A JAKUTOK FÖLDJÉN

A Bering-szorostól Európáig vezető út eredetileg tervezett irányát természetesen megváltoztatták a közbejött események: a jégtáblán való sodródással tett nagy kerülő és az, hogy végül is az új-szibériai szigetcsoporton kötöttek ki. Most már nem gondolhattak arra, hogy ázsiai Oroszország déli vidékein vágnak át. Különben is a meleg időszak hamarosan beköszönt, így hamarosan javulnak az időjárási viszonyok, nem kell tehát valamelyik városkában átvészelniük a telet. Voltaképpen mindaz, ami hőseinkkel a legutóbbi hetekben történt, éppen olyan szerencsés, mint amilyen mesébe illő módon fejeződött be.

Most abban kellett elhatározásra jutniuk, melyik úton induljanak, hogy a lehető leggyorsabban érjenek az Urál hegységhez, vagyis ahhoz a vonalhoz, mely ázsiai Oroszországot elválasztja európai Oroszországtól. Szergej úr úgy tervezte, hogy mielőtt az ázsiai partról továbbindulnának, döntenek az útvonal kérdésében.

Csöndes, tiszta idő volt. A teljes napéjegyenlőség idején több mint tizenegy órán át világos volt, a nap hosszát még az alkonyati világosság is növelte, mely itt a hetvenedik szélességi fokon ugyancsak jó ideig tartott.

Kircsev és Ortik csatlakozása óta tíz személyből állt a kis karaván. Noha köztük és útitársaik között éppen nem volt nagy a rokonszenv, a két matróz mégiscsak a Szép Vándor vendége lett, a közös asztalnál ettek, sőt a kocsiban kellett aludniuk mindaddig, míg a hőmérséklet nem enyhül annyira, hogy a szabad ég alatt tölthessék az éjszakát.

Az átlaghőmérséklet ugyanis még mindig nulla alatt néhány fok volt, erről könnyen meggyőződhettek, minthogy az előzékeny Csu-Csuk a hőmérőt is visszaadta jogos tulajdonosának. Hó borított mindent, ameddig a szem ellátott, a fehér takarót majd az áprilisi napsütés tünteti el a vidékről. A keményre fagyott havon a rénszarvasok könnyen vontatták a nehéz kocsit, boldogulnak majd vele a füves sztyeppeken is.

Az állatok etetésére egészen a Léna-öbölig elegendő lesz az a takarmány, amit a bennszülöttektől kaptak, mielőtt elindultak a Katyelnij-szigetről. A Léna-öblön túl az állatok már tudnak magukról gondoskodni, a hó alól kikaparják a mohát és a lehullott leveleket. A jégmezőn való átkelésnél a rénszarvasok nagyon kezes jószágoknak bizonyultak, Szegfűszeg könnyen boldogult velük.

Az utasok sem éheztek, a Szép Vándor éléskamrájában voltak még konzervek, liszt, zsír, rizs, tea, kétszersült és pálinka. Ezenkívül apró nyírfa ládákba csomagolt jakut vajat is hoztak magukkal, a derék Cucu ajándékozta meg vele az ő Cascabel barátját. Viszont gondoskodniuk kell petróleumról, mihelyt valamelyik szibériai városkába érnek. Hamarosan eljön a vadászat ideje is, és Szergej úrnak meg Jeannak útközben bőven lesz alkalma arra, hogy a konyha hasznára hódoljon vadászszenvedélyének.

A két orosz matróz segítségére is számíthattak. Azt mondották, hogy jól ismerik Észak-Szibéria egy részét, hasznosak lehetnek tehát mint útikalauzok.

Ezt egyébként egyik pihenő alkalmával meg is beszélték:

– Miután maguk már jártak ezen a vidéken, maguk lesznek a vezetőink - mondta Szergej úr.

– Ez a legkevesebb, amit megtehetünk - válaszolt Ortik. - Hiszen Cascabel úrnak köszönhetjük a szabadulásunkat.

- Nekem?... Szó sincs róla! - vágott közbe Cascabel. - A hasamnak köszönhetik, az én beszélő hasamnak! Annak köszöngessék!

- Mondja csak, Ortik - kérdezte Szergej úr -, maga szerint a Léna-torkolattól milyen útvonalat kellene követnünk?

– Természetesen a legrövidebbet, ha ön is így gondolja, uram. Így ugyan nem érintjük a délebbre fekvő nagyobb városokat, viszont egyenesen az Urál felé tartunk, és ezen az úton is akadnak falvak, ahol vásárolni lehet, sőt pihenni is, ha ez szükségesnek látszik.

– Ugyan minek? - szakította félbe César Cascabel. - Semmi dolgunk a falvakban. Az a fontos, hogy minél rövidebb utat válasszunk, és minél gyorsabban tegyük meg. Remélem, a vidék nem veszélyes az utasember számára?

– Semmiképpen sem - nyugtatta meg Ortik.

– No, és vagyunk elegen, jaj a gazoknak, akiknek a *Szép Vándor*ra fájna a foguk!... Nem úsznák meg olcsón!

– Legyen nyugodt, Cascabel úr, nincs mitől tartani - jelentette ki Kircsev.

Kircsev - ezt mindnyájan észrevették - csak ritkán szólalt meg. Zárkózott természetű ember volt, mogorva és hallgatag, hagyta, hogy a társa beszéljen helyette is. Ortik szemmel láthatóan értelmesebb volt, mint Kircsev, sőt, mint arról Szergej úr többször is meggyőződhetett, határozottan okos ember benyomását keltette.

Az Ortik javasolta útiterv elfogadhatónak látszott. Jobb is, ha kerülik a nagyvárosokat, ahol bármikor katonai vagy rendőrőrszemekkel találkozhatnak, Narkin grófnak csakúgy, mint a két állítólagos matróznak jobb, ha kerülik minden effajta találkozás lehetőségét. A határ környékén ugyan bajosan kerülhetik majd ki a népesebb helyeket, s a határhoz közeledve, bizonyos óvintézkedésekhez kell folyamodniuk. A sztyeppén útjukba kerülő falvak e szempontból alig jelentenek veszélyt.

Miután az útitervben megállapodtak, szerették volna közelebbről tudni, vajon miféle vidéken kell átvágniuk a Léna-folyótól az Urál vonulatáig.

Jean kikereste Észak-Szibéria térképét, s Szergej úr elmélyülten tanulmányozta e területeket, ahol a folyamok nemhogy könnyítenék, inkább komolyan nehezítik a keletről nyugat felé tartó utasok dolgát.

Végül is a következőkben állapodtak meg:

Délnyugati irányban átvágnak a jakutok földjén, ahol csak itt-ott akad útjukba falu.

Ilyen módon átkelnek a Léna, az Anabar, majd a Katanga, a Jenyiszej és az Ob völgyén, ami mintegy hétszázötven mérföldnyi utat jelent.

Az Ob völgyében egészen az Urál-hegységig mennek, mely százhuszonöt mérföldön át európai Oroszország határa.

Végül az Uráltól mennek Permig, ez mintegy százmérföldes út délnyugati irányban.

Összesen tehát ezermérföldes út áll előttük.

Ha semmi sem késlelteti őket, ha nem kell megállniuk valamelyik faluban, négy hónap alatt megtehetik ezt az utat, hiszen napi hét-nyolc mérföld nem sok a rénszarvasoknak, így Perm után július közepén, vagyis a híres vásár idejére Nyizsnyij Novgorodban lehet a Szép Vándor.

– Velünk jönnek egészen Permig? - kérdezte Szergej úr Ortikot.

– Nem hinném. Úgy terveztük, hogy a határtól Pétervár felé vesszük az utat, mert Rigába akarunk menni.

– Rendben van - mondta César Cascabel -, csak már legyünk a határon.

Már előzőleg megbeszélték, hogy mihelyt a kontinensre érnek, huszonnégy órás pihenőt tartanak, a jégmezőn való gyors átkelés után ennyit igazán megérdemelnek. Egy napot hát a pihenésre szántak.

A Léna folyam apró csatornákkal és átkelőkkel az elválasztott torkolatok szeszélyes hálózatával ömlik a Léna-öbölnél a tengerbe. Ez a szép folyam vagy ezerötszáz mérföldön át fogadja be a mellékfolyókat, hogy azoknak vizével együtt eljusson a Sarki-tengerbe. Medencéjét nem kevesebb, mint százötmillió hektárra becsülik.

Szergej úr a térkép beható vizsgálata után úgy gondolta, az volna a legjobb, ha a Léna-öböl partvonalán indulnának el, úgy hogy megkerülik a torkolat nehezen járható környékét, mert bár a víz még jég alatt van, keserves lenne az útjuk a torkolatok szövevényében. A télen át összegyülemlett jégtáblák itt roppant torlaszokat formálnak, melyek fölé igazi jéghegyek magaslanak, s ez mint látvány nagyon festői, csak éppen fáradságos volna kerülgetni.

Az öblön túl már a dűnékkel csak itt-ott megszaggatott végtelen sztyepp következik, melyen át aránylag könnyű lesz az útjuk.

Ortik és Kircsev nyilvánvalóan hozzáedződött, hogy az ilyen magas szélességi fokon fekvő vidékeken utazzék. Társaik ezt már megfigyelhették a Ljahov-szigetektől a szibériai partig a jégmezőn át vezető útjuk közben. A két tengerész gyakorlottan szervezte a táborozást, és ha rákerült a sor, jégkunyhót is tudtak építeni, tudták, mit kell kezdeni az átnedvesedett ruhákkal: a parti halászok módján a hóba ásták a nedves holmikat; tétovázás nélkül meg tudták mondani, hogy egy jégtorlasz sós- vagy édesvízből fagyott-e össze; és ismerték a sarkvidéki gyaloglás minden alkalmas módját.

A pihenőnap estéjén vacsora után Észak-Szibéria földrajzáról beszélgettek, és Szergej úr kérdésére Ortik elmondotta, hogy Kircsev és jómaga miként járták be ezt a vidéket.

– Hiszen maguk tengerészek, hogyan kerültek hát errefelé?

– Két évvel ezelőtt - hangzott a válasz - Kircsev és jómagam meg még vagy tíz tengerész, az arhangelszki kikötőben vártuk, hogy munkát találjunk valamelyik induló bálnavadászhajón. Közben a Léna torkolataitól északra a jég közé szorult egy hajó, és mi, akik ott várakoztunk, a hajó segítségére siettünk. Arhangelszkből az öböl észak-szibériai partvonalán mentünk a torkolatvidék felé. El is jutottunk a Vremjá*hoz, kiszabadítottuk a jég közül, majd ezzel a hajóval indultunk bálnavadászatra. Mint már mondtam, a *Vremja a legénységével együtt elpusztult, a hajótörésből csak Kircsev meg én menekültünk meg. A szél a Ljahov-szigetekhez hajtotta bárkánkat, ahol aztán önökkel találkoztunk.

– És az alaszkai tartományokban sohasem jártak? - kérdezte Kayette.

– Alaszkában? - csodálkozott Ortik. - Hát Alaszka nem Amerikában van?

– De igen - mondta Szergej úr. - Amerika északnyugati része ez, Kayette szülőföldje... Halászútjaik során oda nem kerültek el?

– Nem ismerjük azt a vidéket - válaszolt Ortik nyugodtan.

– Sohasem voltunk a Bering-szoros túlsó partján - tette hozzá Kircsev.

Ez a hang, mint mindig, most is ismerősnek tűnt Kayette-nek, de képtelen volt visszaemlékezni arra, hogy hol is hallhatta. Pedig ez csak valahol Alaszkában történhetett, hiszen eddig ő nem hagyta el a szülőföldjét!

Ortik és Kircsev határozott válasza után Kayette, aki tartózkodó volt, mint minden indián, nem is próbált több kérdést feltenni, csak valami fenntartással, sőt ösztönös ellenszenvvel viseltetett a két tengerésszel szemben.

A huszonnégy órás táborozás alatt a rénszarvasok alaposan kipihenhették magukat. Noha mellső lábuk béklyóban volt, a táborhely körül kóboroltak, a bozótot rágcsálták, mohát kotortak ki a hó alól.

Március huszadikán reggel nyolc órakor ismét útnak indult a kis karaván. Száraz, derült idő volt, északkeleti szél fújt. A végtelenbe nyúló sztyepp hótakarója még mindig elég kemény volt, s a kocsi könnyen gördült rajta. A rénszarvasok négyesével, egymástól célszerű távolságban voltak befogva. Az öt sorban haladó állatokat egyik oldalról Ortik, a másikról Szegfűszeg vezette.

Hat napon át kocsiztak így anélkül, hogy bármi említésre méltó történt volna. Szergej úr, César Cascabel, Jean és Sandre rendszerint a kocsi mellett gyalogolt egész estig, s ha a háztartással nem akadt dolguk, néha még Cornélia, Napoleona és Kayette is csatlakozott hozzájuk.

A Szép Vándor minden délelőtt körülbelül húsz versztnyi, vagyis két és fél mérföldes utat tett meg, délután ugyanennyit, azaz naponta jó húsz kilométert, mindig nyugati irányban.

Március 29-én, miután átmentek a kis Olenyok folyó jegén, a Szép Vándor utasai a Léna-öböltől negyvenkét mérföldnyire délkeletre fekvő Makszimova nevű mezővároskába értek.

Szergej úr számára nem jelentett semmi veszélyt, ha huszonnégy órán át ott tartózkodik az északi sztyepp eme eldugott zugában, ahol nem székelt katonai kormányzó, s nem állomásozott kozák helyőrség. Narkin grófnak Makszimovában nem volt mitől félnie.

A jakutok földjén jártak tehát, és a városka lakói rendkívül kedvesen fogadták Cascabelékat.

A keleti és déli részén erdős, hegyes vidék északi részén kopár síkságok húzódnak, melyeket csak itt-ott vidít egy-két facsoport, lombjaikat hamarosan kibontja a közelgő meleg időszak. Ezen a síkságon rendkívül bőven terem a széna, mert noha Észak-Szibériában roppant hideg a tél, a nyári hónapokban rekkenő a hőség.

Mintegy százezer jakut lakja a vidéket, a pravoszláv egyház hívei, vallásos, vendégszerető, erkölcsös és béketűrő emberek.

A Léna-öböltől a városkáig vezető út közben szibériai nomádokkal is találkoztak. Ezek középtermetű, erős testalkatú emberek, szakálltalan arcuk lapos, a szemük fekete, a hajuk dús. Ugyanezzel az embertípussal találkoztak Makszimova nyájas, békeszerető, értelmes és szorgalmas lakói között is.

Azok a nomád életet élő jakutok, akik a sztyeppén át terelgetik hatalmas nyájaikat, sohasem válnak meg lovaiktól és fegyvereiktől. A falvakban letelepedettek inkább halászattal foglalkoznak, a Léna rengeteg mellékvize ugyanis roppant gazdag halban.

Noha a jakutok mind a köz-, mind a magánerkölcs szempontjából kitűnő hírnévre tettek szert, hibájuk is van: túlságosan sokat dohányoznak, és ami még súlyosabb, visszaélnek az égetett szeszek és más szesztartalmú italok élvezetével.

– Bizonyos fokig meg lehet érteni - jegyezte meg Jean. - Elvégre három hónapon át csak vizet ihatnak, csak fenyőkérget rághatnak.

– Nem kenyérhéjra gondolt, fiatalúr? - kérdezte Szegfűszeg.

– Nem, dehogy! Fenyőkéregre! Nem csoda, ha a sok nélkülözés után kicsit fegyelmezetlenek.

A nomád jakutok a jurta néven ismert, kúp alakú fehér sátrakban laknak, a letelepedettek pedig csinos, egyéni ízlés szerint épült faházakban. A roppant tiszta házikók egyben mégis egyformák: valamennyinek nagyon meredek a teteje, hogy az áprilisi nap sugarai minél könnyebben elolvaszthassák a rajtuk felgyülemlett havat. A csúcsos házikók városkája szinte mosolyogva fogadja az utasembert. Az ott lakó férfiak kellemes külsejűek, tekintetük őszinte, nyílt, arckifejezésük némi büszkeséget árul el. A nők kecsesek és meglehetősen csinosak, bár tetoválják az arcukat. Egyébként nagyon tartózkodók, szigorú erkölcsűek, sohasem mutatkoznának mezítláb vagy födetlen fővel.

A családot nagyon szívélyesen fogadták a jakut főnökök és a sztarsik - vagyis a városka előkelőségei. A derék emberek valósággal versengtek a megtiszteltetésért, hogy vendégül láthassák az utasokat.

Cornélia azonban nem volt hajlandó ajándékot elfogadni, megköszönte a kedvességüket, és pénzért vásárolt mindent, amire szükségük volt, többek között petróleumot, hogy egy ideig ismét legyen mivel fűteniük a tűzhelyet.

A Szép Vándor egyébként itt is nagy érdeklődést keltett. Errefelé még sohasem láttak vándorkomédiásokat. A jakutok - férfiak és nők egyaránt - seregestül mentek megbámulni a cifra kocsit, s lakóinak nem kellett tartaniuk e látogatásoktól. Az itteni emberek között ritkán fordul elő lopás - még idegeneket sem lopnak meg, de ha mégis, a tolvajt nyomban és keményen megbüntetik: nyilvánosan megbotozzák. A testi fenyítésen felül még el kell szenvednie az erkölcsi büntetést is: egész életén át viselheti a szégyenfoltot, megfosztják polgári jogaitól, és többé nem illeti meg a „tisztességes ember” név.

Április harmadikán az utasok az Oden nevű kis folyó partjához értek, mely a forrástól mintegy ötven mérföldnyire szakad az Anabar-öbölbe.

Az eddig igazán kedvező időjárás most némileg megváltozott. Nagy esőzések kezdődtek, s a hó hirtelen olvadt. Így ment ez egy héten át, és a kocsi gyakran került kátyúba, sőt veszélyes ingoványba, mikor mocsaras talajon vezetett az út. A magas szélességi fokon fekvő területeken így kezdődik a tavasz, nulla fölött két-három fokos meleggel.

Ez az útszakasz valamennyiüket nagyon kifárasztotta. Még jó, hogy velük volt a két orosz matróz, mindegyik nagyon szívesen, önfeláldozóan segédkezett, ha erre szükség volt.

Április nyolcadikán a Szép Vándor, miután Makszimova óta mintegy negyven mérföldes utat hagyott maga mögött, megállt az Anabar-folyó bal partján.

Noha a folyam torkolatának közelében már megkezdődött a jégzajlás, ezen a szakaszán még elég szilárd volt a jégpáncél ahhoz, hogy a Szép Vándor átkelhessen rajta. Messziről hallották az öböl felé úszó jégtáblák recsegését, ropogását. Ha egy héttel később érnek ide, átkelőt kellett volna keresniük, s ez nem lett volna könnyű, mert a hóolvadással egyidejűleg a víz szintje is gyorsan növekszik.

A már zöldellő sztyepp zsenge füvét nagy élvezettel legelték a rénszarvasok. Rügyeztek a cserjék is: három hét sem kell hozzá, s levéldíszt öltenek az ágak. Élet költözött a kegyetlen télidőben kopaszon meredező vézna fákba is.

Itt-ott nyírfák és vörösfenyők hajladoztak játékosan a könnyű szélben. A nap egyre melegebb sugarai életre keltették az északi növényvilágot.

Ázsiai Szibéria területei annál kevésbé puszta jellegűek, minél távolabb kerülünk a partvidéktől. A Szép Vándor néha adószedővel is találkozott, aki faluról falura járva hajtotta be a köztartozásokat. Ilyenkor kicsit elbeszélgettek, a vándorhivatalnokot megkínálták egy pohárka vodkával, s az efféle kínálás mindig szíves fogadtatásra talált. Aztán jó utat kívántak egymásnak, s ki-ki ment a maga útján.

Egy ízben menetelő rabok oszlopával találkoztak a Szép Vándor utasai. Szibéria keleti határára, a sóbányákba hajtották a szerencsétleneket, és az oszlopot kísérő kozákok elég kíméletlenül bántak velük. A katonai fedezet parancsnoka természetesen nem érdeklődött Szergej úr felől; Kayette azonban, aki mindig bizalmatlan volt a két tengerésszel szemben, észrevette, azok úgy igyekeznek intézni, hogy ne hívják magukra a kozákok figyelmét.

Április 19-én hetvenöt mérföldes útszakasz végén a Szép Vándor megállt a Katanga-folyó jobb partján, mely az azonos nevű öbölbe ömlik. A folyón már csak néhány sodródó jégtábla jelezte a zajlás végét, így tehát járható átkelőt kellett keresniök, ami alighanem nagy késedelmet okozott volna, ha Ortik a folyással ellenkező irányban, vagy félversztányira odébb nem fedez föl gázlót, amelyen nehézség nélkül átkeltek, a kocsi csak tengelyig járt a vízben. A folyó túlsó partjától vagy huszonöt mérföldnyire letáboroztak a Jege-tó partján.

A tó környéke elbűvölő ellentéte volt a monoton sztyeppnek: akár egy oázis a Szahara homokjában. Örökzöld fák, zsenge lombdíszbe öltözött cserjék, vörös áfonya, fekete bogyójú kökény, pirosas piszke és rózsaszínű bimbókkal borított vadrózsabokrok övezték a tó tiszta vizét.

A tótól keletre és nyugatra sűrű bozótos terült el, s ha César Cascabel néhány órára szabadon engedi Marengót és Wagramot, a kutyák hamarosan fölhajtanának néhány prémes vagy tollas vadat.

A tavon seregestül úszkáltak a vadlibák, -kacsák és hattyúk. Fölötte hosszan elnyúlva hangos szárnycsattogtatással szálltak a KözépÁzsiából visszatérő darvak és gólyák. A Szép Vándor utasai gyönyörködve szemlélték a derűs tájat.

Szergej úr javaslatára elhatározták, hogy kétnapos pihenőt tartanak. Tábort ütöttek a tóparton, a nagy fenyők árnyékában, melyeknek orma messze a víztükör fölé magaslott.

A karaván vadászai fogták a puskájukat, s miután megígérték, hogy nem kalandoznak el messzire, Wagrammal együtt elindultak, hogy kicsit körülnézzenek. Még negyedóra sem telt el, puskalövések dörrentek. Közben César Cascabel, Sandre, Ortik és Kircsev a tóparton próbált szerencsét. Horgászfelszerelésük a Port Clarence-i indiánoktól vásárolt néhány, horoggal ellátott zsinegből állt. De az igazi horgásznak, ha elég ravasz ahhoz, hogy kicselezze a halat, s elég türelmes ahhoz, hogy bevárja, míg harap - nincs is szüksége ennél többre!

Türelemre - az igazat megvallva - itt nem volt szükségük. Alighogy a horog a vízbe merült, az úszó máris táncolt. Annyi volt a hal, hogy kosárszám foghattak volna pár óra alatt, de hát ki fogyasztott volna el annyi halat! Sandre nagyon élvezte a horgászatot, s mikor Napoleona kérte, hogy adja át neki a horgászbotot, a fiú hallani sem akart róla. Lett is ebből akkora civódás, hogy Cornéliának kellett békét teremtenie. Különben is, mikor meglátta, hogy milyen sok halat fogtak, ráparancsolt a gyerekekre és a férjére, hogy hagyják már abba - s ha egyszer Cascabelné asszony parancsolt, az ellen nem volt apelláta.

Két óra múlva visszaért a táborhelyre Szergej úr és Jean is, no meg lógó fülekkel odaballagott Wagram is - a kutya bizony nem szívesen hagyta el a vadban oly gazdag bozótost.

Örvendeztek hát a halászok is, a vadászok is. Néhány napon át változatos és jóízű ételek kerültek az asztalra. A Jege-tó halai és az észak-szibériai vadak ízletes pecsenyéje nagyszerű változatosságot jelentett a sok konzerv után.

A vadászzsákmányok között szerepelt egész füzér karallix, mely csoportokba verődve él a cserjésekben, és jó néhány dikuta, mely kisebb ugyan, mint az erdei császármadár, de húsa rendkívül ízletes.

Aznap este pompás vacsorát ettek. A fák alatt terítettek, és senkinek eszébe sem jutott, kicsit még hideg van ahhoz, hogy a szabad levegőn lakomázzanak. Cornélia önmagát múlta felül, olyan kitűnően készítette el a roston sült halat és a vadpecsenyét. Minthogy a legutóbb útjukba került faluban vásároltak lisztet és jakut vajat is, desszertként természetesen asztalra került Cornélia aranypirosra sült ropogós süteménye. Mindnyájuknak jutott néhány pohárka brandy is, hála Makszimova lakóinak, akik néhány palackkal hajlandók voltak eladni; s a nap véget ért anélkül, hogy bármi megzavarta volna a kellemes órákat.

Örömmel gondoltak arra, hogy a megpróbáltatások ideje talán mégiscsak véget ért, s hogy a híres-nevezetes utazást a Cascabel család nagyobb dicsőségére és hasznára előbb-utóbb szerencsésen befejezik.

A következő nap is pihenőnap volt, és a rénszarvasok kiadósan kedvükre legelhettek.

Április 21-én a Szép Vándor reggel hat órakor útnak indult, s négy nappal később a jakutok földjének nyugati határára ért.