Mit keresett a Duncan Új-Zéland keleti partján?

Nincs toll, mely leírhatná, mit is érzett Glenarvan, mit éreztek barátai a régi skót dal hallatán. Amikor a Duncan fedélzetére léptek, a dudás rázendített a malcolmi nemzeti dalra, s a legénység harsány éljenzéssel fogadta a laird visszatértét.

Glenarvan, John Mangles, Paganel, Robert, sőt még maga az őrnagy is sírva ölelkezett össze. Tomboltak örömükben. A földrajztudós valósággal megkergült: ugrándozott, s közben elmaradhatatlan látcsövével a bennszülöttek partra igyekvő pirogjait figyelte.

A hajó legénysége elcsöndesedett, mikor végre észrevették, hogy Glenarvannak és társainak milyen rongyos az öltözéke, milyen szörnyű szenvedések nyomát viseli lesoványodott arcuk. Kísértetek tértek vissza a hajóra; nem azok a bátor, nagyszerű utazók, akik három hónappal ezelőtt bizakodva indultak a hajótöröttek felkutatására. A véletlen, a puszta véletlen vezette őket vissza erre a hajóra, melyet nem reméltek többé viszontlátni! De milyen siralmas állapotban, milyen kimerülten értek vissza!

Glenarvan nem törődött gyötrő éhségével, szomjúságával, mindenekelőtt azt akarta megtudni Tom Austintól, hogyan került erre a vidékre.

Miért volt a Duncan Új-Zéland keleti partján? Hogyhogy nem került Ben Joyce kezére? Miféle jó szerencse vezette a hajót a menekülők útjába?

Miért? Hogyan? Mi végből? Így kezdődtek a Tom Austinra záporozó kérdések. Az öreg tengerész azt sem tudta, melyiket hallgassa. Végül úgy határozott, hogy csak Glenarvan lordra figyel, csak neki felel.

– A fegyencek? - kérdezte Glenarvan. - Mit csinált a fegyencekkel?

– A fegyencekkel?... - kérdezte Tom Austin, aki mit sem értett az egészből.

– Igen, a nyomorultak, akik megtámadták a jachtot!

– Miféle jachtot? - hüledezett Tom Austin. - Lordságod jachtját?

– Igen, Tom! A Duncant! Hát Ben Joyce, aki a hajóra jött?

– Nem ismerek semmiféle Ben Joyce-t - felelte Tom Austin. - Sosem láttam.

– Sosem! - kiáltott fel elképedten Glenarvan. - Akkor hát mondja meg végre, Tom, mit keres a Duncan Új-Zéland partjain?

Glenarvan, lady Helena, Mary Grant, Paganel, az őrnagy, Robert, John Mangles, Olbinett, Mulrady és Wilson eddig sem értették, min csodálkozik az öreg tengerész, most aztán ugyancsak megdöbbentek, mikor így szólt:

– De hiszen a Duncan lordságod parancsára van itt!

– Az én parancsomra?! - kiáltott Glenarvan.

– Igen, mylord. Én csak az ön január 14-i levelének utasításait hajtottam végre.

– Az én levelem! Az én levelem! - kiáltott fel Glenarvan.

A tíz utazó Tom Austin köré sereglett, s majd fölfalták tekintetükkel. Hát mégis eljutott a Duncanra a Snowy partján írt levél?

– Magyarázza meg, Tom, mert már azt sem tudom, hol áll a fejem - mondta Glenarvan. - Kapott egy levelet?

– Igen, lordságodtól.

– Melbourne-ben?

– Melbourne-ben, akkor, mikor befejeztük a hajó javítását.

– És ez a levél?

– Nem az ön keze írása volt, de ön aláírta, mylord.

– Úgy van. Egy Ben Joyce nevű fegyenc vitte önnek ezt a levelet.

– Nem, hanem egy Ayrton nevű matróz, a Britannia fertálymestere.

– Igen! Ayrton és Ben Joyce egyazon személy. És mi állt ebben a levélben?

– Az a parancs állt benne, hogy nyomban hagyjam el Melbourne-t, és jöjjek...

– Ausztrália keleti partjaira! - kiáltott fel Glenarvan olyan hevesen, hogy az öreg tengerész egészen belezavarodott.

– Ausztrália keleti partjaira? - ismételte Tom tágra nyílt szemmel. - Nem! Új-Zélandról volt szó a levélben!

– Dehogyis, Tom - felelték Glenarvan társai egyszerre -, Ausztráliáról!

Tom Austin megszédült. Glenarvan olyan magabiztosan beszélt, hogy már maga is kezdte azt hinni, hogy rosszul olvasta a levelet.

Ő, a hűséges, pontos tengerész, ő tévedett volna ekkorát? Zavarában elvörösödött.

– Nyugodjék meg, Tom - mondta lady Helena -, így kellett történnie...

– Nem, asszonyom - felelte az öreg Tom -, nem! Bocsásson meg, de ez lehetetlen! Nem tévedtem! Ayrton is olvasta a levelet, és éppenséggel ő volt az, aki azt akarta, hogy az ausztráliai partokra menjek!

– Ayrton? - kiáltott fel Glenarvan.

– Ő bizony! Állította, hogy téves a levél, hogy önök a Twofold-öbölben várnak minket!

– Megvan még a levél, Tom? - kérdezte az őrnagy, akinek ugyancsak furdalta oldalát a kíváncsiság.

– Megvan, Mac Nabbs úr - felelte Tom Austin. - Mindjárt hozom.

Austin a hajó orrában levő kabinjába sietett. Egy percig volt távol, eközben az utazók némán nézték egymást, csak az őrnagy szólalt meg, karját keresztbe fonta, és merően Paganelt nézte:

– Nahát, Paganel, ez már mégiscsak több volna a soknál!

– Tessék? - kérdezte a földrajztudós. Görbe hátával, homlokára tolt szemüvegével olyan volt, mint egy hatalmas kérdőjel.

Austin visszajött. Kezében ott volt a levél, amelyet Paganel írt, s Glenarvan írt alá.

– Olvassa, mylord! - mondta az öreg tengerész.

Glenarvan átvette a levelet, és olvasni kezdte:

– Utasítom Tom Austint, hogy haladéktalanul szálljon tengerre, és vezesse a Duncant a 37. szélességi fokon Új-Zéland keleti partjaira.

– Új-Zéland? - kiáltott Paganel felugorva.

S azzal kiragadta a levelet Glenarvan kezéből, megdörzsölte a szemét, orrára igazította pápaszemét, és olvasni kezdett.

– Új-Zéland! - motyogta utánozhatatlan hanglejtéssel, és kiejtette kezéből a levelet.

Ebben a pillanatban egy kéz nehezedett a vállára. Fölnézett, és az őrnaggyal találta szemközt magát.

– Még szerencse - mondta Mac Nabbs komolyan -, hogy nem Indokínába küldte a Duncant, Paganel!

Ez a tréfa megadta a szegény földrajztudósnak a kegyelemdöfést. A jacht egész legénysége homéroszi nevetésre fakadt. Paganel őrjöngve rohangált föl-alá, kezébe temette a fejét, haját tépte. Azt sem tudta, mit csinál, de azt sem, mit is akar csinálni. Gépiesen lement az alsó fedélzetre, támolyogva járkált, céltalanul fölment a hajó orrába. Ott egy kötélcsomóba botlott. Fölbukott. Vaktában egy kötélbe kapaszkodott.

Hatalmas robbanás. A hajó orrában álló ágyú elsült, és végigkartácsolt a tenger nyugodt vizén. A boldogtalan Paganel a töltött ágyú kötelét kapta el, és a kakas a gyújtókupakra csapódott. Ez okozta a robbanást. A földrajztudós a fedélzeti lépcsőről a személyzeti szállásra zuhant.

A dörrenést követő döbbent csendet rémült kiáltozás követte. Azt hitték, valami szerencsétlenség történt. Tíz matróz rohant a fedélközbe, és fölhozták a kétrét görnyedt Paganelt. A földrajztudós egy szót sem szólt.

Paganel hosszú testét a fedélzetre vitték. A derék francia társai kétségbeesetten nézték. Az őrnagy adandó alkalommal orvos is volt; s most nekilátott, hogy levetkőztesse Paganelt, és bekötözze a sebeit. Alig ért hozzá, a haldokló úgy ugrott fel, mintha áramütés érte volna.

– Nem! Azt már nem! - kiáltotta.

S azzal összefogta sovány testén a ruhafoszlányokat, és vadul begombolkozott.

– De Paganel! - méltatlankodott az őrnagy.

– Nem, ha mondom!

– Meg kell nézni...

– Hát nem nézi meg!

– Talán eltörte... - próbálkozott Mac Nabbs.

– Amit én eltörtem - felelte Paganel -, azt majd a hajóács rendbe hozza.

– Mit?

– A fedélzet támasztógerendáját. Azt ugyanis estemben eltörtem...

Erre a válaszra ismét kitört a nevetés. A derék földrajztudós barátai megnyugodtak: Paganel épségben megúszta az ágyúkalandot.

„Micsoda szemérmes ez a földrajztudós!” - gondolta az őrnagy.

Paganel közben magához tért a nagy megrázkódtatásokból, s most felelnie kellett az elkerülhetetlen kérdésre.

– Feleljen őszintén, Paganel - mondta Glenarvan.

– Beismerem, hogy szórakozottsága ezúttal megmentette az életünket. Az ön tévedése nélkül a Duncan menthetetlenül a fegyencek kezére került volna, s az ön tévedése nélkül elfogtak volna bennünket a maorik. De az isten szerelmére, mondja már meg, miféle különös gondolattársítás, miféle természetfölötti gondolatkisiklás vezette arra, hogy Új-Zélandot írjon Ausztrália helyett?

– Hát... - kezdte Paganel.

Ebben a pillanatban Robertre és Maryre tévedt a tekintete, elakadt a szava, majd végül így szólt:

– Mit is mondjak, kedves Glenarvan? Esztelen vagyok, bolond, javíthatatlan, a világ legszórakozottabb emberének bőrében szállok majd a sírba...

– Hacsak meg nem nyúzzák addig - mondta az őrnagy.

– Engem? - kiáltott fel dühödten a földrajztudós. - Ez célzás akar lenni?

– Miféle célzás? - kérdezte az őrnagy nyugodtan.

A szóváltásnak nem volt folytatása. Kiderült végre, hogyan került a Duncan erre a vidékre, s a csodával határos módon megmenekült utazók már csak azon voltak, hogy mielőbb kényelmes kabinjaikba térjenek és megebédeljenek.

Míg lady Helena, Mary Grant, az őrnagy, Paganel és Robert a társalgóba ment, Glenarvan és John Mangles a fedélzeten marasztalta Tom Austint. Néhány kérdésük volt még hozzá.

– Most pedig, jó öreg Tom - mondta Glenarvan -, válaszoljon nekem. Nem furcsállotta, hogy Új-Zéland partjaira rendeltem?

– De igen, mylord - felelte Tom Austin. - Nagyon meglepett, de nem szoktam vitatni a parancsokat, így hát engedelmeskedtem. Mi mást tehettem volna? Ha valami szerencsétlenség származott volna abból, hogy nem teljesítem betű szerint a levélben foglalt utasításokat, én lettem volna felelős érte. Ön másképpen cselekedett volna a helyemben, kapitány?

– Nem, Tom - felelte John Mangles.

– De hát mégis, mit gondolt? - kérdezte Glenarvan.

– Azt gondoltam, hogy Harry Grant érdekében kell a kijelölt helyre mennem. Azt gondoltam, úgy fordultak a dolgok, hogy valami hajó Új-Zélandba viszi önöket, s nekem itt kell várakoznom a sziget keleti partján. Melbourne-ben egyébként titokban tartottam útirányunkat, s a legénységgel is csak akkor közöltem, mikor már nyílt tengeren jártunk, és Ausztrália partjai eltűntek a szemünk elől. De ekkor történt valami a hajón, ami nagyon megzavart.

– Mi történt, Tom? - kérdezte Glenarvan.

– Az történt - felelte Tom Austin -, hogy mikor Ayrton fertálymester az indulás utáni napon megtudta, hogy hova tart a Duncan...

– Ayrton! - kiáltott fel Glenarvan. - Ayrton itt van a hajón?

– Igen, mylord.

– Ayrton itt! - ismételte Glenarvan, és John Manglesre nézett.

A két férfi gondolataiban szempillantás alatt megelevenedett Ayrton viselkedése, hosszan előkészített árulása, Glenarvan sebesülése, a Mulrady ellen elkövetett merénylet, a Snowy mocsarában rekedt expedíció szenvedései; a nyomorult ember egész múltja. S most a véletlen kezükre adta a fegyencet.

– Hol van? - kérdezte Glenarvan élénken.

– A hajó orrában, egy kabinban - felelte Tom Austin -, szigorú őrizet alatt.

– Miért zárták be?

– Azért, mert amikor Ayrton meglátta, hogy a jacht Új-Zéland felé tart, rettenetes dühbe jött, arra akart kényszeríteni, hogy változtassam meg a hajó irányát, megfenyegetett, s végül azért, mert zendülésre bujtogatta a legénységet. Megértettem, hogy veszélyes fickó, s hogy tartanom kell tőle.

– És azóta?

– Azóta a kabinjában van, s nem is próbált kijönni onnan.

– Jól van, Tom.

Ekkor Glenarvant és John Manglest a társalgóba hívták. A régóta áhított ebéd készen volt. Valamennyien helyet foglaltak az asztal körül, és Ayrtonról nem esett több szó.

Ebéd után, mikor már mindnyájan jóllaktak és kipihenték magukat, összegyűltek a fedélzeten, és Glenarvan tudatta társaival, hogy Ayrton a hajón van. Egyúttal azt is közölte, hogy valamennyiük jelenlétében akar beszélni vele.

– Nem szívesen veszek részt ezen a kihallgatáson - mondta lady Helena. - Bevallom, kedves Edward, nagyon kínos lenne számomra viszontlátni ezt a szerencsétlen embert.

– Nem kihallgatás, hanem szembesítés lesz, Helena - felelte Glenarvan. - Hadd lássa Ben Joyce szemtől szembe valamennyi áldozatát!

Lady Helena elfogadta ezt az érvet, s Mary Granttal együtt helyet foglalt Glenarvan mellett. Köréjük csoportosultak a többiek: az őrnagy, Paganel, John Mangles, Robert, Wilson, Mulrady, Olbinett - egyszóval mindazok, kiket oly súlyos veszedelmekbe sodort a fegyenc árulása. A jacht legénysége még nem fogta föl a jelenet komolyságát, mély csendben várakozott.

– Vezessék elő Ayrtont! - szólt Glenarvan.