Május 27-én reggel kilenc óra tájt a vidék egészen új képet mutatott. A messzeterjedő fensíkokból dombok váltak ki, melyekről hegyeknek közellétére lehetett következtetni. Ama hegyláncon kellett átkelni, mely elválasztja a Niger vízmedencéjét a Szenegálétól, az elsőből a vizek a guineai öbölbe, a másikból a zöld fok öblébe ömölnek.

Afrika ezen részét egész a Szenegál folyóig veszélyesnek mondják; Fergusson doktor tudott erről, azok elbeszélései nyomán, akik már itt jártak és ezen barbár négerek között ezernyi nélkülözést szenvedtek és ezernyi veszélyt állottak ki. Ez a végzetes éghajlat ragadta el Mungo Park társainak nagy részét. Fergusson tehát igyekezett, amint csak tőle telt, hogy ne kelljen lábát ezen vendégszeretetlen vidékre tennie.

Nem is nyugodott egy pillanatig sem; a Victoria érezhetőleg süllyedt; ki kellett dobni egy tárgyat a másik után, akár szükség lehetett még arra, akár nem, főképpen mikor egy hegygerincen kellett átkelni; ilyen pedig a százhúsz mérföldnyi úton előfordult több is; elfáradtak a fel- és leszállásban; a léggömb - ezen újkori Sisyphus szikla - újra meg újra, visszaesett; a kevéssé felduzzadt léggömb alakja már összezsugorodott és egyre soványodott, karcsubb lett; a szél nagy mélyedéseket nyomott bele lazán fityegő oldalaiba.

Kennedy meg nem állhatta, hogy meg ne jegyezze.

– Talán valahol szakadás van a gömbön?

– Nem, - felelé Fergusson - hanem a guttapercha a hőségtől megpuhult, sőt meg is olvadt és a hydrogéngáz elillan a tafota likacsain.

– És végkép nem lehet ezen segíteni?

– Nem bizony. Könnyítsük a terhet, az az egyetlen mód; dobjunk ki mindent, ami csak kidobható.

– De mit? - kérdé a vadász, a már csaknem egészen kiürült csónakra tekintve.

– Bontsuk le a sátrat, melynek súlya elég nagy.

Joe, kinek e parancs szólt, felhágott a kötélkörre, mely együvé tartá a hálózat köteleit, igen könnyen kicsomózta a sátor függönyeit és egyenként dobálta le a magasból.

– No ez majd úrrá tesz egy egész négertörzset, - mondá - ebből legalább ezer bennszülött teljesen felruházkodik; mert ők nagyon takarékosan bánnak a szövettel.

A léggömb kissé emelkedett, de megint csak úgy látszott, mintha a föld felé közelednék.

– Szálljunk le - mondá Kennedy - és nézzük meg, nem lehetne-e még a burkolattal valamit kezdeni.

– Újra mondom, Dick, hogy nincs semmink, amivel kijavíthatnók.

– Hát akkor mit csinálunk?

– Feláldozunk mindent, ami csak nem elkerülhetetlenül szükséges; minden áron ki akarom kerülni a megállást e vidékeken; az erdők, melyek felett most átszállunk, egyáltalában nem nyujtanak semmi biztonságot.

– Talán oroszlánok, hiénák? - mondá Joe megvetőleg.

– Rosszabbak azoknál Joe, emberek és pedig a legkegyetlenebbek egész Afrikában.

– Honnan tudják azt?

– Azon utazóktól, akik előttünk itt jártak; azonfelül a franciák, akik itt a Szenegál mellett gyarmatokat alapítottak, kénytelenek voltak érintkezésbe lépni a körüllakó néptörzsekkel; Faidherbe ezredes parancsnoksága alatt kémszemléket tettek messze ez ország belsejébe; oly tisztek, mint Pascal Vincent és Lambert nagyon becses jegyzeteket bocsátottak közre ezen expedíciókról. Átkutatták a Szenegál kanyarulata által határolt azon egész vidéket, hol a rablás és a háború már nem hagyott romoknál egyebet.

– Hát mi történt itten?

– Ám halljátok. 1854-ben a szenegáli Futából való egy marabú, Al-Hadzsi, aki mint Mohamed, isteni kijelentéssel dicsekedett, összegyüjté valamennyi néptörzset a szent háborúra a hitetlenek, t. i. európaiak ellen. Pusztulás kísérte nyomait a Szenegál és mellékfolyója, a Faléme mentében. Három általa vezetett fanatizált horda kóborolta be az országot, gyujtogatva és gyilkolva, nem kímélve sem kunyhót, sem falvat, rabolva és öldökölve; sőt előnyomult a Niger völgyébe is egész Szégo városáig, mely sokáig szintén veszedelemben volt. 1857-ben észak felé nyomult és ostrom alá vette Médin erődöt, amelyet a franciák a folyó partján emeltek. Az erődöt egy hős, Holl Pál védelmezte, aki több hónapon át eleség és csaknem minden hadikészlet nélkül tartotta magát, míg Faidherbe ezredes felszabadítására megérkezett. Akkor Al-Hadzsi és hordái ismét visszatértek a Szenegálon át és Kaartában folytatták rablásaikat és öldökléseiket. Épp ezen vidékek azok, ahol most járunk, ahová hordáival menekült és mondhatom, nem volna kellemes kezeik köze kerülni.

– Nem is kerülünk, - mondá Joe - még ha a csizmáinkat kell is feláldoznunk, hogy a Victoria emelkedjék.

– Már nem vagyunk messze a folyótól, - mondá a doktor - de azért előre látom, hogy a léggömb már nem fog bírni bennünket azon átszállítani.

– Csak egyszer a partján legyünk, a többi aztán majd megjön.

– Magam is azon igyekszem, - szóla Fergusson - csak egy dolog nyugtalanít.

– És mi volna az?

– Még hegyeken kell átkelnünk és az nehéz lesz, mert én már nem bírom fokozni a Victoria felszálló erejét, ámbár a lehető legnagyobb hőséget fejtem is ki.

– Várjunk csak, - felelé Kennedy - majd meglátjuk, hogy lesz?

– Szegény Victoria! - mondá Joe - úgy ragaszkodom hozzá, mint a hajós a hajójához, nehezemre esnék tőle megválni. Igaz, hogy már nem az, aki volt, mikor elindultunk; de azért nem lehet róla rosszat mondani! Derekas szolgálatot tett nekünk és megesne a szívem, ha el kellene hagyni.

– Légy nyugodt Joe, ha elhagyjuk, azt csak akaratunk ellenére fogjuk megtenni. Fog ő nekünk még addig szolgálni, míg csak egy kis szusz lesz benne; hisz’ már csak huszonnégy óráig kellene, hogy még szolgáljon.

– Egyre jobban elalél, soványodik, a végét járja. Szegény léghajó! - mondá Joe azt nézdelve.

– Ha nem csalódom, - szóla Kennedy - itt vannak azok a hegyek, melyeket emlegettél Sámuel.

– Csakugyan azok, - felelé a doktor, miután a távcsővel megnézegette - pedig jó magasaknak látszanak, elég baj lesz rajtok átszállani.

– És nem lehetne őket megkerülni.

– Alig hiszem, Dick! nézd a nagy távolságot, amerre húzódnak, elfoglalják csaknem a fél láthatárt.

– Sőt úgy látszik, - mondá Joe - mintha körülöttünk összecsukódnának; felénk tartanak jobbról is meg balról is.

– Okvetlenül felettük kell átszállanunk.

Az annyira veszélyes akadályok sebesen közeledtek, vagy helyesebben mondva, a sebes szélvész erősen ragadta a Victoriát az éles gerincek felé. Minden áron emelkedni kellett, ha nem akartak rajta összezúzódni.

– Ürítsük ki a víztartónkat - mondá Fergusson - és ne hagyjunk benne csak egy napra valót.

– Megtörtént - felelé Joe.

– No és emelkedik a gömb? - kérdé Kennedy.

– Egy kicsit, mintegy ötven lábat - felelé a doktor, aki nem szűnt meg figyelemmel kísérni a barométer állását; de hát az nem elegendő.

A magas hegycsúcsok most valóban úgy rohantak az utazók felé, mintha rajtuk akartak volna ütni; távol voltak attól, hogy felülkerekedjenek, - még több, mint ötszáz láb emelkedés kellett hozzá.

A fűtő vízkészletét is kivetették, nem maradt csak néhány pint, de még így sem volt segítve.

– Pedig át kell jutnunk minden áron - mondá a doktor.

– Dobjuk le még az üres vízszekrényeket is - indítványozá Kennedy.

– Hát dobjátok!

– Megvan, - mondá Joe; - szomorú dolog, hogy így megy veszendőbe egyik darab a másik után.

– Ami téged illet, Joe, nekem ne ismételd megint a minapi önfeláldozásodat. Bármi történjék is, esküdjél meg, hogy el nem hagysz bennünket.

– Legyen nyugodt uram, nem hagyjuk el egymást.

A Victoria mintegy ötven ölet emelkedett, de a hegy gerince még mindig magasabb volt; valóságos fal gyanánt meredező akadály volt az, néhol-néhol csúcsokba kihegyesedve; még mindig mintegy kétszáz lábbal emelkedett ki az utazók felett.

– Ha nem sikerül feljebb emelkednünk, csónakunk tíz perc alatt szétzúzódik e sziklákon.

– Ugyan-ugyan Sámuel úr - mondá Joe.

– Ne tarts meg semmit, csak a pemmikánt, dobd le a húst mind.

A gömb mintegy ötven fonttal megkönnyebbedett és jelentékenyen felszállt, de mégsem jutott a hegygerinc fölibe. A helyzet rettenetes volt, a Victoria nagy sebességgel repült; látták, hogy ízre-porra fog összetörni, az összeütközés borzasztó leendett.

A doktor körülnézett a csónakban.

Majdnem egészen üres volt az.

– Ha szükséges leend, Dick, légy rá készen feláldozni fegyvereidet!

– Fegyvereimet? - kérdé a vadász felindulva.

– Barátom, ha én kérlek és máskép nem lehet.

– Ó Sámuel, Sámuel!

– A te fegyvereid, lőkészleted, golyóid és puskaporod életünkbe kerülhetnek.

– Már közeledünk! - kiáltá Joe - egyre közeledünk!

Még tíz öl! A hegytető még mindig tíz öllel magasabb volt a Victoriánál.

Joe fogta a takarókat, azokat is lelökte. A nélkül, hogy szólt volna Kennedynek, ledobott néhány zacskót annak golyóiból és puskaporából is.

A gömb fölemelkedett, magasabban állott a veszélyes csúcsnál, felső sarka ragyogott a nap sugaraiban. De a csónak még mindig nem volt magasabban a szikláknál, melyeken elkerülhetlenül össze kellett törnie.

– Kennedy, Kennedy! - kiáltá a doktor, - lökd ki fegyvereidet, vagy el vagyunk veszve.

– Várjon csak Dick úr, várjon egy kicsit - mondá Joe.

És Kennedy hátra fordulva, látta, mint tünt el Joe a csónak alatt.

– Joe! Joe! - kiáltá.

– A szerencsétlen! - mondá a doktor.

A hegy tetején e helyen körülbelül húsz lábnyi széles tér lehetett és a másik oldalon sem volt oly nagy a meredély. A csónak elért ezen sík tetejére és vonszolódott tovább a hegyes köveken, melyek nyikorogtak alatta.

– Haladunk! haladunk! - no már túl is vagyunk! - kiáltá egy hang, melyre Fergusson szíve ugrált örömében.

A rettenthetlen Joe kezeivel belekapaszkodott a csónak aljába, úgy futott a hegygerinc laposán keresztül és az által a gömb egész súlyától megkönnyült; sőt egész erejével bele kellett csimpaszkodnia, hogy el ne szökjék kezei közül.

Amint a gömb a tulsó oldalon ismét meredek lejtőre ért és nagy mélység tátongott előtte, Joe ügyesen feldobta magát és felkúszva a köteleken, csakhamar ott volt megint társai között.

– Hisz’ nincs ennél könnyebb a világon - úgymond.

– Derék Joe! kedves barátom! - mondá a doktor túláradva az örömtől.

– Ó! amit tettem, - felelé ez - nem is önért tettem, hanem a Dick úr karabélyáért. Nagy adósa vagyok én annak az arabokkal való csetepaté óta, én nem szoktam adós maradni és most kvittek vagyunk, - tevé hozzá odanyujtván a vadásznak kedvenc fegyverét. - Nagyon fájt volna látnom, hogy megválnak egymástól.

Kennedy erősen megrázta a kezét, a nélkül, hogy egy szót is bírt volna kihozni.

A Victoriának most már csak lefelé kellett szállani és az könnyen ment, csakhamar kétszáz lábnyira volt a föld felett és akkor egyensúlyban maradt. A megszaggatott talaj sok egyenlőtlenséget mutatott, melyek számtalan nehezen kikerülhető eshetőségre nyujtottak kilátást az éjszaka, - egy oly léghajóval, amely többé már nem engedelmeskedett. Az éj gyorsan leszállt és a doktor bár kedvetlenül kénytelen volt magát elszánni, hogy pihenőt tart másnap reggelig.

– Keressünk egy alkalmas helyet, ahol megálljunk - mondá.

– Ah! - felelé Kennedy - végre mégis rászántad magad?

– Igen már rég töröm az eszemet egy terven, melyet most fogunk végrehajtani. Még csak esti hat óra, még ráérünk. Joe vesd ki a horgonyt!

Joe engedelmeskedett és a két horgony csüngött a csónak alatt.

– Nagy erdőket látok, - folytatá a doktor - a fák csúcsai felett repülünk, majd csak beleakadunk valamelyik fába. A világért sem egyezném bele, hogy az éjet a földön töltsük.

– De csak kiszállhatunk? - kérdé Kennedy.

– Ugyan minek? ismétlem, hogy veszedelmes volna egymástól elválnunk. De másrészt szükségem van segítségtekre egy nehéz munkában.

A Victoria, mely a fák tetejét söpörte, nemsokára hirtelen megakadt, a horgonyok támpontot találtak; estefelé a szél is lecsendesült és a léggömb csaknem mozdulatlanul vesztegelt a sycomorfaerdők zöld lombjai fölött.