A hétfői barátságtalan napon a doktor abban tetszelgett magának, hogy társainak száz meg száz részletet mesélt el a vidékről, melyen most átutaznak. Az elég sík talaj semmi akadályt sem vetett útjokba. A legtöbb gondot a doktornak az az átkozott északkeleti szél okozta, mely kegyetlenül fújt és Timbuktutól egyre távolabbra vitte a léggömböt.

Amint a Niger észak felől ezen városig jut, egy nagyot kanyarodik és hatalmas hullámokban ömlik az Atlanti-tenger felé. Ezen kanyarulat által bezárt vidék felette változatos, egyrészről buja termékenység, másrészről a legnagyobb kopárság mutatkozik. Míveletlen mezők és kukorica-földek váltogatják egymást, melyekre ismét terjedelmes tövissel benőtt síkok következnek; számtalan vízi-madár, mint pelikánok, vadrucák, jég-madarak nagy csoportokban élnek a folyók és mocsarak mentében.

Időről-időre egy-egy tuareg csoport volt látható, kik bőrsátrak alatt tanyáztak; míg nejeik a házon kívüli munkát végezték, tevéiket fejték és füstöltek öblös pipáikból.

A Victoria esti nyolc óra felé több, mint kétszáz mérföldnyi utat tett meg nyugat felé és most az utazók nagyszerű látványnak lettek szemtanúi.

Néhány holdsugár utat törve magának a felhők hasadékain és átcsúszva az esővonalak között, reá sütött a Hombori hegyek peremére. Nincs csodálatosabb, mint eme bazaltnak látszó mészsziklák, melyek a borongós égen fantasztikus körvonalakban rajzolódtak le; majd valami középkori óriási város legendaszerű romjainak lehetett volna őket tartani, majd meg ismét a Jeges-tengeren úszó jéghegyek csúcsainak, melyek az éj homályában jelennek meg a bámuló tekintet előtt.

– Ime egy jelenet «Udolfo rejtelmei»-ből - jegyzé meg a doktor. - Radcliff Anna nem rajzolhatott volna borzalmasabb kinézésű hegyeket.

– Valóban, - felelé Joe, - nem szeretnék este egyedül sétálgatni e rémek világában. Lássa uram, ha nem volna oly nehéz, ezt az egész vidéket elvinném Skóciába. Éppen jó volna az a Lomond tava mellé; a turisták megvesznének érette.

– A mi léggömbünk nem elég nagy ahhoz, hogy neked ezt az örömet megszerezzük. De nekem úgy tetszik, mintha útirányunk változnék. Helyes! a vidék manói nagyon kedvesek, csinálnak nekünk egy kis délkeleti szellőt, mely visszatérít az igazi útra.

A Victoria valóban kissé északnak kezdett haladni és 20-án reggel átment számtalan csatornák, hegyi patakok, erek és a Niger mellékfolyóinak egész összegubancolt hálózata felett. E csatornák legtöbbje sűrű fűvel benőve, kövér legelőnek látszott. A doktor itt találta fel ismét Barth útját, hol az hajóra kelt, hogy lefelé menjen egész Timbuktuig. A Niger mintegy nyolcszáz öl szélességben folydogál itt, cruciferák és tamarixoktól gazdagon ellepett partjai között ugrándozó gazellacsordák dugdosták görbe szarvacskáikat a nagy fűbe, melyben az alligátor csendesen leskelődött utánok.

A Jenné városában árucikkekkel megrakott szamarak és tevék hosszú sora hűsölt a gyönyörű fák árnyékában és nemsokára a folyó egy kanyarulatánál apró házikók egymás felett sorban emelkedő egész csoportja tűnt elő, melyeknek tetőin és terrasszain a környékből összegyűjtött mindenféle takarmány volt felhalmozva.

– Ez Kabra, - kiáltá örvendezve a doktor - Timbuktu kikötője, a város innen már csak vagy öt mérföld.

– Hát meg van már most elégedve uram? - kérdé Joe.

– El vagyok ragadtatva.

– Bravó! tehát minden jól megy.

Két óra tájban valóban feltárult az utazók szemei előtt a rejtélyes Timbuktu, a puszták királynéja, melynek, mint Róma és Athénnek meg voltak hajdan a maga tudós iskolái és bölcsészeti tanszékei.

Fergusson mindent pontosan összehasonlított a Barth által fölvett térképpel és az összevágott egy hajszálig.

A város óriási háromszöget képez fehér homokból álló sivatag közepén; a háromszög hegye észak felé néz és egy szögletet hasít ki a pusztából; nincs itt árnyas lombozat, csak néhány fűféle, törpe mimóza és elcsenevészett fácska tengődik nagy nehezen.

Ami Timbuktu látképét illeti, képzeljünk magunknak egy billiárdgolyó-csoportozatot különféle állásokban, így néz ki madártávlatból; az utcák meglehetős szűkek, csupán földszinti házakkal szegélyezve, napon szárított vályogból, szalma és nádból összetákolt kunyhók, melynek egyike kupalakú, másika négyszögletű; a terrasszokon hever kinyujtózva a lakosok némelyike színgazdag ruhájában és lándzsával vagy puskával kezében; nők még nem láthatók a nap ez órájában.

– Pedig azt mondják, hogy szépek - mondá a doktor. - Ime itt látjátok a három mosé tornyát; ennyi maradt meg a sok közül. A város nagyon hanyatlott régi fényéből. A háromszög csúcsában emelkedik a Szankore mosé karzataival, melyeket elég tisztán befestett árkádok tartanak. Tovább a Szane-Gungu negyedben van a Sidi-Yahia mosé és néhány kétemeletes ház. Palotákat és szobrokat hiába kerestek; a sheik egyszerű kereskedő és királyi palotája kereskedelmi iroda.

– Mintha félig feldult sáncokat látnék - mondá Kennedy.

– Ezeket 1826-ban a fullánok rombolták le. Azelőtt a város egy harmadával nagyobb volt, mert Timbuktu a XI. századtól kezdve mint a körüllakó népek bírvágyásának tárgya egymásután a tuaregek, sonrayerek, marokkóiak és fullánoknak hódolt és a civilizáció eme nagy központja, melyben a XIV. században oly tudós, mint Achmed-Baba ezerhatszáz kéziratból álló könyvtárral rendelkezett, most nem egyéb, mint Közép-Afrikának egy kereskedelmi rakodó helye.

A város most valóban nagy elhanyagoltság képét mutatja; meglátszik rajta azon városok közös pusztulása, melyek eltűnőfélben vannak a föld színéről. Óriási szemétdombok tornyosulnak a külvárosokban és a főtéren emelkedő halommal képezik a síkon egyedül kimagasló dombokat. A Victoria megjelenésére támadt ugyan egy kis mozgás, megszólaltak a dobok, de aligha volt ideje ezen új tüneményt a tartomány utolsó tudósának megfigyelni, mert utazóink sebesen tovaragadtatva a puszta szelétől, tovább követték a folyó kanyarulatait és Timbuktu csakhamar nem volt egyéb, mint utjoknak egy rövid ideig tartott emléke.

– Most már, - mondá a doktor - vezessen bennünket az ég, amerre tetszik.

– De legyen az csak nyugat felé - jegyzé meg Kennedy.

– Ugyan, - mondá Joe - hátha megint vissza kellene menni a megjárt úton Zanzibárba, azután átkelni az Óceánon egész Amerikába, én most már attól se ijednék meg.

– Ha csak lehetséges volna, Joe.

– Hát mért ne volna lehetséges?

– Mert nincs már hozzá gáz: a léggömb felszálló képessége érezhetőleg csökken és nagyon kell vele gazdálkodni, hogy vele a tengerpartig eljuthassunk. Kénytelenek leszünk még terhet is kidobni, nagyon súlyosak vagyunk.

– Ezt a sok semmittevés okozza, uram! minden istenadta nap kinyujtózkodva heverészni, mint valami lusta dologkerülő, ettől meghízik az ember és nehéz lesz; hiszen tökéletes henye életet folytatunk utazásunkban és ha haza kerülünk, iszonyúan el leszünk hízva és hájasodva.

– Ez az okoskodás Joera vall, - felelé a vadász - de várjuk csak meg a végét, tudod-e mit szánt nekünk az ég? Még messze vagyunk útunk végcéljától. Hol gondolod, hogy elérjük Afrika nyugati partját, Sámuel?

– Azt nehéz volna megmondani Dick. Nagyon változó szelek kényére vagyunk bízva; de hát elvégre örülnék, ha Sierra Leona és Portendick között érnénk partot, ott van egy jókora földterület, ahol jó barátokra akadhatnánk.

– És milyen öröm lesz, velök kezet szoríthatni. De legalább mégis talán azon irányban haladunk, amerre akarunk?

– Nem egészen Dick, nem bizony, nézd csak a mágnestűt, most délnek tartunk a Niger forrása felé.

– A legpompásabb alkalom azokat fölfedezni, - jegyzé meg Joe - csak ne volnának még ismeretesek. Ha szorosan vesszük, talán még akad több olyan is?

– Nem, Joe, de légy nyugodt, remélem, hogy nem megyünk el egészen odáig.

Az éj leszálltával a doktor még kivetette az utolsó teherzsákokat; a Victoria emelkedett, a fütőkészülék bár teljes erővel működött, alig bírta már a magasban tartani; hatvan mérföldre voltak már Timbuktutól dél felé és másnap reggel a Niger partján, nem messze a Debo tavától ébredtek fel utazóink.