Elérkeztünk elbeszélésem végéhez, a melynek e nevet is adhatnám: Németországban töltött szabadságidőm története.

Ugyanezen este egy falusi házban mindnyájan együtt voltunk: Kellerné asszonyság, Lauranay úr és kisasszony, Irma néném, János úr és én.

Képzelhető, mily öröm volt ránk nézve, ismét együtt lehetni ennyi megpróbáltatás után is, képzelhetni, mennyi elbeszélni valónk volt!

– Megálljunk csak, - mondám. - Én ugyan nem vagyok kiváncsi, de mégis csak szeretném tudni...

– Ugyebár azt, Natalis, hogyan történt, hogy János úr egyszerre a földiddé lett? - mondá a néném.

– Azt Irma, és ez oly különösnek látszik előttem, hogy talán tévedés van a dologban.

– Ilyen tévedéseket nem szokott az ember elkövetni, Natalis barátom, - mondá János úr.

Aztán nehány szóval a következőket beszélték el nekem.

Croix-aux-Bois faluban, a hol Lauranay urat és társait, Stenger János házánál hátrahagytuk, az osztrákokat nemsokára egy porosz hadoszlop váltotta fel. Ebben a hadoszlopban nehány fiatal ember volt azok közül a kiket a junius 30-iki általános felkelési parancs kiragadott a családjukból.

E fiatal emberek közt volt egy Pertz Lajos nevű derék fiú is Belzingenből. Jól ismerte Kellerné asszonyságot és megtudván, hogy porosz fogságban van, meglátogatta őt. Tőle tudta meg, mi történt János úrral és hogyan szökhetett meg az argonnei erdőn keresztül.

Ekkor Pertz Lajos így kiáltott fel:

– De hiszen az ön fiának nincs mitől félnie, Kellerné asszonyság! Nem volt joguk őt besoroztatni! Ő nem is porosz, hanem franczia!

Képzelhető, milyen hatást tett ez a nyilatkozat! És mikor Pertz Lajost felhivták, hogy igazolja az állítását, a Zeitblatt egy számát nyujtotta át Kellerné asszonyságnak.

E hirlap azon itéletet tartalmazta, a mely augusztus 17-én hozatott a Keller család perében, az állam ellen. A Kelleréket elutasították keresetükkel abból az indokból, hogy a hadsereg számára csak porosz származású németek szállíthatták a szükségletüket. Miután pedig kiderült, hogy Keller úr ősei, a kik a nantesi ediktum visszavonatása után Németországban telepedtek meg, soha se kérték, se nem nyerték el a honfiusítást, következőleg a felperes Keller úr soha se volt porosz, ennélfogva az állam nem is tartozik neki semmivel.

Ez aztán a szép itélet. Kétségkívül igaz, hogy Keller úr franczia maradt. De ez nem volt elég ok arra, hogy ki ne fizessék, a mivel neki tartoztak. No de hát ilyen volt az igazságszolgáltatás Berlinben 1792-ben! Elhihetitek, hogy János úrnak eszébe se jutott az itéletet felebbezni. Teljesen elveszettnek tartotta a perét. Annyi kétségtelen volt, hogy franczia apától és anyától születvén, ő se lehetett más, mint franczia. És ha e czélból keresztségre lett volna szüksége, abban is részesült Valmynál - a tűzkeresztségben, a mely bizonyára felér a másikkal!

Pertz Lajos közleménye után természetesen a fődolog volt, feltalálni János urat, minden áron. Croix-aux-Boisban éppen megtudták, hogy elfogták őt az Argonneban utitársával, már mint velem együtt és Longwébe, majd a porosz táborba vitték. Egy órai veszteni való idő se volt. Kellerné asszonyság visszanyerte erejét a veszélylyel szemben, a mely a fiát fenyegette. Az osztrák hadoszlop eltávozása után, Lauranay úr, Mártha kisasszony és a néném kiséretében, a derék Stenger János kalauzolása mellett elindult Croix-aux-Boisból, végigment a szoroson és a braunschweigi herczeg táborába érkezett ugyanazon reggel, a mikor a mi kivégeztetésünknek végre kellett volna hajtatnia. Éppen elhagytuk a tábort, a melyben a hadi tanács az ülését tartotta, mikor ő oda megérkezett.

Hasztalan hivatkozott az itéletre, a mely Keller Jánost francziának nyilvánította. Visszautasították őt. Ekkor elrohant a chalonsi úton arra, a merre minket elvezettek...

A többit tudjátok.

Utóvégre is, mikor minden úgy bonyolódik ki, hogy a derék emberek, a kik a boldogságot megérdemlik, csakugyan boldogok is lesznek, az ember kénytelen elismerni, hogy az Isten mégis csak jól intézi el a dolgokat!

Néhány szót akarok még mondani a francziák helyzetéről Valmy után.

Mindenekelőtt Kellermann csapatai még ugyanazon éjjel megszállták a gizaucourti magaslatokat, a mi végleg biztosította az egész hadsereg poziczióit.

Azonban a poroszok elvágták a chalonsi útat, következőleg nem közlekedhettünk többé raktárainkkal. De miután Vitry a kezünkben volt, a társzekerek mégis megérkezhettek és a hadsereg nem volt kénytelen szükséget szenvedni Sainte-Ménéhouldban.

Az ellenséges seregek hadállásaikban maradtak szeptember végeig. Alkudozások indultak meg, de nem vezettek czélhoz. Mindazonáltal a porosz táborban nagy volt a hajlandóság visszamenni a határon. Az élelmiszerek fogytán voltak, a betegségek nagy pusztításokat tettek. Végre a braunschweigi herczeg október 1-jén elindult hazafelé.

Meg kell vallani, hogy mialatt a poroszok az argonnei erdőn visszavonultak, nem igen nyomatékosan üldözték őket. Kényük-kedvük szerint hagyták menni. Miért? Nem tudom. Sem én, se mások nem igen értettük Dumouriez magatartását ez alkalommal.

Kétségkívül politika rejlett alatta és én - ismétlem - nem értek a politikához.

A fődolog az volt, hogy az ellenség visszament a határon - lassan ugyan, de mégis visszament és egyetlen porosz sem állt franczia területen - még János úr se, mert ő most már földink volt.

Mihelyt lehetségessé vált, vagyis október első hetében mindnyájan visszatértünk a kedves Picardiába, a hol végre megtartottuk Keller János és Lauranay Mártha menyegzőjét.

Emlékezhettek rá, hogy már Belzingenben is János úr tanujának kellett volna lennem, nem csodálkozhattok tehát a felett, hogy Saint-Saufflieuben is a násznagya voltam. Ha létezett valamikor házasság, a mely biztos boldogságot igért, úgy bizonynyal ez volt az.

Én nehány nap mulva visszatértem az ezredemhez. Megtanultam irni, olvasni és mint már említettem, a császárság háborúi alatt hadnagy, majd százados lett belőlem.

Ebből áll a történetem, a melyet azért irtam le, hogy véget vessek grattepanchei barátaim vitáinak.

Ha talán nem is olyan szépen beszéltem, mint egy imádságos könyv, legalább úgy mondtam el a dolgokat, a mint történtek. És most olvasóim, engedjétek meg, hogy a kardommal tiszteleghessem nektek.

Delpierre Natalis,
nyugalmazott lovassági százados.