Január 1-től 5-ig.

Már több három hónapjánál, mióta Charlestownt elhagytuk a Chancellor födélzetén s huszadik napja, hogy ezen a tutajon úszunk, mint zsákmánytárgyai a szeleknek s a tenger árjainak!

Nyugat felé sietünk-e, az amerikai part felé, vagy visszavetett a vihar a sík tengerre, minden parttól távol? Most már azt sem vagyunk többé képesek megtudni. Az utolsó orkán alatt, mely oly végzetessé vált reánk nézve, a kapitány műszerei minden vigyázat dacára összetörtek. Kurtis Róbertnek nincs többé sem delejtűje, hogy láthatná az irányt, melyet követünk, sem fokmérője, hogy kiszámíthatná, hol vagyunk. Közel járunk-e valami parthoz, vagy több száz mérföldnyi távolban? Nem tudhatjuk, de attól félhetünk; hogy miután minden körülmény ellenünk fordult, a parttól is bizonyosan messze eltávoztunk.

Ebben a teljes bizonytalanságban, nem tudván semmit helyzetünkről, kétségkívül van valami kétségbeejtő; de mivel a remény nem hagyja el soha az emberi szivet, gyakran azt gondoljuk, minden józan okoskodás ellenére, hogy a parthoz közel vagyunk. Mindegyikünk a láthatárt nézegeti s igyekszik e tiszta egyenes vonalon a földnek valami jelét födözni fel.

E tekintetben mi utasok, szemeink nem lévén oly gyakorlottak, minduntalan csalódtunk s ez aztán annál fájdalmasabban esik. Azt hisszük, hogy látunk valamit... és semmi! Valami felhő, köd, a hullám emelkedése. Semmi föld sincs ott, semmi hajó sem szeli át azt a szürkés látkört, hol a tenger és az ég összeolvadnak. A mi tutajunk mindig a központja e sivár, elhagyott tájnak.

Január 1-én megettük utolsó kétszersültünket, azaz hogy inkább a kétszersült utolsó morzsáit. Január 1-én! Mily emlékeket költ föl bennünk e nap s éppen annál fogva mily siralmasnak látszik! Az év fordulója, a jó kívánságok, melyekkel az «újév» alkalmából elárasztanak, a szeretet ömlengései a család tagjai közt, a remény, mely szívünket betölti, ez reánk nézve már mind nem létezik! Ki merné közülünk kiejteni e szavakat, melyeket csak mosolyogva lehet mondani: «boldog újévet kívánok»? Ki merészelne közülünk önmaga számára is csak egy napot remélni még?

Pedig a kormányos mégis hozzám jött s csodálatosan ijesztő módon tekintve rám, így szólt:

– Kazalion úr, kívánok önnek boldog...

– Új évet?

– Nem! Boldog napot ma s az tőlem elég, mert nincs többé semmi ennivalónk a tutajon!

Többé semmi! Tudjuk és mégis, mikor másnap a naponkénti élelemkiosztás ideje eljött, úgy sújt bennünket, mint valami új csapás. Nem birja elhinni az ember, hogy csakugyan nincs többé semmi!

Estefelé érzem, hogy rettenetesen korog a gyomrom. Fájdalmas ásítozást idézett elő; aztán valami két óra múlva némileg lecsöndesült.

Következő nap, 3-ikán, nagyon meg vagyok lepődve, hogy nem szenvedek többet. Végtelen ürességet érzek magamban, de ez az érzés épp úgy lelki, mint testi. Fejem nehéz és nem bír egyensúlyban maradni, úgy látszik, mintha inogna vállaimon s olyan szédelgést érzek, mint mikor az ember valami mélység fölé hajol.

De ezek a jelenségek nem egyformák mindegyikünknél. Némelyik társaim közül már rettenetesen szenved. Többi közt az ács és a kormányos, kik természetüknél fogva nagyevők. Kínjukban önkénytelen föl-fölordítanak s kénytelenek kötéllel összeszorítni magukat. Pedig még csak a második nap!

Ah! az a félfont kétszersült, az a sovány adag, melyet akkor elégtelennek tartottunk, mily nagyra nő most képzeletünkben, mily óriásinak látszik most, midőn többé semmink sincs! Ha még egyszer osztanának nekünk olyan darabka kétszersültet, ha csak a felét adnák, ha csak a negyedrészét, beérnénk vele több napig. Csak morzsánként ennénk, lassacskán minden morzsát!

Egy ostromolt, teljesen kiéheztetett városban, még mindig találhat az ember a szemétdombokon, a csatornákban, a házak zugaiban valami lerágott csontot, valami moslékkal kiöntött gyökeret, ami pillanatnyilag elaltatja az éhséget! De ezeken a deszkákon, melyeket annyiszor lemosott a hab, melyeknek kikotorták már a hézagait is, kikaparták minden zugát, ahová a szél valami morzsácskát vihetett, mit kereshetnénk még?

Az éjszakák végtelen hosszúknak látszanak, - hosszabbaknak, mint a nappalok! Hiába várunk az álomtól pillanatnyi enyhülést! Ha néha eljön is az álom becsukni szemeinket, az csak olyan lázas kábultság, tele rémes látományokkal.

Ez éjjel azonban elnyomott a nagy bágyadtság s minthogy éhségem is elszunnyadt kissé, legalább néhány óra hosszáig aludhattam.

Másnap hat órakor nagy kiabálás ébreszt föl. Rögtön fölkelek s a tutaj előrészén egy csoportban látom Jynxtropot, a négert s Owen, Flaypol, Wilson, Burke, Sandon matrózokat s látom, hogy verekedésre készülnek. E nyomorultak kezeikbe kaparították az ács szerszámait, a fejszét, bárdot, vésőt s most a kapitányt, kormányost és Daoulast fenyegetik.

Azonnal a Kurtis Róbert és társai segélyére sietek. Falsten követ. Nincs egyéb fegyverünk, mint a késeink, hanem azért mégis elszántak vagyunk, hogy védni fogjuk magunkat.

Owen és csapata felénk rohannak. Részegek a szerencsétlenek. Az éjjel beütötték a pálinkás edény fenekét s mind kiitták.

Mit akarnak?

Owen és a néger, kik a legkevésbbé részegek a csoportban, bujtogatják őket, hogy üssenek agyon minket s a szesz dühének engedelmeskednek.

– Le Kurtissal! - kiabálnak. - Tengerbe vele! Owen a kapitány! Owen a parancsnokunk!

A főbujtogató Owen s a néger szolgál neki segéd gyanánt. E két ember gyűlölete tisztjeik iránt e pillanatban ilyen őrült merényletben nyilvánul, mely ha sikerülne is, nem menthetné meg őket. De lázadó társaik oly állapotban lévén, hogy nem képesek megérteni az okos szót s föl lévén fegyverezve, míg mi nem vagyunk, reánk nézve félelmesekké válnak.

Kurtis Róbert, amint közelegni látja őket, egyenest feléjök megy s keményen reájok kiált:

– Le a fegyverrel!

– Halál a kapitányra! - ordít Owen.

Ez a cudar kezeinek hadarászásával biztatja cimboráit, de Kurtis Róbert kikerülve a részeg csoportot, egyenest neki megy.

– Mit akarsz? - kérdi tőle.

– Nincs többé parancsnok a tutajon! - felel Owen. - Mind egyenlők vagyunk itt!

A barom! Mintha nem volnánk mind egyenlők a nyomorban!

– Owen, - szól a kapitány másodszor, - le a fegyverekkel!

– Rajta, legények! - kiált Owen.

Viaskodás fejlődik. Owen és Wilson Kurtis Róbertre rohannak, ki egy vitorlarúddal fogja föl csapásaikat, míg Burke és Flaypol Falstent s a kormányost támadják meg.

Velem szemközt Jynxtrop, a néger áll, egy bárdot villogtatva. Igyekszem körülkanyarítni karjait, hogy elhárítsam csapását; de ennek a gazembernek erősebbek az izmai, mint nekem. Miután néhány pillanatig küzködtem így, érzem, hogy nem bírom már tovább föltartani karjait; ekkor egyszerre csak leesik Jynxtrop s magával ránt engem is. Letourneur András ragadta meg az egyik lábát, azért esett le.

Ez a segítség mentette meg életemet. A néger, amint elesett, kiejtette kezéből fegyverét, melyet én fölragadok s szét akarom vele hasítni a fejét... Andrásnak a keze most engem tartóztat föl.

A lázadók már ekkor a tutaj szélére vannak visszaszorítva. Kurtis Róbert, miután elhárította a csapásokat, melyeket Owen mért reá, most megragad egy baltát, fölemeli kezét és sujt.

De Owen félreugrik s a balta Wilsont éri a melle közepén. A nyomorult hanyatt esik, a tutajból ki a vízbe s eltűnik.

– Fogjátok ki! fogjátok ki! - kiált a kormányos.

– Már meghalt! - felel rá Daoulas.

– Hiszen épp azért!... - kiált a kormányos, anélkül, hogy befejezte volna mondatát.

Hanem a Wilson halálával vége szakad a viaskodásnak. Flaypol és Burke mozdulatlan hevernek holtrészegen s most Jynxtropra rohanunk, kit feszesen az árboc lábához kötözünk.

Owent már legyűrték a kormányos és az ács. Kurtis Róbert akkor odamegy s így szól hozzá:

– Imádkozzál, mert meghalsz!

– Hát olyan nagyon szeretnének megenni? - felel Owen példátlan szemtelenséggel.

Ez az undok felelet megmenti az életét. Kurtis Róbert eldobja a baltát, melyet már fölemelt Owenra és halálsápadtan leül a tutaj hátsó részén.