Harris

Hajnalban - április 7-e volt - Austin, aki soros volt az őrségben, látta, hogy Dingo ugatva rohan a folyócska felé. Szinte pillanatok alatt a többiek is kitódultak a barlang bejáratához.

Bizonyos: valami volt a levegőben.

– Dingo megérzett valakit... vagy valamit - mondta Dick.

– Semmi esetre sem lesz Negoro - mondta Tom -, mert a kutya nem csahol dühösen.

– De ha nem Negoro, akkor vajon ki lehet? - aggodalmaskodott Weldonné, kutató tekintetet vetve Dick felé.

– Mindjárt megtudjuk, asszonyom - válaszolt a fiatal parancsnok.

Szólt Batnak, Austinnak és Herculesnek, hogy vegyenek fegyvert magukhoz, és jöjjenek vele.

Mindegyik fekete puskát és kést ragadott, a fegyvereket csendben megtöltötték, s Dick után elindultak a sziklás part felé.

Weldonné, Tom és Acteon maradtak a barlangban a többiekkel.

Napfelkelte volt. Az első sugarakat még bebörtönözték a keleten emelkedő óriási hegyláncok, de a tenger színe már ragyogni kezdett az első fénysugár nappali szépségében.

Dick Sand és társai a torkolat felé iramodó folyó partját követték. Itt Dingo megállt, és szakadatlanul ugatott. Egészen bizonyos, hogy embert szimatol. De az is kétségtelen volt, hogy nem Negorót érzi, akire dühösen vicsorított, valahányszor meglátta.

Egy ember ereszkedett le a sziklapart felől. Elővigyázatosan közeledett, és barátságosan integetve igyekezett Dingót lecsendesíteni. Bizonyára nem akarta magára uszítani az erős állatot.

– Ez nem Negoro - jegyezte meg Hercules.

– Aligha veszthetünk a cserén - jegyezte meg Bat.

– Talán egy bennszülött lesz - reménykedett Dick -, aki majd megkímél bennünket az elválás nehézségeitől. Végre tudni fogjuk, hová kerültünk.

Vállukra vetett fegyverrel indultak el az ismeretlen felé.

A közeledő, amikor meglátta a kis csapatot, legnagyobb meglepetésének adta tanújelét. Egészen bizonyos, hogy nem számított arra, hogy idegen fehérekkel találkozik a part elhagyott szakaszán. Valószínű, hogy a Pilgrim roncsait sem vette észre, mely önmagában is megmagyarázhatta volna a hajótöröttek jelenlétét ezen az elhagyott tájékon. Egyébként az éjszakai ár majdnem egészen végzett mindazzal, ami még megmaradt a hajóból; most már csak néhány úszó deszka jelezte, hol futott zátonyra az egykori bálnavadászhajó.

Első pillanatban az idegen, amikor látta, hogy fegyveres emberek közelednek feléje, úgy tett, mintha vissza akarna fordulni. Vállán lógó puskáját hirtelen kezébe emelte. Úgy viselkedett, mint akit a találkozás nem nyugtat meg túlságosan.

Dick Sand barátságosan intett; ezt az idegen bizonyosan megérthette, mert néhány pillanatnyi habozás után határozott léptekkel indult a kis csapat felé.

Így aztán Dick már alaposan szemügyre vehette a közeledőt.

Erőteljes, negyven év körüli férfi volt, élénk szemmel, kissé ezüstösödő hajjal s szakállal, a szabad levegőhöz szokott ember szinte cserzettre barnult arcbőrével. Fejét széles kalap takarta, vadászujjas födte testét, magas szárú csizmája térde fölé ért, s a rávert széles taréjú sarkantyúk megpendültek minden lépésénél.

Dick Sand persze első pillantásra észrevette, hogy a közeledő nem indián, nem egyike a pampák¹ bennszülött lovasainak, hanem idegenből ideszakadt ember, valószínűleg azoknak a kalandoroknak a fajtájából, akik kevéssé bizalomgerjesztő módon lepik el ezeket a távoli partokat. Kissé merev testtartása, hajának vörhenyes alapszíne azt engedte sejtetni, hogy angolszász eredetű. Egy bizonyos: nem volt sem indián, sem pedig spanyol. Ez a feltevés azonnal bizonysággá vált, mihelyt Dick angolul köszöntötte. A válasz ugyancsak angol volt, anélkül, hogy a közeledő férfi kiejtése a legcsekélyebb idegenséget is elárulta volna.

– Isten hozta önt is, fiatal barátom! - mondta az idegen, s kezet szorított Dickkel. Ami a feketéket illeti, itt megelégedett az üdvözlés egy röpke mozdulatával. - Ön angol? - kérdezte a volt hajósinastól.

– Nem, amerikai - válaszolta Dick.

– Délről?

– Nem, északról.

Ez a válasz úgy látszott, megnyerte az idegen tetszését, mert most még melegebben rázta a fiú kezét.

– Megtudhatnám, fiatal barátom, hogyan kerültek ide, erre a partra?

Ám meg sem várva a választ, az idegen levett kalappal köszönt: Weldonné hagyta el a barlang környékét, és szemtől szembe fordult az ismeretlennel.

Most már ő válaszolt a kérdezőnek Dick helyett:

– Látja, kérem, hajótöröttek vagyunk... a vitorlás ott zúzódott össze a zátonyon.

Az idegen arca mély részvétet árult el, tekintete végigkutatta a szirtes tengerrészt.

– Már semmi sincs belőle. Az ár az éjszaka egészen szétszedte...

– Első kérdésünk, uram - vágott közbe Weldonné -, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen.

– A dél-amerikai parton, asszonyom - válaszolta némi csodálkozással hangjában az idegen. - Talán csak nincs kétsége e tekintetben?

– Azért kérdezzük - vette át a szót Dick -, mert a vihar nagyon kitérített bennünket irányunkból, és nem tudtuk pontosan megállapítani, hová is jutottunk. Legyen olyan jó, most mondja meg pontosabban, merre vagyunk. Ugye, Peruban?

– Nem, ott nem, fiatal barátom. Délebbre. Önök a bolíviai parton szenvedtek hajótörést.

– Ó... - sóhajtott Dick.

– Igen, a dél-bolíviai parton vannak, mely Chiléhez van közel.

– Pontosabban meg tudná nevezni a helyet, ahol vagyunk? - kérdezte Dick, rámutatva a tengeröbölre.

– Nem... nem tudom a nevét. A vidék belsejét jobban ismerem, mert ott többször barangoltam, de itt, a folyó torkolatánál most járok először.

Dick azon gondolkozott, mit kérdezzen még tőle. Az, amit hallott, nem lepte meg túlságosan, bár nem gondolt arra, hogy ennyivel délebbre sodorják a Pilgrim*et a tengeráramlatok. De tévedése, a nagy távolságokhoz mérten, nem is volt túl jelentékeny. Mikor a Húsvét-sziget felbukkanása után meghatározni igyekezett a hajó helyzetét, úgy gondolta, hogy a 27. és a 30. délkör között fog valahol partot érni. Így hát nem volt benne semmi lehetetlen, hogy a *Pilgrim valamivel délebbre terelődött hosszú útja alatt.

Minthogy nem volt miért kételkedniük abban, amit az idegen a tájékról mondott, már nem is csodálkoztak, hogy a dél-bolíviai síkság ilyen elhagyatott képet mutat.

– Azok után, amit mondott, sajnos arra kell gondolnom, hogy jó messze lehetünk Limától².

– Ó, Lima nagyon-nagyon távol van; arra... észak felé.

Weldonné, akinek Negoro eltűnése felkeltette gyanakvását, alaposan szemügyre vette az idegent, de sem viselkedése, sem arckifejezése nem árult el semmit, ami bizalmatlanságra szolgáltathatott volna okot.

– Uram, bocsásson meg - mondta az asszony -, ha kérdéssel terhelem. Ön, ugye, nem perui?

– Nem, asszonyom, én magam is amerikai vagyok, mint önök.

Egy pillanatig várt, hogy az asszony megnevezze magát.

– Weldonné vagyok.

– Az én nevem Harris, Dél-Carolinában³ születtem. Körülbelül húsz éve, hogy elhagytam hazámat; a bolíviai pampákra jöttem, s most igazán nagyon örülök, hogy ilyen váratlanul honfitársakkal találkozhatom.

– Ön, Harris úr, errefelé lakik? - kérdezte Weldonné.

– Nem, asszonyom, az én otthonom délebbre, a chilei határ közelében van; de most Atacamába⁴ megyek, északkelet felé.

– Mi most az atacama pusztaság szélén lennénk? - kérdezte Dick.

– Pontosan ott, fiatal barátom - válaszolta Harris. - És ez a sivatag messze túlterjed a hegyek vonulatán, amerre lezáródik a látóhatár.

– Ez lenne az Atacama-sivatag?

– Bizony... ez a pusztaság olyan itt, Dél-Amerikában, mintha egészen külön világ lenne. Éghajlata nagyon sokban különbözik a megszokott dél-amerikai klímától. Talán ez az egész földrész legkevésbé ismert, legfurcsább része.

– Hogyan lehet, hogy ön itt egyedül utazik? - kérdezte Weldonné.

– Nem az első alkalommal járok erre - válaszolta Harris. - Körülbelül kétszáz mérföldnyire innen van egy hacienda⁵, San Felicének hívják, s az egyik fivéremé. Most hozzá megyek ügyes-bajos dolgaimban. Ha velem akarnának jönni, egészen bizonyos, hogy nagyon meleg fogadtatásban lenne részük, s onnan minden közlekedési lehetőséget megkaphatnának, hogy minél hamarabb eljuthassanak Atacama városába... A fivérem bizonyosan örülni fog, ha segíthet önökön.

Ez az ajánlat, melyet oly szívesen és kérés nélkül intézett hozzájuk az amerikai, nem tévesztette el persze a hatását. De Harris most Weldonnéhoz fordult:

– Ezek a feketék az ön rabszolgái?

Kezével Tomra és társaira mutatott.

– Nem, nekünk már nincsenek rabszolgáink - válaszolta tiltakozva Weldonné. - Mi, északiak, már rég eltöröltük a rabszolgaságot, s a délieknek is követniük kellett a példánkat.

– Bizony, bizony - válaszolta Harris -, elfelejtettem, hogy az 1862-es háború megoldotta ezt a súlyos kérdést. Akkor... bocsánatot kérek ezektől a derék emberektől - hajolt meg a feketék felé, azzal az alig észrevehető gúnnyal, mely oly természetes egy dél-amerikainál, ha feketéhez beszél. - Csak éppen, mert - folytatta - az ön szolgálatában láttam az urakat, azt hittem...

– Nem voltak s ma sincsenek a szolgálatomban, uram - válaszolta komolyan Weldonné.

– Boldogan szolgálnánk önt, asszonyom - mondta az öreg Tom -, de hogy Harris úr is tudja, meg kell mondanunk, hogy mi nem vagyunk senkinek a szolgái. Én magam még hatéves koromban rabszolga voltam, úgy hoztak el Afrikából, mert már a fiam, Bat felszabadított apától származik, s a többiek is mind felszabadult szülők gyerekei.

– Hát akkor igazán szerencsét kívánok mindnyájuknak! - válaszolta Harris olyan hangon, melyet Weldonné nem érzett eléggé meggyőzőnek. Majd így folytatta: - Különben Bolíviában sincsenek rabszolgák. Így nem kell semmitől sem félniük maguknak sem, éppen olyan nyugodtan jöhetnek-mehetnek, mint az északi államokban.

E pillanatban jött ki a barlangból Jack, Nannal. Még kissé álmosan dörzsölte a szemét. Ahogy meglátta anyját, odaszaladt hozzá; Weldonné gyöngéden megcsókolta.

– Ó, milyen kedves gyermek! - mondta az amerikai.

– Az én kisfiam - szólt büszkén Weldonné.

– Akkor megértem, mit érzett ön, asszonyom, ha nemcsak magáért, hanem a kisfiáért is aggódnia kellett.

– De azért, Harris úr, mégis csak mindnyájan épen és egészségesen értünk ide.

– Megengedi, asszonyom - kérdezte Harris -, hogy megcsókoljam a kedves kisfiút?

– Szívesen, ha kedve tartja.

De úgy látszik, Harris úr nem nagyon tetszett a gyereknek, mert az még szorosabban kapaszkodott anyja szoknyájába.

– Mi az, fiacskám, nem akarod, hogy megcsókoljalak? Talán bizony nem tetszem neked?

– Bocsásson meg neki, Harris úr - mondta békítőleg az anya -, de Jack nagyon félénk természetű.

– Na, majd meg fogunk barátkozni egymással a tanyán. A kis póni ló, amelyre ráültetlek, meg fogja erősíteni barátságunkat.

Ám úgy látszott, még a póni ló ígérete sem tudta meglágyítani Jack ellenállását az idegen ölelésével szemben.

Weldonné sietve másra terelte a beszélgetést, nehogy megsértődjék ez az ember, aki olyan szívesen ajánlotta fel a segítségét.

Dick közben elgondolkozott az idegennek azon az ajánlatán, hogy először a San Felice haciendát keressék fel. Ez nem jelent kevesebbet, mint kétszáz mérföldnyi, igen fáradságos utat, részben erdőkön, részben pusztaságon keresztül, gyalogszerrel, minthogy semmiféle közlekedési eszköz nem kínálkozott.

Dick néhány megjegyzést tett erre vonatkozólag, és várta az amerikai válaszát.

– Az út valóban elég hosszú - felelte Harris -, de néhány száz lépésnyire, a hegyláb alján vár a lovam, melyet szívesen bocsátok Weldonné és kisfia rendelkezésére. Mi mehetünk gyalogszerrel, de ez az út sem túlságosan fárasztó. Ha kétszáz mérföldről beszéltem, akkor a folyó medre szerint számítottam. Ám ha átvágunk az erdőségen, alighanem nyolcvan mérföldet levághatunk. Úgy hiszem, ha naponta tíz mérföldet megyünk, akkor minden különösebb nehézség nélkül rövidesen elérhetjük a San Felice-i gazdaságot.

Weldonné köszönettel vette az amerikai ajánlatát.

– Köszönetét azzal fejezheti ki legjobban, asszonyom, ha elfogadja, amit ajánlok. Bizonyos, hogy még sohasem mentem keresztül az erdőségen, de ez nem jelent nehézséget, mert a pampákon egészen járatos vagyok. Viszont itt van az élelem kérdése. Nekem csak annyim van, amennyivel elérhetek a fivérem tanyájáig.

– Harris úr - válaszolta az asszony -, nekünk szerencsére több ennivalónk maradt, mint amennyire szükségünk van, úgyhogy nagyon szívesen megosztjuk önnel is a készletünket.

– Akkor, úgy látom, asszonyom, minden a legnagyobb rendben van, s talán nincs is más hátra, mint hogy felkerekedjünk.

Harris ezzel megindult a hegylábhoz, hogy elhozza a lovát, de Dick Sand még egyszer megállította, mert kérdezni akart valamit.

A volt hajósinas kissé visszariadt attól a gondolattól, hogy mélyen behatoljanak az őserdőbe, és elhagyják a partokat, melyekhez a tengerész mindig szívesebben ragaszkodik.

– Harris úr, mondja meg, miért kell tulajdonképpen kétszáz mérföldet... de legalább százhúszat megtennünk az Atacama-sivatagban, ahelyett, hogy a tengerparton haladnánk tovább? Ha ezt a távolságot vesszük, azt hiszem, könnyebben elérhetjük a parton a legközelebbi várost, akár északon, akár dél felé.

– Azért - válaszolta az amerikai -, mert önnek, fiatal barátom, tudnia kell, hogy vagy háromszáz mérföldnyire van a legközelebbi nagyobb helység ezen a parton, melyet egyébként elég kevéssé ismerek.

– Lehet, hogy észak felé így van - felelte Dick -, de mi a helyzet délen?

– Ha dél felé mennénk, úgy le kellene ereszkednünk egészen a chilei határhoz. Itt ugyanolyan hosszú az út, és az ön helyében nem szívesen érinteném az argentínai pampákat. Egyébként, ha erre mennénk, le kellene mondanom a társaságukról.

– Hát azok a hajók, melyek Chiléből Peruba mennek, nem érintik ezeket a partokat? - kérdezte Weldonné.

– Nem - felelte Harris. - Ugyanis azok sokkal szélesebb ívben haladnak, ezért is nem találkoztak velük.

– Ez bizonyosan így van - zárta le a beszélgetést az asszony. - Akarsz még valamit kérdezni Harris úrtól, Dick?

– Egyetlen szót csak, asszonyom - válaszolta Dick, aki nem szívesen adta meg magát. - Mit gondol, Harris úr, milyen kikötőben fogunk olyan hajót találni, mellyel visszatérhetünk San Franciscóba?

– Őszintén szólva, fiatal barátom, ezt nem nagyon tudnám megmondani. Egyet ígérhetek csak, azt, hogy a San Felice-i haciendáról könnyen el tudják érni Atacama városát, s onnan majd...

– Ne gondolja, Harris úr - vágott közbe Weldonné -, hogy Dick nem fogadja szívesen az ajánlatát...

– Nem, asszonyom - válaszolta Dick -, bizonyos, hogy én sem habozok, de nem tudok beletörődni a gondolatba, hogy miért nem értünk partot néhány fok különbséggel észak vagy dél felé. Így talán kikötőbe juthattunk volna, és most nem kellene Harris úr terhére lennünk.

– Nem, ezzel aztán igazán ne törődjenek, asszonyom - mondta Harris. - Ismétlem, ritkán van alkalmam honfitársaimnak szívességet tenni, s higgyék el, nagy örömömre szolgál, ha társaságukban lehetek.

– Szívesen elfogadjuk az ajánlatát, Harris úr - mondta Weldonné -, de semmi esetre sem akarnám megfosztani a lovától. Én magam jó gyalogló vagyok...

– De én magam még gyakorlottabb, asszonyom - válaszolta könnyedén meghajolva Harris. - A pampákon igazán megszokhattam a járás-kelést, s nem hiszem, hogy éppen én lennék az, aki feltartanám a társaságot. Üljön fel csak, asszonyom, kisfiával együtt a lóra. Útközben aztán könnyen meglehet, hogy találkozunk a tanyáról érkező lovasokkal, akik bizonyára szívesen átengednek majd nekünk egy lovat.

Dick Sand érezte, hogy elveszi Weldonné kedvét, ha még tovább akadékoskodik.

– Mikor akar indulni, Harris úr? - kérdezte hát.

– Még ma, fiatal barátom, hiszen a rossz időjárás rendszerint már áprilisban beáll itt, ideje hát, hogy minél előbb elérjük San Felicét. Az az út, mely az erdőségen át vezet, rövidebb és biztosabb. Sokkal kevésbé lehetünk kitéve itt az indián törzsek esetleges támadásának, mint a tengerparton.

– Tom - fordult fekete társaihoz Dick -, azt hiszem nem marad más hátra, mint hogy felkészüljünk az utazásra. A megmaradt készletekből több málhát kell csinálnunk, úgyhogy mindegyikünk hátára vehesse abból a magáét.

– Dick úr - szólt közbe Hercules -, én szívesen a hátamra veszem az egészet.

– Azt már nem, Hercules. Szépen elosztjuk az egészet, hogy mindenkire jusson a teherből.

– Na, Hercules, maga aztán jól megtermett útitárs! - mondta Harris, és úgy nézett végig rajta, mintha legalábbis eladó volna. - Az ilyen emberért bizony sokat adnának valamelyik afrikai piacon - folytatta érdesen.

– Hát csak annyit érek, amennyit - válaszolta nevetve az óriás -, s a vevőknek éppen csak utánam kellene futniuk, hogy elérhessenek.

Ezek után mindenki kivette részét a készülődésből. Egyébként nem kellett félni attól, hogy kifogy az élelem, hiszen mindössze tíz napi út volt előttük a haciendáig. Mielőtt azonban útnak indultak volna, Weldonné odafordult Harrishez:

– Mielőtt elfogadnánk a vendégszeretetét, arra kérjük, fogadja el ön a miénket. Amink van, jó szívvel megosztjuk önnel.

– Szívesen el is fogadom - válaszolta Harris vidáman.

– Néhány perc múlva ebédelünk.

– Addig elhozom a lovamat. Időközben már bizonyára megebédelt.

– Elkísérhetném talán én is? - kérdezte Dick.

– Ahogy akarja, fiatal barátom - mondta Harris. - Legalább megmutathatom a folyó alsó folyását.

Dick és Harris eltávolodtak.

Ezalatt a többiek elküldték Herculest, hogy keresse meg Benedek bácsit. Hát ott találta megint a sziklameredély körül, amint éppen sosem látott rovarokra vadászott.

Hercules nagy nehezen visszacsalogatta a társasághoz a tudóst, akivel Weldonné aztán közölte, hogy nemsokára indulnak, s körülbelül tíz napig fognak utazni, hogy az ország belsejébe behatolhassanak.

Benedek bácsi örömmel vállalkozott a gyalogsétára. Legszívesebben bebolyongta volna egész Amerikát, ha megengedik neki, hogy mindenütt kedvére kibogarássza magát.

Weldonné ezalatt Nan segítségével kiadós ebédet rögtönzött, hogy ezzel is gyarapítsa a társaság erejét a hosszúnak ígérkező utazás előtt.

A part vonalát követve, Dick és Harris megkerülték a sziklafalat. Mintegy háromszáz lépésnyi távolságra rátaláltak a kipányvázott lóra, mely nyihogni kezdett örömében, mikor gazdáját közeledni érezte.

Erős állat volt, Dick számára ismeretlen fajta. Hosszú, keskeny nyak, rövid derék, megnyúlt lábak. Mintha az arab mén minden jó tulajdonsága meglett volna benne.

– Látja, fiatal barátom, erős ló ez - mondta Harris -, bizonyára nem fogok vele szégyent vallani az úton.

Harris kezébe vette a kantárt, s lassan vezetni kezdte a lovat a sziklás parton. Dick tekintete végigfutott a két part mentén szinte összezáródó erdőségen. De semmi különöset nem látott, ami felkelthette volna a gyanakvását.

Mindamellett mihelyt az amerikai utolérte, hirtelen feltett egy kérdést, melyre Harris aligha lehetett felkészülve:

– Nem találkozott véletlenül az éjszaka, Harris úr, egy Negoro nevű portugállal?

– Negoro? - ismételte Harris olyan hangon, mintha azt sem tudná, hogy tulajdonképpen miről lehet szó. - Ki az a Negoro?

– Ő volt a hajószakácsunk, és eltűnt.

– Vízbe fulladt?

– Nem, dehogy, még tegnap este itt volt velünk. De az éjszaka elhagyott bennünket, s úgy gondolom, talán erre jött a folyópart felé. Azért kérdezem, hogy nem találkozott-e vele.

– Nem láttam senkit - mondta az amerikai. - Ha az önök szakácsa egyedül merészkedik az őserdőbe, ott nagyon könnyen eltévedhet. Talán útközben ráakadunk.

– Meglehet - válaszolta Dick tétován.

Mire visszaértek a barlanghoz, már elkészült az ebéd. Harris ez alkalommal úgy mutatkozott be, mint akit a természet hatalmas étvággyal ruházott fel.

– Úgy látom - mondta vidáman -, nem halunk éhen az úton. Viszont ami azt a szegény ördögöt, azt a portugált illeti, akiről fiatal barátom beszélt... vele kissé másként állhat a dolog.

– Dick szólt talán arról önnek, hogy Negoro, a szakácsunk elment, és nem jött vissza? - kérdezte az asszony.

– Azért szóltam róla, asszonyom, mert gondoltam, hátha Harris úr találkozott vele.

– Sajnos, nem láttam - felelte Harris -, s egyelőre hagyjuk a szökevényt, és inkább magunkkal foglalkozzunk. Ha úgy kívánja, asszonyom, máris indulhatunk.

Mindenki megragadta a maga málháját, Hercules nyeregbe segítette Weldonnét, majd elébe tette a kis Jacket, aki katonásan a vállára tette játék puskáját, s miközben anyja köszönetet mondott Harrisnek a kitűnő paripáért, a kisfiú kifejtette ama meggyőződését, hogy ő már egyedül is igen jól tud lovagolni. Minthogy kezébe adták a gyeplőt, és a ló ment, a kisfiú joggal hihette, hogy ő vezeti az egész karavánt.