Másnap május 11-én a Victoria folytatá kalandos repülését; utazóink úgy bíztak benne, mint a tengerész a hajójában.

Az iszonyú orkánok, a tropikus forróság, a veszélyes elindulások és még veszélyesebb kikötésekből még mindenütt és mindig szerencsésen kivergődött. Fergusson kezének egy nyomásával tudta vezetni; ennélfogva bár nem tudta, hogy fognak célt érni, nem kétkedett többé az utazás jó kimenetelében. Csupán az okosság javalta, hogy a barbár és fanatikus országokban a legszigorúbb óvatosságot tartsa szem előtt; tehát melegen ajánlá társainak, hogy minden előforduló esetet, minden időben, jól vegyenek szemügyre.

A szél kissé észak felé hajtotta őket és kilenc óra tájban megpillantották Mosfeia jelentékeny városát, mely két magas hegy között emelkedő fensíkon épült; fekvése bevehetetlen erős és csak egy mocsarak és erdők között vezető szűk úton lehet hozzáférni.

E pillanatban egy sheik lovas kísérettel, élénk színű ruhákba öltözve, tartá a városba bevonulását. Harsonások és ezek előtt futárok haladtak előtte, akik a gallyakat útjából eltávolították.

A doktor lejjebb ereszkedett, hogy az idegeneket közelebbről szemlélhesse; de amint a léggömb egyre nagyobb lett az idegenek szemei előtt, vad ijedelem jelei mutatkoztak rajtok és csakhamar elrohantak, amennyire csak lovaik és lábaik bírták.

Csak a sheik nem mozdult, hanem vette hosszú fegyverét, felhúzta és kevélyen várta a történendőket. A doktor leszállt, felé mintegy százötven lábnyira és a legnyájasabb hangon egy arab üdvözletet intézett hozzá.

Amint e szavak, mintha az égből jöttek volna, a sheik füléhez jutottak: ez leszállott lováról, leborult az út porába és a doktor nem bírta őt imádságából kizavarni.

– Lehetetlen, - mondá - hogy ezen emberek minket természetfölötti lényeknek ne tartsanak, hiszen midőn az első európaiak megjelentek közöttük, azokat is emberfeletti lényeknek tartották. És majd ha a sheik ezen találkozást elmeséli, bizonyára nem fog késni azt az arab képzelődés minden lehető színeivel kicicomázni. Gondolhatjátok, milyen dicsfénnyel fog itt bennünket egykor a legenda körülvenni.

– Ez biz elég baj, - felelé a vadász - legalább a polgárosodás szempontjából sokkal jobb volna, ha minket egyszerű embereknek néznének, ez helyesebb fogalmat nyujtana ezen négereknek az európaiak hatalmáról.

– Igazad van, kedves Dick, de hát mitevők legyünk? Bármily apróra megmagyaráznád ezen ország tudósainak a léghajó szerkezetét, ezek azt meg nem értenék és csak azt hoznák ki belőle, hogy itt felsőbb lények játszanak közbe.

– Uram, - mondá Joe - ön az imént szólott az első európaiakról, akik ezen országot fölfedezték; ugyan kik voltak azok? kérem.

– Kedves Joe, mi éppen azon az úton haladunk, melyen egykor Denham őrnagy járt és ez itt Mosfeia, hol őt Mandara szultánja fogadta; amint Bornut elhagyta, követé a sheiket egy a fellaták elleni hadjáratában, ott volt a város ostrománál, mely nyilaival vitézül védte magát az arabok golyói ellen és megszalasztotta a sheik seregét, de ez csak okul szolgált a rablásra és gyilkolásra. Az őrnagyot teljesen kifosztották, meztelenre vetkeztették és sohasem tért volna vissza Kukába, Bornu fővárosába, ha nem búvik el egy ló hasa alá, amelybe kapaszkodva, őrült futással menekült üldözői elől.

– De hát ki volt Denham őrnagy?

– Ez egy rettenthetetlen angol volt, ki 1822-től 1824-ig Clapperton százados és Oudney doktor társaságában egy expedíciót vezényelt Bornu felé. Március közepén, indultak el Tripoliszból, elérték Murzukot, Fezzan fővárosát és azon utat követve, melyen később Barth doktor járt, hogy Európába visszatérhessen, 1823 február 16-án eljutottak Kukába a Csad-tó mellett. Denham különböző kutatásokat eszközölt Bornuban, Mandarában és a tó keleti partvidékein; egyidejűleg Clapperton és Oudney doktor 1823 december 15-én Szudánban nyomultak előre, eljutottak egész Szakatuig és Oudney doktor a fáradtságtól és kimerüléstől meghalt Murmur városában.

– Afrika ezen része, - mondá Kennedy - ugyancsak sok áldozatot követelt a tudomány számára.

– Igen, ez végzetes egy vidék! Éppen most haladunk egyenesen Baghirmi királyság felé, melyen Vogel 1856-ban ment keresztül, hogy Wadaiba juthasson; de ott nyoma veszett. Ez a huszonhárom éves fiatal ember ki lett küldve, hogy doktor Barth munkálatainál segédkezzék. December elsején 1854-ben találkoztak. Vogel hozzálátott a vidék átkutatásához, 1856-ban utolsó levélében közli, hogy Wadai királyságot készül meglátogatni, melyben még európai ember nem járt; úgy látszik, el is jutott Warába, Wadai fővárosába, hol némelyek szerint fogságra vetették, mások szerint meggyilkolták, midőn a vidék egy szent hegyét meg akarta mászni. De nem kell könnyedén elhinni az utazók halálát, mert ez fölmentene másokat az ő keresésöktől; így például hányszor jelentették hivatalosan Barth doktor halálát, a melyen ő oly méltán bosszankodott! Nagyon meglehet tehát, hogy Vogelt a wadaii szultán fogva tartja és utána váltságdíjat remél. Neimans báró el is indult Wadai felé őt felkeresni, de útközben meghalt Kairóban 1855-ben. Tudvalevőleg mostanában Heuglin indult Wadai felé egy Lipcséből útrakelt expedícióval, Vogel nyomain. Így hát nemsokára megtudjuk, mi lett ezen fiatal és érdekes utazóból.¹

Mosfeia már rég letűnt a láthatáron, és most Mandara tárta fel utazóink előtt bámulatos termékenységét, ákácerdőivel, piros virágú fűkalászaival és a pamutcserjék és indigoültetvények káposztaalakú növényzetével; a Shari folyó, mely mintegy nyolcvan mérfölddel távolabb ömlik a Csad-tóba, sebesen rohant el alattuk.

A doktor megmutatá társainak ezen víz folyását Barth térképein.

– Lássátok - úgymond - mily kitűnően pontosak ezen tudós munkálatai, most egyenesen Loggum felé tartunk és talán elérjük Kernakot, annak fővárosát. Itt halt meg a szegény Toole alig huszonkét éves korában. Ez egy fiatal angol volt a 80-ik ezred zászlótartója, ki néhány héttel azelőtt csatlakozott Denham őrnagy expedíciójához, és itt oly korán lelte halálát. Ezt a rengeteg vidéket méltán lehet nevezni az európaiak temetőjének.

Néhány, mintegy ötven láb hosszú tutaj úszott a Shari folyón lefelé; a Victoria ezer lábnyira a föld felett, alig vonta magára a bennszülöttek figyelmét; de a szél, mely mindeddig elég erősen fújt, lassanként kezdett csendesedni.

– Hát még egyszer kell majd szélcsendet szenvednünk - kezdé a doktor.

– Nem baj, uram! most már nem kell tartanunk sem a pusztától, sem a vízhiánytól.

– De annál inkább a vad népektől!

– Nini, - mondá Joe - mintha ott egy város látszanék.

– Ez Kernak. A szél utolsó fuvalmai oda visznek bennünket és az jó lesz: legalább pontosan fölvehetjük annak helyzetét.

– Hát nem megyünk hozzá közelebb? - kérdé Kennedy.

– Az a legkönnyebb, Dick! most éppen a város felett vagyunk, majd leszek oly bátor a fűtő csavarán egyet fordítani és azonnal leereszkedünk.

A Victoria egy félóra mulva megállott mintegy kétszáz lábnyi magasban a föld felett.

– Itt már nem vagyunk oly messze Kernaktól, mintha valaki a londoni szent Pál temploma keresztgombján ülne. Kényelmesen körülnézhetünk.

– Miféle kalapálás ez, melyet mindenfelől hallani?

Joe figyelmesen letekintett és csakhamar észrevette, hogy azt az a sok takács csinálja, kik a szabad ég alatt szöveteiket a nagy fák törzseire kifeszítik.

Loggum fővárosa, most egész terjedelmében mintegy kifeszített tervrajzon feltárult előttök; egy igazi város volt az házsorokkal és elég széles utcákkal; egy nagy piac közepén folyt a rabszolgavásár; nagy volt a tolongás a vevők részéről, mert a mandarai nőket, szerfelett apró kezeikkel és lábacskáikkal nagyon keresik és jól megfizetik.

A Victoria láttára újból ismétlődött a már többször előfordult látvány; előbb kiabálás, azután az elámulás; az alkudozásokat abbahagyták, a munka félbeszakadt és mindenki csak fölfelé bámult, a lárma elcsendesült. Utazóink veszteg maradva nézték e különös város nevezetességeit, a léggömb leereszkedett mintegy hatvan lábnyira a föld felett.

Ekkor kilépett házából Loggum kormányzója, kibontották a zöld zászlót és a harsonások úgy fújták az ő bivalyszarvból készült hangszereiket, mintha mindennek bele kellene szakadni, csak a tüdejüknek nem. A néptömeg összegyűlt körülötte, Fergusson szólni akart, de nem jutott szóhoz.

A nép magas homlokú, göndör hajú, csaknem sasorrú, büszke és értelmes kinézésű volt; de a Victoria megjelenése nagyon megzavarta őket; - lovasokat lehetett látni száguldani minden irányban és csakhamar nyilvánvaló lett, hogy a kormányzó hadai gyülekeznek szembeszállani e rendkívüli ellenséggel, Joe eleget integetett mindenféle színű zsebkendővel, de az nem használt semmit.

Ezalatt a sheik, udvarától környezve, csendet parancsolt és beszédet kezdett az utazókhoz, de a doktor nem értett belőle semmit; arabul volt ugyan, de a baghimiri nyelvvel keverve; az arckifejezések és taglejtések általában érthető nyelvéből azonban kivette a doktor, hogy igen határozottan felszólították, hogy azonnal távozzék. Hiszen tulajdonképpen ő sem kívánt volna egyebet, de szél hiányában az nem volt lehető. Fergusson hallgatása felbosszantá a kormányzót és udvaroncai éktelen lármában törtek ki, hogy a szörnyeteget futásra kényszerítsék.

Ezek az udvaroncok egyébiránt különös fickók voltak; öt-hat tarka inget viseltek egymás tetejében, azonfelül mindegyiknek óriási pocakja volt, melyeknek egyike másika úgy látszék még ki is volt tömve. A doktor felvilágosítá társait, hogy itt az emberek csak így lesznek udvarképesek; a has gömbölyűsége itt a becsvágy mértékét képezi. Ezek az elhízott emberek hadonáztak és lármáztak, különösen egyikök, akinek, ha nagy hasát kellően méltányolják, legalább is miniszterelnöknek kellett lenni. A néger tömeg egyesíté ordítását az udvar lármájával, majommódra utánozva a főurak handabandáit, úgy hogy egyszerre tízezer kar tette meg egy és ugyanazt a mozdulatot.

Mikor látták, hogy ezen eszközökkel meg nem félemlítik a léghajót, másba kezdtek, mely utasainkra még veszedelmesebbé válhatott volna. Íjjal és nyíllal fölfegyverkezett katonák állottak csatarendbe; - de a Victoria már felfujta magát és kiemelkedett lőtávolukból. Ekkor a kormányzó puskát ragadott és célba vette a léggömböt, de Kennedy vigyázott minden mozdulatára és egy jól irányzott golyóval szétzúzta a puskát a sheik kezében.

A váratlan lövésre általános megfutamodás következett; mindenki igyekezett mielőbb kunyhóját elérni és a nap hátralévő részében a város teljesen kihaltnak látszott.

Eljött az éj. A szél nem fújt többé. Bele kellett nyugodni, háromszáz lábnyira a föld felett mozdulatlanul vesztegelni. Az éj homályát egy szikra fény sem törte át, síri csend honolt mindenütt. A doktor megkettőzteté az elővigyázatot, - e csend alatt kelepce lehetett elrejtve.

És Fergussonnak igaza volt. Tizenkét óra tájban mintha az egész város lángba borult volna, száz meg száz tűzcsík szelte át a levegőt, mint valami tűzijáték alkalmával, melyek hol keresztezték egymást, hol egybeolvadtak, hol meg széjjel váltak.

– Valóban különös! - mondá a doktor.

– Isten irgalmazz! - kiáltá Kennedy - a tűzvész mintha emelkedne és közeledne mifelénk.

És e tűztenger az iszonyú ordítás és puskaropogások közepette csakugyan emelkedett fel a Victoria felé. Joe készen volt terhet ledobni. Fergusson csakhamar rájött a tünemény magyarázatára.

Galambok ezreit, melyeknek farkára könnyen gyuló csóvák voltak kötve, bocsátották a Victoriára; azok ijedten röpködtek ide s tova a levegőben keresztül-kasul. Kennedy valamennyi fegyverét kilőtte közéjök, de mit tehetett a megszámlálhatlan ellenség ellen? A galambok már a csónakot és gömböt szálldosták körül, melynek falai a világosságot visszaverték és amely tűzhálóba látszott burkolva.

A doktor nem habozott, hanem kilökve egy hatalmas kvarcdarabot, fölemelkedett ezen veszedelmes madarak támadásai elől. Tíz óra felé még látták őket imitt-amott a levegőben, de lassanként ritkábbak és ritkábbak lettek, - végre eltüntek egészen.

– Most már csendesen alhatunk - mondá a doktor.

– Nem rossz ötlet volt a vadaktól! - szóla Joe.

– Igen, itt azt közönségesen alkalmazzák az ellenséges falvak felgyujtására; de ez egyszer a falu magasabbra tudott repülni, mint az ő gyujtogató szárnyasaik.

– A léggömbnek határozottan nem kell tartani semmi, de semmitől - mondá Kennedy.

– Ó dehogy! - felelé a doktor.

– Hát mitől?

– A csónakban levők vigyázatlanságától! - ezért barátim éberség mindig és éberség mindenekfelett.