A CARIBOUN

Derék Cascabel, miért is nem jöttél néhány évvel korábban Brit Columbia ama részébe, melyet majd most tapos a lábad! Vándorsorsod miért is nem vezetett ide előbb, mikor földjén még úgy hevert az arany, hogy éppen csak le kellett hajolni érte! Vajon a történet, amit Jean beszélt el apjának a rendkívüli időkről, miért is volt a múlté, miért is nem lehetett a jelen története!

– Nézd, apám, ez itt a Caribou - mondta akkor Jean -, de talán nem is tudod pontosan, mi az a Caribou?

– Sejtelmem sincs róla - válaszolta César Cascabel. - Amennyiben állat, vajon kétlábú vagy négylábú?

– Állat? - sikoltott fel Napoleona. - És vajon nagy?... És vajon gonosz?... És vajon harap?

– Szó sincs róla, nem állat - nyugtatta meg Jean. - Caribounak neveznek egy vidéket, az arany földjét, Columbia eldorádóját. Mennyi kincset rejtett e föld, és hányan meg hányan gazdagodtak meg itt...

– És ugyanakkor hányan meg hányan mentek tönkre! - vágott közbe Cascabel.

– Bizony úgy van, apám, és még azt is hozzátehetem, hogy többen voltak, akik tönkrementek. Ugyanakkor akadtak olyan bányatársaságok, amelyek naponta tizenhatezer uncia aranyat szedtek össze. A Caribou egyik völgyében, a Williem-patak környékén marokszám szedték az aranyat.

De akármilyen gazdag volt is aranyban ez a völgy, túlságosan sokan sereglettek össze e gazdagság kiaknázására. Minthogy túlságosan sok aranyásó lepte el a völgyet, s ráadásul a gyülevész népség csak úgy tódult a nyomukba, a völgyben hamarosan rendkívül nehézzé vált az élet, s elképesztővé a drágaság. Az élelmiszerek ára egyszerűen csillagászati volt, egy dollárt fizettek egy font kenyérért. Az egészségtelen környezetben járványok ütötték fel a fejüket. A Caribou völgyébe zarándokolt emberek többségének ajtaján végül is hamarosan bekopogott a nyomor, majd a halál. Néhány évvel korábban ugyanez történt Ausztráliában és Kaliforniában is.

– Papa - szólt ekkor Napoleona -, azért mégiscsak pompás volna, ha útközben találnánk egy nagy darab aranyat.

– És mit csinálnál vele, angyalkám?

– Hogy mit csinálna vele? - válaszolt Cornélia. - Hát átadná a mamájának, aki egykettőre beváltaná szép summára!

– Hát akkor keressünk - mondta Szegfűszeg -, és egész biztosan találunk is, hacsak...

– Hacsak nem tévedsz, ezt akarod mondani? - nevetett Jean. - És bizony hiába keresnénk, derék Szegfűszegem, mert a kincstár üres... de még mennyire üres.

– Jó... jó... - vágott közbe Sandre -, majd meglátjuk!

– Várjatok csak, gyerekek! - mondta nyomban César Cascabel legdrámaibb hangján. - Így meggazdagodni, egyszerűen tilos! Angol földön fölszedett aranyból... Pfuj!... Gyerünk, gyerünk gyorsan, menjünk megállás nélkül, senki le ne hajoljon még egy rögért sem, legyen akár olyan nagy, mint Szegfűszeg feje. És ha majd a határra érkezünk, ha nincs is kitéve a tábla: Szíveskedjék a lábat jól megtörülni, mi, kedveseim, bizony megtörüljük a mienket, nehogy columbiai föld maradjon rajta!

César Cascabel csak változatlan! Pedig feleslegesen idegeskedik! Valószínű, hogy egyiküknek sem lesz alkalma lehajolni egyetlen kis rögöcskéért sem!

De hiába volt César Cascabel szigorú tilalma, azért mégiscsak szüntelenül fürkésző pillantással lesték a földet. Napoleona, de még inkább Sandre a legközönségesebb kavicsot is színaranynak nézte. És miért is ne, elvégre nem Észak-Amerikában vannak a leggazdagabb aranylelőhelyek? Ausztrália, Oroszország, Venezuela és Kína csak utána következnek.

Közben megkezdődött az esős időszak. Mindennap zuhogott a zápor, és az út egyre nehezebbé vált. Az indián vezető sürgette a lovakat. Félt, hogy a Fraserbe ömlő patakok és erek, melyeknek medre eddig úgyszólván száraz volt, hirtelen megduzzadnak a sok esőtől. És vajon hogyan kelnek át a megduzzadt vizeken, ha nem találnak gázlót? A *Szép Vándor*nak esetleg heteken át kell rostokolnia, míg véget ér az esős évszak. Sietniük kellett tehát, hogy mielőbb kikerüljenek a Fraser völgyéből.

Említettük már, hogy ezen a vidéken nem kellett félni a bennszülöttektől, mióta a csilikottokat visszaszorították kelet felé.

Ez valóban így volt, viszont komoly veszedelmet jelentettek bizonyos vadállatok - például a medve.

Sandre erről komoly tapasztalatokat is szerzett, és kevésen múlt, hogy nem kellett nagyon drágán fizetnie azért, mert nem engedelmeskedett az édesapjának.

Május tizenhetedikén délután történt. A család az egyik folyótól mintegy ötven méternyire tartott pihenőt, a lovak a még száraz medren át húzták a kocsit. Ez a rendkívül magas partok között folyó patak teljesen elzárta volna az utat, ha hirtelen támadó ár sebes vizű hegyi patakká változtatja.

Úgy állapodtak meg, hogy két órán át pihennek; Jean előbbre ment vadászni, miközben Sandre, noha ráparancsoltak, hogy ne távolodjék el a táborhelytől, észrevétlenül visszament a patakmedren át, és mintegy tíz lábnyi hosszú kötelet vitt magával a derekára csavarva.

Sandre nem csak úgy vaktában ment kóborolni: meglátott ugyanis egy sokszínű, csillogó tollú madarat, azt akarta követni, hogy megtalálja a fészkét, és a kötél segítségével a fára kapaszkodva, a fészekből elragadja.

Sandre már csak azért is oktalanságot követett el, mikor így eltávolodott a táborhelytől, mert az égbolt fenyegetően beborult. Sötét felhő szállt sebesen a zenit felé. De ugyan mi állíthatná meg azt a fiút, aki üldözőbe vett egy madarat?

Magától értetődik, hogy Sandre hamarosan eltűnt a sűrű erdőben, melynek szélső fái a patak bal partján álltak. A madár ágról ágra röpülve, mintha csak örömét találta volna abban, hogy a fiút maga után csalogatja.

Sandre vadászat közben megfeledkezett arról, hogy a Szép Vándor két órán belül ismét elindul, és húsz perccel azután, hogy elhagyta a táborhelyet, már jó fél mérföldnyire benn járt az erdő sűrűjében. Út sehol, legföljebb bozóttal benőtt keskeny ösvények a cédrusok és fenyők tövében.

A madár vidáman rikoltozva röppent egyik fáról a másikra, Sandre pedig futott, ugrált, mint valami vadmacskakölyök. De hiába igyekezett, a madár végül is eltűnt a sűrű lombok között.

– Ó, ezt elvitte az ördög! - kiáltott fel Sandre, mikor balsikerén vérig sértődve megállt.

A lombokon át ekkor megpillantotta a sűrű felhőkkel borított eget. A sötét lombsátoron át már látni lehetett a cikázó fényeket is.

Az első villámok voltak, elnyújtott morajlás követte őket.

– Éppen ideje, hogy hazamenjek, s még ráadásul mit mond majd az apám! - gondolta Sandre.

Ebben a pillanatban vett észre egy különös formájú, körülbelül fenyőtoboz nagyságú, fényes pontokkal pettyezett kavicsot.

Az csak természetes, hogy mindjárt arra gondolt, íme, egy aranyrög, mely itt felejtődött a Caribou e zugában. Örömében elrikkantotta magát, fölkapta a követ, a tenyerében méricskélte, majd zsebre vágta, miközben fogadkozott magában, hogy senkinek egy árva szót sem mesél róla.

– Majd meglátjuk, mit szólnak hozzá, mikor beváltottam egy szép summa aranyra! - suttogta boldogan.

Ám alighogy zsebre vágta az értékes követ, hatalmasat dördült az ég, kitört a vihar. A dördülés még hosszan visszhangzott, mikor Sandre hirtelen üvöltést hallott.

Húsz lépésnyire tőle egy óriási grizzli medve bukkant elő a bozótból.

Akármilyen bátor volt is Sandre, most nyakába szedte a lábát, s rohant a patakpart felé. A medve nyomban üldözésére indult.

Ha Sandre eléri a patakmedret, ha átkel rajta, és eléri táborhelyüket - megmenekült. A patak bal partján már meg tudják fékezni a medvét, sőt akár le is lőhetik, s akkor ágyelő lesz a bundájából.

Az eső azonban úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, egyre sűrűbben villámlott, az ég szakadatlanul zengett. Félő volt, hogy a bőrig ázott Sandre, aki csak nehezen mozgott átnedvesedett ruhájában, esetleg elesik, és a medve prédájává válik. Valahogyan azonban mégis tartani tudta a távolságot; nem is kellett hozzá egy negyedóra, és a patakpartra ért.

Itt viszont leküzdhetetlen akadályba ütközött. A patak, mely azóta valóságos zuhataggá változott, köveket, fatörzseket, kiszaggatott gyökereket sodort. A víz már-már kicsapott magas medréből. Elveszett, ha az örvénylő árba veti magát, még csak reménye sem lehet a menekülésre.

Visszafordulni nem mert, a sarkában érezte a lecsapni készülő medvét. És még csak nem is adhat jeleket a *Szép Vándor*nak, mely alig látszik a lombok közül.

Ekkor gondolkodás nélkül, ösztönösen tette azt, ami talán megmentheti.

Öt lépésnyire tőle egy cédrusfa állt, alacsony ágai a patak fölé hajoltak.

A közepes vastagságú fatörzshöz ugrani, átkarolni, a kéreg dudoraiba kapaszkodva az ágak közé húzódzkodni, majd onnan a felsőbb ágak közé - mindez egy pillanat műve volt. Egy majom sem csinálhatta volna ügyesebben, könnyedébben. Persze ezen nincs is mit csodálkozni, elvégre Sandre artista volt - és most végre biztonságban érezhette magát.

Ez az érzés azonban, sajnos, nem sokáig tartott. A medve ugyanis, mely a fa tövében állt, úgy döntött, hogy ő is fölkapaszkodik rá, s ha ez sikerül neki, Sandre bajosan csúszik ki a karmai közül, még akkor is, ha a fa ormára kapaszkodik.

Sandre azonban nem veszítette el hidegvérét. Elvégre méltó fia volt a híres-nevezetes César Cascabelnak, aki a legkínosabb helyzetekből is mindig épségben tudott szabadulni.

Le kellett volna kerülnie a fáról - de hogyan? -, át kellett volna jutnia a zúgó áron - de mi módon? A zuhogó eső okozta ár miatt a patak kezdett medréből kicsapni, és már el is árasztotta a jobb partot, ahol a Szép Vándor állt.

Segítségért kiáltson?... Ugyan minek, a tomboló szél és eső zajában meg sem hallanák kiáltásait. Különben is, ha César Cascabel, Jean vagy Szegfűszeg Sandre keresésére indult, nyilván előre és nem visszafelé ment. Ugyan ki gondolt volna arra, hogy Sandre visszafelé ment, át a patakmedren.

Közben a medve kapaszkodott... lassan, de kapaszkodott, és hamarosan eléri a cédrusfa koronáját, miközben Sandre az orma felé igyekezett.

Ekkor kitűnő ötlete támadt. Látta, hogy a cédrus egyik-másik ága vagy tíz lábnyira nyúlik a patak fölé, gyorsan lecsavarta hát derekáról a kötelet, a végére hurkot kötött, és a hurkot az egyik vízszintesen nyúló ág végére dobta, majd a kötél segítségével magához húzta, és csaknem függőleges helyzetben tartotta.

Mindezt ügyesen, gyorsan, nagy lélekjelenléttel hajtotta végre.

Veszteni való ideje már nem volt, a medve most kapaszkodott az ágak közé, s máris följebb igyekezett.

Ebben a pillanatban a függőleges helyzetbe hozott ág végébe kapaszkodó Sandre ellökte magát a fa törzsétől, az ág, mintha rugóra járt volna, előrecsapódott, és Sandre-t úgy röpítette át a patak felett, mintha katapultából kiröppenő kődarab lett volna. A levegőben ügyesen bukfencet vetett, s lepottyant a patak jobb partján, míg a medve elszomorodva nézte a levegőben tovaröppenő zsákmányát.

– Ó, te csirkefogó!

E kedves szóval fogadta César Cascabel hebehurgya fiát, aki éppen akkor termett előtte, mikor ő Jeannal és Szegfűszeggel együtt a patak rézsűjéhez érkezett, miután táborhelyük körül hiába keresgéltek.

– Csirkefogó!... - mondta ismét. - Micsoda félelmet álltunk ki miattad!

– Hát, édesapám, húzd meg a fülemet! - mondta Sandre. - Rászolgáltam.

César Cascabel azonban ahelyett, hogy megragadta volna a fia két fülét, jobbról is, balról is megcsókolta, mondván:

– Ilyet ne csinálj még egyszer, mert...

– Mert akkor ismét megcsókolsz! - mondta Sandre, és átölelte édesapját.

Aztán elnevette magát:

– Na ugye!... Jól kibabráltam ezzel a medvével!... Ugye, milyen hülye képet vágott ez a vastag pojáca?

Jean szívesen leterítette volna a vadállatot, de az már messze járt, és szó sem lehetett arról, hogy a nyomába szegődjék. Minthogy az ár egyre növekedett, sürgősen odébb kellett állniuk, és ezért mind a négyen visszatértek a *Szép Vándor*hoz.