Éjen át a szél kipihente a nap fáradalmait és a Victoria kényelmesen vesztegelt egy nagy sycomorfa tetejében; a doktor és Kennedy felváltva álltak őrt, Joe pedig felhasználta az alkalmat és aludt, mint a bunda, huszonnégy órát egy huzamban.

– Ez a legjobb orvossága, - mondá Fergusson - a természet maga fogja talpra állítani.

Napközben erős, de szeszélyes szél kerekedett, hol észak, hol dél felé hajtotta a léghajót, de azután végre is kelet felé ragadta azt magával.

A doktor a térképpel kezében átvizsgálta Damerghu királyságot, amely hullámos termékeny vidék, hol a falvak kunyhói hosszú nádból vannak csinálva asclepias-galyakkal vegyítve; itt-ott a megmívelt földeken búzamalmok emelkedtek kis emelvényeken, melyek a malmot megóvják az egerek és hangyák tolakodásától.

Meglátták nemsokára Zinder városát is, mely nagy piacáról ismerhető fel, hol a kivégzések történnek; a középen áll a halál fája, a hóhér annak lábánál pihen és aki annak árnyékába kerül, azt menten felakasztják.

Kennedy az iránytűre nézett és nem nyomhatta el a megjegyzést:

– Ime, megint észak felé megyünk!

– Se baj! ha utunk Timbuktuba vezet, nem lesz benne kárunk. Soha szebb utat nem tett senki, jobb körülmények között...

– És jobb egészségben - tevé hozzá Joe barátságos fejét vigan dugva ki a sátor függönyei közül.

– Ó itt van a mi derék barátunk is, - kiáltá a vadász - a mi szabadítónk. Hogy érzed magad?

– Egészen jól, Kennedy úr, egészen rendesen. Sohasem éreztem még magamat ilyen jól. Egy jó fürdő a Csad-tavában, utána egy kis kéjutazás egészen helyre hozza az embert. Úgy van-e? uram!

– Áldott jó lélek! - felelé Fergusson neki kezet nyujtva. - Mennyi aggodalmat és nyugtalanságot álltunk ki miattad.

– Én pedig önök miatt. Azt hiszik, hogy én nyugodt tudtam volna lenni az önök sorsa felől. Biztosíthatom önöket, hogy én is aggódtam egy-egy kicsit.

– Sohasem fogjuk egymást megérteni, ha te mindig csak ily könnyedén veszed a dolgot.

– Látom, hogy leesése nem okozott benne változást - tevé hozzá Kennedy.

– A te önfeláldozásod nemes volt Joe és megmentett bennünket; máskép a Victoria a tóba zuhant volna; és ha egyszer ott van, onnan ki nem húzza többé senki.

– No jó, de ha az én önfeláldozásom, amint az én bukfencemet nevezni méltóztatik, megmenté önöket, hát akkor engemet is megmentett, mert íme itt vagyunk mindhárman jó egészségben. Tehát ebben az egészben nincs mit egymásnak szemünkre vetni.

– Ezt a fiút sohase fogjuk tudni kapacitálni - mondá a vadász.

– A kapacitálás legjobb módja, - mondá Joe, - ha nem szólunk többé erről a dologról. Ami megtörtént, az megtörtént, ha jó volt, ha rossz volt; mit emlegessük tovább.

– Önfejű! - mondá a doktor nevetve. - Beszéld el hát nekünk legalább ami veled történt.

– Szívesen, ha adnak rá valamit; de előbb azt a kövér libát hoznám ehető állapotba, hogy Kennedy úr ne hiába járkált légyen utána.

– Hát amint akarod, Joe.

– Mindjárt meglátjuk, hogy esik ez az afrikai vadpecsenye az európai gyomornak!

A libát a fűtő lángján megsütötték és jóízűen elfogyasztották. Joe becsületesen hozzálátott, mint olyan ember, aki már több nap óta nem evett. A tea és grog után elbeszélte társainak kiállott kalandjait; bizonyos izgatottsággal beszélte az eseményeket az ő szokásos bölcselkedésével megvilágosítva. A doktor nem tartóztathatta magát, hogy vele többször kezet ne szorítson, midőn látta, hogy ez a derék fiú inkább törődött ura sorsával, mint a maga jóvoltával; a Biddioma sziget elsüllyedése alkalmából megmagyarázta neki, hogy ezen jelenség a Csad-taván gyakran szokott előfordulni.

Végre Joe odaért elbeszélésében, midőn az ingoványba merülve a kétségbeesés utolsó felkiáltását hallatá.

– Azt hittem, uram, hogy végem van és gondolataim önt keresték. Elkezdtem vergődni. Hogy? hogy nem? azt meg nem mondhatom, elég az hozzá, hogy nem szándékoztam magamat így minden szó nélkül elnyelni hagyni; egyszer csak tőlem két lépésnyire mit látok? egy frissen elvágott kötél végét. Még egy végső erőfeszítést teszek, amilyent csak bírok és elérem a kötelet; húzom, de az nem enged, akkor belekapaszkodom és nemsokára kint vagyok a sárból. A kötél végén egy horgony volt... Ó uram, méltán nevezhetem azt mentőhorgonyomnak, ha ugyan nincs ellene valami kifogása. Megismertem - hisz ez a Victoria horgonya! tehát önök itt kikötöttek. Követni fogom a kötél irányát, mert önöknek ezen irányban kellett távozni. Felbátorodtam és bátorságommal erőm is visszatért és az éj egy részében gyalogoltam tovább előre. Elértem végre egy nagy erdő szélére, hol egy cserényben lovak legelésztek gondatlanul. Vannak az emberi életben pillanatok, midőn akárki tud lovagolni, úgy-e bár? Nem sokat gondolkoztam tehát, hanem felkapva egy ily ügyesnek látszó négylábú állat hátára, sebesen elvágtattunk vele észak felé. Nem akarok szólni a városokról, melyeket nem láttam és a falvakról, melyeket elkerültem; dehogy! Átvágok a bevetett földeken, áttörök a sűrűkön, átugratok a kerítésen, sarkantyúzom a lovamat, hajtom, biztatom; végre elérem a megmívelt mező szélét. Itt a puszta! éppen az kell nekem, legalább jobban látom, mi van előttem és messzebbre ellátok. Mindig reméltem, hogy meglátom a Victoriát, amint engemet várva laviroz. De semmi. Három órai vágtatás után belekerülök, mint a bolond, egy csoport arab közé; ez volt aztán a hajsza... Lássa, Kennedy úr, a vadász tulajdonképpen nem is tudja, mi a vadászat, még egyszer jól meg nem kergették. Pedig ha elkerülheti, azt tanácslom, ne is próbálja meg. A lovam lerogyik a kimerüléstől, majd hogy nyakon nem csípnek, egy arab a sarkamba van, én a torkának ugrom! Nem akartam én neki semmi rosszat és remélem, be fogja látni, hogy igazam volt és nem veszi rossz néven, hogy megfojtottam. Akkor megláttam önöket... a többit már tetszik tudni. A Victoria nyomomban járt, önök fölemeltek engem röptiben, mint a lovas a cirkuszban a karikagyűrűt. Nem volt-e igazam, hogy önökre számítottam? Lássa, Sámuel úr, mily egyszerű dolog volt az egész; semmi sem természetesebb ezen a világon. Akár még egyszer megcsinálom, ha valami szolgálatot tehetek vele önöknek. És amint már mondtam is, nem is érdemes róla beszélni.

– Derék Joe - felelé a doktor megindulva. - Hát mégis igazunk volt, midőn a te értelmes és ügyes voltodra számítottunk.

– Ugyan, uram, hiszen csak éppen az árral kell úszni; és ha valahol baj ér, abból kimászni. A legbiztosabb mégis csak az, ha az ember úgy veszi a dolgokat, amint jönnek.

Míg Joe beszélt, addig a Victoria nagy darab utat hagyott hátra. Kennedy csakhamar egy házcsoportozatot vett észre, mely a láthatáron úgy vette ki magát, mintha valami város volna. A doktor megnézte a térképet és megtalálta, hogy ez Tagelel kis város Damerguban.

– Itt megint Barth útjára kerülünk, - úgymond - itt vált el két társától: Richardson és Overwegtől. Az egyiknek Zinder, a másiknak Meradi felé kellett volna utazni; emlékezni fogtok, hogy e három utazó közül csak Barth látta még egyszer Európát.

– Így hát, - szól a vadász - a Victoria útját a térképen követve, mi most egyenesen északnak tartunk?

– Egyenesen, kedves Dick.

– És ez nem aggaszt egy kissé?

– Mért aggasztana?

– Mert ezen út bennünket Tripolisz felé vezet a nagy pusztaság felett.

– Ó, nem megyünk mi olyan messzire barátom, legalább én remélem.

– De hát hol szándékozol megállapodni?

– Lám Dick, nem volnál kíváncsi Timbuktut meglátogatni?

– Timbuktut?

– Kétségkívül, - felelé Joe; - nem is volna afrikai utazás, ha az ember nem látná Timbuktut.

– Te leszel az ötödik vagy hatodik európai, aki látta azt a rejtelmes várost.

– Menjünk hát Timbuktuba!

– Ha majd a tizenhetedik és tizennyolcadik fok közé kerülünk, keresünk kedvező szelet, mely minket nyugat felé vihessen.

– Jó, - felelé a vadász - de hát hosszú útunk van-e még, hogy az északot elérjük?

– Legalább százötven mérföld.

– Aludjék addig egyet - mondá Joe, - és ön is uram kövesse Kennedy úr példáját, bizonyára elkel önöknek a pihenés; elég nem szép volt tőlem, hogy annyi sokat kellett miattam virrasztaniok.

A vadász elnyújtózott a sátor alatt; de Fergusson, kin a fáradság nem nagyon vett erőt, megmaradt az ő megfigyelő helyén.

Három óra mulva a Victoria óriási sebességgel haladt át egy kövecses vidék felett, magas, kopasz, gránitképződésű hegyhátakkal, némely magában álló csúcs meghaladta a négyezer lábat; a zsiráfok, antilópok és strucok csodálatos virgoncsággal ugrándoztak az akác, mimóza, szua és datolyapálmákból álló erdőkben; a puszta kopársága után a növényzet ismét elfoglalta a maga birodalmát. Ez a Kailuák országa, kik, valamint veszélyes szomszédaik, a tuaregek, pamutfátyollal fedik be arcukat.

Tíz órakor este, miután kétszázötven mérföldnyi pompás utat tettek, a Victoria egy jelentékeny város fölött állott meg; a holdvilágnál meglátszott, hogy annak egy része félig rom; imitt-amott mosék toronycsúcsai tünedeztek elő a hold fehér fényében; a doktor fölvéve a csillagok állását, megállapítá, hogy Aghades városánál vannak.

Ez a város - valamikor óriási kereskedelmi központ - már akkor kezdett romba düledezni, mikor Barth meglátogatta.

A Victoria, melyet az éj homályában észre nem vettek, kikötött mintegy két mérföldnyire Aghades fölött, egy nagy kölesföld közepén. Az éj elég csendes volt és reggel öt óra felé megvirradt; mire könnyű szellő vitte a léggömböt szárnyain nyugat, sőt kissé dél felé.

Fergusson sietett felhasználni a kedvező alkalmat: gyorsan fölemelkedett és odábbállott a nap első sugarai láttára.