Daya, az arabok ős Sidi-bel-Khezadjija ez idő szerint erős falakkal és négy bástyával védett erőd, - az Oráni fensik bejáratát uralja.

Hogy turistáink, a két előző nap fáradalmait teljesen kiheverjék - Dayában huszonnégy órai pihenést terveztek; a karaván csak harmadnapra indul tovább.

Itten való tartózkodásukat akár hosszabbra is szabhatták volna, mert Daya éghajlata gyönyörü fekvésénél fogva nagyon egészséges. Tölgyben és fenyőben gazdag lejtői mintegy ezernégyszáz méter magasságig terjednek. Egészségi szempontból az európaiak is nagyon látogatják.

A városnak 16-17 ezernyi lakossága majdnem kizárólag benszülött, csak néhány francia tiszt és katona van köztük. A kirándulók daya-i tartózkodását nem kell behatóbban részletezni. A hölgyek, csak a város belsejében sétálgattak; az urak ellenben az erdőkig és a hegyek aljáig is elhatoltak, sőt néhányan egész le a rónáig, Daya mocsaraihoz, melyekben pisztáciak és más gyönyörü lombozatu fák tenyésznek.

Dardentor ur mindent elragadtatással látott és nézett. Ifju barátait egész nap magával cipelte hol ide, hol oda. Pedig Marcel Lornans szivesebben maradt volna az Elissane-hölgyeknél, ha ráadásul mindjárt Déssirandellék is ott maradtak, de nem illett volna, hogy a megmentett és a megmentő egymástól elszakadjon. Következésképen Jean Taconnat sem távozhatott egy tapodtatra sem a perpignanitól. Csak Agathokles nem vett részt a kirándulásokban és nem mozdult egy percre sem a hölgyek mellől. Dardentor figyelmeztetését Désirandellék ugyanis nagyon szivükre vették. Az ő tanácsa volt, hogy Agathoklesnek a hölgyeknél kell maradnia. Hátha mégis egyszer nyilatkozik és Louisehoz való helyzetét tisztázza? Ritkán nyilik kölcsönös kimagyarázkodásra ilyen jó alkalom, ezt ki kell használni, szóval Agathoklesnek felsőbb rendelet folytán itt kellett maradni.

Hogy Agathokles tényleg nyilatkozott-e, azt este még senki sem tudta; de mikor Dardentor ur azt kérdezte Louise-től, vajjon jól kipihente-e magát és másnap folytathatják-e az utat, - Louise olyan arccal, melyben véghetetlen unalom tükröződik, azt felelte, hogy:

– Óh Dardentor ur! - egész nap egyebet se tettem, mint pihentem.

– Remélem, hogy Agathokles kellemesen szórakoztatta Louise kisasszonyt? Legalább zavartalanul cseveghettek. Lássa, ezt is nekem köszönteti.

– Ah! - tehát önnek köszönhetem Dardentor ur?

– Ugy van! Nekem volt az a szerencsés ötletem és remélem megörvendeztette önt.

– Óh, kérem, Dardentor ur!

Ez az „óh” és „kérem” ilyen különös hangsulyozása eleget bizonyitott és fényesen tanusitotta, milyen nagy örömet szerzett a fiatal leánynak. De a perpignani, ezzel meg nem elégedvén, addig faggatta Louiset, amig az bevallotta neki, hogy Agathoklest ki nem állhatja.

– Ördögbe is! - dörmögé elmenőben Dardentor ur. Ez a dolog tehát magától sehogysem se megy. No de még jóra fordulhat minden, mert hiszen az utolsó szó még nem hangzott el. Az efajta leányszivek mindig titkokkal teltek. Milyen okos is voltam, hogy sohase botlottam bele ezekbe a kedves, rejtelmes lényekbe.

Igy gondolkozott Dardentor ur és eszeágában sem volt, hogy esetleg Marcel Lornans okozta Louise nagy ellenszenvét Agathokles iránt.

Szerinte Agathokles korlátoltsága és esetlensége mindennek az oka.

Másnap reggel hét órakor Dayából tovább indultak.

Az emberek és állatok ujult erővel és kedvvel folytatták utjukat. Az időjárás is kedvezett. Bár hajnalban még ködös párák és felhők takarták el az eget, de csakhamar eloszlottak és szép, derüs égboltozat mosolygott rájuk. Esőtől nem kellett félni, mert az esőzés itt ritkaság; husz év alatt alig volt eső, ellentétben a többi algiri tartománynyal, hol, ha nem is a felhőkből, de hála számos patakjainak, a földből bugyog elő a viz.

Sebdon-Dayától, körülbelül hetvennégy kilométer távolságra van; ha az ember folyton a Ras-el-Matól El-Gorón Sebdonba és Dayatól Ras-el-Mébe vezető országuton marad, persze öt kilométernyi kerülőt tesz, de azt szivesen elviselik, mert kellemesebb is, mint az alfaföldeken keresztül és benszülöttek rétein átvágtatni. A vidék hegyes és nem nyujt annyi árnyékot, mint a délre fekvő sürü erdőség.

Dayatól az ut egyenesen Sebdon-ba visz.

Korai elindulás - és kissé gyorsabb meneteléssel a karaván estére El-Gor-ba érkezhetik. Ez ugyan hosszu és fáradságos ut volt - mert csak egyszer volt szabad megpihenniük, ezért azonban csak a lovak, tevék és öszvérek zugolódhattak volna - azok persze hallgattak. Igy azután a karaván szépen haladt az előbbi sorrendben. Gyönyörü hegyi patakokkal diszitett vidéken át, mint az Ain-Saba, Ain-Balviri, Ain-Sassa, valamennyi a Gued-Messoulen mellékfolyói mentén mindenütt; továbbá a berber, római és arab marabu város romjai mellett vonultak el. Két óra alatt husz kilométer utat tettek meg a turisták Ras-el-Ma-ig.

Ez tulajdonképen e Sidi-bel-Abbésig tervezett vasut-vonal egy kis állomása, s egyuttal a legdélibb fekvésü pontja a körutazásnak.

Most csak azt a hosszu kanyarulatot kellett megtenni, mely Ras-el-Má-ból El-Gor-ba visz: ez utóbbit azonban nem kell a hasonnevü állomással összetéveszteni, mely a vasut mentén van.

Itt csak rövid pihenőt tartottak. Sok munkás járt arra, ki Magenta állomásról jött; az ut kilencszázötven méter magasságba emelkedett.

Nemsokára ujra elindultak a négy hektár területü haeaiba-i erdőn át, melynek patakja ezt az erdőt a daya-itól elválasztja. Vize pedig Magentánál gyülemlik össze.

Féltizenkettőkor az erdő tulsó részén megállottak.

– Uraim, - mondá Derivas, minekutána Montanival tanácskozott, én azt javaslom, hogy ezen a helyen reggelizzünk.

– Pompás javaslat, főleg ha az embert erősen gyötri már az éhség, - jegyzé meg Jean Taconnat.

– Mi pedig már majd éhen halunk, tóditá meg Dardentor ur, - olyan üresnek érzem magam, mint egy kifujt tojás.

– Kristálytiszta hegyi patak is van a közelben, - szólt Lornans Marcel s ha a hölgyeknek tetszik ez a hely...

– Montani ajánlatát annál inkább el kell fogadnunk, - folytatá Derivas ur, - mivel 12-15 kilométer hosszu utunk, mindig csak alfa-földeken visz keresztül, ahol a legcsekélyebb árnyék sincsen.

– Jól van - felelt Dardentor, a dolog rendben van! Ami pedig a 12 kilométernyi napos utat illeti, attól hölgyeink meg ne ijedjenek, őket tökéletesen védi a kocsi ernyője, mi pedig ha bátran a szemébe nézünk a napnak, szégyenletében lesüti.

Letelepedtek s jóizüen falatoztak abból az élelemből, mit Dayá-ban némileg kiegészitettek, ugy, hogy Sebdonig el kellett annak tartani.

A karaván különféle tagjai most már kissé megbarátkoztak és bizalmasabb lábon álltak egymással; az egyetlen Eustache Oriental ur kivételével, ki még mindig visszahuzódott társaitól. Máskülönben a kirándulás kimenetelével mindenki meg volt elégedve és egekig magasztalták a vasuttársaságot, amely utasairól ily pompásan gondoskodott.

Lornans Marcel, különösen kitünt gyöngéd figyelmessége által. Dardentor ösztönszerüleg büszke volt reá, mintha tulajdon édes fia lett volna. Sőt, még szebb szinben is akarta feltüntetni, és szivből eredő hangon mondá:

– Ugyebár hölgyeim, okosan cselekedtem, mikor ezt a Marcel Lornanst...

– Az égő kocsi lobogó lángjaiból kimentettem, - egészité ki e pompás mondatot talpraesetten Jean Taconnat.

– Helyes! helyes! - kiáltott Dardentor ur, csakhogy ezt a pompásan hangzó szép mondatot én szerkesztettem. Nemde? Meg vagy vele elégedve, Patrice?

– Igazán szépen hangzik, - felelé Patrice mosolyogva, - s ha uram mindig ilyen akadémikus kifejezésekkel...

– Igyunk, igyunk, uraim! - vágott közbe Clovis Dardentor, poharát magasra emelve - a hölgyek egészségére és a magunkéra is.

Talán mondanunk sem kell, hogy Désirandelle ur és asszony Marcel Lornanst, kiállhatatlan piperkőc és unalmas fiatal embernek tartották és szándékuk az volt, hogy mindezeket és még sok mást Dardentor orra alá fogják kenni, ámbár az ugyancsak nehéz volt, tekintve a perpignani őszinte nyilt és vidám jellemét.

Félegykor az összes edényeket ujra felrakták a kocsira, s éppen indulni akartak, mikor valaki a társaságból észrevette, hogy Oriental ur hiányzik.

– Nem látom Oriental urat! Hová lett? - kérdi Derivas.

Senki sem tudott erről felvilágositást adni, bár szokott pontosságával és kiváló étvágygyal résztvett az étkezésben.

– Mi történhetett vele? - kérdezték egymástól.

– Oriental ur! hé, Oriental ur, - kiáltá hatalmas hanggal Dardentor ur, - hová lett a csillagvizsgáló, az elválaszthatatlan távcsövével?

Sehonnan semmi felelet.

– De csak nem hagyhatjuk cserben ezt az urat, - mondá Elissane asszony.

Persze, hogy nem hagyják, mindnyájan keresésére indultak s végre az erdő szélén megpillantották a csillagászt, a mint távcsövét észak-nyugatnak szegezte.

– Ne háborgassuk őt - inté Dardentor ur a társaságot - mert ép most tanulmányozza a láthatárt, s higyjék el, hogy még nagy hasznunkra lehet ez a furcsa különc. Már csak azért is, mert a nap állását meg tudja határozni, s fia netalán vezetőnk eltévesztené az utat, ő helyes irányba terelné vissza.

– Igen! az éléskamrába, - veté közbe Jean Taconnat.

– Ugy van!

A Queled Balaghi azon részét, hol turistáink haladtak, számos alfa föld szegélyezte. Az ut ezért igen szük volt s az egész menetnek libasorban kellett előretörtetnie.

Izzó parázsként sütöttek a nap sugarai, s a forró levegő ólomsulylyal nehezedett az emberekre. A kocsik ablakredőnyeit leeresztették.

Ha Lornans Marcel valaha szidta a nap sugarait, ugy az ma volt, mert hisz a lebocsátott ablakredőnyök megfosztották őt Louise Elissane bájos arcának látásától. Clovis Dardentor tevéjének két pupjai közt ülve, bár egészen ugy festett, mint egy beduin és Mohamed igazhivő fia, legnagyobb boszuságára egy izzadság mirigyeinek nagy kárára, nem birta a napot szemérmetes szemlesütésre birni; homlokáról csak ugy patakzott a verejték, alig győzte törülgetni. Sajnálta, hogy nem volt a fején arab tabaurka, mely kissé megvédte volna az aszaló hőségtől.

– Ezer ördög! De kellemetlen ez az ide-oda mászkáló kályha a láthatáron, hiszen ugy tüzel, hogy leégeti az embernek a kobakját a válláról.

– A fejét, ha megengedi, Dardentor ur! - javitá ki Patrice.

Északnyugotra az Ourgla erdős csucsai emelkedtek, délen pedig a fensikok hatalmas hegylánca huzódott. Három órakor a karaván gyönyörü erdőbe ért és az örökzöld hatalmas tölgyek dus lombozata alatt friss éltető levegőt és hüvös árnyékot talált.

Messzetájt nem lehet olyan szép és nagy erdőt találni, mint az ourglait. Hetvenöt hektár a területe. Az országut körülbelül tizenkét kilométernyi darabon szeli át. Mivel az országut széles volt, turistáink ujra csoportosulhattak. A kocsik függönyeit félrehuzták és a két lovas ügetve közeledett a hölgyekhez. A két fiatal ember tréfás enyelgéssel mulattatta a hölgyeket. Clovis Dardentor pedig egyre dicsérte Marcelt, Désirandelle nagy boszuságára.

– Nohát, kedves barátaim, ki volt az a derék férfiu, ki nektek ezt az élvezetes utazást ajánlotta, - kezdé lelkesedéssel Dardentor ur. - Meg vannak elégedve Elissane asszony és Louise kisasszony? Hát nem volt érdemes egyszer kimozdulni a régi vasuti házból? Mondják, nem gyönyörübb ez az erdő, mint Orán utcái?... Lehet-e az Oudinot-boulevardot vagy a Létang-fasort ezzel összehasonlitani? Nem! ezt igazán nem lehetett, annál kevésbbé, mert egy majomsereg ágról-ágra ugrálva, arcfintoritás között, a karaván kisérőjéül szegődött. Hogy ügyességét mutathassa, meg talán hogy a társaságot mulattassa, Dardentor ur az egyiket célba vette. Mivel azonban a többiek ezt látva, bizonyára utánozták volna és a vége általános majom-mészárlás lett volna, a hölgyek egyhangulag ezt semmikép se akarták megengedni s Louise kisasszony a kis algiri majmoknak kegyelméért esedezett. Kérésének pedig ki tudott volna ellentállani?!

– Különben is, Dardentor ur, - susogta Jean Taconnat, lován magasra emelkedve, - ha majomra céloz, kimélje Agathoklest!

– Ejnye, ejnye, Jean ur! Ön gunyolja ezt a valójában egészen jó fiut! Ez igazán sem igazságos, sem kedélyes dolog!

Midőn azonban tekintete Désirandellék egyetlen magzatjára esett, kit ugyanebben a pillanatban az öszvér szépen letetett a porba, halkan mégis hozzá tette:

– Különben egy majom nem gurult volna le ilyen zsákmódra!

– Igaza van! - válaszolá Jean - s minden négylábu állattól bocsánatot kérek előbbi hasonlatomért.

Ha El-Gort még az éj beállta előtt akarták elérni, akkor ugyancsak futniok kellett.

Az állatokat hát gyorsabb ügetésre nógatták, mi ugyancsak sok ide-oda lökdöséssel járt. Az ut alfa-ültetvényesek és favágók számára ugyan meglehetős jó volt, de bizony a kéjutazó karavánnak nem nagyon izlett a kátyus hepe-hupa; a kocsik nyomoruságosan döcögtek és a lovasok majd kilendültek a nyeregből; de mindnyájuknak oly jó kedvük volt, hogy eszükbe se jutott ezért zugolódni.

A hölgyek azonban nagyon vágyódtak biztos hajlék után; mindenképen siettették az utazást, hogy éjszakára El-Gor-ban lehessenek. Nem igen örvendtek a kilátásnak, hogy éjjel vonuljanak erdőn át. Ha csak majmokkal és gazellákkal találkoznának, ez igen szórakoztató lett volna, de most időről-időre máris gyanus orditás hallatszott, hát még ha a barlangok is kiküldik lakóikat az éjjeli sötétbe...

– Hölgyeim, - kezdé Clovis Dardentor, - ne ijedjenek olyasmitől, amitől nem érdemes. Ha az éj itt lepne meg minket az erdő belsejében, az fatális dolog lenne, de azon esetben is önöknek a kocsikban csinálnánk nyughelyet, mi férfiak pedig egyszer meghálnánk a szabad ég alatt. Megvagyok róla győződve, hogy ön, Louise kisasszony, nem félne...

– Addig, mig ön a közelemben van, Dardentor ur, semmitől se félek.

– Ime, hallják? Hozzám, Dardentorhoz van csak bizalma a kedves gyermeknek, és méltán!

– Bármily bizalommal viseltessünk is ön iránt, Dardentor ur, mégis jobban szeretem, ha a bizalmat nem kellene próbára tennünk. - Ezeket a szavakat Désirandelle asszony, urának teljes megelégedésére, nagyon száraz és hideg hangon mondta.

– Ne tartsanak semmitől, hölgyeim! - szólalt meg most Marcel Lornans, - szükség esetén Dardentor ur mindnyájunkra számithat, készen állunk védelmükre, még életünk árán is...

– Szép kilátások! - felelé Désirandelle ur, - ha azután a mi életünkre is rákerül a sor...

– De logikus gondolat, öreg barátom, - felelé Dardentor, - bár igazán nem tudnám, hogy miféle veszély fenyegethetne?

– Ha más nem, hát utonállók támadása is veszélyeztethet, - mondá Désirandelle asszony.

– Oh, e tekintetben egészen nyugodtak lehetünk, - jegyzé meg Derivas megnyugtatólag.

– Honnan tudja oly biztosan? - folytatá Désirandelle asszony, ki semmikép se akart tágitani, - és a fenevadak, melyek éjszaka az erdőben csatangolnak...

– Azoktól még amugy sem kell félni, - erősitgette Dardentor ur. - A tábor négy sarkára őrszemet állitunk, kik egész éjjel s a nap keltéig tüzet élesztenek. Agathokles kezébe nyomjuk bastibelza puskáját és odaállitjuk...

– Kérem, kérem, tessék csak Agathoklest otthagyni, ahol van! - ijedezett Agathokles mamája.

– Azt se bánom! Marcel és Jean urak majd megállják helyüket emberül...

– Megengedem és elhiszem, - felelé Elissane asszony, - de mégis csak legjobb, ha éjjelre El-Gorba érkezünk.

– Előre hát lovasok, öszvéresek és tevések! - adta ki a parancsot Dardentor ur, - eszetek a lábatokba szálljon.

– No, ez az ember sohase tudja mondókáját tisztességesen kifejezni, - méltatlankodott Patrice magában.

Mérgében lovagló ostorával nagyot huzott az ártatlan öszvérre, amit bizonyosan inkább gazdájának szánt volna.

A karaván meglehetős gyorsasággal ügetett előre s hat óra tájban az ourglari erdő ellenkező oldalán pihentek meg egy kicsit. Innen már csak öt-hat kilométer távolság volt El-Gorig, hová éjszaka beállta előtt okvetlenül el kellett érniök. E helyen, egy elég mély folyón, kellett átgázolni. A folyó széles is volt, azonkivül hogy a gát kinyitása miatt a medence vizzel jól meg is duzzadt.

Eddig a karaván csak kis patakocskákon ment át, azok vize alig érte a kocsijuk tengelyét, most pedig nyolcvan-kilencven centiméter mély lehetett a viz, ami azonban a vezetőt éppenséggel nem hozta zavarba. Montani tehát kikeresett egy kevésbbé meredek helyet, honnan a lovasok és kocsik kényelmesebben érhettek a Qued közepéig; s miután a viz nem ért föl az ülőhelyekig, a bennülők számithattak volna arra, hogy a folyó körülbelül tiz méternyire levő partját minden veszély nélkül elérhetik.

A vezető elől lovagolt, utána Derivas és Dardentor következett; utóbbi ugy festett a hatalmas teve hátán, mint aki a helyzet magaslatán érzi magát. A vizözön előtti időnek valamely csodaszörnye! A hölgyek kocsijának két oldalán jobbról Jean Taconnat, balról pedig Marcel Lornans nyargaltak, aztán jött a többi turistákkal megrakott kocsi, a karaván sorát teherszállitó kocsi zárta be.

Agathokles, mamája határozott kivánságára, leszállt öszvére hátáról és a kocsiban foglalt helyet. Désirandelle asszony nem akarta kedves fiát kedve ellenére a „Sad” vizében megfüröszteni, ha netalán a szeszélyes öszvér le találná rázni a hátáról.

Mindeddig a Montani által jelzett irányban minden baj nélkül haladtak. S bár a kocsik mind mélyebben sülyedtek, azért még sem tarthattak veszedelemtől, mert a viz sehol se ért a lovak szügyéig. A lóháton ülők kissé emelgették lábaikat, de Dardentor urnak és a vezetőnek, kik tevén ültek, nem volt erre szükségük.

Körülbelül az ut közepéig értek, mikor valaki elsikoltotta magát.

Elissane Louise sikoltott, mikor látta, hogy Jean Taconnat lovastól elmerül a vizben.

A gázlótól jobbra öt-hat méteres mélység volt, mit a vezető ugy került el, hogy kissé balra tartott, ebbe a mélységbe botlott Jean Taconnat lova.

Jó uszó létére Jean csakhamar kimászott volna a bajból, csakhogy lába a kengyelbe akadt, mert hirtelen meglepetésében nem maradt ideje, hogy kiszabaditsa magát, odaszorult tehát a ló oldalára, kétségbeesetten kapálózva, a ló oldaláról lefordult.

Abban a pillanatban, hogy Jean elmerült a habokban, Marcel villámsebesen visszarántotta a saját lovát.

Jean! kiáltá Jean!...

Nem törődve azzal, hogy nem tud uszni, saját élete árán is Jean segitségére akart sietni, közben azonban már más valaki megelőzte. Ez a valaki Clovis Dardentor volt.

Zerbani-ját levetve a perpignani tevéje hátáról egyenesen a vizbe ugrott s alábukott a mélységbe.

Mozdulatlanul, szinte megdermedve a rémülettől, visszafojtott lélekzettel leste mindenki a bátor életmentőt.

Vajjon nem becsülte-e tul az erejét, hogy majd egy helyett két élet esik áldozatul?...

Néhány másodperc mulva Dardentor ur ismét felszinre bukkant, magával hozta az elalélt Jeant, kit sikerült a kengyelvasból kiszabaditani.

Egyik karjával a gallérjánál fogva tartotta és emelte a fuldokló fejét a viz felé, másik karjával pedig a sekélyesebb hely felé uszott.

Kis idő mulva a karaván szerencsésen átjutott a másik partra.

Mindenki a fiatal emberhez sietett, ki csakhamar visszanyerte eszméletét, Clovis Dardentor meg ugy rázta magát, mint az ázott uj-fundlandi.

Jean Taconnat most jött csak tudatára annak, hogy mi is történt vele és hogy kinek köszönheti életét; Dardentor felé nyujtotta kezét, ahelyett azonban, hogy megköszönte volna önfeláldozását, csak annyit mondott:

– „Ez az én szerencsétlenségem.”

Marcel Lornanson kivül senki sem értette e szavak jelentőségét.

Patrice száraz ruhát keritett a táskákból és Dardentor, valamint Jean Taconnat egy bokor sürüje mögött tetőtől-talpig átöltözött.

Rövid pihenés után a karaván tovább indult és félkilenckor este szerencsésen El-Gorba ért.