Acapulcoból Cigualanig.

Mexikónak a Pacific-oczeán mentén lévő négy rendbeli kikötője, San-Blas, Zacahile, Tehuantepec és Acapulco közt, az utóbbi nyujtja a hajósoknak a legtöbb segitséget. A város ugyan szerfelett nyomoruságosan épült és igen egészségtelen, de az öböl biztos és akár száz hajót is magába fogadhat. Magas, meredek partok védik a járműveket minden oldalról és ezzel oly békésen csendes medenczét képeznek, hogy a szárazföld felől érkező utas bizvást, hegyek által köritett beltengernek tarthatná azt.

Acapulcot az időben három védbástya fedezte, melyek a jobb oldalon voltak, mig a kikötő bejárását két ágyuból álló telep védte, melynek tüzvonala szükség esetén a Santo Diego erőd tüzvonalát metszhette derékszögbe. Az utóbbiban különben harmincz ágyu volt, melynek segélyével az egész öbölt uralta és menthetetlenül átfurt volna minden hajót, mely talán erőszakkal akart a kikötőbe behatolni.

A városnak tehát aligha kellett a tenger felől jövő támadástól tartania és mégis, három hóval a fent leirt események után, borzasztó rémület fogta el.

A nyilt tenger felől hajót jeleztek. A gyanus vitorlás szándékai és czélja által nyugtalanittatván, a lakosok kebleit feltünő aggodalom töltötte be. Az uj szövetséges állam ugyanis még mindig a spanyol uralom visszatérésétől félt. Nagyon is érthető ez a Nagy-Britanniával már megkötött kereskedelmi szerződés és annak daczára is, hogy Londonból már megérkezett az ügyvivő, ki a szabad állam elismerését hozta magával; érthető különösen azért, mert a mexikói központi hatalomnak egyetlen hadihajója sem volt, melylyel partjait védelmezhette volna.

A jármű mindenesetre csak valami merész sarczoló hajó lehetett, melynek félig kifeszitett vitorláit eléggé megduzzasztotta a fagyasztó északnyugati szél, mely ősztől a tavaszi napéjegyen idejéig, a Csendes-óczeán e táján nyilván az egyetlen szél, Acapulco lakói azonban e tekintetben még sem voltak eléggé biztosak és már-már arra készültek, hogy az idegenek esetleges kitöréseit mindenkép megakadályozzák, a midőn a rettegett jármű, az árbocz rudja hegyébe kitüzte a mexikói függetlenség lobogóját.

Fél ágyulövésnyi távolban a kikötőtől, a Constanzia, melynek nevét a csúcsról már tisztán el lehetett olvasni, hirtelen horgonyt vetett. A vitorlákat odafüzték a rudakhoz és csolnakot bocsájtottak le, mely nemsokára a kikötőbe ért.

A mint kiszállt, Martinez hadnagy azonnal odament a kormányzóhoz, hogy elmondja neki idejövetele czélját. Ez minden tekintetben helyeselte a hadnagy elhatározását, hogy személyesen megy el Mexikóba, hogy ott az illető adás vételi szerződést Guadalupo Vittório tábornokkal, a szövetség elnökével véglegesitse. Alig terjedt el ennek hire a városban, az öröm kitörése általános volt. Az egész lakosság összefutott, hogy a mexikói hadi tengerészet első hajóját lássák és annak birtokában, valamint a spanyolok közt uralkodó fegyelmetlenség e tiszta példájában csak arra való biztatást láttak, hogy korábbi uraik minden ujabb kisérletének még határozottabban és sikeresebben ellentállhassanak.

Martinez visszatért hajójára. Pár órával később a Constanzia már a belső kikötőben ringott és legénységét Acapulco örömtől izgatott lakóinál szállásolták el.

De a mint Martinez parancsra hivta össze embereit, Pablo és Jacopo nyomtalanul eltünt.

A föld minden országától Mexikó, annak a fensiknak magasságával és kiterjedésével különbözik, mely közepét foglalja el. A Kordillerák lánczolata az Andesek neve alatt áthuzódik egész Közép-Amerikán, keresztül szeli Guatemalát és Mexikóba léptével két ágra oszlik, melyek a terület partjaival párhuzamosan haladnak. Ez ágak tulajdonkép csak az anahuaci óriási fensik lejtőit képezik, mely a szomszédos tengerek szine felé mintegy 2500 láb magasságig emelkedik. A lépcsőzetes sikok e sorozata, mely sokkal terjedelmesebb, de ép oly egyforma, mint a perui és ujgranadai, körülbelül három ötödrészét foglalja el az országnak. Mexikó régi területére lépve, a Kordillerák a „Sierra Madre” nevet veszik fel és három ágra történt eloszlásuk után, körülbelül San Miguel és Quanaxaso városok magasságában, elterjednek és az északi szélesség 57 fokáig nyulnak.

Acapulco kikötő és Mexikó város közt, mely terület körülbelül nyolczvan mérföldet tesz ki, a talaj kevésbbé szaggatott és a lejtők is kevésbbé meredekek, mint Mexikó és Vera Kruz közt. Átlépve a nagy óczeánnal szomszédos granithegyeket, melyek közé az acapulcoi kikötő is beékeltetett, az utazó már csak azon porpirsziklákkal találkozik, melyekből az ipar a gipszet, a bazaltot, az ónt, a rezet, vasat, az ezüstöt és aranyat nyeri. De ép az Acapulcoból Mexikóba vezető utnak vannak remek részletei, ép itt vannak a növényvilágnak is sajátos tüneményei, melyek két egymás mellett lovagló, - pár nappal a Constanzia megérkezése után tovaügető lovas figyelmét is felkeltették néha, jobbára azonban észrevétlenek maradtak.

E lovasok Martinez és José voltak. Az utóbbi pontosan ismerte az utat. Hányszor barangolta már be az anahuaci hegyeket! Ép ez okból visszautasitották az ajánlatot is, hogy indiánus vezetőt vigyenek magukkal, - kitünő lovakat szereztek és a lehető leggyorsabban igyekeztek Mexikó fővárosa felé.

Két óráig tartó, éles ügetés után, mialatt beszélgetni sem tudtak, megálltak.

„Lépésben, hadnagy! kiáltott José kimerülten, Santa Maria! No én már a legélesebb északkeleti szélben is inkább töltök két órát az árboczkosárban.

– Siessünk! felelt Martinez. - Te jól ismered az utat, ugy-e bár, José, - pontosan ismered?

– Akárcsak a Cadixból Vera Kruzba vezetőt, de itt sem az öbölviharoktól, sem a taspani és sandanderi homokzátonyoktól nem kell félnünk;... Lépésben!

– Nem, inkább gyorsabban, szólt Martinez, megsarkantyúzva lovát. Pablo és Jacopo eltünése nyugtalanit. Talán ők akarnának a dologból hasznot húzni és a mi részünket el akarják venni?

– Szent Jakabra mondom! Még csak ez kellene, felelt az árboczőr hidegen, hogy olyan tolvajokat tudjon valaki meglopni, mint a milyenek mi vagyunk!

– Hány napig kell Mexikóig utaznunk?

– Négy-öt nap alatt odaérünk, hadnagy. Az egész út csak séta. De lépésben! Hisz látja, hogy az út nagyon meredek.”

Tényleg itt már a hegyek első hullámvonalai kezdtek mutatkozni.

„Lovaink nincsenek megpatkolva, szólt az árboczőr tovább, és patáik mihamar elkopnak e gránittalajon. De azért mi rosszat se mondjon ez utról. Arany van alatta és ha most el is megyünk felette, hadnagy, ez még nem jelenti azt, hogy meg is vetjük!”

A lovasok egy kicsiny, legyező- és szágópálmák, valamint nopálok által beárnyalt magaslatra értek. Lábaiknál nagyterjedelmü, jól megmüvelt sik terült el a távolba, a forró földöv egész pompáját tárva fel szemeik előtt. Balról mahagoni erdő határolta a remek tájképet. Karcsu borsbokrok lengetik ruganyos ágaikat a Csendes-óczeán felől jövő, égető leheletben; ott ismét czukornáddal beültetett mezők sárgulnak. Hatalmas gyapotültetvények zajtalanul mozgatják szürkeselyem szirmaikat. A forró földövi tenyészet összes, különböző termékei, a dahliák, mentzeliák, helicanthusok, szinpompájukkal ékesitik a föld e remekszép zugát, mely egyébként a mexikói terület legtermékenyebb részét képezi is.

Igen, ez az egész szép természet, a nap égető sugarainak behatása alatt, éledni látszott. De ugyane izzó nap alatt a szerencsétlen lakosokat a sárgaláz hidege is kinozza! Ép ezért, ez alig lakott és jobbára elhagyatott vidékeket az élet zaja és mozgalma is alig zavarja valaha.

„Miféle csúcs az, mely ott a szemhatáron nyulik előttünk a magasba? kérdé Martinez kisérőjétől.

– A Brea csúcsa, mely különben alig emelkedik túl az azt környező sikon, felelt az árboczőr odavetőleg.

E hegycsúcs képezte a hatalmas Kordillerák lánczolatának első, szembeötlő nyulványát.

„Siessünk, szólt Martinez, maga járván elől a jó példával. Lovaink a nyugati Mexikó haciendáiból származnak és a Savannákon át tett utjukban megszokták a talaj egyenetlenségét. Felhasználjuk majd a lefelé vezető utat és menekülni igyekszünk a végtelen, elhagyatott tájtól, mely nem alkalmas arra, hogy bennünket felviditson.

– A lelkiismeret bántja talán Martinez hadnagyot? szólt Jose vállát felvonva.

– A lelkiismeret?... Nem, az nem!...”

Elérték a Brea csúcsát, a hová meredek ösvényeken jutottak. Mély szakadások tátongtak feléjük, de azért ezek még távolról sem hasonlithatók össze a Sierre Madre mérhetetlen mélységeivel. Az átellenes lejtőn is elhaladva, a lovasok megállottak, hogy lovaikat pihentessék.

A nap mihamar eltünt a szemhatáron, mikorára Martinez és társa Cigualan faluba ért. Csak kevés sátor áll itt, szegény indiánok nyomoruságos kunyhói, kik „Mamsos”-oknak, azaz földmunkásoknak neveztetnek. A letelepült benszülöttek általában igen lusták, mert csak egybe kell gyüjteniök a gazdagságot, a mit a bőkezü föld pazarul nyujt. Roppant mérvü restségük lényegesen megkülönbözteti őket a fensik indiánusaitól, kiket a szükség tett szorgalmasokká, ép ugy, mint az északi nomádoktól is, kiknek soha sincs állandó lakásuk, mert csak rablásból és fosztogatásból élnek.

A spanyolok e falucskában nem valami nagy vendégszeretetre találtak. Az indiánusok csak régi elnyomóikat látták bennök és egy csöppet sem siettek, hogy segitségükre legyenek.

Aztán meg őket megelőzőleg más két utazó jött a faluba, kik a talált élelmiszereket javarészben elhordták.

A hadnagy és az árboczőr e véletlen esetre, mely elég gyakran fordult elő, nem fektetett valami nagy sulyt.

Martinez és José düledező falak alatt keresett menedéket, hol gőzön főtt bárányfejből álló ebédjüket elkészithették. E czélból lyukat ástak a földbe, ezt kavicsokkal elegyes száraz fával töltötték meg, hogy a meleg megmaradjon, aztán teljesen elégették a fát; az izzó hamura aztán, minden további kikészités nélkül az illatos levelekbe göngyölt húst tették, majd ágakkal és jól letaposott földdel légmentesen zárván el az egészet. Pecsenyéjük mihamar megsült és oly étvágygyal fogyasztották el, milyennel csak a hosszu utat megtett emberek dicsekedhetnek. Étkezés után, a tőrt kezükben tartva, elnyultak a földön. A fáradságtól elfeledték azt, hogy fekhelyük nagyon kemény, - a maringuik csipései sem zavarták őket, igy hát mihamar elaludtak.

Martinez azonban nyugtalan álmában is többször ismétlé Pablo és Jacopo neveit, kiknek eltünése szüntelenül nyugtalanitotta őt.