A pampák

Az argentin pampák vidéke a harmincnegyedik déli szélességi foktól a negyvenedik fokig terjed. Az araucaniai eredetű pampa szó füves síkságot jelent, s a név ugyancsak ráillik erre a vidékre. Nyugati részére a fa nagyságú mimózák, keleti részére pedig a dús legelők jellemzők. Ez a növényzet vöröses meg sárgás színű, agyagos-homokos talajban gyökeredzik. Ha egy geológus megvizsgálná ezt a harmadkori földet, mesés gazdagságra bukkanna. Számtalan vízözön előtti csontvázat - melyeket az indiánok a hatalmas tatuféle állatok maradványainak tartanak - rejt magában ez a föld, s a növényi porréteg alatt megtalálható a vidék őstörténete.

Az amerikai pampák éppoly jellegzetes földrajzi alakulatok, mint a Nagy-Tavak vidékének szavannái vagy a szibériai sztyeppek. Éghajlatuk sokkal szélsőségesebb, szárazföldibb jellegű, mint a Buenos Aires-i tartományé. Paganel magyarázata szerint ugyanis az óceán elnyeli a nyári meleget, s télen lassacskán kibocsátja magából. Ez a jelenség magyarázza azt is, hogy a szigetek hőmérséklete egyenletesebb, mint a szárazföldek belső területének klímája. Ezért van az is, hogy a pampák nyugati részén nem olyan egyenletes a hőmérséklet, mint az Atlanti-óceán partjain. Hirtelen, gyors időváltozások fenyegetik, melyek hol föl-, hol lefuttatják a hőmérő higanyoszlopát. Ősszel, vagyis áprilisban és májusban, gyakran szakad az eső. De most, az évnek ebben a szakában, nagy volt a szárazság és a hőség.

Ellenőrizték az útirányt, és kora hajnalban útnak indultak; a talajt fácskák, cserjék kötötték szilárdan, nem voltak többé medanók, sem homok, melyből keletkezhettek volna, s a levegőben lebegő por is eltűnt.

A lovak szaporán lépegettek a paja-brava, a jellegzetes pampabeli fűcsomók között, viharban ezek szolgálnak menedékül az indiánoknak. Helyenként, de egyre ritkábban, a nyirkos lapályokban fűzfa meg az édesvizet kedvelő ginerium argenteum nevű növény zöldellt. A lovak ilyenkor kihasználták a jó alkalmat, s talán a jövőre is gondolva, élvezettel szürcsölték a vizet. Thalcave a csapat élén járt, s a bokrokat csapkodta. Így riasztotta el a cholinákat, a legveszélyesebb fajta viperát, melynek marása még egy ökörrel is végez egy órán belül. A fürge Thauka átugrott a bokrokon, és segített gazdájának utat törni az őket követő lovak számára.

Könnyen és gyorsan haladtak át ezen a sima, egyenletes síkságon. A préri jellege mit sem változott; még százmérföldnyi körzetben sem akadt sem kő, sem kavics. Ily makacsul kitartó egyhangúság sehol másutt nem található. Változatos tájnak, meglepő természeti jelenségnek még csak a nyomára sem bukkantak. Csak Paganel volt képes látni ott, ahol semmi látnivaló, csak a magafajta lelkes tudóst érdekelték az út részletei. Hogy miért, azt ő maga sem tudta volna megmondani. Mert mit láthatott? Talán egy bokrot, egy fűszálat... De ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy véget nem érő magyarázatba fogjon, és oktassa Robertet, aki szívesen hallgatta.

Október 29-én az utasok egész nap nem láttak egyebet, mint az egyhangú síkságot. Két óra felé állati maradványok hosszú sora tűnt fel a lovak lábainál. Valami roppant marhagulya kifehéredett csonthalmaza volt. Ezek a maradványok azonban nem kanyargó vonalban hevertek, mintha erejük fogytán levő állatok hulltak volna sorra el az úton. Nem is igen értették, hogyan kerülhetett ekkora csonthalmaz a viszonylag szűk területre. Paganel sem értette a többieknél jobban. Megkérdezte hát Thalcavét, aki töprengés nélkül megfelelt a kérdésre.

A földrajztudós „lehetetlen!” felkiáltása meg a patagon határozott fejbólintása ugyancsak felcsigázta társaik kíváncsiságát.

– Mi ez hát? - tudakolták.

– Égi tűz - felelte a földrajztudós.

– Mármint hogy a villámcsapás okozta volna ezt a szerencsétlenséget! - kiáltott fel Tom Austin. - Ötszáz marhányi gulyát terített volna le?

– Thalcave így mondja, márpedig Thalcave nem téved. Én különben el is hiszem, mert a pampabeli viharok hevességükről hírhedtek. Remélem, nem fog szerencséltetni bennünket egy sem!

– Nagyon meleg van - jegyezte meg Wilson.

– Vagy harminc fokot mérhet a hőmérő árnyékban - felelte Paganel.

– Nem is csodálom, szinte érzem, mint jár át a villamosság. Reméljük, nem tart sokáig ez a hőség.

– Nono, aligha számíthatunk időváltozásra, párának nyoma sincs a láthatáron - mondta Paganel.

– Kár - felelte Glenarvan -, mert a lovakat ugyancsak kifárasztotta a hőség. Nincs meleged, fiacskám? - kérdezte Roberthez fordulva.

– Nincs, uram - felelte a legényke. - Szeretem a hőséget, jó dolog a meleg.

– Főleg télen - jegyezte meg az őrnagy, s szivarja füstjét az égnek eregette.

Este egy elhagyatott rancho, vagyis ágakból összetákolt, sárral tapasztott zsúpfedeles kunyhó közelében álltak meg, mellette korhatag cölöpökkel elkerített karámfélét találtak, mely éppen alkalmas volt arra, hogy lovaikat éjszaka megvédje a rókák támadásától. Nem kellett ugyan különösebben tartaniuk ezektől az állatoktól, de félő volt, hogy a ravasz rókák elrágják a lovak kötőfékét, s azok élnek a jó alkalommal, és elszöknek.

A ranchótól néhány lépésnyire földbe vájt üreg nyílt, ez volt a konyha, a hideg hamu még ott volt a gödörben. A kunyhó belsejében egy pad állt, ökörbőrből vetett fekhely, fazék, nyárs meg egy matéfőzésre szolgáló üst. A maté Dél-Amerika egyik legelterjedtebb itala, az indiánok teája. Voltaképpen tűznél szárított levelek forrázata, s mint az amerikai italokat általában, szalmaszálon szívják fel. Paganel kérésére Thalcave készített számukra néhány csésze matét; jólesett nekik a megszokott ételek mellett, s valamennyien kitűnőnek találták.

Másnap, október 30-án a nap izzó ködben kelt fel, forró sugarai elárasztották a földet. Rekkenő melegnek ígérkezett a nap, s a puszta semmiféle menedéket nem nyújtott ellene. Azért újra bátran útnak indultak kelet felé. Többször roppant nyájakkal találkoztak, a tikkasztó hőségben még legelni sem volt ereje az állatoknak, lustán heverésztek. Őrnek, vagyis pásztornak nyoma sem volt. Mindössze néhány kutya - ezek már hozzászoktak, hogy megszopják a juhokat, mikor a szomjúság gyötri őket - őrizte a teheneknek, bikáknak, marháknak e hatalmas seregét. Ezek az állatok különben igen jámborak, nem gyűlölik oly ösztönösen a piros színt, mint európai rokonaik.

– Ez talán attól van, hogy egy köztársaság füvét legelik - jegyezte meg a saját, kissé talán túlzottan francia ízű tréfájától elbűvölt Paganel.

Délfelé némi változást vett észre az utazók egyhangúságba fáradt szeme. Egyre ritkábban voltak a pázsitfűfélék. Satnya bojtorján, kilenc láb magas, hatalmas bogáncskórók vették át helyüket; a világ valamennyi szamara jóllakhatott volna itt. Helyenként csenevész chanarok meg a szikkadt földet kedvelő más tövises, sötétzöld cserjék nőttek. Mindeddig a préri agyagos talajában fennmaradt nedvesség táplálta a legelők füvének kövér, buja szőnyegét; de itt már helyenként kopott, szakadozott volt, feltárta a talaj nyomorúságát. Az egyre növekvő szárazság félreismerhetetlen jele volt mindez, s Thalcave fel is hívta rá figyelmüket.

– Én ugyan nem bánom ezt a változást - jegyezte meg Tom Austin -, egyre csak fű meg fű, az ember valósággal belebetegszik.

– Igen, de az örökös fű azt jelenti, hogy víz is akad - felelte az őrnagy.

– Ó, nem vagyunk vízszűkében - mondta Wilson -, aztán meg majd csak találunk valami patakot az úton.

Ha Paganel hallotta volna ezt a megjegyzést, biztosan felvilágosítja őket, hogy a Colorado és az argentin Sierrák között alig akad folyó; de most éppen Glenarvannak magyarázott valamit, amire a lord hívta fel a figyelmét.

Egy idő óta mintha füstszaggal lett volna tele a levegő. A látóhatáron pedig semmiféle tűz nem látszott, semmiféle füst sem jelzett valami távoli tűzvészt.

Semmi természetes okát nem találták hát e jelenségnek. Hamarosan oly erőssé vált ez az égett fűszag, hogy Paganel és Thalcave kivételével valamennyiüket megdöbbentette. A földrajztudós, aki mindenre tudott magyarázatot, így szólt társaihoz:

– Nem látjuk a tüzet, de érezzük a füstszagot - mondta. - Ahol füst, ott tűz is van, s ez a közmondás Amerikában éppúgy igaz, mint Európában. Valahol tehát mégiscsak van tűz. Csakhogy a pampák földje oly egyenletes, hogy semmi sem áll a levegőáramlatok útjába, így még hetvenöt mérföldnyire is megérezni az égő fű szagát.

– Hetvenöt mérföldnyiről? - hitetlenkedett az őrnagy.

– Úgy bizony - mondta Paganel. - Meg kell mondanom azonban, hogy nagy kiterjedésű tüzekről van szó, s ezek gyakran messzire elharapódznak.

– Ki gyújtja fel a prériket? - érdeklődött Robert.

– Néha a villám gyújtja fel a hőségben kiszáradt füvet, néha azonban az indiánok.

– És miért?

– Azt állítják - nem tudom, mennyi alapja van ennek a hiedelemnek -, hogy tűzvész után jobban nő a pampák füve. A hamuval tehát a talajt akarják felfrissíteni. Én azonban azt hiszem, hogy ezek a tüzek inkább arra szolgálnak, hogy kiirtsák a kullancsok, az élősdi rovarok millióját, melyek annyira megkínozzák a nyájakat.

– De hisz ennek az erőszakos módszernek - jegyezte meg az őrnagy - nyilván áldozatul esik néhány kóborló állat.

– Igen, megég néhány, de mit számít, mikor annyi van belőlük.

– Persze, az ő dolguk, nem is az ő sorsuk aggaszt - felelte Mac Nabbs -, hanem a pampákon átkelő utazóké. Nem történhet meg, hogy meglepik és elborítják őket a lángok?

– Dehogynem! - kiáltott fel Paganel leplezetlen elégedettséggel. - Néha bizony megtörténik, és ami engem illet, én szívesen megnéznék egy ilyen látványosságot.

– No lám, micsoda ember a mi tudósunk - felelte Glenarvan -, a tudomány kedvéért elevenen elégettetné magát.

– Azt már nem, kedves Glenarvan, de aki olvasta Coopert, az megtanulta Bőrharisnyától, hogy csak ki kell tépnie maga körül néhány ölnyi körzetben a füvet, s ez megállítja a tűz közeledtét. Mi sem egyszerűbb! Ezért nem is félek semmiféle közelgő tűzvésztől, sőt, őszintén kívánom.

Paganel óhaja azonban nem vált valóra; s hogy félig megsült, ez mindössze az elviselhetetlen erővel tűző napsugaraknak volt köszönhető. A lovak ziháltak a trópusi hőségben. Árnyékot semerről sem remélhettek, legfeljebb néha egy-egy felhő borított fátylat a lángoló napkorongra; ilyenkor az egyenletes talajon futott az árnyék, s az utasok lovukat sarkantyúzva igyekeztek lépést tartani a nyugati szelek hajszolta hűvösebb foltokkal. A lovak azonban hamarosan lemaradtak, s a fátylát vesztett égitest ismét elárasztotta tűzesőjével a pampák kicserzett földjét.

Mikor Wilson azt mondta, hogy nem lesznek víz híján, nem számított a társait ezen a napon emésztő olthatatlan szomjúsággal; s mikor azt állította, hogy majd csak találnak egy patakot útközben, hát kicsit túl derűlátóan nyilatkozott. Nemcsak hogy rio nem volt - alkalmas meder híján -, de még az indiánok ásta mesterséges vízgyűjtők is kiapadtak. Ahogy a szárazság jeleit mérföldről mérföldre szaporodni látta, Paganel felhívta Thalcave figyelmét, s megkérdezte tőle, vajon szerinte hol találnak vizet.

– A Salinas-tónál¹ - felelte az indián.

– Mikor érünk oda?

– Holnap este.

Az argentinok, mikor a pampákon utaznak, általában maguk ásnak kutakat, s néhány ölnyi mélységben találnak is vizet. A mi utasainknak azonban nem voltak megfelelő szerszámaik, így nem számíthattak erre a megoldásra. Be kellett hát osztaniuk a készletet, s így ha a szomjúság nem is kínozta őket, azért kedvükre sem ihattak.

Este harmincmérföldnyi út után megálltak. Valamennyien azt remélték, hogy nyugodalmas éjszakájuk lesz, s kipihenik a nap fáradalmait, de éppen ezt az éjszakát zavarta meg a szúnyogok és moszkitók ugyancsak tolakvó serege. Jelenlétük a szél változását jelezte, s valóban a szél negyedfordulatot tett, s északi irányból kezdett fújni. Ezek a kellemetlen rovarok pedig általában a déli vagy délnyugati széllel tűnnek csak el.

Míg az őrnagy az élet apró kellemetlenségei közepette is nyugodt maradt, Paganelt, éppen ellenkezőleg, felháborították a sors incselkedései. Pokolba kívánta a szúnyogokat, moszkitókat, s azon siránkozott, miért nincsen vele a csípések sajgását csillapító savanyúvíz. Noha az őrnagy megpróbálta vigasztalni, mondván, hogy boldogok lehetnek, hogy a természettudósok által nyilvántartott háromszázezer fajta rovar közül csak két fajtával van dolguk, Paganel azért csak nagyon rosszkedvűen ébredt.

Kora hajnalban azonban nem kérette magát, útnak indult a többiekkel együtt, hogy még aznap a Salinas-tóhoz érjenek. A lovak nagyon fáradtak voltak, s noha az utasok az ő javukra lemondtak amúgy is csekély vízadaguk egy részéről, az állatok majd elepedtek a szomjúságtól. Egyre nagyobb volt a szárazság, a hőséget elviselhetetlenné tette a poros északi szél, a pampák számumja.

Ezen a napon egy percre megszakadt az út egyhangúsága. Az élen haladó Mulrady visszatért társaihoz, s egy indián csapat közeledtét jelezte nekik. Különbözőképpen vélekedtek erről a találkozásról. Glenarvan arra gondolt, hogy a bennszülöttek esetleg felvilágosítást tudnak adni a Britannia hajótöröttjeinek sorsáról. Thalcave azonban egy cseppet sem örült, hogy a síkság nomád indiánjai keresztezik útjukat; útonállóknak, tolvajoknak tartotta őket, s igyekezett kitérni előlük. Utasítására a kis csapat összegyűlt, s lövésre készen tartotta fegyvereit. Minden eshetőséggel számolniuk kellett.

Hamarosan megpillantották az indiánok csapatát. Mindössze vagy tíz bennszülöttből állt, s ez megnyugtatta a patagont. Az indiánok vagy százlépésnyire közelítették meg őket. Könnyen kivehetőek voltak. A pampák lakóinak ahhoz a törzséhez tartoztak, melyet 1833-ban Rosas generális halomra lövetett. Határozott vonalú volt domború, magas homlokuk; nagy növésűek voltak, bőrük színe zöldes; az indiánok szép típusához tartoztak. Ruházatuk guanako- vagy borzprémből készült, fegyverzetük egy húsz láb hosszú lándzsából, késekből, parittyákból, bólákból és lasszókból állt. Gyakorlott lovasként, ügyesen bántak a lóval.

Százlépésnyi távolságban megálltak; kiabálva, hadonászva tanácskoztak. Glenarvan feléjük indult. Még kétölnyi utat sem tett meg, mikor a csapat váratlanul megfordult, s hihetetlen gyorsasággal elillant. Az utasok elcsigázott lovai sosem érhették volna őket utol.

– Gyávák! - kiáltott fel Paganel.

– Túlságosan gyorsan menekültek; nem lehetnek becsületes emberek - mondta Mac Nabbs.

– Miféle indiánok ezek? - kérdezte Paganel Thalcavét.

– Gauchók - felelte a patagon.

– Gauchók! - kiáltott fel Paganel a társai felé fordulva. - Gauchók! De hisz akkor felesleges volt az óvatosság! Nem volt mitől tartani!

– Miért? - érdeklődött az őrnagy.

– Mert a gauchók ártalmatlan földművelők.

– Gondolja, Paganel?

– Bizony. Bennünket néztek útonállónak, azért menekültek el.

– Én inkább azt hiszem, nem mertek megtámadni bennünket - felelte Glenarvan, akit nagyon bántott, hogy nem beszélhetett a bennszülöttekkel, bármifélék is voltak.

– Szerintem is így van - felelte az őrnagy -, s ha nem tévedek, a gauchók igenis vakmerő és félelmetes haramiák.

– Ugyan! - kiáltott fel Paganel.

S ezzel élénken vitatni kezdte ezt az etnológiai kérdést, oly élénken, hogy még az őrnagyot is tűzbe hozta, s ez Mac Nabbsot vitáiban egyébként oly ritka válaszra ingerelte:

– Azt hiszem, téved, Paganel.

– Tévedek?

– Igen. Még Thalcave is tolvajnak nézte ezeket az indiánokat, márpedig Thalcave tisztában van a helyzettel.

– Nos, akkor Thalcave ezúttal tévedett - vágott vissza Paganel meglehetős élesen. - A gauchók földművelők, pásztorok, nem egyebek, s ezt magam is megírtam a pampák bennszülötteiről szóló meglehetősen jelentős tanulmányomban.

– Nos, akkor ezúttal tévedett, Paganel úr.

– Én tévedtem volna, Mac Nabbs úr, én?

– Esetleg szórakozottságból - erősködött az őrnagy -, mindössze néhány helyesbítésre szorul majd az új kiadás.

Paganelt vérig sértette, hogy állítását vitatják, hogy tréfálkoznak földrajztudománya rovására; érezte, elönti a harag.

– Vegye tudomásul, uram, hogy könyveim nem szorulnak efféle helyesbítésekre.

– De igen! Legalábbis ezúttal - vágott vissza makacskodva az őrnagy.

– Uram, úgy látom, ma kötekedő kedvében van! - mondta Paganel.

– Ön meg bal lábbal kelt fel! - vágott vissza az őrnagy.

Amint látjuk, a vita váratlanul elfajult, pedig ez a kérdés nem érte meg a szóváltást. Glenarvan úgy vélte, ideje, hogy közbelépjen.

– Kétségtelen - mondta -, hogy egyikük kötekedő, a másik meg makacs, s ez mindkettőjük részéről váratlanul ér.

A patagon, noha nem értette meg, miről folyik a vita, könnyen kitalálhatta, hogy a két barát veszekszik. Elmosolyodott, és nyugodtan így szólt:

– Ez az északi szél.

– Az északi szél! - kiáltott fel Paganel. - Mi köze ehhez az északi szélnek?

– Ez az - felelte Glenarvan -, az északi szél az oka a rossz kedvünknek! Úgy hallottam, ez a szél Dél-Amerikában különösen ingerli az idegrendszert.

– Szent Patrikra, Edward, igaza van! - kiáltott fel az őrnagy, s hangosan elnevette magát.

Paganel azonban komolyan mérges volt, nem akarta abbahagyni a vitát, s a szerinte túl kedélyesen közbelépő Glenarvanra csapott le.

– Valóban, lordom, ingerült vagy ideges volnék?

– Igen, Paganel, s ennek az északi szél az oka, mely akár a tramontana Róma vidékén, számtalan bűntény elkövetésére készteti az embereket.

– Bűntény! - méltatlankodott a tudós. - Hát olyan embernek látszom, mint aki bűntény elkövetésére készül?

– Ezt éppen nem mondtam.

– Miért nem mondja mindjárt azt, hogy meg akarom ölni!

– Hát bizony - felelte Glenarvan, és kitört belőle a nevetés - tartok tőle. Még szerencse, hogy az északi szél csak egy napig tart!

A választ egybehangzó nevetés kísérte. Paganel megsarkantyúzta lovát, s az élre vágtatott, hogy megeméssze rosszkedvét. Negyedóra múlva már nem is gondolt az egészre.

Így történt, hogy a békés tudós kijött a sodrából, s ez a gyengeség, mint Glenarvan is mondta, kizárólag külső okoknak volt tulajdonítható.

Este nyolc órakor az élen haladó Thalcave előrerúgtatott, s jelezte, hogy közelednek az annyira áhított tóhoz. Negyedóra múlva a kis csapat leereszkedett a Salinas-tó partjának lejtőin. Ott azonban súlyos csalódás érte őket. A tó kiszáradt.