Nincs szándékunkban a magelláni szigettenger csatornáin át való ezen utazást apróra elbeszélni. Egyébiránt nem is volna alkalmunk emlékezetesebb eseményt följegyezni. Az idő folyvást kedvező volt. Az összes csatornákat néptelenül, elhagyatva találták; különben jobb is volt e vidékek bennszülötteivel nem találkozni, akik nincsenek mindig vendégszerető kedvükben. Február 11-én a ladik a Smyth-csatornán át, mivel a szél folyvást kedvezett, a Magellán-szorosba ért, az Adelaide királyné-szigete nyugati partjai és a Vilmos király-földje magaslatai közt.

Az úton mindenki egészséges volt és a tengeri illattól terhes levegő igen jó hatást gyakorolt Doniphanra is, mert jól evett, jól aludt és elég erősnek érezte magát partra szállni, azon esetre, ha társaival együtt újra Robinson-életet kellett volna kezdeni.

12-én a ladik a Vilmos király-földjén, a Tamar-sziget elé érkezett. De a kikötő, vagyis inkább az öblöcske e pillanatban üres volt.

Evans nem is állapodott meg, hanem megkerülvén a Tamar hegyfokot a Magellán-szorosban, továbbhaladt délkelet felé.

Az egyik oldalon a Pusztulás földjének lapos és kopár partjai terültek el. E partokon sehol se látszott a szép zöld növényzet, amely a Chairman-szigetet ellepte. A másik oldalon a Crooker-félsziget szeszélyes alakú halmai emelkedtek. Evans erre akarta fölkeresni a délibb fekvésű átjárókat, hogy a Froward hegyfokot megkerülhesse és a Braunschweig-félsziget keleti partjai mellett fölmehessen a Punta Arena-i telepig.

De nem kellett ily messzire menniük.

13-ikán reggel Service, aki a ladik elején állt, egyszerre felkiáltott:

– Füst a jobb oldalon!

– Halászok tanyatüzének füstje? - kérdé Gordon.

– Nem!... Ez hamarabb egy gőzös füstje! - viszonzá Evans.

Briant azonnal felsietett az előárbockötél hágcsóján az árboc csúcsára és elkiáltá magát:

– Hajó!... Hajó!...

Nemsokára valamennyien meglátták a hajót. Nyolc- vagy kilencszáz tonna teherképességű gőzös volt, amely óránként tizenegy-tizenkét tengeri mérföldnyi sebességgel haladt.

A ladikról hurrák hangzottak és puskalövések dördültek el.

A hajóról meglátták a ladikot, amely tíz perccel később az Ausztrália felé tartó Grafton nevű gőzös mellé simult.

A Grafton kapitánya pár perc alatt értesült a Sloughi kalandjairól. Egyébként is a jacht elvesztése jelentékeny feltűnést keltett annak idején úgy Angolországban, mint Amerikában. Long Tamás kapitány sietett fölvenni hajójára a ladik utasait, sőt ajánlkozott arra is, hogy elszállítja őket egyenesen Aucklandba, ami neki csak csekély kerülőt okozott, miután a Grafton rendeltetése az Adelaide tartomány fővárosa, Ausztrália déli partjain Melbourne volt.

Az átkelés gyorsan ment véghez, és a Grafton február 25-én horgonyt vetett az aucklandi kikötőben.

Csak néhány nappal kevesebb telt el két évnél azóta, hogy a Chairman-féle nevelőintézet tizennégy növendékét Új-Zélandtól a vihar hétezerkétszáz kilométernyire sodorta.

Nem próbáljuk leírni a szülők örömét, akiknek gyermekeik visszaadattak - sem a szegény fiúkét, akiket mindenki a Csendes-tenger mélyén vélt feküdni. A Dél-Amerika szigetéig viharvetett fiúk mind övéikre találtak. Egy sem hiányzott közülük.

Villámgyorsan futott a hír végig a városon, hogy a Grafton hazaszállította a hajótörést szenvedett fiúkat. Az egész lakosság a kikötőbe sietett és éljenzett, mikor a gyermekek szülőik karjai közé rohantak.

És mennyire vágyott mindenki részletesen tudni, mi történt a Chairman-szigeten! A kíváncsiság nem maradt sokáig kielégítetlenül. Doniphan néhány felolvasást tartott élményeikről; e felolvasásai fényes sikert arattak, amelyre Doniphan barátunk meglehetősen büszke is volt. Ezenfelül a Francia-barlang naplója, amelyet Baxter úgyszólván óráról órára vezetett, megjelent nyomtatásban is, és magában Új-Zélandban ezer meg ezer példány kelt el belőle.

Az ó- és újvilág lapjai is közölték valamennyi nyelven, mert nem volt, aki ne érdeklődött volna a Sloughi katasztrófája iránt.

Mindenki bámulta Gordon óvatosságát, Briant önfeláldozását, Doniphan merészségét és mindnyájuk bátorságát, a kicsinyekét és a nagyokét egyaránt.

Azt a fogadtatást se kell leírnunk, amelyben Kata és Evans vitorlamester részesült. Nyilvános aláírást nyitottak, és a befolyt összegért megvettek egy kereskedelmi hajót, amely a Chairman nevet kapta. E hajót Evansnak ajándékozták, aki egy személyben hajóparancsnok és tulajdonos lett azon föltétel alatt, hogy a Chairman az aucklandi kikötő hajóállományához tartozzék. És valahányszor Evans utazásai közben visszatért Új-Zélandba, mindannyiszor a legszívesebb fogadtatásra talált a „fiai”-nak családjai körében.

A derék Katáért csaknem civakodtak a Briant, Garnett, Wilcox és más családok. Végre Doniphanék családjához került, hiszen gondos ápolásával ő mentette meg Doniphan életét.

* * *

Ezen elbeszélésből erkölcsi tanulságul a következőket kell megjegyezni, és ez, úgy véljük, igazolja is könyvünk „Kétévi vakáció” címét:

Egy nevelőintézet növendékei kétségkívül sohase lesznek kitéve annak, hogy ily körülmények közt töltsék el a vakációjukat. De a gyermekek ne feledjék el, hogy nincs oly helyzet, amelyből menekülni ne lehetne, rend-, buzgalom- és bátorsággal. És főleg ne feledjék, ha a Sloughi fiatal utasaira gondolnak, akiket a megpróbáltatások megérleltek és az élet nehéz küzdelmei megedzettek, hogy mikor ezek hazatértek, a kicsinyek már csaknem nagyok és a nagyok csaknem férfiak voltak.

.oOo.