak mégsincs vége! Egyre csak olyan térképek fölé hajolni, melyekre az emberek berajzolták a partok kanyargó vonalát, s rádöbbenni, hogy az örökkévalónak hitt helyekből többé semmi, de semmi sem létezik! Elgondolni, hogy a Földön csak úgy nyüzsgött az eleven lények megszámlálhatatlan sokasága, hogy emberek milliárdjai, állatok miriádjai jártak-keltek rajta vagy hasították légterét, s hogy mindez egy csapásra elpusztult, hogy ennyi élet úgy hunyt ki együtt, akár pisla láng a szélfúvásban! Folyton csak keresni a magunkfajtát, s hiába! Apránkint megbizonyosodni arról, hogy közel s távol nincs egyetlen eleven lény, s fokról fokra magányunk tudatára ébredni a könyörtelen mindenség közepén!...

Vajon alkalmas szavakat találtam-e, hogy rettegésünket megértessem? Nem tudom. Aligha akadnak egyetlen nyelvben is megfelelő kifejezések egy ilyen sosem-volt helyzet érzékeltetésére.

Miután ott is tengerrel találkoztunk, ahol valaha az indiai félsziget terült el, tíz napig észak felé haladtunk, majd nyugatnak fordítottuk hajónk orrát. Anélkül, hogy helyzetünkben akárcsak a legparányibb változás is beállt volna, áthajóztunk a tenger alatti hegyvonulattá lett Uralon, és azon, ami egykor Európa volt. Ezt követőleg délnek fordultunk, és húsz fokkal túlhaladtunk az Egyenlítőn, majd elcsüggedve kutatásaink eredménytelenségén, ismét az északi irányt követtük, s egészen a Pireneusokon túlig átszeltük az Afrikát és Spanyolországot lepő víztömeget. Az igazat megvallva, lassan hozzászoktunk az iszonyathoz. Ahogyan haladtunk, mindig megjelöltük utunkat a térképen, s mondogattuk: „Itt volt Moszkva... Varsó... Berlin... Bécs... Róma... Tunisz... Timbuktu... Saint-Louis... Orán... Madrid...” - de egyre közönyösebben; a megszokás folytán végül már minden megrendülés nélkül ejtettük ki ezeket a valójában olyannyira tragikus szavakat.

Hanem - legalábbis, ami engem illet - én még nem vesztettem el a szenvedésre való képességemet. Ezt aznap vettem észre (körülbelül december 11-e lehetett), amikor Morris kapitány így szólt hozzám: „Itt volt Párizs...” Azt hittem, a lelkem szakad ki e szavakra. Hogy az egész világ elsüllyedt, legyen! De Franciaország - az én Franciaországom! - és jelképe, Párizs!

Mintha zokogást hallottam volna. Odafordultam: Simonat sírt mellettem.

Még négy napig hajóztunk észak felé; azután Edinburgh magasságában délnyugatra fordultunk, Írországot keresve; majd megint a keleti irányt követtük... Tulajdonképpen vaktában bolyongtunk, hiszen semmivel sem szólt több érv az egyik, mint a másik irány mellett...

Elhaladtunk London fölött; vízi sírjánál némán tisztelgett az egész legénység. Öt nappal később, amikor éppen Danzig magasságában jártunk, Morris kapitány teljes fordulatot vezényelt, s délnyugati irányt parancsolt a kormányosnak. Emez lélektelenül engedelmeskedett. Ugyan, bánta is ő! Mintha bizony nem ugyanez a kép fogadna mindenütt!...

Kilenc napja hajóztunk az iránytű változatlan állása szerint, amikor utolsó kétszersült-darabkánkat is lenyeltük.

Rémült pillantásaink láttán Morris kapitány hirtelen parancsot adott a hajógépek újbóli bekapcsolására. Vajon mi járhatott a fejében? Még most is ezen tűnődöm. De a parancsot végrehajtották, s a hajó sebessége megnövekedett...

Két nap múltán már kegyetlenül kínzott bennünket az éhség. A harmadik napon szinte mindenki makacsul fekve maradt, csupán a kapitány, továbbá Simonat, a legénység néhány tagja és jómagam győztük még erővel a hajó vezetése körüli teendőket.

A böjt ötödik napján tovább csappant a munkára kész kormányosok és gépészek száma. Még huszonnégy óra, s immár álltányi ereje sem lesz senkinek.

Ekkor már több mint hét hónapja hajóztunk. Több mint hét hónapja szántottuk keresztül-kasul a tengert. Január 8. lehetett. („Lehetett” - mondom, nagyobb pontosságra képtelenül, tekintve, hogy számunkra a naptár addigra sokat vesztett jelentőségéből.)

Nos, ezen a napon történt, hogy miközben a kormányrudat fogtam, s egész ernyedő figyelmemet az irány tartására próbáltam összpontosítani, mintha valamit észrevettem volna nyugaton. Attól tartva, hogy káprázat játszik velem, kimeresztettem a szememet...

Nem, nem tévedtem!

Valósággal elbődültem, majd belekapaszkodva a kormányrúdba, harsány hangon kiáltottam:

– Föld jobbra előttünk!

Micsoda varázslatos hatása volt e szavaknak! Egy csapásra föltámadt minden haldokló; beesett arcok sora tűnt föl a jobb oldali hajóperem könyöklője fölött.

– Ez bizony föld - mondta Morris, szemügyre véve a láthatáron felködlő foltot.

Fél órával később kételynek már nem lehetett helye. Csakugyan földre bukkantunk az Atlanti-óceán kellős közepén, miután hasztalanul kerestünk ilyet az egykori kontinensek teljes felületén!

Délután három óra felé már kivehettük az utunkba került partvidék részleteit, s éreztük, amint a kétségbeesés ismét úrrá lesz rajtunk. Mert bizony ez a partszakasz nem hasonlított semmiféle másikra, s egyikünk sem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna ilyen kietlen és vad tájékot.

Azon a földön, amelyen a kataklizma előtt éltünk, igen gyakori szín volt a zöld. Egyikünk sem ismert olyan mostoha partot, olyan sivár vidéket, ahol ne akadt volna néhány cserje, vagy akár csak egy-két fűcsomó, de legalábbis néhány zuzmó- vagy mohafolt. Itt semmi ilyesmi nem volt. Nem láttunk egyebet, mint egy nagy, feketéllő szirtfalat, amelynek lábánál sziklák hevertek kaotikus összevisszaságban; sehol egy növény, sehol egy fűszál. Ez a hely maga volt a maradéktalan, az abszolút kietlenség.

Két napig jártunk e meredek szirtfal mentén anélkül, hogy a legkisebb hasadékra leltünk volna. Csak a második nap estéjén fedeztünk föl egy tágas, a nyílt tenger szélétől minden irányban védett öblöt, amelyben aztán horgonyt vetettünk.

Miután partra eveztünk, első dolgunk az volt, hogy táplálékot keressünk. A partot ugyanis teknősbékák százai és kagylók milliói lepték el. A szirtek között mesés számú homárt, langusztát és rövidfarkú rákot láttunk, nem is szólva a tömérdek halról. Más táplálékforrás híján ez a gazdag élővilágú tenger minden bizonnyal korlátlan időkig képes ellátni bennünket élelemmel.

Jóllaktunk, majd egy sziklahasadék mentén fölkapaszkodtunk a fennsíkra, ahonnét tág kilátás tárult elénk. A partsáv képe nem csalt: körös-körül mindenütt csak puszta kő volt, többnyire elszáradt algával és hínárral borítva, ám égen-földön sehol egy élőlény, sehol egy fűszál. Hellyel-közzel egy-egy kis tavacska (jobban mondva: pocsolya) ragyogott a napfényben. Szomjunkat akarván oltani, a vizet sósnak találtuk.

Az igazat megvallva, meg sem lepődtünk. Ez a tény csak azt igazolta, amit az első perctől fogva gondoltunk, tudniillik, hogy ez az ismeretlen földrész csupán a minap született, s hogy úgy, ahogyan van, a tengerből emelkedett ki. Ezért olyan sivár és kihalt. S ezért borítja az az egyenletes iszapréteg, amely a párolgás következtében máris repedezik és porlik...

Másnap délben meghatároztuk helyzetünket: az északi szélesség tizenhetedik foka és huszadik perce, illetve a nyugati hosszúság huszonharmadik foka és ötvenötödik perce voltak koordinátáink. A térkép alapján megállapíthattuk, hogy valóban a tenger kellős közepén vagyunk, hozzávetőleg a Zöld-fok magasságában. S most mégis: nyugatra föld, keletre tenger terült el, ameddig csak elláthattunk.

Bármilyen barátságtalan és visszataszító volt is a kontinens, amelyen a lábunk megvetettük, nem tehettünk egyebet, mint beérni vele. Ezért aztán késlekedés nélkül nekiláttunk, hogy kirakodjunk a *Virginiá*ról. Válogatás nélkül mindent a fennsíkra hordtunk, ami csak a hajón volt. Emezt előzőleg szilárdan, négy horgonnyal, villa alakban tizenöt ölnyi mélyre lekötöttük. Ebben a nyugodt öbölben nem fenyegette veszély, így hát minden további nélkül magára hagyhattuk.

Mihelyt a kirakodás megtörtént, új élet kezdődött. Először is meg kellett...