Puskalövések.

Éjfél után két óra tájban Erik és Hersebom holtramerülten tértek vissza oda, hova az élelmiszereket elrejtették volt, két tonna mögé húzódtak, a Klaasz meleg bundájához simulva igyekeztek kipihenni nagy fáradságukat a dermesztő hidegben.

Csakhamar elnyomta mindkettejöket az álom. Mikor fölébredtek, a nap már fenn ragyogott az égen, a szélvihar elült. A rengeteg jégtábla, melyen voltak, csaknem mozdulatlannak látszott. A tengeren jéghegyek úsztak, még pedig irtóztató gyorsasággal, egymásba csaptak, s a szilánkokra tördelőző jégkristályok csillogtak a nap fényében... Gyönyörű egy látvány volt!...

Hersebom gazdának egyébként valami túlságos fogékonysága nem volt a természet szépségei iránt, de most nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:

– Be szép volna mindez, ha valamely hajó fedélzetéről nézhetné az ember!

– Nem gondolnám, - viszonzá Erik - ha ezt a hajóról látnók meg, elég gondunk volna, hogy valamelyes módon kikerüljük. Nem igen érnénk rá, hogy gyönyörködjünk bennök. Ezen az úszó jégszigeten nyugodtan nézegethetjük.

Hersebom gazda szomorúan mosolygott. Erik pedig erővel is tréfálni szeretett volna.

– Nemde, szerencsések vagyunk, hogy éléskamránk is van? Nem félhetünk attól, hogy éhen veszünk. Húsz tonna kétszersült, egy csomó szárított hús, pálinka annyi, a mennyi kell, - ráadásul van két derék puskánk, lőporunk és elegendő töltényünk... Ugyan bizony mitől félhetnénk? Legrosszabb esetben néhány hétig kell várakoznunk, míg hajó vetődik utunkba, s az majd felvesz... Ha ugyan úgy nem találunk járni, mint a «Hansa» hajótöröttjei!

– «Hansa» hajótöröttjei? - kérdé Hersebom nagy kiváncsian.

– Azok - felelé Erik. - 1869-ben indult el a Hansa a sarktengerre. A legénység egy része, szakasztott úgy, mint mi, efféle úszó jégszigetre került. Szenük és élelmiszerük bőséggel lévén, mintegy hat és fél hónapig éltek az úszó jégmezőn, s végül Észak-Amerika partjára vetődve, partra szállottak.

– Hiszen ha mi is olyan szerencsések lennénk! - mondá Hersebom nehéz sóhajjal. - Hanem úgy hinném, jó lenne, ha egyet-kettőt falnánk.

– Helyes, én is jócskán megéheztem már - viszonzá Erik.

Aztán hozzáláttak, az egyik tonnából kétszersültet, a másikból szárított húst vettek elő; Hersebom gazda bicskájával a pálinkás hordócska fenekét megfúrta: volt enni, meg inni valójuk is.

Evés közben megszólalt Hersebom gazda:

– Aztán a «Hansa» hajótöröttjeinek az a jégszigete volt akkora, mint a miénk?

– Szó sincs róla! Alig volt harmadfél kilométer hosszú, a miénk legalább is tíz-tizenkét kilométer - viszonzá Erik. - Aztán hat hónap alatt siralmasan megapadt; a hajótöröttek menedékhelyéig elhatoltak utoljára a hullámok. Csakhogy szerencsére volt egy meglehetős nagy csolnakuk, azon aztán egyik jégszigetről a másikra eveztek át, míg végre partot értek.

– Az már más, nekik hát csolnakjuk is volt, de nekünk nincsen!... Isten tudja, mi módon jutunk majd szárazföldre?...

– Az idő ad majd tanácsot - viszonzá Erik. - Egyelőre legokosabban cselekszünk, ha körülnézünk egy kissé új birodalmunkban.

Azonnal felszedelőzködtek, s egy jéghalom tetejére másztak fel, hogy onnan körülnézzenek. A jégsziget legalább tizenkét, sőt tizenöt kilométer is lehetett egyik végétől a másikig. Olyan formája volt, mint holmi óriási czethalé. Szélességét még csak hozzávetőleg sem lehetett megállapítani a számos jéghalom miatt, melyek mindenfelől elzárták a szem határát. A szigetet mindenütt hó borította, helylyel-közzel lékeket láttak. Nyilván fókák tanyáztak ott, s időközönkint kidugták a fejöket, hogy körülnézzenek, s hahogy veszélyt nem sejtenek, a napon sütkérezzenek.

Erik és Hersebom a sziget partjának mentében haladtak, hogy egyúttal a tengert is folyton szemmel tartsák. Klaasz előre szaladt, folyton szimatolva; Erik figyelmesen vizsgálta a talaj minőségét, mintegy kutatván, hogy vajjon mennyi ideig tart ki. Aggódva látott itt is ott is hatalmas repedéseket, melyek elárulták, hogy a tenger vizének romboló munkája egy perczig sem szünetel. Azért is vizsgálgatta oly gondosan Erik, hogy mihelyt a legszilárdabb pontot kiszemeli, oda viszi az élelmiszereket, mert azoknak biztonságba helyezése a szó szoros értelmében életkérdés volt reájok nézve.

Klaasz vidáman szaladgált előttük, igazi grönlandi kutya volt, e hóborította vidék tetszett neki módfelett, mintha emlékeztette volna Grönland hómezőire.

Egyszer csak megáll Erik, egy fekete pontra szegezte tekintetét, mely a hó között látszott. Azt hitte, hogy valamely fóka bukkant fel.

Nem volt az fóka, hanem - ember. Vérborította, eszméletlenül hevert a hóban. A ruhája nem mutatta, hogy az Alaska valamelyik szökevény matróza lehet. Erik hozzá sietett, felemelte az eszméletlen ember fejét, rőt haja arczára csapzott, belapult orra olyan volt, mint a szerecseneké...

Erik szive hevesen kezdett dobogni... Izgatottan gombolta ki a ruháját, az ingét, nem azért, hogy szive dobogását hallgassa; hanem azt a bizonyos nevet kereste a mellén... azt a nevet...

Ott volt... a kék pontok betűk alakjában sorakoztak a mellén:

«O’Donoghan Patrick Cynthia».

És annak az embernek a szíve még dobogott... élt még!... A fején vérző seb, a vállán és mellén erős zúzódás nyomai... Ezért vesztette volt el az eszméletét.

– Vigyük őt oda, hol az élelmiszerek vannak, s eszméletre kell mindenáron térítenünk! - mondá Erik Hersebom gazdának.

Aztán halk hangon, mintha félne, hogy O’Donoghan Patrick is hallja, hozzá tevé még:

– Apám, ez az, a kit évek óta keresek, ez O’Donoghan Patrick. Ez az... és már-már elhagyja őt az élet...

Sajátságos is az ember! Ime, Erik megfeledkezett a helyzet kétségbeejtő voltáról, mihelyt felcsillant a remény, hogy ezt a régóta keresett titkot megtudhatja. Bezzeg másképen gondolkozott Hersebom. Mit törődött ő ezzel a titokkal...

– Ugyan mi hasznát vehetnők most - dörmögé kedvetlenül.

Erik megfogta a fejét és vállát, Hersebom a két lábát, s megindúltak vele.

O’Donoghan Patrick felnyitotta a szemeit... Nagyok lehettek a fájdalmai, mert felsziszent... Aztán halk hangon rebegé:

– Inni!...

Erik lefektette őt, s neki támasztá egy jégtömbnek a hátát, s pálinkás kulacsából szájába öntötte az éltető - neki bizonyára éltető - nedvet.

O’Donoghan Patrick lassankint magához tért. Körülnézett s nagyot sóhajtva szólott:

– Hol van Jones?...

– Itt találtuk önt a jég hátán - felelé Erik. - Régóta fekszik itt?

– Nem tudom - mondá a sebesült nagy erőlködéssel. - Még inni akarok! - tördelé s reá szegezte szemeit mereven Erik arczára.

Újra ivott, s aztán hova-tovább beszélni is tudott.

– A vihar kitört, a hajó kezdett sülyedni... Néhányan elmenekültek a csolnakokon, a többiek odavesztek... Jones intett nekem, hogy menjek utána... egy kis lélekvesztőt eresztett le, abba szállottunk bele ketten... Pompás jószág volt... nem merült el... Csak mi értünk partra... mindenki elpusztult... A tenger nagyon gonosz volt... A hullámok minket ide-oda hánytak... eleget szenvedtünk... Végre kimászhattunk a partra... Ma reggel elment Jones, hogy fókát lőjjön, vagy madarat... Nagyon éhesek voltunk... Azóta nem láttam őt...

– Az a Jones talán az Albatros egyik tisztje, nemde? - kérdé Erik.

O’Donoghan Patrick szörnyen csodálkozott azon, hogy ilyesmit kérdezhet valaki.

– Nem, ő az Albatros gazdája és kapitánya.

– Hát nem a Tudor Browné az Albatros?

– Nem... nem tudom! - felelé akadozva O’Donoghan Patrick, - aztán gyanakodva nézett Erikre, mintha attól félne; hogy akaratlanul is eljárt a szája.

Erik többet is akart még tudni... Ó, még nagyon sokat akart ettől az embertől kérdezni.

– Látja, ön tegnap nem akart átjönni a hajómra, hogy együtt beszélgessünk, s a szerencsétlenség mégis csak összehozott minket, beszéljünk tehát komolyan és okosan! Látja, itt fekszik egy úszó jég-szigeten, meg van sebesülve, eszméletlenül találtam a hóban, azt hittem, hogy már halott. Mi ketten, a nevelő apám meg én mentettük meg önt, nekünk van élelmiszerünk, pálinkánk bőven. Nem kérdeztük, hogy ön ki és mi, gondját viseltük és gondját fogjuk viselni ezután is. Hát ennyi jóért ne érdemelnők meg, hogy őszinte legyen?

Az irlandi reá meresztette szemét Erik arczára, s észrevehették, hogy valami névtelen félelem, iszonyat szállja meg.

– Attól függ, hogy ön mit kérdez tőlem? - felelé hosszas hallgatás után.

– Arra magának könnyű lesz felelni! - mondá Erik mosolyt erőltetve ajkára, s a sebesültnek a kezét megfogta. - Hiszen tegnap is hallotta tőlem; a miért én erre a hosszú és nehéz tengeri útra keltem, az a titok. Ön jól tudja, hogy miről van szó! Lássa, O’Donoghan Patrick, ön engem boldoggá tehet; az a titok olyan drága nékem: úgy-e bár, tud valamit arról a «bójé»-ra kitett gyermekről? Vezessen engem nyomra, hogy hol találhatnám meg szüleimet?... Ne féljen semmitől! Nem félhet épen semmitől!

O’Donoghan úgy hallgatta Erik esdeklő szavait, mint egy darab fa: érzéketlenül és bután.

Aztán nagy-sokára megszólalt:

– De hátha olyan földre jutunk, a hol törvényszék van, a hol bírák vannak, s engem bajba találna keverni?

– Esküszöm, hogy soha sem teszem meg!... Mindenre esküszöm, a mi nékem szent! - kiáltá Erik izgatott hévvel. - Bárminő bűnt követett is ön el velem szemben, megigérem, hogy soha e miatt kérdőre nem vonom. De meg, ha esetleg tenni akarnám is, hiába való volna, mert húsz évvel ezelőtt történt dolgok a törvény előtt elavultak, azok miatt vádolni senkit sem lehet a törvény értelmében.

– Igazán? - kérdé O’Donoghan, s mintha e percztől kezdve a szíve is kezdett volna megnyilni. - Pedig Jones azt mondotta, hogy az *Alaská*t a rendőrség küldte, hogy engemet elfogjon, s törvény elé állítson, s ön is ilyesmit mondott tegnap.

– Jones csak rémítgetni akarta önt, mert neki bizonyára nagy szüksége van arra, hogy O’Donoghan Patrick hallgasson.

– Bizony van! - felelé az irlandi, - nagyon is szüksége van arra. Hogy tudta meg ön azt, hogy a titokba én is bele vagyok avatva? - kérdé Eriktől.

– Bowles, a Red Anchor korcsmárosa meg a felesége mesélték, hogy ön gyakran emlegette a «bójéra kitett gyermeket».

– Igaz!

O’Donoghan Patrick hosszasan eltünődött.

– Önt igazán nem a rendőrség küldötte, igazán nem? - kérdé jó idő mulva.

– Természetes, hogy nem! Még csak gondolatnak is badarság! Én a magam jószántából jöttem, égő vágy űzött, epedett a lelkem a bizonyosságért: hol a szülőföldem, kik a szüleim?

O’Donoghan Patrick ajkán álnok mosoly játszadozott.

– No lám; hát csak ezt szeretné megtudni? Nos, én erre csakugyan meg tudnék felelni. Az ám, én megmondhatnám.

– Mondja meg, ó mondja meg nekem, O’Donoghan Patrick! - kérte Erik reszketve az izgatottságtól. - Mondja meg, s én megbocsátom önnek mindazokat a kínokat, miket nekem okozott, elfelejtek mindent, mindent!

Az irlandi a kulacsra pillantott. Inni szeretett volna.

– Az ember torka kiszárad, ha annyit beszél. Szivesen kortyintanék, ha volna mit.

– Már nincs több benne, de mindjárt hozatok, két hordó pálinkánk van.

Intett Hersebomnak, a ki rögtön elsietett a kulacscsal, hogy megtöltse újra.

– Nemsokára itt lesz a pálinka - folytatá Erik a sebesülthöz fordulva. - Beszéljen, derék barátom, ne legyen irántam bizalmatlan! Képzelje el, minő helyzetben vagyok én! Soha sem ismertem hazámat, szüleimet; keresem őket évek óta, s íme most reá találok arra az emberre, a ki megmondhatja nekem. Hát van-e szív abban, a kit a haláltól mentek meg, s még most sem vezet nyomra, nem mondja meg? Hát nem rettenetes dolog ez? Hiszen nem kérek olyan dolgot, a mi lehetetlen? Nem kivánom azt, hogy bűnvallomást tegyen, ha ugyan nyomja valami a lelkiismeretét! Csak egy szócskát mondjon, melynek a révén megtudom, hogy hol keressem hazámat, szüleimet!

– Isten bizony, ennyit már csak megtehetek, ha örömét leli benne - szólalt meg O’Donoghan Patrick szemmel láthatólag meghatottan. - Ön bizonyára fogja tudni, hogy a Cynthián voltam hajóinas. - Ekkor hirtelen megállott.

Erik mohón leste minden szavát. Valahára megtudja tehát? A talány megfejtése következik? Megtudja szüleinek és hazájának a nevét?... O’Donoghan Patrick ösztönszerűleg is a kulacsot kereste... ekkor hirtelen szemei egy pontra szegződtek mereven, s mint az iskolás gyermek, oly félénken kiáltott fel:

– Jones!... ott!... - vége volt a beszélő kedvének.

Erik hátra fordult és Tudor Brownt pillantotta meg, a mint egy jéghalom mellől feltünt. Jones és Tudor Brown tehát egy és ugyanaz a személy volt.

Ebben a pillanatban nyomban egymásután két puskának a ropogása hallatszott.

Tudor Brown golyója O’Donoghan Patricknak a szivébe fúródott. Az irlandi lehullott a földre.

Mielőtt azonban másodszor elsüthette volna puskáját, egy másik golyó homlokon találta Tudor Brownt. Arczczal előre bukott.

– Jól cselekedtem, hogy útközben visszatértem, a mint a hóban megpillantottam a gyanús lábnyomokat - mondá Hersebom gazda, s közeledett Erik felé, kezében a puskája csöve még füstölgött.