– Mit mond? - kérdezte van Tricasse polgármester Niklausse tanácsostól.

– Azt mondom, hogy ez a háború szükséges - válaszolta szilárd hangon a tanácsos -, s hogy itt az idő megtorolnunk a rajtunk esett sérelmet.

– Nos - vetette oda éllel a polgármester -, én pedig megismétlem önnek: ha Quiquendone lakossága nem élne ezzel az alkalommal, hogy jogait megvédelmezze, méltatlan lenne a nevére.

– Én pedig fenntartom, hogy haladéktalanul föl kell sorakoztatnunk csapatainkat, s meg kell kezdenünk az előrenyomulást.

– Valóban, uram? valóban? - csattant föl van Tricasse. - És velem beszél így?

– Önnel polgármester úr, önnel bizony; hallja meg az igazat, bármily keserves is.

– Azt majd meghallja ön, tanácsos úr! - vágott vissza magánkívül van Tricasse. - Merthogy az inkább az én számból hallható, semmint az önéből! Igenis, uram, igenis: minden további késedelem foltot ejtene becsületünkön! Immár kilencszáz esztendeje várja Quiquendone városa a pillanatot, amikor elégtételt vehet, s mondjon ön akármit, tessék önnek avagy sem, megindulunk az ellenségre.

– Hát szóval ön így fogja föl a dolgot - zöldült el Niklausse tanácsos. - Nos hát, uram, ha ön nem óhajt velünk tartani, nekivágunk ön nélkül!

– A polgármesternek az élen a helye, uram.

– A tanácsosnak úgyszintén, uram.

– Ön sérteget engem, gáncsolván törekvéseimet - kiáltott föl a polgármester, akinek öklei mintha már-már robbanólövedékekké váltak volna.

– Ön szintén sérteget engem, kétségbe vonva hazafiúi érzelmeimet - kiáltotta Niklausse, s maga is ütegállásba helyezkedett.

– Kijelentem önnek, uram, hogy a quiquendone-i hadsereg két nap leforgása előtt elindul!

– Én pedig megismétlem önnek, uram, hogy még negyvennyolc óra sem telik bele, s már az ellenség felé menetelünk!

Könnyű e beszélgetés-töredékből leszűrni, hogy a két fél pontosan ugyanazt az elgondolást fejtette ki. Mindketten a hadakozás mellett voltak; de mivel roppant izgalmuk vitára ingerelte őket, Niklausse nem is hederített van Tricasse-ra, van Tricasse pedig Niklausse-ra. Ha véleményük e súlyos kérdésben eltérő lett volna, teszem ha a polgármester a háború, a tanácsos pedig a béke mellett kardoskodik, szóváltásuk akkor sem lett volna hevesebb. A két régi barát ádáz pillantásokat lövellt egymásra. Fölgyorsult szívverésük, kivörösödött arcuk, összeszűkült pupillájuk, izmaik remegése és bömbölő hangjuk elárulta, hogy készek egymásnak esni.

De a nagy falióra kondulása szerencsére épp abban a pillanatban állította meg az ellenfeleket, amikor már-már tettlegességre került közöttük sor.

– Végre; itt az ideje - kiáltott a polgármester.

– Minek az ideje? - kérdezte a tanácsos.

– A toronyba menésé.

– Így is van, akár tetszik önnek, akár nem, én megyek, uram.

– Én is.

– Gyerünk!

– Gyerünk!

Az utóbbi szavak alapján arra lehetne következtetni, hogy az ellenfelek párbajozni indultak, ám erről szó sem volt. Már korábban megállapodás született arra vonatkozóan, hogy a polgármester meg a tanácsos, tehát a város két első tisztségviselője elmegy a városházára, fölhág a magas torony tetejére, s szemügyre veszi a környező vidéket, hogy a lehető legjobb stratégiai intézkedések foganatosításával segítse a bevetésre induló csapatokat.

Noha teendőjüket illetően egy véleményen voltak, az úton továbbra is a legelítélendőbb hévvel kötözködtek egymással. Csak úgy zengett hangjuktól az utca; de minthogy a járókelők is mind hasonló hangerővel társalogtak, kettejük nekiveselkedése egészen természetesnek tetszett, s nem keltett feltűnést. A jelen körülmények közt egy nyugodt ember hatott volna szörnyetegnek.

A polgármester és a tanácsos, mire a harangláb bejáratához ért, már szinte önkívületben tombolt. Nem is vörösek: sápadtak voltak. Ez a rémes egyetértő-vita görcsbe rántotta zsigereiket; s tudnivaló, hogy a sápadtság azt bizonyítja: a húr a végsőkig feszült.

A keskeny toronylépcső alján kitört a gyalázat. Ki lépjen be elsőnek? Ki menjen elöl a csigalépcsőn? Az igazság iránti hűség arra kötelez bennünket, hogy eláruljuk: nagy taszigálódás után Niklausse tanácsos, megfeledkezve arról, mivel is tartozik elöljárójának, a város első tisztviselőjének, szilajul ellökte van Tricasse-t, s elsőnek szaladt föl a sötétbe vesző, tekervényes lépcsőn.

Előbb mindketten négyesével vették a fokokat, a legocsmányabb jelzőket vagdosva egymás fejéhez. Attól lehetett tartani, hogy vitájuk odafönn, az úttest fölé háromszázötven lábnyira emelkedő torony tetején irtózatos véget ér.

Ám a két ellenség hamarosan kifulladt, s egy perc múltán, a nyolcvannegyedik lépcsőfoktól kezdve már nehézkesen, nagyokat fújva-lihegve kaptattak fölfelé.

Haragjuk ekkor - vajon kifulladásuk következményeként-e? - ha nem hagyott is alább, többé nem nyilvánult meg szitkokban. Hallgattak, s nicsak, mintha egzaltáltságuk abban a mértékben csökkent volna, ahogyan mind magasabbra hágtak. Lelkük mintegy lecsillapult. Agyuk fortyogó buborékai úgy elsimultak, mint a tűzről lekapott kávé felszíne. Vajon miért?

Erre a miértre nem szolgálhatunk semmiféle válasszal; annyi azonban szent, hogy a két ellenfél egy bizonyos emeletpihenőhöz érve, kétszáz lábbal a városszint fölött leült, s csakugyan nyugodtabban, szinte már harag nélkül pillantott össze.

– Hej, de magas ez! - mondta a polgármester, zsebkendőjét körbejártatva kipirult ábrázatán.

– Igencsak magas! - felelte a tanácsos. - Tudja-e, hogy tizennégy lábbal lepipáljuk a hamburgi Szent Mihály-templomot?

– Tudom - válaszolta a polgármester, némi hiúsággal a hangjában, amit igazán el lehet Quiquendone első emberének nézni.

Néhány pillanat elteltével a két notabilitás ismét nekirugaszkodott a kaptatónak, kíváncsian pillogatva kifelé a toronyfal lőrésein. Ezúttal a polgármester haladt a karaván élén, amit a tanácsos szó nélkül tudomásul vett. Még az is megesett, hogy amikor - úgy a háromszáznegyedik lépcsőfok körül - van Tricasse teljesen elkészült az erejével, Niklausse a derekánál fogva előzékenyen tolni kezdte. A polgármester hagyta, majd amikor fölérkezett a toronytető erkélyes kilátójára, szívélyesen mondta:

– Köszönöm, Niklausse, ezt még meghálálom.

Az imént két acsarkodó vadállat jelent meg a torony lábánál, most pedig két jóbarát érkezett föl a tetejére.

Az idő gyönyörű volt. Májust írt a naptár. A nap minden párát fölivott. Micsoda kristálytiszta levegő! A szem a legapróbb tárgyakat is képes volt megragadni, méghozzá igen tekintélyes körzetben. Néhány mérföldről odalátszottak Virgamen ragyogóan fehér falai, itt-ott fölmeredező vörös tetői, fénypettyezte tornyai. És ez a város ítéltetett a fosztogatás és gyújtogatás borzalmaira!

A polgármester és a tanácsos egymás mellett üldögélt egy kőpadkán: két derék ember, akiket mély rokonszenv fűz össze. Még egyre lihegve körülnéztek, majd néhány másodpercnyi csönd után a polgármester fölkiáltott:

– Be szép ez!

– Igen, csodálatos! - felelte a tanácsos. - Nem gondolja-e, jeles barátom, van Tricasse, hogy az emberiségnek inkább ilyen magaslatokon kellene élnie, ahelyett, hogy bolygónk kérgén csúszna-mászna?

– Úgy gondolom, akárcsak ön, derék barátom, Niklausse - válaszolta a polgármester -, akárcsak ön. Itt jobban érzi az ember a természetet! Minden érzékünkkel őt fogadjuk magunkba! A filozófusoknak ilyen magaslatokon kellene tanulniuk, s itt, világunk nyomorúságai fölött kellene élniük a bölcseknek!

– Körbesétálunk a kilátón? - kérdezte a tanácsos.

– Sétáljunk körbe a kilátón - felelte a polgármester.

Azzal a két jóbarát kart karba öltve, s mint azelőtt, a kérdések és válaszok közt nagy szüneteket tartva, szemügyre vette a láthatár minden pontját.

– Legalább tizenhét éve, hogy utoljára másztam föl az őrtoronyba - jegyezte meg van Tricasse.

– Én, azt hiszem, még soha - így Niklausse -, és sajnálom, mert ebből a magasságból pazar kép tárul az ember elé! Látja-e, barátom, a szépséges Vaar folyót, amint a fák között kanyarog?

– S amott túl, ni, Saint-Hermandad dombjai milyen bájosan zárják le a szemhatárt! Nézze csak azt a zöldellő erdőszélt, milyen festőien rendezte el a természet! Hej, a természet, a természet, Niklausse! Versenyre kelhet-e véle valaha is az emberkéz?

– Elbűvölő látvány, kitűnő barátom - toldotta meg a tanácsos. - Nézze a zöldellő réteken legelésző csordákat, az ökröket, teheneket, birkákat...

– Meg a mezőre igyekvő földmíveseket! Az ember árkádiai pásztoroknak vélné őket. Éppen csak a duda hiányzik a hónuk alól! S nincs az egész termékeny mezőség fölött egyetlen felhőfoszlány sem a kék égbolton! Hej, Niklausse, itt az ember előbb-utóbb poétává válik! Látja, nem fér a fejembe, miként lehetséges, hogy Simon, az oszlopszent, nem lett a világ egyik legnagyobb költője.

– Talán, mert az oszlopa nem volt eléggé magas! - mosolygott szelíden a tanácsos.

E pillanatban megszólalt a quiquendone-i harangjáték. A tiszta szavú harangok legszebb dallamaik egyikét játszották. A két jóbarát lenyűgözve állt.

Majd a polgármester szólalt meg, nyugodt hangon:

– De hát mivégre is jöttünk fel ide a torony tetejére, Niklausse barátom?

– Csakugyan, a végén még egészen elábrándozunk...

– Minek jöttünk ide? - ismételte meg kérdését a polgármester.

– Azért - felelte Niklausse -, hogy belélegezzük ezt a tiszta levegőt, melyet nem szennyeztek be az emberi gyarlóságok.

– Nos, leereszkedünk, Niklausse barátom?

– Ereszkedjünk, kedves van Tricasse.

A két úr még egy utolsó pillantást vetett a szemük elé táruló káprázatos panorámára, majd a polgármester indult elsőnek lefelé, lassan és kimérten lépegetve. A tanácsos néhány lépcsőfokkal hátrébb követte. A két nagy tekintélyű férfiú elérkezett ahhoz az emeletpihenőhöz, amelyen az imént, fölfelé menet megálltak. Orcájuk máris kivörösödött. Rövid pihenő után folytatták útjukat.

Egy perc elteltével van Tricasse megkérte Niklausse-t, lassítson, mert szinte a sarkára tapos, ami őt „idegesíti”.

A dolog, úgy látszik, nemcsak idegesítette, hanem ingerelte is, mert húsz lépcsőfokkal lejjebb megálljt parancsolt a tanácsosnak, hogy ő maga némi egérutat nyerhessen.

A tanácsos azt felelte, hogy semmi kedve féllábon ácsorogni és lesni a polgármester kedvét; azzal folytatta útját.

Van Tricasse meglehetősen vaskosan válaszolt.

Visszavágásként a tanácsos sértő célzást tett a polgármester korára, különös tekintettel a családi hagyományra, melynek értelmében ellenfelének újra meg kell házasodnia.

A polgármester újabb húsz lépcsőfok után kereken figyelmeztette Niklausse-t, hogy ez így nem megy tovább.

Niklausse közölte, hogy akár megy, akár nem megy, ő mindenesetre megy; minthogy pedig a lépcsőház fölöttébb szűk volt, a két notabilitás összeütközött a mélységes sötétben.

A „faragatlan”, illetve „neveletlen” kitételek voltak ekkor legenyhébb szavaik.

– Majd meglátjuk, ostoba fajankó - kiáltotta a polgármester -, majd meglátjuk, hogyan fest majd ebben a háborúban, s hányadik sorban menetel majd!

– A maga előttiben, vén hülye! - válaszolta Niklausse.

Kiáltás kiáltást követett, majd mintha összefonódott testek gurultak volna...

Vajon mi történt? Miért e gyors hangulatváltozás? Mitől lettek a kilátóbeli jó barátokból kétszáz lábbal lejjebb tigrisek?

Bármint álljon is, a toronyőr a nagy fölfordulás hallatán épp akkor nyitotta rájuk az alsó kaput, amikor a kék-zöld foltos, kigúvadt szemű ellenfelek egymás haját - azaz szerencsére: parókáját - tépték.

– Elégtételt fog nekem szolgáltatni! - ordította a polgármesteri öklét ellenfele orra alá tartva.

– Amikor csak tetszik! - bömbölte Niklausse tanácsos, fenyegetően lengetve meg jobb lábát.

Az őr, aki - ég tudja, miért - maga is ki volt vetkőzve önmagából, egészen természetesnek tartotta a kötekedést. Sőt, tudom is én miféle személyes izgalom hatására kis híján maga is beavatkozott a cécóba. Hanem aztán erőt vett magán, s beérte azzal, hogy az egész negyedbe szétvigye a hírt: a közeljövőben párbajra kerül sor van Tricasse polgármester és Niklausse tanácsos között.