Tudor Brown.

Májusban történt. Egyik reggel a doktor dolgozószobájában ült, midőn inasa névjegyet hoz be. A névjegy sajátságos kicsiny formája első látásra elárúlta, hogy Angolországban készült. Ez a név állott rajta: *M. Tudor Brown,
* alatta pedig on board the Albatros.

Magyarul: Tudor Brown, az «Albatros» fedélzetén.

– Tudor Brown?... tünődék a doktor, vajjon hallotta-e már életében valaha ezt a nevet.

– Ez az úr szeretne a doktor úrral beszélni - mondá az inas.

– Jöjjön a rendelő órámon!

– Magánügyben jött, azt mondta.

– No hát ereszd be!

Érdeklődéssel várta azt az embert, kinek a neve olyan sajátságosan volt megválasztva: az ősi Tudor, s a legújabb demokrata világ hétköznapi neve: Brown... Honnan szedhette?

Különös egy ember is volt az, a ki belépett a doktor szobájába. Bizalmatlan, sőt kellemetlen arczú, sovány, hajlott orrú és viseletében otromba úri ember volt Tudor Brown. Úgy jött be, mintha a vasúti állomás ebédlőjébe jönne, még a fejét sem biczczentette meg. Orrhangon beszélt, csaknem reszelte az ember fülét ez a rekedtes, tompa hang:

– Maga Schwaryencrona doktor?

– Én vagyok - felelé a doktor, elképpedve ezen az otromba viselkedésen.

Már-már csengetni akart, hogy vezessék ki az otromba parasztot, midőn az újra megszólalt, s felkeltette szavaival a doktor érdeklődését.

– Olvastam az O’Donoghan Patrickra vonatkozó hirdetését. Azt hiszem, hogy szeretné hallani, a mit róla tudok.

– Uram, szíveskedjék legalább leülni - viszonzá a doktor.

Brown tette magát, mintha nem is hallotta volna. Kikeresett egy kényelmes széket, azt közelebb tolta az ablakhoz, belevetette magát, a két kezét beledugta a nadrága zsebébe, a lábát pedig felrakta az ablak fájára.

– Úgy látszik, hogy az úrnak nagyon a szívén fekszik, hogy arról a matrózról egyet-mást megtudjon, különben nem ígért volna ötszáz font sterlinget. No hát én ebben a dologban jöttem.

Az orvos bólintott a fejével.

– Természetesen mindenekelőtt azt szeretné tudni, hogy én ki és mi vagyok. Megmondom azt is. Olvashatta a névjegyemen, hogy Tudor Brownnak hívnak. Angol név...

– Talán irlandi? - kérdé a doktor érdeklődve.

Az idegen meglepetve nézett a doktorra... egy pillanatig habozott, vajjon megmondja-e? Aztán folytatá:

– Nem, skót! - Tudom, hogy arczom után itélve yankee-nek tart a világ. - Mindegy, azért mégis csak skót vagyok.

Ezeket mondván, reá nézett a doktorra. A szemeiből ezt lehetett kiolvasni:

– Bánom is én, akármit gondolsz rólam, oda se neki.

– Invernenből való talán? - kérdé a doktor.

Az idegen megint gyanakodva nézett a doktorra.

– Nem, edinburgi vagyok - felelé... - Különben, mit törődik azzal az úr, nem tartozik a dologra. - Magam gazdája vagyok, nem tartozom senkinek számadással. - Magának is csak azért mondom meg, a mit megmondok, mert hát nekem úgy tetszik. - Nem tartozom vele.

– Engedelmet kérek, uram, én önt nem kértem arra, hogy elmondja - jegyzé meg az orvos finom mosolylyal.

– Nem; annál jobb; akkor hát ne kotyogjon bele a szavaimba, mert soha sem végzünk. Maga azt szeretné úgy-e tudni, hogy hova lett O’Donoghan Patrick? - Én tudom, hogy mi történt vele.

– Ön tudja?

– Tudom hát. Mielőtt azonban megmondanám, hogy mi történt vele, előbb azt szeretném tudni, hogy miért tudakozódik utána?

A doktor nagyon természetesnek tartotta ezt a kérdést; elmondta röviden az Erik történetét. Brown szemmel láthatólag feszült figyelemmel hallgatta.

– Él az a fiú még? - kérdé Tudor Brown.

– Él bizony. Egészséges és derék fiú, nemsokára megkezdi az upsalai egyetemen az orvosi tanúlmányokat.

– Lám! lám! - jegyzé meg Brown eltünődve. - Mondja csak, egyéb érdek nem ösztönzi önt, hogy ezt a titkot leleplezze? O’Donoghan Patricktól is csak a fiú szüleit szeretné megtudni?

– Mi egyebet akarhatnék még tőle megtudni? Hosszas puhatolózás után nyomára jöttem annak, hogy O’Donoghan Patrick tudja a Cynthia eltünésének a titkát, elmondhat egyet-mást nekem Erik szüleire vonatkozólag. Szükségem van reá, s találok majd módot arra, hogy megszólaltassam.

– Vajjon?

– Biztosan számítok rá. Nyomós oka lehet annak az O’Donoghan Patricknak, hogy rejtőzködjék. Ott lappanghat valamelyik kikötőben. Intézkedtem, hogy a rendőrség ott nyomozza őt.

A doktor nagyon jelentős hangsúlyozással mondotta ezeket a szavakat, mert észrevette, hogy az ő sajátságos viselkedésű látogatója kissé izgatottan hallgatja, bár erőlködik, hogy érdeklődését leplezze.

– Nos hát, doktor, bármilyen nagyon bizakodik is abban, hogy O’Donoghan Patrickot előkeríti, tudja meg, hogy minden fáradsága kárba vész, mert O’Donoghan Patrick meghalt.

A doktort megrendítette ez a váratlan hír, de azért uralkodott magán, még a szemöldöke sem rándúlt meg.

– Az ám, O’Donoghan Patrick meghalt, s ott pihen a tenger fenekén. A véletlen úgy akarta, hogy ez a titokzatos multú ember ezelőtt három évvel az én hajómra, az Albatrosra kerűlt, árboczőrnek fogadtam fel. Nemsokára, midőn épen Madeira környékén jártunk, O’Donoghan Patrick a tengerbe esett. Én rögtön megállíttattam a hajót, a mentőcsolnakokat lebocsáttattam, kerestük, kihúztuk, de hiába élesztgettük. O’Donoghan Patrick halott volt már. Visszadobtuk a hullát a tengerbe. Az esetről természetesen jegyzőkönyvet vétettem fel. Itt van a jegyzőkönyv hiteles másolata; azt is elhoztam.

Tudor Brown elővett a zsebéből egy összehajtogatott írást, s átadta a doktornak.

A doktor elolvasta, jól megvizsgálta. El kellett ismernie, hogy hiteles másolat volt. Mindazonáltal szokott udvariasságával így szólott az idegenhez:

– Szabad valamit kérdeznem öntől?

– Csak rajta!

– Miért gondoskodott ennek az okmánynak hitelesítéséről? S miért tartotta szükségesnek, hogy azt elhozza hozzám?

– Először is azért, hogy állításom igazságában senki se kételkedhessék, másodszor azért, hogy a hirdetésben olvasott kívánságának teljesen megfeleljek: O’Donoghan Patrick meghalt, s így sem róla más, sem ő magáról egyéb felvilágosítást nem adhat. Ez csak érthető dolog...

– Az Albatros-sal van itt Tudor Brown úr? - kérdé a doktor.

– Azzal.

– Van a hajón egy-két matróz, a ki O’Donoghan Patrickot ismerte.

– Nem egy, de többen is vannak.

– Beszélhetnék velök?

– Csak tessék! - Eljön velem rögtön a hajóra?

– Ha megengedi.

– Hogyne engedném meg.

A doktor csengetett; az inas behozta a bundáját, a kalapját. Tudor Brownnal együtt ment el hazúlról. Öt percz múlva az Albatros fedélzetén voltak.

Ekkor az «Albatros» tulajdonosa megszólított egy matrózot:

– Hé, Ward, ez az úr szeretne önnel O’Donoghan Patrick-ról beszélni!

– O’Donoghan Patrickról? - felelé a matróz, nyugodjék békével! Elég bajunk volt vele, mikor kihalásztuk a tengerből valahol Madeira környékén.

– Ismerte őt régebb idő óta? - kérdé a doktor.

– Azt a kötélrántót? - Úgy másfél év óta. - Ha jól emlékszem, Zanzibarban kerültünk össze először. Igaz-e, hé, Duff Tamás?

– Alighanem, Ward úr - felelé egy ifjú matróz. - Az az O’Donoghan Patrick úgy-e, a ki a tengerbe fúlt Madeira környékén?

Schwaryencrona doktornak nem volt oka arra, hogy kételkedjék. A matrózok arcza nyilt és becsületes volt, szavaik megerősítették Tudor Brown állítását.

Megköszönte Tudor Brown szívességét, s meghívta őt ebédre, a ki fel és alá járt a hajó fedélzetén s fütyörészett.

A hajó tulajdonosa egészen kurtán azt mondá:

– Szó sincs róla, hogy elmenjek... sohasem ebédelek a városban.

Ezzel aztán elváltak egymástól. A doktor sietett Bredejordhoz, elmondott neki mindent, majd Erikkel közölte a sajátságos kalandot, s elhatározták, hogy együtt még egyszer elmennek az Albatros-ra...

Csakhogy az Albatros-nak délután már csak hült helyét találták:

Bredejord éppenséggel nem hitte, hogy Tudor Brownnak igaza van. Az egész dolog fölötte gyanús volt neki. Nem is halogatta sokáig, utána járt a stockholmi és edinburgi tengerészeti hivatalnál; s megtudta, hogy Tudor Brownnak még a nevét sem ismerik.

Egyébként a hirlapi hirdetéseknek sem volt semmi eredménye. E szerint O’Donoghan Patrick megtalálásáról szó sem lehetett, vagyis Erik származásának titkát még mindig sűrű homály borította. Ebben akár volt inyökre, akár nem, meg kellett nyugodniok.

Így hát Erik őszszel a doktor kívánságára beiratkozott az upsalai egyetem orvostanhallgatói közé. Pedig titkon még mindig arra vágyott, hogy letegye a hajóskapitányi vizsgálatot.

Volt még valami egyéb oka is ennek az ő utazási vágyának. Nem szólott róla senkinek, de annál inkább bántotta a lelkét. Kajsa kisasszony bántó viselkedése volt ez vele szemben. Erik a világ minden kincseért sem panaszolta volna el szíve keserűségét a derék doktornak.

Erik most is, hét évi egy fedél alatt való tartózkodás után olyan szemmel nézett a «kis tündér»-re; mint az első nap, mikor a doktor házába került. Őt tartotta a báj és eleganczia megtestesülésének.

Végtelenűl bámulta, s mindent elkövetett, hogy vonzalmát megnyerje. Barátja szeretett volna lenni, de Kajsa mindig csak «jött-ment»-nek tekintette Eriket. Irígy szemmel nézte, hogy nemcsak a doktornak, hanem a ház két érdemes barátjának is csakhamar szemefénye lett, s őt csakhamar kiszorította a szivükből. Féltékeny volt a «kis tündér» módfelett. Legkivált pedig azt nem tudta Eriknek soha megbocsátani, hogy elvégre mégis csak közönséges halász-fiú, vagyis paraszt. Olybá tekintette őt, mint az előkelő Schwaryencrona-ház szégyenfoltját, ki miatt Kajsának a «társaság»-ban pirulnia kell.

Hát aztán mikor azt is megtudta, hogy Erik tulajdonképpen - talált gyermek. Ez egyszerűen borzasztó dolog volt Kajsa kisasszonyra nézve: ennél becstelenebb dolgot nem is tudott képzelni. A talált gyermek Kajsa kisasszony szerint az emberi társadalom legalábbvaló söpredéke - a kutya és macska után következik. Minden pillantása elárúlta ezt az ő mélységes megvetését. Ha Erik megszólította, ajkát kicsinylőleg bigygyesztve, hallgatott. Még csak feleletre sem méltatta. Ha társaság gyűlt össze a doktor házánál, Kajsa semmi áron sem akart Erikkel tánczolni. Az asztalnál egy árva szóra sem méltatta, olybá vette, mintha nem is léteznék. Minden módot és alkalmat felhasznált arra, hogy megalázza Eriket.

És a szegény ifjúnak mindezt szó nélkül kellett eltűrnie.

Nem tudta megérteni, hogy miért rójja fel neki bűnül Kajsa, hogy szüleit nem ismeri. Hát tehet-e ő arról? Egyszer odament hozzá, hogy felvilágosítsa őt igazságtalan, embertelen viselkedéséről, de Kajsa kisasszony feleletre sem méltatta, sőt meg sem hallgatta. Minél inkább felserdűltek, annál tátongóbb lőn közöttük az űr. Kajsát tizennyolcz éves korában elvitték a bálokba, nagy leány volt. Tömjéneztek neki, hódoltak a szépségének, mert hát a dúsgazdag Schwaryencrona egyetlen örökösének tartották.

Erik könyveihez menekűlt... Kalandos vágyak támadtak a szívében, szeretett volna elmenni messze... messze...

Majd égő vágygyal feküdt neki tanulmányainak, s azt akarta, hogy eszével és tudásával magas polczra küzdje fel magát, kényszerítse a világot arra, hogy előtte mindenki tisztelettel hajtson fejet.

El, el kell abból a házból minél előbb mennie, hol minden nap új, meg új megaláztatást kell tűrnie. Hanem a doktornak minderről tudomása sem volt.

Mikor az upsalai egyetemre beiratkozott, akkor már készen volt a terve: a legelőször kínálkozó alkalmat megragadja és tengerész lesz.