Új-Zéland múltja

Másnap, január 27-én a Macquarie utasai elhelyezkedtek a brigg szűk fedélzeti kamrájában. Will Halleynek eszébe sem jutott, hogy fölajánlja kabinját a hölgyeknek. Ezen nem volt mit bánkódniuk, mert a medvebarlang méltó volt a medvéhez.

Délben fél egykor, a dagály érkeztekor a hajó útra készen állt. A horgony felemelkedett, s nagy nehezen kiszakadt a tengerfenékből. Enyhe délnyugati szél fújt. Egymás után bomlottak ki a vitorlák. Az öttagú legénység lassan dolgozott. Wilson segíteni akart nekik, de Halley megkérte, ne üsse az orrát abba, ami nem tartozik rá. Eddig is egyedül végezték a dolgukat, hát most sem kér segítséget vagy tanácsot.

Az utóbbi szavak John Manglesnek szóltak, akit a matrózok ügyetlenkedése nemegyszer mosolyra késztetett. John Mangles megfogadta a tanácsot, s úgy döntött, hogy csak akkor lép közbe, ha a legénység ügyetlensége a hajó biztonságát veszélyezteti.

Végül a master káromkodásától sarkallt öt matróznak sikerült felvonnia valamennyi vitorlát. A Macquarie oldalszéllel haladt, balra húzott nagyvitorlacsúccsal, kifeszültek alsó vitorlái, derékvitorlái, sudárvitorlái, farvitorlája és orrvitorlái. Később felvonták a toldatvitorlákat és a felső árbocvitorlákat is. Bármennyi vitorlát húztak is fel, a brigg alig haladt. Kidomborodó elülső része, kiöblösödő feneke, súlyos fara lelassította a járását, nem is hajó volt ez, hanem ócska fateknő.

Bele kellett törődniük. Szerencsére, bármily lassan is halad a Macquarie, öt, de legfeljebb hat nap alatt mindenképpen befut az aucklandi révbe.

Este hét órakor eltűnt szemük elől Ausztrália partja és Eden kikötőjének világítótornya. A nyugtalan tengeren nehézkesen haladt a hajó; súlyosan huppant alá a hullámvölgyekbe. A heves rázkódások miatt az utasok igen kellemetlenül érezték magukat a szűk rekeszben. A fedélzeten nem maradhattak, szakadt az eső. Szigorú rabságra voltak hát ítélve.

Mindegyikük gondolataiba merült. Keveset beszélgettek. Lady Helena és Mary alig váltott egy-egy szót. Glenarvan nem találta helyét. Föl-alá járkált, az őrnagy mozdulatlan maradt. John Mangles időnként Roberttel együtt fölment a fedélzetre, hogy megnézze a tengert. Paganel meghúzta magát a sarokban, s zavaros, összefüggéstelen szavakat motyogott magában.

Vajon mire gondolt az érdemes tudós? Talán Új-Zélandra, ahova most a véletlen vezérli? Végiggondolta történetét, s a gyászos szigetvilág múltja megelevenedett lelki szeme előtt.

Vajon akad-e ebben a történetben egyetlen olyan tény, egyetlen olyan mozzanat, mely valaha is arra jogosította volna fel a szigetcsoport felfedezőit, hogy azt kontinensnek tekintsék? Talán egy földrajztudós vagy tengerész nevezte el így az utóbbi időkben? Mint látjuk, Paganel egyre csak az irat értelmezésén töprengett. Valósággal megszállottja volt ennek a gondolatnak, rögeszméjévé vált. Patagónia és Ausztrália után képzelete, melyet egyetlen szó csigázott fel, most Új-Zélandra vetette magát. De egy ponton újra meg újra megtorpant.

– Contin... contin... - mondogatta magában -, ez sehogy sem jelenthet egyebet kontinensnél!

Majd emlékezetében újra sorra vette azokat a hajósokat, akik felderítették a déli tenger e két nagy szigetét.

1642. december 13-án a holland Tasman, miután fölfedezte Van Diemen földjét, kikötött Új-Zéland ismeretlen partján. Néhány napon át a part mentén hajózott, majd 17-én hajói behatoltak egy tágas öbölbe; az öböl mélyén két sziget közt futó tengerszoros nyílott.

Az északi sziget neve Ika-na-Maui volt, ami új-zélandi nyelven azt jelenti: „Maui hala”. A déli szigeté meg Tavai-Puna-Mu, azaz „A zöld nefritkövet termő bálna”.

Abel Tasman partra küldte csónakjait, s azok hamarosan két, bennszülöttekkel megrakott pirog kíséretében tértek vissza. Ezek a vademberek középtermetűek voltak; bőrük sárgásbarna, csontjaik kiugróak, hangjuk durva; fekete hajukat japán módra fogták össze, s nagy, fehér tollat tűztek bele.

Az európaiak és a bennszülöttek első találkozása arra mutatott, hogy hosszan tartó, barátságos kapcsolat alakulhat ki közöttük. Másnap azonban, mikor Tasman egyik csónakja a part felé tartott, hogy közelebbi kikötőhelyet keressen, hét, bennszülöttekkel megrakott pirog vadul rájuk támadt. A csónak oldalra billent, s megtelt vízzel. A csónak parancsnokát, a fertálymestert torkán találta egy durván faragott dárda. A tengerbe zuhant. Hat társa közül négyet megöltek, a két másik a fertálymesterrel a hajók felé úszott, ahol fölszedték őket, s így megmenekültek.

A gyászos esemény után Tasman fölszedte a horgonyt, s a bennszülötteken mindössze néhány muskétalövéssel állt bosszút, melyek valószínűleg el sem érték őket. Elhagyta ezt az öblöt, melyet azóta is Vérfürdő-öbölnek neveznek, majd a nyugati part mentén eljutott a sziget északi csúcsának közelébe, ahol január 5-én ki is kötött. Ivóvízkészletét szerette volna felfrissíteni, de erre nem csupán a heves hullámtorlódás, hanem a bennszülöttek ellenségeskedése miatt sem kerülhetett sor. Végleg elhagyta hát ezt a szigetet, melynek a rendi országgyűlés tiszteletére a Staten-Land nevet adta.

A holland hajós ugyanis azt képzelte, hogy ez a sziget a Tűzföldtől, Amerika déli csúcsától keletre fekvő, nemrégiben fölfedezett hasonló nevű szigetek közelében fekszik. Azt hitte, fölfedezte a „nagy déli kontinenst”.

„Igen ám - gondolta Paganel -, csakhogy amit egy XVII. századbeli tengerész »kontinensnek« nevezett, azt egy XIX. századbeli tengerész nem nevezheti így! Elképzelhetetlen, hogy ekkorát tévedett volna! Nem! Nem értem!”

Tasman fölfedezése csaknem egy egész évszázadra feledésbe merült; Új-Zéland mintha nem is létezett volna, mikor egy Surville nevű francia hajós a 35. szélességi fok 37. percén ismét rábukkant. Eleinte semmi panasza sem lehetett a bennszülöttekre; a szél azonban rettentő erővel dobálta a hajót, s az expedíció betegeit szállító dereglyét partra sodorta a vihar a Menedék-öbölben, Egy Nagui-Nui nevű törzsfőnök saját kunyhójában kifogástalanul fogadta a franciákat. Minden a legnagyobb rendben volt mindaddig, míg el nem lopták Surville egyik csónakját. Surville hiába követelte vissza, így azt képzelte, jogosan bünteti meg az egész törzset a lopásért, s felgyújtatta a falu valamennyi kunyhóját. Szörnyű és igazságtalan bosszú volt ez, hasonló azokhoz a véres megtorlásokhoz, melyek később Új-Zéland területén lejátszódtak.

1769. október 6-án a híres Cook tűnt fel a partokon. Endeavour nevű hajójával a Taué-Roa öbölben kötött ki, s jó bánásmóddal igyekezett megnyerni a bennszülöttek bizalmát. Jól bánni azonban csak azzal lehet, akivel az embernek módja van találkozni. Így hát Cook habozás nélkül fogságba ejtett két-három bennszülöttet, s erővel tukmálta rájuk jótéteményeit. Kedvességgel, ajándékokkal halmozta el őket, majd visszaküldte őket a partra. Társaik beszámolója hamarosan több bennszülöttet csábított a hajóra, s így kapcsolatba léptek az európaiakkal. Néhány nappal később Cook a Hawkes-öbölből a sziget északi felén fekvő hatalmas félkör alakú bevágás felé tartott. Ott aztán harcias, zajos, kihívó bennszülötteket talált. Olyannyira ellenségesek voltak, hogy Cook kénytelen volt közéjük lövetni, hogy lecsillapítsa őket.

Október 20-án az Endeavour a Toko-Malu öbölben kötött ki, melynek lakossága kétszáz békés lélekből állt. A hajó növénytudósai eredményes kirándulásokat tettek a szigeten; a bennszülöttek maguk szállították őket partra pirogjaikon. Cook meglátogatott két cölöpsorral, mellvéddel, kettős árokkal körülvett falut, melyek arról tanúskodtak, hogy a bennszülöttek jól értenek a táborépítés művészetéhez. A jelentékenyebbik erődítmény egy szikla tetején épült, mely a nagy dagályok idején valóságos szigetté változott, de még egy szigetnél is védettebb volt, mert a víz nemcsak hogy körülvette, hanem bömbölve átcsapott a 60 láb magas természetes hídlábon, melyre a falu épült.

Cook a szigeten töltött öt hónap alatt sok különös tárgyat, sajátos növényt, etnográfiai és etnológiai¹ adatot gyűjtött össze. Március 31-én saját nevét adta a két szigetet elválasztó szorosnak, majd elhagyta Új-Zélandot. Későbbi utazásai során még visszatért ide.

1773-ban a nagy tengerész ismét eljutott a Hawkes-öbölbe, hol ezúttal emberevés szemtanúja volt. A bűnösek azonban saját emberei voltak. A tengerésztisztek a parton egy fiatal bennszülött levágott tagjaira bukkantak, magukkal vitték a hajóra, megsütötték, s megkínálták vele a kiéhezett bennszülötteket. Gyászos kedvtelés így szakácskodni egy kannibálvacsorán!

Harmadik útja során Cook ismét fölkereste ezt a földet, melyet különösen megszeretett, s melynek a vízrajzi térképét ki akarta egészíteni. 1777. február 25-én végleg elhagyta Új-Zélandot.

1791-ben Vancouver húsz napig tartózkodott a Sötét-öbölben, de ezzel sem a természettudományoknak, sem a földrajznak nem volt hasznára. Etrecasteaux 1793-ban az Ika-na-Maui északi részén huszonöt mérföld hosszúságú partvidéket térképezett fel. Rövid időre a kereskedelmi tengerészet kapitányai is fel-feltűntek a szigeten. Hausen és Dalrympe, majd Baden, Richardson és Moody; Savage doktor öthetes szigeti tartózkodása alatt érdekes adatokat gyűjtött az új-zélandiak szokásairól.

Ugyanebben az évben, 1805-ben Rangi-Hu falu főnökének unokaöccse, az eszes Dua-Tara fölszállt Baden kapitánynak a Sziget-öbölben horgonyzó Argo nevű hajójára.

Talán egyszer egy maori Homérosz hőskölteményben énekli majd meg Dua-Tara viszontagságait. Sok baj, igazságtalanság érte, sokat bántották. A fehérek megszegték adott szavukat, s szolgálataiért cserébe fogságba vetették, véresre verték a szegény bennszülöttet. Micsoda fogalmat alkothatott a magukat civilizáltnak mondó emberekről! Elvitték Londonba. Utolsó osztálybeli matróznak tették meg, akit bárki büntetlenül bántalmazhatott. Marsden tiszteletes segítsége nélkül elpusztult volna. A misszionárius érdeklődött a fiatal bennszülött iránt, akiben sok jó tulajdonságot fedezett fel; biztos ítélőképességet, becsületességet, végtelen szelídséget, jóindulatot, nyájasságot. Marsden néhány zsák búzát és földművelő szerszámot szerzett védencének, hogy vigye haza. Mindezt ellopták tőle. Újabb szerencsétlenségek, szenvedések érték a szegény Dua-Tarát, egészen 1814-ig, mikor aztán végre visszatért ősei hazájába. Gyümölcsöztetni akarta kalandjai tanulságát, jobbá akarta nevelni a vérszomjas új-zélandiakat, de még mielőtt munkához láthatott volna, huszonnyolc esztendős korában váratlanul meghalt. Ez a helyrehozhatatlan csapás kétségtelenül hosszú évekre késleltette a szigeten a civilizáció terjedését. Semmi sem helyettesíthet egy értelmes és jó embert, akinek szívében a jó szeretete a hazaszeretettel párosul!

1816-ig ismét elhanyagolták Új-Zélandot. 1816-ban aztán Thompson, 1817-ben Lidiard Nicholas, 1819-ben Marsden járta be a két sziget különböző részeit, majd 1820-ban Richard Cruise, a 84. gyalogezred kapitánya tíz hónapig élt itt; a szigeten tartózkodása során komoly, tudományos módon tanulmányozta a bennszülöttek életét.

1824-ben Duperrey, a Coquille parancsnoka két hétig tartózkodott a Sziget-öbölben, s csak jó tapasztalatokat szerzett a bennszülöttekről.

Utána, 1827-ben a Mercury nevű angol bálnavadász hajónak már fosztogató, gyilkolni kész bennszülöttek ellen kellett védekeznie. Ugyanebben az évben Dillon kapitányt két ízben is a lehető legszívesebben fogadták.

1827 márciusában az Astrolabe parancsnoka, a híres Dumont d’Urville több éjszakát töltött fegyvertelenül a szárazföldön, a bennszülöttek között; ajándékokat cserélt velük, dalokra tanították egymást, kunyhóikban aludt, s zavartalanul végezte azokat a felmérési munkákat, melyeknek eredményét szép térképek őrzik a hajózási levéltárban.

A következő évben megint minden másképp történt. A John James parancsnoksága alatt álló Hawes angol brigg a Sziget-öböl érintése után a Keleti-foknál vetett horgonyt, s ott a legénység sokat szenvedett egy Enararo nevű álnok törzsfőnök miatt. Több matróz halt itt szörnyű halált.

E sok ellentmondó eseményből, a szívélyesség és a kegyetlenség e folytonos váltakozásából arra kell következtetnünk, hogy az új-zélandiak kegyetlenkedése gyakran csak megtorlás volt. A jóindulatú kapitányokkal jól, a rosszindulatúakkal rosszul bántak. A bennszülöttek néha kétségtelenül ok nélkül támadtak, de legtöbbször az európaiak hívták ki bosszújukat, s sajnos a büntetés gyakran azokat érte, akik nem szolgáltak rá.

D’Urville után Új-Zéland etnográfiáját egy vakmerő kutató egészítette ki, az angol Earle, a tudomány nomádja, csavargója, aki vagy hússzor bejárta az egész világot. Bejárta a két sziget ismeretlen vidékeit, s noha neki személy szerint nem lehetett panasza a bennszülöttek ellen, látni azért gyakran látott emberevést. Az új-zélandiak visszataszító kéjjel falják föl bennszülött társaikat.

Hasonló tapasztalatokat szerzett Laplace kapitány 1831-ben, míg hajója a Sziget-öbölben vesztegelt Az összecsapások már sokkal félelmetesebbek voltak, mint hajdanán, mert a bennszülöttek időközben tűzfegyverhez jutottak, s biztos kézzel kezelték. Ika-na-Maui hajdan virágzó és népes földje sivár pusztasággá változott. Egész törzsek tűntek el a föld színéről, mint a juhnyájak, melyeket lassacskán megsütnek s megesznek az emberek.

A misszionáriusok hasztalanul küzdöttek a vérszomjas ösztönök ellen. 1808-tól kezdve a Church Missionary Society a legügyesebb ügynökeit - valójában ez a név illett rájuk - küldte az északi sziget legfontosabb állomáshelyeire. Az új-zélandiak kegyetlenkedései miatt azonban kénytelenek voltak felhagyni a misszióstelepek építésével. Csak 1814-ben szálltak ismét partra a Sziget-öbölben misszionáriusok: Marsden, Dua-Tara pártfogója, Hall és King. Egy tucat vasbaltáért kétszáz hold területet vásároltak a törzsfőnöktől. Ott alapította meg székhelyét az anglikán Missziós Társaság.

A kezdet igen nehéz volt. A bennszülöttek később nem veszélyeztették a misszionáriusok életét. Elfogadták gondoskodásukat, tanításukat. Néhány vad bennszülött megszelídült. 1824-ben még az is megesett, hogy az új-zélandiak védték meg az arakikat, vagyis a misszionáriusokat a fehér matrózok fenyegetései és bántalmazásai ellen.

Így tehát idővel a missziók eredményeket értek el, noha a Port Jacksonból ideszökött fegyencek nagyon rossz hatással voltak a bennszülöttekre. 1831-ben a missziós társaságok közlönye két jelentős telepről emlékszik meg, az egyik a Sziget-öbölbe ömlő csatorna mentén Kidi-Kidiben, a másik a Rawa-Kawa folyó partján, Pai-Hiában dolgozott. A megtért bennszülöttek az arakik vezetésével utakat építettek, ösvényeket vágtak a hatalmas erdőkben, hidakat emeltek a sebes patakok fölé. Az isteni igét hirdetve a misszionáriusok bejárták a távoli törzseket, kákából vagy fakéregből kápolnákat építettek, iskolákat a fiatal bennszülötteknek; a szerény épületek ormán a misszió zászlója lengett, rajta kereszt és ez a felírás: Rongo-Pai, azaz új-zélandi nyelven: Evangélium.

Sajnos a misszionáriusok befolyása nem terjedt túl a telepeken. A nomád szigetlakók nem kerültek hatásuk alá. Az emberevésről csak a megtért bennszülöttek mondtak le, de ezeket sem volt szabad nagy kísértéseknek kitenni.

Ezeken a vad vidékeken folytonos háborúskodás folyik. Az új-zélandiak nem adták fel olyan könnyen a harcot, mint az ausztráliai bennszülöttek, nem menekülnek a betolakodó európaiak elől, ellenállnak, védekeznek, gyűlölik hódítóikat; olthatatlan gyűlölet él bennük az angol bevándorlókkal szemben. A szigetek jövője egy hajszálon függ. Fegyverek döntik el, vajon civilizáció vagy évszázados barbárság vár-e rájuk.

A türelmetlenségtől égő Paganel így idézte maga elé Új-Zéland történetét. Ebből a történetből azonban semmi sem jogosította fel arra, hogy kontinensnek nevezze a két szigetet. Ha az irat egy-egy szava visszhangot is keltett képzeletében, a contin szótöredék két szótagja előtt újra meg újra tehetetlenül megtorpant.