A következő négy nap

Dick Sand tehát a Pilgrim kapitánya lett, és egyetlen percet sem veszítve kibontotta a hajó összes vitorláit.

Az utasoknak - amint tudjuk - nem lehetett más reményük, mint az, hogy valamiképp mégis elérik az amerikai szárazföldet, akár Valparaíso magasságában, akár máshol. Dick Sand azt tervezte, hogy megállapítja a hajó sebességét és irányát, s ebből vonja majd le a szükséges következtetéseket. Elegendőnek látszott, ha naponta megjelöli a tengeri térképen a megtett utat, melyet a sebességmérő és az iránytű segítségével számít ki. A fedélzeten levő sebességmérő bevált műszer volt annak megállapítására, hogy meghatározott idő alatt mekkora távolságot tud befutni a hajó. Ezt a szerkezetet elég könnyű volt kiismerni, a négerek is hamar belejöttek a kezelésébe.

Így már csak egy tényező maradt, amely tévedésre vezethetett: a tengeráramlatok. Ahhoz azonban, hogy az áramlatokból adódó hibát ki lehessen küszöbölni, feltétlenül csillagászati számításokhoz kellett volna folyamodni. De ezek a képletek már kívül estek a fiatal hajósinas ismeretkörén.

Dick Sand eleinte arra gondolt, hogy a *Pilgrim*et visszakormányozza Új-Zélandba. Így az átkelés kevésbé lenne hosszú, s talán erre is határozta volna el magát, ha az eddig oly kedvezőtlen széláramlat, szinte a kívánságukra, meg nem fordul. Így okosabbnak látszott, ha a hajót mégis Amerika felé irányítják.

Az északnyugati szél kitartónak látszott, és úgy tűnt, hogy tovább erősödik. A Pilgrim azonnal fel tudta használni a kedvező fuvallatokat.

A *Pilgrim*hez hasonló vitorlás vadászhajók előárbocán rendszerint négyszögletes vitorla feszül. A főárbocon ezzel szemben csak egy nagy trapézvitorla és egy csúcsvitorla kap helyet. Szükség esetén a két árboc között kifeszített köteleken még fel lehet húzni egy „emeletet” háromszögletű vitorlákból. Végül a hajó farán levő kisárbocon is három vitorlácska lengedezhet. A főárboc nagyvitorláját, a háromszögletű vitorlákat, valamint a csúcsvitorlát aránylag könnyű változtatni; ezeket a fedélzetről lehet irányítani anélkül, hogy fel kellene kúszni az árbocokra, minthogy nincsenek szorosan a keresztrudakra rögzítve.

Ezzel szemben az előárboc vitorláit jóval nehezebb kezelni, mert ezeket a magasból kell irányítani, felkúszva az árbockosárba, ami a gyakorlott tengerész ügyességét is próbára teszi. Ide a kötélszerkezeten át lehet csak feljutni, egy kézzel fogózkodva az ingatag kötélben, míg a másik kéz a csomókat igazgatja. Valóban nem veszélytelen vállalkozás ez az olyan ember számára, aki nem szokta meg a mesterséget. A kötél kilengése, a hajó ingása, a vitorlák csapkodása az egyre erősödő szélben könnyen lesodorhatja onnét a tapasztalatlant. Nem csoda hát, hogy első pillantásra Tom és társai merész vállalkozásnak tekintették feladatukat.

Szerencsére a szél csak mérsékelt erővel fújt, s a tenger is szelíd maradt: a kötélhágcsó lengése s az árboc ingadozása még egészen elviselhető volt.

Amikor Dick, Hull kapitány jeladására, a katasztrófa helyére irányította a hajót, a *Pilgrim*nek csak az előárbocán és a kisárbocán voltak kibontva a vásznai. Ahhoz, hogy most befogják az élénkülő szelet, a többi vitorlát is ki kellett engedni. Tom és társai derekasan segítettek ebben a műveletben. Elsőnek a kötélen függő háromszögű vitorlák kerültek sorra.

A következő feladat az volt, hogy a még hátralevő vásznakat is felhasználják.

– Csináljatok úgy, barátaim - mondta Dick -, ahogy mutatom, s meglátjátok, minden jól fog menni.

Sand kapitány kezében volt a kormánykerék.

– Tom - kiáltotta harsányan -, lazítsd a kötelet! Mi az? Nem érted?... Csomózd ki... te, Bat, ugyanúgy, keményen... mereven... húzzátok... erősen!

– Jól megy? - kérdezte Bat.

– Igen... jól van... most te, Hercules... most minden erőddel... belefeküdni...

Ez a parancs kissé túlzott volt, az óriás erejére nem számítottak, s így inkább rombolt, mint oldozott.

– Ne olyan erősen, Hercules... hiszen kitéped az árbocrudat!

– Pedig alig nyúltam hozzá, uram.

– Hát akkor csak simogasd inkább... elég lesz... Most... engedjétek el... kössétek ki... - Lassú mozgással forogni kezdett az előárboc nagyvitorlája; a szél belekapott, s már duzzadt is az erősödő széláramban. A hajó sebessége észrevehetően megnövekedett. Most aztán a főárbocra kerülhetett a sor. Újból összehívta a feketéket.

– Nagyon jól csináljátok, barátaim. Most hozzákezdhetünk a főárbochoz. De ügyelni, Hercules... semmit sem szabad összetörnöd!

– Megpróbálom - válaszolta csendesen az óriás.

A második gyakorlat is egészen jól sikerült. A nagyvitorlát is kibontották, s ez még jobban hozzájárult a sebesség növeléséhez. Most került sor a csúcsvitorlára. Nem kellett ehhez más, mint jó erősen belekapaszkodni a felhúzókötélzetbe, s lebontani a vásznat. De Hercules és barátja, Acteon, nagyon súlyosak voltak, és mert még a kis Jack is csatlakozott hozzájuk, alig kapaszkodtak bele a kötélbe, az máris elszakadt.

Mind a hárman hanyatt estek; szerencsére nem történt semmi baj, sőt Jack pompásnak találta a játékot.

– Nem tesz semmit... csomózzátok össze ideiglenesen, s most szelídebben húzzátok.

Az egész művelet Dick szeme előtt pergett le, anélkül, hogy elhagyta volna a kormánykereket. A Pilgrim most már gyorsan siklott kelet felé, és nem kellett más, mint hogy megőrizze ezt az irányt. Semmi sem tűnik fel könnyebbnek, mint egy ilyen vitorlaművelet, ha a szél nem túl erős, és hagyja befogni magát.

– Egészen jó matrózok lesztek, mire átkerültök a vízen - dicsérte őket Dick Sand.

– Mindent megteszünk, amit lehet, Sand kapitány - válaszolta Tom.

Weldonné sem takarékoskodott a dicsérettel. Ebből aztán bőven kijutott Jacknek is, hiszen neki is jelentős része volt a sikeres vitorlabontásban.

– Jack úrfi - mondta Hercules mosolyogva -, azt hiszem, maga szakította el a kötelet. Micsoda tenyere van!... Bizonyos, hogy maga nélkül nem sikerült volna így a végére jutni a dolognak.

Jack persze dagadó büszkeséggel szorította meg hatalmas, új barátja kezét.

Ám a Pilgrim vitorlái még nem voltak mind kifeszítve: hiányoztak a magasban levő vásznak, melyekre feltétlenül szükség van olyankor, ha a szél ereje növekszik. Dick el volt tökélve, hogy ezeket is kibontja, s így a legnagyobb mértékben fokozza a vitorlás sebességét.

Ez a vitorlaművelet jóval nehezebb volt az eddigieknél: fel kellett mászni az árbockosárhoz, s Dick arra gondolt, hogy saját maga kúszik fel oda inkább, mintsem hogy valakit esetleg feláldozzon a hevenyészett legénységből.

Odahívta Tomot, kezébe adta a kormánykereket, megmutatta, miként irányíthatja a hajót. Aztán felállította a kötelek mellé Herculest, Batot, Acteont és Austint, majd ő maga gyorsan kúszni kezdett felfelé az árbocon. Az eddigi hajósinasnak csak játék volt felmászni a kötélzeten, elérni az árbockosárhoz, megkezdeni a vitorlák szétbontását. Így kúszott fel a legmagasabb vitorlarészekig, majd elvégezve munkáját, gyors mozdulatokkal visszaereszkedett a fedélzetre.

Most aztán az összes árbocok vitorlái vígan lengedeztek. Így a nagy műveletet befejezettnek lehetett tekinteni. Hercules sem rombolt össze semmit, kivételesen.

A Pilgrim most már kibontotta összes vitorláit, és azok vígan dagadoztak a szélben. Bizonyos, hogy Dick Sand az előárboc kisvitorláival még megerősíthette volna hajója vitorlázatát, ez azonban az adott körülmények között igen nehéz vállalkozásnak látszott, minthogy hirtelen szélroham esetén nem tudták volna megfelelő gyorsasággal visszagöngyölni őket. Az ifjú tengerész tehát beérte azzal, amit nehéz helyzetében aránylag könnyen elérhetett.

Tomot leváltotta a kormánykeréknél, s ő maga állt be a helyébe.

A légáram erősödött, a hajó szinte repült; hosszú, egyenes ezüstcsíkot hagyott maga után az olajos csillámlású vízen.

– Azt hiszem, asszonyom - mondta Dick -, hogy most már jó úton vagyunk. Csak megmaradna ez a széljárás.

Weldonné kissé megnyugodva szorította meg a fiatal fiú kezét. Annyira kimerítették az utolsó órák megpróbáltatásai, hogy most visszahúzódott kabinjába, s ájuláshoz hasonló álomba merült.

Az újdonsült hajólegénység persze fennmaradt a fedélzeten, s minden igyekezetével azon volt, hogy minél hívebben teljesítse a kapitány parancsait. Egyelőre azonban - a változatlan szélirány mellett - semmit sem kellett igazítani a vitorlákon.

Azt kérdezhetnénk most, mit is csinált e gondterhes órákban Benedek bácsi.

Derék tudósunk nagyítóüveggel a kezében hevert a fedélzeten, és izgatottan tanulmányozott egy férget, amelyet csak nemrég fedezett fel a deszkák között, a konyha környékén. De - hogy pontosak legyünk - éppen akkor érkezett oda, amikor Negoro, a szakács eltaposni készült a bogarat. Emiatt persze Benedek bácsi élénk haragra gerjedt. Mondanunk sem kell, a szakács keveset törődött tudósunk haragjával.

Vajon Benedek bácsi tisztában volt-e mindazzal, ami a hajó körül történt, a végzetes cetvadászat kezdete és tragikus vége óta? Ez nem kétséges, hiszen ő is a fedélzeten volt, amikor a Pilgrim a véres események színhelyére érkezett. A vadászdereglye legénysége ott pusztult el a szeme előtt.

Nem mondhatnánk határozottan, hogy a szerencsétlenség nem érintette. Abban sem szabad kételkednünk, hogy őt is aggodalommal töltötte el Weldonnénak s így saját magának jövendő sorsa. Igyekezett is megnyugtatni rokonát, miközben részvéttel szorongatta a kezét, s ezt hajtogatta: „Ne féljen... ne féljen... hiszen én is itt vagyok, én is vigyázok...”

Utána, mint aki rendbe kívánja szedni gondolatait, hogy komoly tevékenységbe fogjon, vissza akart vonulni kabinjába, ám útközben találkozott az ízeltlábúak ritka és sajátos példányával, s egyszeriben elfelejtett mindent, ami a közös balsorsra s a Pilgrim kétséges jövendőjére utalt. Nem kevesebb figyelemmel és odaadással kezdte tanulmányozni zsákmányát, mintha a csúf féreg helyett legalábbis egy arany scarabeus¹ hevert volna nagyítóüvege előtt.

A fedélzeten megszokott ütemmel pergett az élet, annak ellenére, hogy a kedélyeken eltörölhetetlen nyomot hagytak az események.

Dick arra használta fel az aránylag csendes órákat, hogy minden eshetőségre felkészüljön. A feketék igyekeztek ellesni a parancsait, s így minden reménye meglehetett rá, hogy valahogy kikerülnek majd a bajból.

Negoro többé nem tett kísérletet, hogy kivonja magát Dick parancsai alól. Úgy látszott, mintha hallgatólagosan ő is csatlakozott volna a többiek elhatározásához. Egész nap a szűk konyhában foglalatoskodott, úgyszólván nem is látták. Ennek ellenére Dick elhatározta, hogy a legkisebb ellenállási kísérlete esetén vasra vereti, s leviteti a hajó fenekére. Hercules egy pillanatig sem habozott volna, hogy a parancsnok intésére nyakon ragadja a szakácsot. Ebben az esetben Nan helyettesítette volna konyhaművészetében a pórul járt Negorót. Lehet, hogy Negoro megsejtette mindezt, és ezért igyekezett elkerülni minden olyan összetűzést, mely helyzetét megnehezítette volna.

A szél egyformán fújt, nem volt szükség semmi változásra a Pilgrim vitorláinál. Kitűnő vászna, az árbocok jó állapota s vasalásainak ereje remélni engedte, hogy élénkebb széláramlattal is megküzd ugyanilyen vitorlaállás mellett.

A nyílt tengeren vitorlázó hajókon, az esetleges éjszakai viharra felkészülve, rendszerint esténként szokták változtatni a vásznak elhelyezését. Ám Dick a jelen körülmények között, alkalmi legénységével, nem sokat kísérletezhetett. Az éjszaka csendesnek ígérkezett, s Dick úgy határozott, hogy az egész időt ott tölti a kormánykerék mellett. Most gyorsabban haladtak előre. Dick minden vágya az volt, hogy hajók által járt vizekre jusson végre.

Mint mondtuk, a delejtű és a sebességmérő volt az a két műszer, mellyel Dick megállapíthatta a Pilgrim sebességét és irányát. Ezen a napon minden fél órában kivetette a sebességmérőt, és feljegyezte a műszer jelzéseit.

Iránytűből kettő is volt a hajón. Az egyik a kormánykerék felett, a kormányos szeme ügyében volt elhelyezve. Ezt a delejtűt éjjel két lámpácska világította meg, s így a kormányos minden pillanatban leolvashatta róla az irányt, melyet a hajó követ.

A másik iránytű a kapitány fülkéjében függött. Így aztán a parancsnok bármikor ellenőrizhette - anélkül, hogy kabinját elhagyta volna -, vajon a kormányos a kiadott parancsnak megfelelően kormányozza-e a hajót. Így azonnal észrevehette például, ha a kormányost elnyomta az álom, vagy valamilyen más okból elengedte a kormánykereket.

Egyébként minden hosszújáratú hajón legalább két iránytű található, mint ahogy legalább két kronométerre van szükségük. Gyakran előfordul, hogy egyiket a másikkal egybevetik, s így igyekeznek rájönni az eltérésekre. A Pilgrim kellő módon el volt hát látva a legszükségesebb hajóműszerekkel, és érthető, ha Dick lelkére kötötte embereinek, hogy úgy vigyázzanak mind a két delejtűre, mint a szemük fényére.

A február 12-éről 13-ára virradó éjszakán, amikor éppen az egykori hajósinas állt a kormánykeréknél, sajnálatos és különös esemény történt. A kabinban levő iránytű, melyet rézkarikával egy szögre akasztottak, érthetetlen módon a padlóra zuhant. Csak másnap reggel vették észre. Nem is tudták maguknak megmagyarázni, hogyan volt ez lehetséges. Valószínűleg lassanként rágta meg a karikát a tengeri levegő, s minthogy a tenger erősen hullámzott az éjjel, bizonyára a hajó imbolygása adta meg neki az utolsó lökést. Akárhogyan is volt, az iránytű annyira megrongálódott, hogy kijavítására gondolni sem lehetett többé.

Dicket persze súlyosan érintette a dolog. Most már csak a kormányos iránytűjére támaszkodhatott. Éppen ezért minden lehetőt megtett, hogy a megmaradt, pótolhatatlan műszer épségét biztosítsa hasonló balesetek ellen.

Parancsnoksága óta ez volt az első kellemetlen esemény a *Pilgrim*en. Dick higgadtságát látva, Weldonné is megnyugodott. A fiatal kapitány - ahogy ezt már ő maga beosztotta - az éjszakákat a kormánykerék mellett töltötte; nappal öt-hat órát aludt, ami ilyen fiatal és egészséges embernél elegendőnek ígérkezett. Míg aludt, Tom vagy fia, Bat helyettesítette a kormánykeréknél. Az újdonsült legénység közül ők voltak azok, akik Dick felügyelete mellett mindjobban elsajátították a kormányosmesterség apró fogásait.

Dick közben sokat beszélgetett Weldonnéval, és az okos, tapasztalt asszony józan tanácsai rendkívül hasznosak voltak számára. Naponta megmutatta a térképen gazdája feleségének a már megtett utat. Számításaiban mindig a hajó sebességét és irányát vette mértékadóul.

– Bizonyos vagyok, asszonyom, hogy ilyen jó szél mellett hamar elérjük a dél-amerikai partokat. Nem szeretnék kérkedni, de meg vagyok győződve róla, hogy az első szárazföld, amit megpillantunk, nem lesz messze Valparaísótól.

Miért kételkedett volna Weldonné abban, hogy a térképen jelzett irány megfelel a valóságnak, hiszen az északnyugati széláramlat a dél-amerikai partok felé vitte a hajót. De azért elég messze fekszik ez a szárazföld, és amíg odaérnek, ezer veszély leselkedhetik rájuk: megváltozhat a tenger és a szél járása.

Jack azonban, aki, mint minden gyerek, hamarosan megnyugodott, s újból elővette megszokott játékait, elégedetlen volt a helyzettel, minthogy Dick barátjának alig maradt az ő számára ideje. Igaz, anyja figyelmeztetésére - aki megérttette vele, mennyire megváltozott Dick szerepe a hajón - ő sem nagyon merte zavarni „Sand kapitány”-t.

A feketék közül Tom töltötte be a vitorlamester szerepét, s társai már csak szokásból is engedelmeskedtek neki. Míg Dick aludt, ő vette át a parancsnokságot Battal és Austinnal együtt, amikor meg Dick lépett a kormánykerékhez, Hercules és Acteon vette át az őrséget.

A tenger elhagyottnak látszott, az ifjú kapitány mégis szigorú ügyeletet tartott minden éjszaka. Mihelyt sötétedett, kiakasztották a hajó jobb és bal oldalára az előírásszerű vörös és zöld hajólámpásokat.

Mégis ezeken az éjszakákon Dick néha úgy érezte, hogy ellenállhatatlan fáradtság nehezedik szempilláira. Keze görcsösen markolta a kormánykereket, s inkább ösztönösen, mint tudatosan végezte feladatát.

Így volt a 13-áról 14-ére virradó éjszakán is. Dicket olyan kimerültség lepte meg, hogy éjszaka közepén kénytelen volt Tomnak átadni a kormányrudat.

Az eget sűrű felhőzet fedte, és ez a felhőzet egyre lejjebb ereszkedett. Áthatolhatatlanná vált a sötétség; lehetetlen volt megkülönböztetni az előárboc vitorláit. A fedélzeten Hercules és Acteon látták el éppen az őrszolgálatot.

A kormányosfülke lámpásának tompa fénye halványan világította meg a kormánykerék szerkezetét. A hajólámpák csak kétoldalt világítottak, úgyhogy a fedélzet teljes sötétségbe borult.

Hajnali három felé olyan révület vett erőt az öreg Tomon, amely már inkább mély álomhoz hasonlított. Szeme, mely szinte odatapadt a kormánykerékhez, lassan homályosodni kezdett, mintha egyszerre elvesztette volna az eszméletét, s delejes álomba merült volna.

Nemcsak hogy nem látott semmit, de ebben az állapotban, talán még azt sem érezte volna meg, ha tűszúrás éri.

Hogyan vehette volna hát észre azt a sötét árnyat, mely végigsuhant a hajóhídon?

Negoro volt.

A szakács lassan előrekúszott, s a kormányosfülke alján nehéz tárgyat helyezett el. Aztán különös pillantást vetett a megvilágított delejtűre, majd nesztelenül, mint ahogy jött, visszasurrant.

Miért is nem találták meg másnap, akár Dick, akár a társai, a kormányosfülke aljára rejtett tárgyat, hogy eltávolíthassák?

Ez a súlyos darab vasból volt, vagyis alkalmas arra, hogy kimozdítsa természetes helyzetéből az iránytűt. Az északi irányba mutató tű a vasdarab hatására északkeleti irányba fordult, méghozzá nagyon is jelentős mértékben.

Nem sokkal ezután Tom magához tért mély révületéből. Szeme ösztönösen tapadt az iránytűre... Hirtelen arra eszmélt, hogy a Pilgrim nem a kellő irányban halad.

Mit tehetett volna mást, mint hogy egy éles fordulattal abba az irányba tereli a hajó orrát, melyet az iránytű keletnek jelzett.

De a műszer mesterséges elhajlását tekintetbe véve, a Pilgrim a menetirány megváltoztatásával a valóságban délkeleti irányba fordult.

A hajó, melynek vitorláiba belekapott a kedvező szél, negyvenöt fokos szögben tért el kijelölt céljától.