– Micsoda hézagok tátonganak asztalunk körül, kedves kapitány, - kiáltott fel Clovis Dardentor, miközben a vendéglős a tálak körülhordására ügyelt fel, anélkül, hogy szokott méltóságát letegye.

– Hátha még nagyobbak lesznek a hézagok, amikor gorombább lesz a tenger, - vetette oda Marcel Lornans.

– Gorombább?... Hiszen ez egy olajtenger, olyan szelid. Az „Argoles” csupán valami ellenáramlatba került, ahol magasabb volt a hullámjárás. Ez megesik néha.

– Kivált a reggeli és ebéd idején, - vetette oda Jean Taconnat, a világ legkomolyabb arcával.

– Valóban, én is tapasztaltam ilyesmit, - egészitette ki Jean szavait Clovis Dardentor, - hátha ez a hajóvállalatnak valami huncutsága...

– El tudna ön olyasmit hinni? - szólt közbe Bruno doktor.

– Én csak egyet hiszek, hogy ezért ugyan nem hagytam még cserben egyetlen falatkát sem, még hogyha mind elfutottak is az emberek...

– Ön kitartott, - egészitette ki szavát Jean Taconnat.

– Ugy van, Taconnat ur.

A perpignani már olyan bizalmasan szólitotta nevén, mintha legalább is - negyvennyolc órája együtt utaznának.

– Lehetséges, hogy egy pár megfutamodott utas ujra vissza fog térni és ebédét kivánja, hiszen a hajó már teljesen nyugodt.

– Ez az, amit az elébb mondottam, - hagyta rá Bugarach kapitány, - csak muló zavar volt... talán a kormányos hanyagsága folytán... ugyan Stuart, legyen olyan jó, nézzen a többi utas után, nem parancsolnának-e...

– Mindenekelőtt a te szegény atyád, Agathokles, - jegyezte meg Clovis Dardentor.

De ifjabb Désirandelle ur csak a fejét rázta, jól tudva, hogy az ő kedves apja urát kötéllel sem lehetne most visszaterelni az ebédlőbe, azért hát feleslegesnek is tartotta erre a dologra egyáltalán szót vesztegetni.

A stuart (olyan gazdaféle a hajón), ki eleve meg volt róla győződve, hogy kisérlete eredménytelen marad, az ajtó felé fordult. Mert ha egy utas már egyszer elmenekült az asztaltól, akkor igen ritka eset, hogy oda visszatérjen, bárha időközben el is mulott volna futásának oka. Ezuttal sem teltek az asztaltársaságok hézagai, ami fölött a ravasz kapitány és méltó társa, a doktor, lehetőség szerint szomorkodni igyekezett.

Egy kis kormányfordulat visszaterelte a hajót eredeti irányába, a hullámok már többé nem elülről, hanem hátulról érték, minek következtében a gyenge tucatra leolvadt ebédelők száma békén tovább lakmározhatott.

– Különben jobb, hogyha nem tulságos sokan ülnek az asztal körül, - morfondált Clovis Dardentor. A felszolgálás szempontjából is jobb, éppen ugy, miként a társalgás is bensőbbé és általánosabbá válik.

Itt is igy volt. Természetesen elbeszélésünk főszemélye verte itt is a nagydobot. Bruno doktornak, amilyen mozgékony is volt különben a nyelve, csak nagy erőlködéssel sikerült alkalmat kierőszakolni arra, hogy néhány közbeszólást kapcsoljon a beszédhez; ugyanez a sors érte Jean Taconnat-t is, de ő legalább felségesen mulatott a szóból való özönvizen. Marcel Lornans egyre mosolygott, Agathokles pedig csak evett, evett és oda sem ügyelt semmire. Eustache Oriental ur csak a nyelvével csettintett közbe-közbe, amikor valami kiválóan izletes falatot sikerült elhorgászni, amit azután jófajta pomardi borral locsolgatott, mely biztos állásu vederben állott mellette. A többi asztaltársat nem kell figyelembe vennünk.

Most aztán hangos lett az étkező a sok egymást licitáló beszédtől, a déli vidék előnyeiről az északi fölött, Perpignan városának elvitázhatatlan érdemeiről, a közbecsülésről, melyet itt jelenlevő polgárainak egyike, Clovis Dardentor élvez; a figyelmességről, amit tekintélyes vagyona szerez neki, az utazásokról, miken már átesett és amiket a jövőben tervez, szándékairól, hogy Oránt meglátogassa, amit már ő előtte beszéltek el Désirandelleék, a másik szándékáról, hogy beutazza a pompás Algirt... Szóval ezuttal is ugy ment el hazulról, hogy nem is törődik vele, mikor kerül vissza.

Nagyon csalatkoznék azonban, aki ezt a végnélkül való szóözönt, ami Clovis Dardentor ajakáról hömpölygött, végighallgatta és feltenné, hogy tányérjának tartalma ezért rá nem érne a szájába vándorolni. Szó sincs róla! A szó és étel mind egyformán kényelmesen ki- és befért a száján. A kitünő férfiu egy időben beszélt és evett és amellett nem mulasztotta el azt sem, hogy fürge tempóban töltögetve poharát, ennek tartalmával könnyitsen a kettős munkán.

– Ez aztán kitünő emberi gépezet, ez pompásan müködik, - szólott Jean Taconnat önmagához. - Ez a Dardentor a délvidéki ember legtökéletesebb példánya, akit valaha láttam.

Bruno doktor is megcsodálta. Az ő szemében nevezett „példány” kitünő harcoló anyag lenne és mekkorát tanulhatna a tudományos élettan, ha módjában állana ilyen tökéletes szervezetet elemeire szedni. Mivel azonban a „példány” ezidőszerint alighanem élénken tiltakozott volna, hogy a tudvágyó doktor, felmesse a hasát, ez utóbbi vallatásra fogta a dolgot és behatóan érdeklődött Clovis Dardentor egészségbeli háztartása iránt.

– Egészségemet kérdi, kedves doktorkám?... De hát mit ért ön ezalatt a szó alatt?

– Ugyanazt, amit az egész világon értenek alatta, - válaszolt a doktor, - a széltében elfogadott meghatározás szerint értem alatta a test összes élettevékenységeinek állandó és hiánytalan lefolyását...

– És amennyiben mi is ennek a meghatározásnak hivei vagyunk, szeretnők tudni, - vett részt a vitában Jean Taconnat is, - hogy önnél, tisztelt Dardentor ur, ezek az élettevékenységek könnyen...

– És zavartalanul folynak-e le? - egészitette ki a kérdést Marcel Lornans.

– Teljesen hiánytalanul, állandóan és zavartalanul, - jelentette ki Clovis Dardentor ur, - mert soha életemben nem voltam beteg, és könnyen is, minthogy lefolyásukat nem érzem.

– Nos hát, uraim, - veté közbe Bugarach kapitány, - tisztába jöttek-e már annyira azzal, hogy mit kell az egészség szó alatt érteni, hogy az önökére is már koccintani lehet?

– Ha csak ennyiben mult, megvallom, hogy teljesen tisztában vagyok és én is ugy láttam, hogy a desszert reményében itt az ideje néhány „pléhsipkásnak kitörni a nyakát”.

A délvidéken a pezsgőivást általán ezzel a kifejezéssel jelölik és ha Clovis Dardentor szájából hangzik el, egész bizonyosan nem szükölködik a kifejezés a tőrölmetszett délvidéki hangsulyozás nélkül sem.

Felvonultak tehát a „fehérsapkás palackok”, a poharak teltek, a fehér hab kicsordult, de a társalgás korántsem fult bele... sőt ellenkezőleg!

Bruno doktor volt az első, aki ujra megkezdte a tüzelést ezekkel a szavakkal:

– Most pedig, kedves Dardentor ur, sziveskedjék egy másik kérdésemre is felelni, arra, hogy egészsége megóvására tartózkodott-e mindig mindenféle szertelenségtől?

– Mit ért e szó alatt, hogy szertelenség?

– A patvarba is! - szólt nevetve Marcel Lornans, - ez a keleti pyrenaus egyaránt nem tudja, hogy mit jelent a szó egészség, mint ahogy nem tudja, mit tesz az, szertelenség.

– Hogy nem tudnám? Téved, Lornans ur, de bevallom, nem vagyok tisztában vele, hogy itt mire értik.

– Nos hát, Dardentor ur, - veszi fel ismét a szót Bruno doktor, - szertelenséget az követ el, aki testével, lelkével oktalan módon visszaél, aki mérték nélkül, zabolátlanul, semmivel nem törődve éli napjait és aki első sorban tulságos mértékben hódol az asztal gyönyöreinek... ami olyan sajnálni való szenvedély, amely előbb vagy utóbb, de feltétlenül biztosan tönkreteszi a gyomrot...

– Mit mondott megint, a gyomrot, - kérdi Clovis Dardentor komoly arccal.

– Nem tudja, mi az gyomor? - kiált fel Bruno doktor, - az ördögbe is, hát az a szerv, amely arra való, hogy a gasztrálgiákok, gasztritákat, gasztrocellákat, gasztroenteritákat, entogaszteritákat és az exogaszteritákat hozza létre.

Miközben ezt a csinos görög szófutást csillogtatta, sugárzott a boldogságtól, hogy ime, a gyomor hányféle nyavalyára ád okot.

Dehát Clovis Dardentort nem lehetett eltériteni ama meggyőződésétől, hogy ő semmit sem tud arról, ami az egészség gyengitésére való és minthogy azt sem akarta elismerni, hogy ezek a szavak egyáltalán jelentenének valamit, Jean Taconnat, aki módfelett mulatott a dolgon, még ezt a kérdést is intézte a makacs perpignanihoz:

– Ön tehát soha életében ki nem rugott a hámból?

– Nem... abból az egyszerü okból még pedig, hogy soha be nem fogtak a hámba.

Erre aztán olyan trombitahang hahotára fakadt Clovis Dardentor, hogy a poharak épp ugy csörömpöltek, mintha a hajó ismét „valami ellenáramlatba” jutott volna.

Semmiképen ki nem lehetett tudni ebből a páratlan Dardentorból, hogy ő az elpusztithatatlan jó egészségnek vagy a szorgos józanságnak őspéldánya-e, aki annak köszönheti meg fogyatkozhatlan egészségét, hogy vasszervezetén egyáltalában nem fogott semmiféle kicsapongás.

– Látom már, Dardentor uram, - ismerte be Bugarach kapitány, - hogy a természet arra szerkesztette, hogy egy jövendő százesztendőt csináljon önből.

– Miért ne, kapitány ur?

– Helyes, miért ne? - ismételte Marcel Lornans.

– Ha egy gépezetet jól megszerkesztenek, helyesen egyensulyoznak, bőven olajoznak, állandóan jó karban tartanak, - folytatta Clovis Dardentor, - nem tudom belátni, miért ne tartana az örökké.

– Bizonyára, - jelentette ki helyeslőleg Jean Taconnat, - kivált ha fütőanyagban sincsen hiány sohasem.

– Ebben nálam sohasem lesz hiány, - kiáltott fel Dardentor ur, - miközben nadrágja zsebében csörömpölt, ahonnan érces csilingelés hallatszott. - Most pedig kérdem, hogy boldogok-e az urak azzal, hogy velem itt okoskodnak?

– Nem vagyunk! - kiált felé ujra Bruno doktor, aki makacskodott, hogy ezt a perpignani csak azért is legyüri.

– Nagyon téved, kedves uram, nincs a világon olyan gépezet, mely el nem kopnék és olyan szerkezet, mely egy szép napon meg nem állana... szólt a kapitány.

– Ez csak a gépésztől függ, - válaszolt a nem tágitó Clovis Dardentor, aki ujra szinültig töltötte a poharát.

– Meg vagyok győződve róla, hogy egyszer majd ön is meghal.

– Ugyan miért halnék meg én, aki sohasem vettem igénybe orvosi segitséget?... Egészségükre, uraim!

Az erre felhangzott általános jókedvben összecsendültek a poharak, amiket fenékig üritettek. A hangos, izzó, pajkos kedvü társalgás igy folyt azután tovább, egészen a desszertig, melynek sokfélesége méltó befejezése volt a dus ebédnek.

A vidám zsivaj átszürődött az étkezővel szomszédos fülkékbe, ahol nem csekély boszuságot szerzett a nyughelyein heverő szegény tengeri betegeknek, kiknek kinlódását ugyancsak nem enyhitette a zsivaj.

Désirandelle ur többször mutatkozott az étkező küszöbén. Mivel az ő és felesége ebédjének ára benne foglaltatott a menetdijban, sajnálta Désirandelle ur, hogy hiába fizessen. De alig hogy kinyitotta az étkező ajtaját, rögtön nagyfoku roszszullét háborgott a gyomrában, mire ész nélkül, hanyatt-homlok visszarohant a fedélzetre.

Egyedüli vigasztalása ez a magabiztatás volt, hogy szerencsére Agathoklesnek semmi baja sincsen és Agathokles bőven eszik hármuk helyett.

Ifjabb Désirandelle ur valóban arca verejtékességéig müködött abban, hogy idősb Désirandelle ur várakozásának megfeleljen.

Clovis Dardentor utolsó kijelentése után ismét más irányba fordult a beszéd. Furta a résztvevők oldalát, hogy hát semmiképen sem lehessen ennek a vidám csélcsapnak gyengéjére tapintani? Hogy egészsége kitünő, szervezete utólérhetetlen, jóléte elsőrangu volt, abban már nem kételkedett senki. Mindazáltal ő is csak egyszer be fogja adni a kulcsot, miként mi mindnyájan és ha majd üt a válás órája, mi lesz a nagy vagyonnal? Kié lesz a sok ház, ingatlan és ingó birtok, amit a perpignani Matuzsálem-jelölt szorgalmas munkában összekuporgatott, de sem egyenes leszármazásu, sem öröklésre jogositott egyetlen oldalági rokonnal, akire kincseit hagyja, nem áldotta meg őt a sors.

Erre a tapogatásra kezdé Marcel Lornans:

– Miért nem volt sohasem gondja arra, hogy örökösöket szerezzen?

– Ugyan kérném, hogyan?

– Hát az ördögbe is, ahogy azt általánosan tenni szokás, - kiáltott fel Jean Taconnat, - ugy, hogy egy kedves, derék, szép, egészséges, önhöz méltó hölgy urává lesz.

– Én... én megnősüljek?...

– Természetes!

– Valóban, erre még nem is gondoltam!

– De ez erkölcsi kötelessége lett volna, Dardentor ur, - jegyezte meg Bugarach kapitány, - minthogy pedig még most sem késő...

– Hát ön nős, kedves kapitány?

– Nem.

– És ön, doktor?

– Én sem.

– Hát önök, uraim?

– Mi sem, de a mi korunkban nincs ezen mit csodálni.

– Helyes! És ha önök közül egyetlen egy nős ember sincsen, miért nősüljek meg éppen én?

– Csak azért, hogy családja legyen, - oktatta őt Jean Taconnat.

– És hogy a családdal meg legyenek az elmaradhatatlan gondok is...

– Hogy gyermekei és később unokái is legyenek...

– Mindazzal a sok boszankodással, amit okoznak.

– Hogy utódja legyen, aki megsirassa elhunytát...

– Vagy inkább örüljön rajta.

– Hát azt hiszi, - folytatta a szót Marcel Lornans, - hogy az állam nem örül majd a halálának, amikor az ön örököse lesz?

– Az állam?... örökölje az én vagyonomat?... Az én vagyonomat?... aminek az a tékozló hamarosan a fenekére nézne?...

– Ez nem válasz, Dardentor ur, - szólt Marcel Lornans, - az embernek már egyszer az a hivatása, hogy családot alapitson, hogy tovább éljen gyermekeiben és unokáiban...

– Megengedem, de lehet embernek gyermeke és ivadéka anélkül is, hogy maga megnősüljön.

– Hogy érti ezt?

– Ugy, ahogy érteni kell, uraim, és én a magam részéről előnyben részesitem azokat a gyermekeket, akik már megvannak.

– Örökbe fogadott gyermekeket? - kérdi Jean Taconnat.

– Természetesen! És nem százszorta okosabb igy? Nem helyesebb ez a mód? Van alkalmam válogatni! Válogathatok az olyan gyermekekben, akiknek teste-lelke egészséges és akik tul vannak a koron, amikor még vörheny, szamárhurut, meg tudom én miféle veszedelem fenyegeti őket; válogathatok a szőkében, barnában, okosban, butában. Módomban van tetszésem szerint fiut vagy leányt szerezni, egyet, kettőt, hármat, akár egy tucatot, aszerint, hogy mennyi érzékem van az apaság iránt. Egy szóval, teljesen szabad kezem van, hogy testileg, lelkileg kifogástalanul megfelelő öröklő-családot gyüjthessek, anélkül, hogy egy házasságra az ég áldását lessem. Egyszerüen magamagát áldja az ember, akkor és oly módon, ahogy neki tetszik.

– Bravó, Dardentor ur, éljen! Örökösei egészségére! - kiáltott fel Jean Taconnat.

És ujra összecsendültek a poharak.

Hogy mit vesztettek volna az „Argoles” étkező utasai, ha a közlékeny perpignaninak ezt a gyermekválasztó rendszerét meg nem hallották volna, azt bajos elképzelni. A maga nemében pompás volt.

– Az ön rendszere, tisztelt uram, - találta Bugarach kapitány még megjegyzendőnek, - magában véve igen jó lehet. De ha az egész világ igy cselekednék és minden szülő csak örökbefogadó akarna lenni, akkor hamarosan nem lenne több gyermek, kit örökbefogadni lehessen.

– Ne legyen rá gondja, kedves kapitány, a dolog félig sincs olyan veszedelmes, mert ameddig a világ világ lesz, mindig fognak akadni tiszteletreméltó emberek, akik házasságra lépnek. Lesz ilyen ezer és milliószám...

– Jó is, hogy igy lesz, - fejezi be Bruno doktor, - mert különben hamar vége szakadna a világ dicsőségének.

Igy hullámzott tovább a komolylyal váltakozó pajkos beszéd, anélkül azonban, hogy Eustache Orientalt zavarná, aki most az asztal másik végén kávét szürcsöl, vagy Agathokles Désirandellet aki éppen most fosztott ki egy gyümölcsöstálat.

Ekkor Marcel Lornans, akinek a polgári törvénykönyvből egy bizonyos VIII. fejezet jutott eszébe, az örökbefogadás jogi oldalát kezdte feszegetni.

– Aki örökbe akar fogadni, Dardentor ur, annak bizonyos feltételeknek kell megfelelnie.

– Ezt én nagyon jól tudom, Lornans ur, és ezidőszerint ugy vélem, hogy valahánynak már meg is feleltem.

– Lehetséges, folytatta Marcel Lornans, - az első feltétel, hogy francia férfi vagy női polgár legyen.

– Engedelmükkel, uraim, én a férfinemhez tartozom.

– Ezt szivesen el is hisszük és közülünk senki sem vonja kétségbe, - biztositotta Jean Taconnat.

– A másik, amit a törvény az örökbefogadó személytől követel, hogy sem gyermeke, sem törvényes leszármazója ne legyen...

– Az én esetem, tudós jogforgató ur! azzal a hozzáadással, hogy felmenő rokonom sincsen.

– A felmenő rokonságról nincs szó.

– De nekem az sincs!

– Egy mulhatatlanul szükséges tulajdonságnak azonban mégis hijjával van Dardentor ur...

– Melyik ez?

– Az ötven esztendős életkor. Az örökbefogadónak elengedhetetlenül ötven évesnek kell lennie.

– Öt év mulva elértem ezt a kort, ha az Isten ily hosszu élettel megajándékoz, és miért nem tenné?!...

– Hát bizony igazságtalan dolog volna tőle, és tetejében jobb helyre ily ajándékot nem is költhetne, - szólt közbe Jean Taconnat.

– Meghiszem azt, Taconnat ur. Bevárom tehát ötvenedik esztendőmet és akkor keresztül viszem az örökbefogadást, ha arra alkalom, vagyis igazabban jó alkalom nyilik, miként üzleti nyelven mondják.

– Azzal a feltétellel, hogy az a férfi, vagy nőszemély, a kit örökbe fogadni akar, nem lesz idősebb harmincöt évesnél, mert a törvény azt követeli, ha az örökbefogadó legalább tizenöt évvel idősebb legyen az örökbefogadottnál.

– Hát csak nem gondolja, - méltatlankodott Dardentor ur, hogy valami vén fiut, vagy vén lányt varratok a nyakamra?! Ments Isten! Sem harmincöt, sem harmincéves személyt nem választok, hanem olyant, aki éppen nagykoruvá lett, mert ezt a polgári törvénykönyv előirja.

– Ez mind igen szép, Dardentor ur, - válaszolta Marcel Lornans. - Elismerem, hogy az eddig felsorolt feltételeknek mindig megfelelt, ámde - bármennyire sajnálom is leendő apai méltósága kedvéért - egy olyan feltétel is van ám még, amelynek, fogadni mernék, nem felel meg.

– Reménylem, nem arra céloz, hogy talán rossz a hirem? Kinek van bátorsága Clovis Dardentor becsületét kétségbe vonni?

– Ah, eszébe sincs senkinek, - bizonykodott Bugarach kapitány.

– Senki! - erősitette a maga részéről Bruno doktor is.

– Senki! - erősitgette Jean Taconnat is.

– Természetesen senki sem, magyarázgatta tovább Marcel Lornans, de hát ilyest én nem is akartam állitani.

– Mégis, mire célzott? - kérdi Clovis Dardentor.

– A polgári törvénykönyvnek arra a határozottan kifejezett feltételére, amelyet eddig mindenesetre figyelmen kivül hagyott...

– Melyik volna ez?

– Az, amely előirja, hogy az örökbefogadó az örökbefogadóról nagykorusága előtt legalább hat éven keresztül gondoskodott légyen.

– És ezt követelné a törvény?

– Kifejezetten!

– És ki volt az a birka, aki ezt a kikötést a törvénykönyvbe igtatta?

– Ezt tudni, arra most nincs szükség.

– Mondja hát, Dardentor ur, vajjon gondját viselte-e valakinek ismerősei közül az előirt módon?

– Tudtommal nem!

– Akkor tehát, - elegyedett bele Jean Taconnat, - nem marad más hátra, mint hogy vagyonát valamilyen nevéről elnevezendő jótékony célra hagyja.

– Ezt is a törvény követeli? - kérdé a perpignani valamivel halkabb hangon.

– Igenis félre nem érthető módon, - világositotta fel Marcel Lornans.

Clovis Dardentor nem is igyekezett rejtegetni a csalódást, melyet a törvény kikötései neki okoztak. Semmi megerőltetésébe nem került volna, hat éven valami kiskorunak neveltetéséről és életfentartásáról gondoskodni. (Hogyis nem törődött ő ezzel!) De hát mi módon biztosithatott volna magának egy jó választást, ha annyira fiatal emberekhez kell tartani magát, akik a jövőre nézve még semmiféle biztositékot nem nyujtanak?... Eszébe sem jutott az ilyesmi!

... De hát igazán van erre szükség? avagy Marcel Lornans talán csak tréfát üz vele?!...

– Hallja, biztosit ön engem arról, hogy a polgári törvénykönyv... - kérdé Clovis Dardentor mégegyszer.

– Biztositom önt, hogy igy áll a dolog. Olvassa el ön a VIII. fejezetben az örökbefogadásról szóló 345. paragrafust! Ez a szakasz mérvadónak jelenti ki azt a bizonyos feltételt, hacsak az illető örökbefogadni szándékolt egyén nem...

– Hacsak nem... mit? - kérdi mohón Clovis Dardentor.

Arca szemlátomást felderült.

– Nos, ki vele... Szaporán! - kiáltott. - Ne kinozzon ilyes kibuvókkal, hogy „hacsak nem...”

– Nos, - folytatja Jean Taconnat, - hacsak az illető örökbefogadni szándékolt egyén életét akár harcban, akár vizből, akár tüzből meg nem mentette, miként a törvénykönyv mondja.

– De én még sohasem pottyantam vizbe és nem fogok bepottyanni sohasem, - válaszolt Clovis Dardentor.

– Pedig ez önnel éppen olyan könnyen megeshetik, mint bárki mással, magyarázta Jean Taconnat.

– Reménylem, hogy az én házamban sohasem támad tüz.

– Az ön háza épen ugy leéghet, mint bárki másé, és ha nem épen az ön háza, hát másé, talán a szinház, amelyben szórakozik, de még ezen a hajón, amelyen most utazunk, is támadhat tüz...

– Jól van jó! Ami a tüzet és a vizet illeti, igazuk lehet, de már harcban igen nagyon csodálkoznám, hogy ha idegen segitségre szorulnék. Van még jóravaló karom és lábam, a mely egyhamar nem szorul másra.

– Ki tudja, - tamáskodott Jean Taconnat.

Marcel Lornans a beszélgetés fonalán mindenesetre világosan adta elő a polgári törvénykönyv VIII. fejezetét. Némely más feltételtől egyelőre eltekintett. Igy nem emlitette fel például, hogy ha az örökbefogadó házas, akkor a másik házasfél beleegyezése is szükséges, mert Clovis Dardentor agglegény volt. Hasonlóképen nem tette szóvá, hogy ha az örökbefogadni szándékolt még nincs huszonötéves, szülei beleegyezés is kell.

Az elmondottakból világos, hogy ez idő szerint nehéz dolog, hogy Clovis Dardentor, öröbefogadottakból családot alapitson. Kétségtelen megtette volna, hogy választ magának egy idősebb fiut, akit a magáé gyanánt felnevel, gondosan tanittat, ki az ő nevét viseli, hogy egykor vagyonát örökölje. De hányféle veszedelem érheti igy! Viszont, ha nem tesz ugy, akkor csak a törvényben felsorolt három lehetőség jöhet még szóba; harcban, vizből, tüzből kell, hogy megmentse valaki. No de valószinü-e, hogy egy olyan szabásu férfiuval, minő Clovis Dardentor volt, ilyesmi történjék?... Ő maga nem birta elgondolni, és senki más sem képzelhette el.

Az étkezők még tovább beszélgettek el, nem mulasztván a szavakat pezsgővel locsolgatni. A perpignani fejére sok élc zudult, ámde ő mosolygott rajtuk leghangosabban. Ha azt nem akarja, hogy vagyona elvesszen, ha nem akarja az államot örökösévé tenni, ugy akarva nem akarva a Jean Taconnat javaslatát kellett elfogadnia, hogy kegyes célra testálja minden birtokát. Végre szabadságában állott az is, hogy egész hagyatékát még életében bárkinek odaajándékozza. De mégsem! Nem tágit elveitől... Az emlékezetes ebéd végeztével a résztvevők mind a fedélzetre sereglettek.

Röviddel hét óra előtt volt, mert az ebéd mértéken felül elnyult. Szép este volt, melyre szép éjjel igérkezett. A ponyvatetőt bevonták. A tiszta, alig mozgó tengeri levegőt szivták. A part elmosódott, távoli ködfolt gyanánt látszott.

Beszélgetve sétálgatott Dardentor uj ismerősével fel-alá, pompás szivarokat sziva, amikkel a perpignani bőven ellátta magát és amikkel a többiekkel szemben sem fukarkodott.

Féltizkor oszlott szét a társaság azzal az igérettel, hogy holnap ujra találkoznak.

Miután Clovis Dardentor lekisérte Désirandelle urat Désirandellené hálófülkéjéig, a sajátját kereste fel, ahol azután álmát nem zavarta sem a hajó zaja, sem ingása.

Ekkor igy szólt Jean Taconnat unokabátyjához:

– Van egy eszmém, Marcel!

– Mi volna az?

– Ha a jó perpignani által örökbefogadtatjuk magunkat.

– Mi?

– Te meg én... azaz vagy te, vagy én?

– Elment az eszed, Jean!

– Éjjel majd kigondolok valamit és amit kisütök, azt reggel tudatom veled.