O’Donoghan Patrick.

Schwaryencrona doktor nyomára jött annak, hogy ama bizonyos Canadai Társaságnak az igazgatóját Churchill Józsuénak hivták.

Az ám, csakhogy hová lett ez a Churchill Józsue, mióta a társaság csődbe jutott?

Ha valahol rá akadhatna, tőle talán megkaphatná a Cynthia utasainak a névjegyzékét, ebben bizonyára benne lenne a kis csecsemőnek a családi neve is... Milyen fontos volna, ha ezt tudnák...

Churchill Józsuéról tiz év óta nem tudnak semmit.

Aztán arra gondolt az érdemes doktor, hogy átböngészi a régi amerikai lapokat, melyekben fel szokták sorolni azoknak a nevét, a kik valamely hajón Európába indultak...

Ezzel sem boldogult, mert a tizennégy évvel ezelőtt megjelent lapok már teljesen elkallódtak, a későbbiekben a Cynthia utasairól szó sem lehetett.

Erik már tizedik hónapja volt újra Stockholmban, mikor a doktor szavahihető forrásból megtudta, hogy Churchill Józsue éppen hetedik esztendeje meghalt egy kórházban, nem maradtak törvényes örökösei, - s valószinűleg hagyatéka sem volt. A megbukott társulat üzleti könyveit pedig rég eladták a new-yorki dohányárusoknak.

Bredejord nem győzte a derék doktort kesernyés megjegyzéseivel bosszantani ebben a nevezetes ügyben.

Az Erik története ebben az időben mindennapi beszéd tárgya volt a doktor házánál. Minduntalan szőnyegre került, most már Erik füle hallatára is szóba hozták, nem is sejtvén, hogy a jó fiú szivében minő fájdalmas húrokat pengettek meg.

Mennyit eltöprengett a komoly ifjú a maga sajátságos sorsán!... Neki nincsenek szülei, .... nem is fogja talán soha megtudni, hogy ki volt az apja, hogy ki volt az anyja... Milyen szomorú dolog az, hogy még a hazáját sem ismeri.

– Még a legnyomorultabb csavargó, a kinek nincs hajléka: tudja, hogy melyik hazának a gyermeke - - és én nem tudom... Ezen a kerek földön apátlan-anyátlan, hontalan csak én vagyok!... A szélűzte porszem és falevél nem árvább, mint én vagyok... Hol születtem, ki ringatta bölcsőmet; hova zarándokoljak el, hogy sírhalmukra boruljak az én ismeretlen szüleimnek!

Úgy fájt ennek a derék ifjúnak ez a tudat!

És mégis a hála és szeretet meleg érzése öntötte el szívét, mikor a norvégiai egyszerű családra gondolt... arra a jóságos asszonyra, ki anyja helyett édes anyja, arra a csendes, komoly emberre, a ki apja helyett apja, s a két jószívű gyermekre, a kik testvérei helyett szerető testvérei voltak.

Ezt sohasem fogja elfeledni.

Belemerült a történelem, földrajz és ethnográfia tanulmányozásába, mintegy kutatni akarta, hogy minő faj a kelta, melyhez neki Schwaryencrona szerint tartoznia kell.

Ez is elszomorította, mert íme ő a kelták közül a legnyomorúságosabb, a legelnyomottabb nemzethez, az *irlandi*hoz tartozik.

Be más volna az, ha franczia lenne...! Ha ennek a dicsőséges nemzetnek volna a fia; hiszen a francziák is kelták! Minő története van ennek a nemzetnek, mily gyönyörűség töltötte el a szívét, midőn Francziaország mozgalmas történetét olvasgatta. A nagyok példáin mennyire lelkesült, s tudatában annak, hogy születése titkát soha meg nem tudja, a lelkesedés helyett mélységes szomorúság szállotta meg.

Észrevétlenűl új irányt adott ez a töprengés, ez a beható tanulmány egész törekvésének; nem az orvosi pálya csábítgatta, hanem a világjáró nagy utazók sorsa érdekelte; a tengerészet ragadta meg figyelmét, mert valami azt súgta, hogy előbb-utóbb neki kell a titok megfejtésének nagy munkájához fognia.

– Majd leteszem a hajóskapitányi vizsgálatot, eljutok New-Yorkba, s a Cynthia ügyében megkezdem a puhatolózásomat.

Erik sorsa iránt nemcsak Schwaryencrona, hanem Bredejord és Hochstedt is a legnagyobb mértékben érdeklődtek, mintha Eriket ők fogadták volna örökbe, mert a derék ifjút teljes szívükből szerették.

Egy szép napon kapták magukat, s a három jó barát meg Erik felszálltak egy Amerikába induló hajó fedélzetére és elutaztak New-Yorkba.

Tíz nappal utóbb New-Yorkba érkeztek, s nyomban ellátogattak a Schmith Jeromos, Walker és társai czég irodájába, honnan az első tudósítást kapták.

Ez alatt Erik is megtette a magáét. Eljárt naponta a kikötőbe, szóba elegyedett a matrózokkal, elment a korcsmákba, hova a tengerészek szoktak befordulni.

– Nem ismer valakit; a ki a Cynthián szolgált hajdanában, akár tisztet, akár matrózt vagy esetleg utast, a ki ezelőtt tizennégy évvel Európába indult? - kérdé egyiktől is, másiktól is.

Nagyon szépen beszélt angolul, aztán olyan kedves, nyájas arcza volt; tisztességtudó és szerény a magaviselete: a komor, nyers ficzkók megszerették, válaszoltak szívesen a kérdésére... Jó ideig azonban nem tudott egyik sem számot adni arról; a mit éppen tudni szeretett volna. Erik nem csüggedett el, tovább kérdezősködött.

Végre megtudott annyit, hogy valami O’Donoghan Patrick nevű matróz a hajótörött Cynthiá-ról szerencsésen megmenekült. Járt is azóta gyakrabban New-Yorkban. Hajós-inas volt akkortájban a Cynthián, s az I-ső osztályú utasokat szolgálta ki. Ennek tehát okvetetlenül kell tudnia a «bojé»-ra kitett úri gyermekről...

Másnap Erik újra járt-kelt a kikötőben, az utczákon, a korcsmákban, s kereste azt a bizonyos O’Donoghan Patrickot. Úgy irták le neki, hogy irlandi, Innishannonban született (Cork grófságban); 33-35 éves körül lehet, alacsony termetű, haja rőt, szemei feketék, az orra belapult.

– Húsz ezer ember közül is megismerném őt az első pillantásra - mondá a matróz, - a kivel Erik aznap szóba állott, - pedig ide s tova hét esztendeje mult, hogy utoljára láttam őt.

– Itt New-Yorkban találkozott vele utoljára? - kérdé Erik.

– New-Yorkban is, másutt is! Legutoljára itt New-Yorkban.

– Nem tudná azt megmondani, hogy ho1 tudakozódhatnám bővebben utána?

– Bizony aligha,... de várjon csak, menjen el a «Red Anchorn» korcsmába... Ott ült egész nap O’Donoghan Patrick, ha New-Yorkban volt... Bowles, a vén tengeri medve mesélhet róla eleget.

Erik egy perczet sem késett, sietett a nevezett korcsmába. A korcsma ajtajában egy öreg asszony burgonyát hámozott nagy buzgóan.

– Bowles úr itthon van; tisztelt asszonyom? - kérdé szokott udvariasságával Erik.

– Itthon,... itthon ... csakhogy most alszik - felelé az öreg asszony, s kíváncsian sandított az úri vendégre. - Ha valami mondani valója van, csak ki vele... én vagyok a felesége.

– Asszonyom, ön is tud bizonyára felvilágosítást adni nékem, kérem, szíveskedjék megmondani, hogy valami O’Donoghan Patrick matrózt ismer-e? Itt lakik-e most, s ha nem, hol találhatnám?

– O’Donoghan Patrickot?... Ismerem. Lehet már öt vagy hat éve annak, hogy nem járt nálunk... Azt, hogy hol van most, csak a jó Isten tudná megmondani.

Erik arcza nagyon szomorú lőn e szavak hallatára. Az öreg asszony észrevette.

– Úgy látszik, hogy nagyon a szívén fekszik ez az O’Donoghan Patrick... - jegyzé meg szánakozással.

– Nagyon, de nagyon a szívemen fekszik, asszonyom - viszonzá Erik. - Csak ő tudná megfejteni azt a titkot, mely -

– Titkot?... Hogy is mondta csak, titkot? - kérdé módfelett kiváncsian az öreg asszony...

– Ugy van... Nagy titok az... O’Donoghan Patrick az egyetlen ember, a ki a *Cynthiá*ról megmenekült ezelőtt mintegy tizenhét évvel; akkor én csak hét-nyolcz hónapos lehettem... egy bölcsőben menekültem meg a hajóról, a bölcsőt rákötötték egy bójéra. O’Donoghan Patrick talán meg tudná mondani, hogy kik voltak a szüleim, ezért keresem őt...

Bowlerné nagyot sikoltott, s aztán felkiáltott:

– Egy bójéra? Azt mondá, hogy egy bójéra?

Azzal kapta magát, futott fel a lépcsőn:

– Bowles!... Bowles!... Jere le hamar!... A bójéra!... Ön a bójé-gyermek?... Ki hitte volna!... Ki hitte volna!

Erik arcza elsápadt az örömtől és reménytől.

Hátha most lehull a titok leple!

Bowles otromba, nehéz léptei hallatszottak már a falépcsőn... Kövér, tulipiros ábrázatú, rezes orrú ember volt, a szemei tele álommal...

– No, no! Mi a tatár?... Mit akarsz, asszony? - kérdé szemeit dörzsölgetve.

– Ide jere, szükségünk van reád, ülj le, s hallgass az ifjú urra... Hadd mondja el neked is, a mit nekem az imén elmondott.

Bowles szót fogadott az asszonynak, Erik pedig neki is szóról-szóra elmondott mindent.

Bowles telehold arcza mind szélesebbé vált, lapos mosoly húzódott el a szája két szélén, s hunyorgott a feleségére.

– Most már tudja, Bowles úr, hogy miről van szó - mondá Erik remegő szívvel.

Bowles megvakarta a füle tövét, lógatta nagy töksi fejét, végül megszólalt:

– Tudom is, no meg nem is tudom; az asszony is éppen annyit tud belőle, mint én.

A mit ezenkívül mondott, az éppen oly érthetetlen, mint zavaros volt. Szegény Eriket majd elemésztette a nagy izgatottság. De hát Bowles úr nem született szónoknak; különben is szerfölött álmos volt, mert lefekvés előtt egynehány pálinka-féle nedvességgel telt flaskót szokott alaposan beszopogatni.

A felesége jól ismerte drága urát, mert hamarosan két üveg hasonló nemű folyadékot tett elébe az asztalra.

Ez már megoldotta Bowles úr nyelvét. Két álló óráig járt a szája. Rengeteg sok mellékes dolgot elmondott, lényegest keveset, a mint hogy erről egyet-mást a következő fejezetben mi is megtudunk.