Erre a két ajánlott, háromszorosan lepecsételt levélre a pittsburghi és cincinnati obszervatóriumok igazgatóitól várt válasznak nem kellett egyebet tartalmaznia, mint a megérkezésük megerősítését és tartalmuk hivatalos tudomásul vételét. A feladók nem is kívántak egyebet. Mindketten számítottak rá, hogy újra megtalálják a meteort. Meg voltak győződve arról, hogy ez az aszteroida nem tévelyeg el oly messze a világűrben, hogy kikerülhessen a Föld vonzóerejének hatása alól és így láthatatlan legyen a Holdon innen eső világban. Nem, a fennálló természeti törvényeknek alávetve, ismét meg kellett jelennie Whaston horizontja felett, ahol majd újra megfigyelik, bejelentik, megállapítják a koordinátáit, mire aztán elkeresztelik híres felfedezőjéről.

Igen, de ki volt a felfedező? Olyan kényes kérdés ez, amely minden bizonyára még a bölcs Salamont is zavarba ejtette volna. A meteor visszatértének napján ketten követelik majd maguknak a dicsőséget. Ha Francis Gordon és Jenny Hudelson ismerték volna a tényállásban rejlő veszedelmet, bizonyára könyörögtek volna az egeknek, hogy úgy rendezze a dolgot, hogy az egybekelésük megelőzze a bajjal fenyegető meteor újabb felmerülését.

És éppilyen forró imával csatlakoztak volna hozzájuk, Hudelsonné, Lou, Mitz és a két családnak valamennyi barátja.

Csakhogy senki sem tudott semmiről sem. A két versenytárs egyre növekvő szórakozottságát ugyan észrevették és nem is tudták megmagyarázni, de azért Hudelson doktoron kívül senki sem nyugtalankodott a Morris utcai házban amiatt, ami az ég mélységeiben történt. Gondja senkinek sem volt, sürgős munkája mindenkinek. Látogatásokat kellett tenni és fogadni, meghívásokat szétküldözgetni, előkészíteni a sok ajándék kiválasztását, mind olyan dolog, ami Lou szerint méltó volt Herkules munkáihoz. Eközben bizony egyetlen órát sem lehetett elvesztegetni.

– Bizony nagy feladat ám az első lányt kiházasítani - mondotta -, mert ilyenkor még nincs meg a kellő gyakorlat, később, énnálam már magától megy minden.

– Ohó! - felelt Francis Gordon. - Lou kisasszony is gondol már a házasságra? S ki az a boldog halandó?

– Azzal törődjék, hogy udvaroljon a nénémnek - feleselt vissza a kislány -, az is elég kis dolgot ad magának. Mit keveredik bele az én dolgaimba?

Hudelsonné ígéretéhez híven elment a Lambeth utcai házba. Természetesen eszébe sem jutott neki, hogy a doktort is elvigye magával.

– Amit te csinálsz, az úgyis jó, kedves Flóra, rád bízok mindent - felelte arra a kérésre, hogy szemlélje meg ő is az ifjú pár jövendőbeli lakását. - Különben is, az mindenekelőtt Francist és Jennyt érdekli.

– De papa - mondta Lou -, tán az esküvő napján sem akarsz leszállni a toronyból?

– Dehogynem, Lou.

– És nem akarsz lányoddal a karodon megjelenni a Szent András templomban?

– Természetes, hogy akarok.

– Mégpedig fekete kabátban, fehér mellénnyel, fekete nadrágban és fehér nyakkendővel?

– Igen, igen, Loum.

– El tudod határozni magadat arra, hogy elfelejtsd a bolygóidat és figyelj O’Garth tisztelendő úr beszédjére, amelyet minden bizonyára mélyen meghatva tart majd az esküvőn?

– Okvetlenül, Lou. De ennyire még nem vagyunk. Csak menjetek magatok, mert most tiszta az ég, s olyan ritkán fordul elő ez mostanában.

Hudelsonné, Jenny, Lou és Francis Gordon tehát a távcsöveinél és teleszkópjainál hagyták a doktort, míg Dean Forsyth úr - eziránt nem lehet semmi kétség - szintén a tornyában maradt azalatt az Erzsébet utcában. Vajon elnyeri-e jutalmát az a kettős csökönyösség és megjelenik-e újra, ha csak egy másodpercre is, az egyszer már látott meteor?

A Lambeth utcai házhoz igyekezve, a négy látogató a Morris utcán ment le, áthaladva az Alkotmány téren, ahol a szíves John Proth bíró üdvözölte a társaságot. Akkor aztán - éppúgy, amint pár nappal ezelőtt Seth Stanfort, mikor Arcadia Walkert várta felmentek az Exeter úton, s úgy értek a Lambeth utcába.

Itt volt a keresett ház, egyike a legszebbeknek, minden modern igényt kielégítő berendezéssel. A hátsó részében a dolgozószoba volt s az ebédlő a kert felé nyíló ablakokkal, amelyet, bár nem volt nagy, lombos fák árnyékoltak be s nagyszerű virágágyak díszítettek. Az első tavaszi virágok éppen most nyiladoztak benne. A konyha és a gazdasági helyiségek angolszász divat szerint a szellős, mély pincében voltak elhelyezve.

A magasföldszint első emeletnek is beillett volna, s Jenny csak gratulálhatott a jegyesének, hogy ilyen nagyszerű lakást sikerült felfedeznie. Hudelsonné teljesen osztotta lánya nézetét, jobbat valóban sehol sem lehetett volna találni Whastonban.

És a hízelgő vélemény még indokoltabb lett, mikor a felső emeletre érkeztek. Korláttal szegélyezett nagy terasz volt itt, ahonnan pompás kilátás nyílt minden irányban. A Potomacot felfelé és lefelé végig lehetett látni, s azon túl még Steel házfoltjait is, ahonnan Arcadia Walker kisasszony jött, mikor Seth Stanforttal találkozott Whastonban.

Az egész város az ember előtt terült el a templomok tornyaival, a nyilvános épületek magas tetőivel s számtalan fa zöldellő koronájával.

– Nini, az Alkotmány tér - kiáltott fel Jenny, aki egy színházi látcsővel nézett körül, melyet Mr. Gordon tanácsára hoztak magukkal. - S ott a Morris utca... látom a házunkat a toronnyal, s rajta a szélben lobogó zászlót. És nini, valaki van a tornyon!

– Biztosan a papa - jelentette ki Lou habozás nélkül.

– Más is lehet - mondta Hudelsonné.

– Határozottan ő az - bizonyította a fiatal lány, aki minden további nélkül hatalmába kerítette a látcsövet. - Világosan fel lehet ismerni. A távcső előtt ül. De azért nyugodtak lehettek, egyáltalán nem jut eszébe mifelénk irányítani a műszert. Persze, ha a Holdon lennénk!...

– Ha a ti házatokat látni, Lou kisasszony - szakítá félbe őt Francis -, akkor bizonyára a bátyám házát is lehet látni, ugyebár?

– Természetesen - felelt a kislány -, várjon, majd megkeresem, biztosan őt is meg lehet látni a toronyban... Errefelé kell, hogy legyen!... Hopp! Meg is van már!

Lou nem tévedett... valóban Dean Forsyth házát látta.

– Itt is van valaki a toronyban - mondta rövid szemlélődés után.

– Biztosan a bácsi - vélte Francis.

– Csakhogy nincs egyedül.

– Igen, Omikron is vele lesz.

– S nem is kell kérdezni, hogy mit csinálnak - mondta Hudelsonné.

– Mindenesetre ugyanazt, mint a papa - mondta Jenny szomorúság bizonyos fokával, mert őt már régóta nyugtalanította a Dean Forsyth és Hudelson közt folyó versengés.

Mikor körülnéztek a házban és Lou még egyszer kinyilvánította legteljesebb megelégedését, Hudelsonné, két lánya és Francis Gordon hazatértek a Morris utcába. Már a következő napon meg akarták kötni a bérleti szerződést a ház tulajdonosával, s azután a szükséges bútorok beszerzésével akartak foglalkozni, hogy május 16-ig minden a legjobb állapotban legyen.

Ez alatt az idő alatt Dean Forsyth és Hudelson doktor egyetlen órát sem vesztegettek el. De milyen testi és szellemi kimerülésbe került nekik a megfigyelés minden tiszta napon és világos éjszakán, a kutatás a tűzgolyó után, amely megcsökönyösödött és nem akart még egyszer megjelenni a város horizontja fölött!

Mindeddig minden kitartásuk ellenére hiába pazarolta a két csillagász az erejét. Sem nappal, sem éjszaka nem látták a meteort áthaladni Whaston egén.

– Vajon egyáltalán visszajön-e még egyszer? - sóhajtott olykor Dean Forsyth, ha már nagyon soká ült a teleszkóp okuláréja előtt.

– Visszajön - felelte Omikron rendületlen bizalommal. - Igen, szinte merem mondani, máris elvonul a fejünk felett.

– De hát akkor miért nem látjuk?

– Egyszerűen, mert most láthatatlan.

– Egyenesen kétségbeejtő - tört ki Dean Forsyth. - De hát, ha a mi számunkra láthatatlan, akkor mindenütt, legalábbis egész Whastonban az.

– Kétségtelenül - erősködött Omikron.

Így nyugtatta meg egymást több ízben az úr és a szolgája, s a szavaikat ugyanúgy hallhattuk volna, csakhogy monológ formájában, a sikertelenség miatt teljesen elkeseredett Hudelson doktor szájából is.

Mindketten megkapták a választ levelükre Pittsburghból, illetve Cincinnatiból. Az értesítést a március 16-án Whaston északi féltekéjén feltűnt meteorról tudomásul vették és elismerték. Hozzátették még azt is, hogy eddig lehetetlenség volt az illető égitestet megtalálni, de Dean Forsyth úr és Hudelson doktort azonnal értesíteni fogják, ha az újból mutatkozik.

Az obszervatóriumok igazgatói természetesen mindketten a maguk tudomása szerint feleltek és sejtelmük sem volt arról, hogy két műkedvelő csillagász tartja magát a felfedezőnek és követeli az elsőbbséget.

A válaszok megérkezte után mind az Erzsébet utcai, mind a Morris utcai toronyból bátran lemondhattak volna a további fárasztó megfigyelésekről. Az obszervatóriumoknak hatalmasabb és jobb műszereik voltak, és ha az a meteor nem üstökösszerű égitest volt, hanem zárt pályán mozgott, akkor amúgy is könnyebben megtalálják a pittsburghi és cincinnati távcsövekkel. Dean Forsyth és Sydney Hudelson tehát okosabban tették volna, ha a továbbiakat a két híres intézetre bízzák.

Dean Forsyth és Sydney Hudelson azonban csillagászok voltak és nem filozófusok, ennélfogva háborítatlanul folytatták munkájukat, sőt, ha lehet, még nagyobb buzgalommal. Anélkül, hogy bármit is elárultak volna egymásnak gondolataikból, mégis sejtették egymásról, hogy mindketten ugyanazt a vadat űzik, és attól félve, hogy egyikük mégis megelőzheti a másikat, nem mertek egy pillanatra sem megpihenni. A féltékenység a szívükbe gyökerezett, s a két családnak sokat kellett szenvednie a versengés miatt.

S volt is elég ok a nyugtalanságra. Sötét sejtelmeik napról napra erősbödtek, és sem Dean Forsyth, sem Hudelson doktor, az azelőtt oly bizalmas barátok, többé nem is lépték már át egymás küszöbét.

Ez aztán nagyon kényes helyzetbe hozta a jegyespárt, habár annak ellenére mindennap látták egymást, mert a Morris utcai ház kapuja azért éppúgy nyitva volt Francis Gordon előtt, mint azelőtt. Hudelsonné továbbra is ugyanazzal a bizalommal, ugyanazzal a barátsággal fogadta őt, de nagyon jól érezte, hogy a doktor titkos ellenszenvvel nézi a fiatalember jelenlétét. Most egészen másképpen hatott, ha Dean Forsythot felemlítették: Sydney Hudelson ilyenkor először elsápadt, aztán kivörösödött, a szemei villámokat szórtak, de aztán hamar visszafojtott mindent s lehunyta pilláit. S ezeket a sajnálatra méltó tüneteket, a kölcsönös ellenszenv megnyilvánulásait Dean Forsyth úrnál is éppen úgy meg lehetett figyelni.

Hudelsonné hasztalan igyekezett megtalálni ennek az elhidegülésnek, sőt mondhatjuk: ellenszenvnek a magyarázatát, amely a két régi barát közé beékelődött. A férje az erre vonatkozó kérdezősködésére így felelt:

– Hasztalan minden! Úgysem értenéd meg; én azonban a magam részéről nem reméltem volna ilyen magatartást Forsyth részéről.

Milyen magatartást? Erre vonatkozólag semmi magyarázatot nem lehetett kapni. Még Lou, az elkényeztetett gyermek sem tudott semmit sem. Ugyan felajánlotta, hogy felkeresi Forsyth urat, utánamegy, akár a tornyába is, de Francis lebeszélte erről a merész tervről.

– Bizony, sohasem hittem volna, hogy Hudelson képes legyen így viselkedni velem szemben! - ez lenne kétségtelenül az egyetlen válasza Francis Gordon nagybátyjának, egészen megfelelően a doktor véleményének.

Bizonyíték volt rá az a mód, ahogyan Dean Forsyth egy ízben Mitzet elintézte, mikor az ilyesféle kérdést intézett hozzá.

– Törődjék a maga bajával! - felelt száraz, morózus hangon. Ha pedig Dean Forsyth úr ilyen módon mert szembeszállni a félelmetes Mitzcel, annak nagyon komoly oka kellett, hogy legyen.

Mitzet „vérig sértette” ez a válasz, hogy az ő erős kifejezését használjuk, s azt állította, hogy csaknem leharapta a nyelvét, mialatt visszatartotta magát attól, hogy feleljen erre az igazságtalan rendreutasításra. A gazdájáról azonban megvolt a maga erős véleménye, amiből nem is csinált titkot. Szerinte Forsyth úr bolond volt, amit már az a kényelmetlen póz is eléggé bizonyított, mit különösen akkor vett fel műszerei előtt, mikor a zenit körül kellett megfigyelnie, s így túlságosan hátra kellett hajtania a fejét. Mitz azt tételezte fel, hogy ennek a fejtartásnak a következményeként valaminek el kellett szakadnia Forsyth úr gerincében.

Azonban sohasem lehet annyira megőrizni valamilyen titkot, hogy valami mégis ne szivárogjék ki belőle. Így tudták meg egyszer Omikron apró elszólásából, hogy miről is van szó. A gazdája felfedezett egy egészen különös tűzgolyót, s fél attól, hogy Hudelson doktor is rájön ugyanarra a felfedezésre.

Ez volt tehát az oka ennek a nevetséges egyenetlenségnek. Egy meteor, egy tűzgolyó, egy aerolith, egy hullócsillag, egy kő, ha talán nagy darab is, de azért mégiscsak kő, egyszerű kova, amely most azzal fenyegetett, hogy összezúzza Jenny és Francis lakodalmi kocsiját!

Lou nem is restellte, s a pokolba kívánt minden meteort az egész égi mechanikával együtt.

Közben múlt az idő... Napról napra fogyott a március, hogy helyet adjon április havának. Nemsokára itt lesz az esküvőre kitűzött nap is. Nem történik addig semmi? Eddig csak sejtések, feltevések voltak annak a sajnálatra méltó versengésnek az alapjai, de mi lesz akkor, ha valamilyen váratlan esemény nyilvánosságra hozza, s ha a két rivális egymásnak támad a vitatkozásban?

Ezek a nagyon is indokolt aggodalmak egyelőre nem akasztották meg a lakodalomra való készülődést. Arra a bizonyos napra minden elkészül, a pajkos Lou szép új ruhája is.

Április első két hete utálatos időjárás mellett telt el; eső, szél és olyan égbolt, amelyen a sűrű felhők csak úgy kergették egymást. A Napot, amely már magasra emelkedve végezte mindennapi pályafutását, a csaknem teliholdat, amelynek be kellett volna világítania sápadt fényével a Földet, éppoly kevéssé lehetett látni, mint az eltűnt meteort.

Hudelsonné, Jenny és Francis Gordon éppenséggel nem panaszkodtak azért, hogy lehetetlen volt minden csillagászati megfigyelés, és Lou, aki különben ellensége volt a szélnek és esőnek, most nem örült volna annyira a kék égnek, mint ahogyan a rossz időjárás tartós voltának örvendett.

– Csak legalább az esküvőig így tartson - kiáltott fel -, és bárcsak még három hétig ne lehessen látni sem a Napot, sem a Holdat, sem a legpirinyóbb csillagot!

Lou nagy csalatkozására azonban megváltozott az idő, és a 15-ről 16-ra virradó éjjel éppen az ellenkezőjébe fordult át. Az északi fuvallat elűzte a felhőtömegeket, s az ég csakhamar teljes tisztaságában tűnt elő a felhők mögül.

Forsyth úr és Hudelson doktor azonnal felmentek a tornyaikba és nekifogtak a Whaston fölött elterülő égbolt átkutatásához a zenittől egész a horizontig.

Elvonult most a meteor a távcsöveik előtt?... A két ember savanyú ábrázata után ítélve, nyilvánvalóan még nem következett be ez az eset. Az egyformán rossz kedvük azt jelezte, hogy mindketten egyformán balszerencsével dolgoztak. S ez valóban úgy is volt. Sydney Hudelson doktor semmit sem látott az égen, és Dean Forsyth úr sem látott többet. De hát valóban csak olyan kóbor meteorról volt szó, amely örökre eltávozott a Föld vonzási köréből?

Az április 19-i újságoknak egy kis cikke hozta meg a feleletet erre a kérdésre.

A bostoni csillagvizsgálóból származó közlemény így szólt:

„Tegnapelőtt, április 17-én este kilenc óra tizenkilenc perc és kilenc másodperckor rendkívüli nagyságú meteor jelent meg a horizont felett, s óriási sebességgel vonult át az ég nyugati részén.

Érdekes dolog, ami Whaston városát büszkeséggel töltheti el, hogy ezt az égitestet két kiváló polgára fedezte fel elsőnek március 16-án, mégpedig mindketten pontosan ugyanabban a pillanatban.

A pittsburghi obszervatórium közlése szerint ez az égitest azonos azzal, amelynek megjelenését Dean Forsyth úr jelentette be ennek az intézetnek, és a cincinnati obszervatórium szerint ugyanaz, mint amiről ugyanazon a napon pontosan egyező jelentést küldött oda Sydney Hudelson doktor. Dean Forsyth és Sydney Hudelson urak mindketten Whastonban laknak, ahol a polgártársaik a legnagyobb tiszteletben részesítik őket.”