Az algiri vasuttársaság körutazási hirdetései osztatlan örömet szereztek az oráni turistáknak. A 650 kilométeres ut, melyet részben vasuton, részben más közlekedési eszközökkel kell megtenni, nagyon tetszett a közönségnek.

Tulajdonkép csak szép, hosszu séta az egész, melyet bárki megtehet májustól októberig, mikor nagy viharok nincsenek.

Ez a körutazás semmiben sem hasonlitott a Stangen és Riesel-féle olcsó társasutazásokhoz. Ott az ember meghatározott szabályokhoz van kötve, melyektől el nem térhet, miáltal sokszor nagyon terhessé válik az utazás. Patrice tehát nagyon tévedett. A most tervbe vett utazásokon kényszerről, kényelmetlenségről szó sem lehetett. Kiki akkor utazhatott, mikor jól esett, utközben ott időzhetett, ahol tetszett. Épen ezért május 10-én induló vonatnak körülbelül 30 utasa volt.

Nagyon célszerü volt az utvonal megállapitása is. Oránnak három alprefekturája van, (Mostaganem, Ilemeceu és Mascara) a vonat kettőn halad keresztül. Az öt katonai kerülés Mostaganem, Saida, Orán, Mascara és Sidi-bel-Abbés közül csak hármat érintett. Ezen a területen belül, amelyet keleten az algiri departement, nyugaton Marokko, délen a Sakara, északon a Földközi tenger övez, a tartomány pompás, meglepő és változatos képeket nyujt, u. m. emitt ezer méternél magasabb hegyeket, ott kereken négyszázezer hektárnyi kiterjedésü erdők, majd tavak és folyók, mint pl. a Macta, a Habra, a Chelif, a Mehena, a Sig stb. Ha a karaván nem is kereshette fel mind e helyeket, a terv szerint a legszebbeket mégis meglátogathatta.

Ez alkalommal Dardentor Clovis nem késett le a vonatról, mint nemrégiben a gőzhajóról. Jóval a vonat indulása előtt beállitott a pályaudvarra. Kötelességét teljesitette, midőn mint az egész utazás kezdeményezője, pontosságával is jó példát adott.

Előkelő nyugalommal és némán állott Patrice gazdája közelében, hogy podgyászukat feladhassa. Nem volt sok, csak a legszükségesebb holmikat vitték magukkal.

Az óra már félkilencet mutatott, kilenc óra öt perckor indult a vonat.

– Nos, - kiáltá Clovis Dardentor, - hol vannak a többiek? Nem fogja a mi „Smala”-nk idedugni az orrát?

Patrice a benszülöttek e pórias kifejezését nem méltatta figyelemre, csupán jelentette, hogy lát egy kis társaságot a pályaudvar felé közeledni.

A Désirandelle család volt, Elissane asszonynyal és leányával.

Dardentor ur nagyon szivélyesen üdvözölte őket. Igen boldog volt, hogy franciaországi régi és afrikai uj barátai olyan szeretetreméltóan fogadták ajánlatát.

Szerinte kitörülhetetlen emlékekkel fognak az utról visszatérni. Elissane asszonyt ma kitünő szinben találta, Luise kisasszony különösen bájos volt turista ruhájában.

Dardentor ur mindent elintéz, csak bizzák reá, ő megveszi a jegyeket is, majd azután elszámolnak. A podgyásznak Patrice viseli gondját.

Dardentor ur széles jó kedvében volt.

Miután a két család Patricera bizta podgyászát, Dardentor ur felkérte a hölgyeket, hogy - mig ő és Désirandelle a jegypénztárhoz mennek, - a váróteremben foglaljanak helyet. A pénztárnál mintegy husz utas állott, türelmetlenül várva a jegyek kiadását, és ime kit mást pillantott meg Dardentor ur, mint a montelemári asztronómiai társulat elnökét, Eustache Oriental urat, válláról lelógó szijjas távcsövével.

– Hát ezt a fura alakot is csábitotta a tizennégy napi utazás?!

– Hogyan, mormogá Dardentor ur, hát ez is velünk jön?

– No, lesz rá gondom, hogy ne ő foglalja el a legjobb helyet és halássza el orrunk elől a legjobb falatot! Az ördögbe is... a hölgyeké az elsőség!...

Midőn Oriental ur és Clovis Dardentor meglátták egymást, könyedén köszöntek. Dardentor ezután átvette az önmaga és társai számára szóló elsőosztályu jegyeket, mig Patricenek másodosztályu jegyet váltott, ki bizonnyal be nem ült volna harmadik osztályu kocsiba.

Nemsokára megszólalt a csöngettyü; a váróterem ajtai megnyiltak, a közönség a perronra özönlött. A mozdony a kazánjában felhalmozódott gőz tulfeszültsége miatt zugott és remegett s felesleges ereje a biztonsági szelepeken éles sustorgással tódult ki. Az Orán-Algir közötti vonalon nagyon sok az utas. A vonat hat személyszállitó kocsiból áll. Turistáink csak Perregauxig mennek, itt átszállnak a saidai vonalra.

Hat személy alig talál egy fülkében helyet, kivált ha sok az utas; Dardentor urnak azonban sikerült kis társaságát egy üres szakaszban elhelyeznie, persze két frank borravaló ellenében. Még két utas szállt be és a kocsi megtelt. A három hölgy a hátulsó, a három ur pedig az elülső padban foglalt helyet.

Clovis Dardentor és Luise Elissane szembe kerültek egymással.

Oriental Eustache ur nem mutatkozott, nem is törődött senki a furcsa emberkével. Alighanem az első kocsiba szállt és utközben majd csak látható lesz, amint távcsövén át kitekint az ablakon.

Az utasok első állomása, hol hosszasabban időztek, St. Denis du Sig, mintegy hetven kilométerre lehet.

Kilenc óra öt perckor éleshangu sip jelzi az indulást. A szakaszok ajtai becsapódnak, a kalauz ráforditja a reteszekre a zárt, s a vonat lassan-lassan elhagyja a pályaudvart.

Orán utolsó háza egy kórház, közelében a temető. E kettő együtt nem valami kellemes látványt nyujt. Balról néhány ácstelep; de azt elhagyva, máris a legszebb tájkép gyönyörködteti a szemet.

A maguk helyeről jól élvezhették Dardentor ur és bájos vizávija a pompás kilátást. Hat kilométerrel odább, honnan Marsellisce felé ágazik el a vonat, van Senia állomás. A helység az állomástól igen messze van s még a legélesebb szem sem láthatja. Balra felcsillan a Sebgha nevü sóstó tükre, mely kilencvenkét méterrel magasabban fekszik a Földközi tengernél.

Saroküléseikből Clovis Dardentor és Elissane Louise nem igen láthatták a tavat. Bármily nagy is a tó területe, vizben szegény, mert a forró nyári hónapokban a vizállás csekély, a tó kiszárad. Jean Taconnat bizonyára megvető tekintettel sujtotta volna.

Eddig a vonat délkeletnek robogott, most keletre fordult, Tlélat felé.

Dardentor ur elővette összehajtható vászontérképét és azon tanulmányozta az utirányt. Praktikus ember lévén, mindenről gondoskodott.

– Itt van ni az az utvonal, - magyarázgatá társainak, - mely Sidi-bel-Abbés-ig vezet, onnan elágazik és ezen az uton fogunk visszatérni.

– Hát nem Tlemernig megy ez a vonat? - kérdé Désirandelle ur.

– Jelenleg még nincs kiépitve, most csak Bonkhafenesig visz.

– Ejnye be kár, - mondá Elissane asszony, - legalább most egyenesen...

– Szent ég, - kiáltá Dardentor, - mi lenne akkor karaván utunkból? A kocsiból vajmi keveset látunk és legfeljebb elolvadnánk a nagy hőségben. Én alig várom, hogy Saidba érjünk. Ugy-e igazam van, Louise kisasszony?

A fiatal leány persze Dardentor ur véleményén volt.

Tlelatból a vonat egyenesen keletnek tart, átveszi a Sigbe ömlő zuhogó Qued-patakot. Ezután Saint-Denis felé robog, keresztezi a Macta folyót, mely Azram és Montaganem között levő öbölbe szakad.

Tizenegy óra néhány perckor megérkeznek Saint-Denisbe; az utasok nagy része itt kiszáll.

Dardentor ur programmja szerint itt egy napot és egy éjet kell tölteniök; másnap délelőtt tiz órakor folytatják utjokat. Társai reábizták a vezető szerepét, az ő elve pedig ez volt: „transire videndo” és ehhez kellett mindnyájunknak alkalmazkodni.

A derék perpignani elsőnek ugrott le a kocsiról és szentül meg volt győződve, hogy Agathokles is sietni fog, hogy Louisenak a kiszállásnál kezét nyujtsa. Ámde a mafla fiut Louise kisasszony megelőzte és Dardentor ur segitségével, könnyedén kiugrott a hajóból. A mafla fiu örökre eljátszotta kisded játékait.

– Ah! - kiáltá Louise halk sikolylyal, miközben körülnézett.

– Valami baja történt, kisasszony? - kérdé Clovis Dardentor.

– Oh! nem... nem!... köszönöm uram, de... én azt hittem... hogy...

– Mit hit kisasszony?....

– Hogy Lornans és Taconnat urak nem utaznak velünk.

– Ők! - kiáltá Dardentor csodálkozva.

Hatalmas ugrással barátai mellett termett, karjaiba zárva őket, mig a fiatal emberek Elissane asszonyt és leányát üdvözölték.

– Önök?... Önök?... - ismételte Dardentor.

– Igen, csakugyan mi vagyunk, bizonyitgatá Jean Taconnat.

– És mi van az ezredessel?

– Ugy gondoltuk, várhat még tizennégy napig, addig felhasználhatjuk az alkalmat...

– Hogy ilyen pompás körutat tehessünk, - egészité ki Jean Taconnat.

– Ah! kitünő gondolat volt, - örvendezett Dardentor ur, - mindnyájunk nagy örömére szolgál.

Mindnyájunk? Ezzel talán sokat mondott Dardentor ur, mert Louiset kivéve, Elissanené asszony és a Désirandelle család bizonyára máskép gondolkozott.

Az általános üdvözlés hideg és kimért volt. Dardentor nem is sejtette, hogy fiatal barátai velük tartanak, tehát annál jobban ujjongott látásukon.

– Hiszen ez egy valóságos szerencse, - örvendezett Dardentor.

– A vonat már indulóban volt, mikor az állomásra értünk, sok fáradságomba került, mig Marcelt rábeszéltem... bár neki is sok baja volt velem... az utolsó percig nem tudtunk határozni, ugy, hogy majdnem lekéstük a vonatot...

Szóval Dardentor ur és kis társasága most Saint-Denis du Sigben volt. A két ifjunak a világért sem akarta megengedni, hogy különváljanak. Ők most mindnyájan együtt maradnak, keresnek jó vendéglőt, hol kényelmesen megpihenhetnek és jól étkezhetnek. A fiatal emberek megjelenése azonban a társaság egynémely tagjának határozottan nem tetszett.

Nyilvánvaló, gondolta Jean Taconnat, hogy ez a derék „pyreneusi” atyai szerettel viseltetik irántunk.

Ha a turisták négy nappal előbb érkeztek volna Saint-Denis du Sigbe, több mint ezer arabot találnak itt. Vasárnap tudniillik vásár volt, de szállást akkor bezzeg nem kaptak volna. A kis mezővárosnak mintegy hatezer lakosa közül egyötöde zsidó, négyezer pedig külföldi.

Hála Dardentor ur pompás kedélyének, a reggelit jó kedvvel, sőt kissé tulságos vigan költötték el. A két párizsi kissé tartózkodó volt; hivatlanul csöppentek a társaságba és csak lassanként akartak tért hóditani.

– Ejnye, fiatal barátaim, nem ismerek önökre! Egészen megváltoztak, talán az utazás vette el jókedvüket? - kérdé Clovis Dardentor.

– A mi korunkhoz az már nem illik, nem vagyunk oly fiatalok, mint ön, incselkedett Jean Taconnat.

– Óh, milyen kópék ezek! De most jut eszembe, hogy Oriental urat még nem volt szerencsénk itt látni.

– Hát az a bolygó hollandus is velünk jött? - kérdé Marcel Lornans.

– Persze! Csakhogy valószinüleg tovább utazott Saidba.

– Teringettét, azt ugyan okosan cselekedte, mert ez a nagybélü menetközben felhabzsol jó egypár sáskarajt előlünk!

Reggeli után a városka megtekintését tervezték, volt erre elég idejük, mert csak másnap kilenc órakor kellett tovább menniök. Az algiri mezővárosok nagyon hasonlók, igy hát nem sok látnivaló akadt. Néhány csinos utca, szabályozott sétatér, buja növényzet, különösen pompás platánok.

Mindezeknél sokkal szebb Saint-Denis du Sig bájos környéke, mely valóban meglepte a turistákat. Dardentor ur figyelmeztette társait a gazdag termékeny szántóföldekre, a hegyoldalokat boritó szőlőkre, melyek ugy övezték a várost, mint valami várfal. Csakhogy a két anyának máson járt most az esze, az ifjak is egyebütt kalandoztak, igy hát a városka környékbeli szépségeit csakis Dardentor ur méltatta.

A délutáni sétának gyönyörü idő kedvezett. A város tulsó oldalán, a Sig folyó partján a gátig haladtak, amely mintegy négy kilométernyi hosszban tizennégy millió köbméter vizet duzzaszt, mit az ültetvényes telepek öntözésére használnak. E gát már több izben átszakadt s a szakadás a jövőben alighanem ismétlődik, bár mérnökök ügyelnek reá s ha nekik hinni lehet, igen, ha szakvéleményük megbizható, ugy hasonló veszélytől többé nem tarthatnak...

A kissé hosszu ut alatt természetesen elfáradtak és midőn Clovis Dardentor még néhány órát igénylő sétát emlegetett, Elissane asszony és a férjéhez csatlakozó Désirandellené elváltak.

Louisenak, Agathokles társaságában, a szállóba kellett őket kisérni. A leánynézőnek mily kitünő alkalom kinálkozott kezét, akár mind a kettőt felajánlania, ha... természetesen csak hasonlattal élve, - nincsenek amputálva.

Bár Marcel Lornans és Jean Taconnat legszivesebben szinte a hölgyekhez szegődtek volna, kényszerüségből Dardentor urat követték.

Ez már előre is ment, hogy a nyolc kilométernyire levő farmot, az 1844-ben keletkezett Union du Siget meglátogassa. Szerencsére az odavezető utat öszvérháton fáradtság nélkül és elég gyorsan bejárhatták. Midőn azután a gazdag és kedves tájon át odább lovagoltak, Jean Taconnat magában ezt mondá:

– Kétségbeejtő!... Körülbelül hatvan esztendő előtt még Orán tartomány birtokáért harcoltak itt... talán akkor megadatott volna nékem...

De a mentésre alkalom csak nem kinálkozott s mindhárman visszatértek a szállóba estebédre. Nem maradtak sokáig együtt s már kilenc óra körül mindnyájan szobájaikba vonultak vissza. Agathokles, ki sohsem álmodott, nem álmodott Louiseról sem és Louise, kinek szendergésébe kellemes álomképek szövődtek, viszont nem álmodott Agathoklesről...

A következő nap reggel hétkor Patrice az ajtókon halkan kopogott. Mindenki engedelmeskedett a pontos inas figyelmeztető jeladásának, kiki gusztusa szerint kávét vagy csokoládét ivott, azután kifizették a számláikat s gyalog a pályaudvarra mentek.

Dardentor ur és társainak ez alkalommal végre egy egész fülke állott rendelkezésére, csakhogy utjok aznap igen rövid volt, Saint-Denis du Sigtől Perregouxig terjedt a kedvező körülményt tehát nem élvezhették teljes odaadással.

Saint-Denistől tizenhét kilométernyire Mocta-Duoz nevü s európaiaktól lakott falu után - hol csak néhány percig állt a vonat - öt kilométerre Perregauxben célhoz értek.

Az igénytelen Peregauxnak háromezer lakosa van, ebből ezerhatszáz a benszülöttek száma; a falu a Hobra által öntözött harminchatezer hektárnyi rendkivül termékeny sikság közepén áll. Itt kereszteződnek az orán-algiri s az Arzen - az északi partvidék egyik kikötője - Saida közötti vasutvonalak. Az utóbbi a kiterjedt alfaföldek között északról délre fut s idővel egészen a marokkói határig, Ain-Safraig kiépitik.

A turisták tehát e kis állomáson átszálltak s csak huszonegy kilométerrel odébb, Créve-Coeux-ben állott meg vonatjuk.

Ugyanis Moscora az arzen-saidai vonaltól balra fekszik. Jean Taconnat, akinek valósággal égett a talpa alatt, az arondissement e főhelyét meg sem akarta tekinteni. Mivel pedig ez az utiprogramm egyik pontja gyanánt szerepelt, Clovis Dardentor ugyancsak erélyesen tiltakozott mindennemü kihagyás ellen. A faluig terjedő husz kilométernyi utat, a kirándulók kényelmére, az állomás közelében talált társaskocsikon tették meg.

Dardentorék egy omnibuszon is elfértek s a gyakran gonosz tréfát üző sors akarata folytán Marcel Lornans Elissane Louise mellé került. Husz kilométernyi utat még soha senki sem talált oly rövidnek, mint Lornans. Pedig a kocsi a százharmincöt méteres kapaszkodón ugyancsak csigalassusággal haladt.

De akár rövid, akár hosszu volt az ut, félnégyre mégis csak végére jártak. Az utiterv szerint május 11-ének délutánját és a reákövetkező éjjel itt voltak eltöltendők, Saida felé tehát csak másnap kellett tovább utazniok.

– Miért nem megyünk a ma éjjeli vonattal? - kérdé Elissane asszony.

– Asszonyom, - felelé Dardentor, - ezt nem kivánhatja komolyan s ha igen és én gyengeségből beleegyeznék, ugy teljes életében szemrehányást tenne nékem...

– Anyám, - kérdé erre Louise nevetve, - képes volnál erre?

– Bizony méltán, - tette hozzá Marcel Lornans, akinek Louise közbevetett pártfogása igen jól esett.

– Ugy van, a szemrehányás jogos volna, - folytatta Dardentor ur, mert Moscara Algéria legszebb városai közé tartozik s a reáforditott idő nem vész kárba. A hóhér kössön fel, ha...

– Hm, - köhintett közbe Patrice.

– Mi bajod, náthás vagy? - kérdezte gazdája.

– Nem, csak a hóhér figyelmét akartam nagyságodról elterelni...

– Tökfilkó!

A kis társaság tehát, mint annyi más parancsnak, most is engedelmesen követte a vezetőt.

Moscara erőditett város. Az Atlas előhegyeinek déli oldalán, a Chareb-er-Kih lábánál fekszik s az eghrisi tágas rónát uralja. E helyütt három vizzuhatag egyesül, ugy, mint a Qued-Toudman, az Ain-Beida s a Benn Arrach. Még 1835-ben az orleánsi herceg s Clausel marsall hóditották meg, nemsokára azonban feladták s csak 1841-ben Bugeand és Lamoriciére tábornokok szerezték ujból vissza.

A kirándulók még ebéd előtt meggyőződhettek, hogy Dardentor ur bizony nem tulozott. Moscara gyönyörüen fekszik két halmon, melyek között a Qued-Toudman kanyarog. A társaság mind az öt városnegyedet bebarangolta, közülök négyet fákkal szegélyezett utak határolnak. A városnak ebben az erőditett részében hat kapuja, tiz tornya és nyolc bástyája van.

A gyakorlótéren a sétálók megpihentek.

– Micsoda látvány! - kiáltott Dardentor ur, amint szétterjesztett lábakkal és égnek emelt karokkal egy háromszáz esztendős fának támaszkodott.

– Már maga ez a fa is egy valóságos erdő, - vélte Marcel.

A fejszétől megkimélt több évszázados szederfa volt ez, amely bizonyára sokat regélhetett volna az elmult idők eseményeiről.

Clovis Dardentor egy levelet akart emlékül róla leszakitani.

– A földi paradicsom első ruhadarabja, - jegyezte meg pajkosan Jean Taconnat.

– Még hozzá varrat nélküli! - toldotta hozzá Dardentor ur.

Kitünő és bőséges ebéd a társaság minden tagját ujból felfrissitette.

A középtengeri finom és elismert kitünő mascarai bornak alaposan nekiláttak. Azután, az előző estéhez hasonlóan, a hölgyek korán visszavonultak. Másnap már nem kellett pirkadáskor felkelniök s igy a két Désirandelle sokáig alhatott. A reggelire bizonyára idejében ott lesznek. A délutánt a város nevezetesebb épületeinek megtekintésére szánták.

Ennek következtében a következő reggel, nyolc óra körül, csak a három elválhatatlan bolyongott a kereskedelmi városnegyedben. A hajdani perpignani kádármestert az ipar és kereskedelem vonzotta ide. Marcel Lornans nagy fájdalmára - aki az olaj és őrlőmalmokért, valamint a benszülöttek gyáraiért meglehetősen lanyhán lelkesedett, - a pajkos, hizelgő Jean Taconnat biztatta e látogatásra az egykori kádárt. Hej, bárcsak Elissane kisasszony is Dardentor ur atyai jóindulatára volna bizva! De hát ő nem volt itt, sőt ilyen időtájt talán még ébren sem volt.

E negyed utcáiban járkálva, Dardentor ur ismét vásárolgatott többek között egy pár „Zerdanis” néven ismert fekete burnuszt, amiket ő alkalmilag teljesen az északafrikai arabusok módjára viselt.

Déltájban ismét találkozott az egész társaság s most már együtt mentek a város három mecsetjének megtekintésére. Ezek közül az első, Ain-Beida, 1761-ben épült s ebben hirdette egykor Abd el Kader a szent háborut. A másodikat templommá (tehát lelki táplálék helyévé) alakitották át, a harmadik pedig mostan gabonaraktárul szolgál, azaz Jean Taconnat-t idézve, a testi táplálék temploma volt. A Gambetta-téren fehér márványmedencéjü szökőkut megtekintése után a „Ceylik”-et, egy arab stilusban épült palotát, a mór izlésben tartott arabus hivatalt, majd végül a Qued-Toudman szakadékáig lenyuló közkertet keresték föl, amelyben gyönyörü faiskolák és ültetvények, továbbá olaj- és fügefák diszlettek. Ezek gyümölcsét az arabusok egy különös fajta ehető tészta készitésére használják. Ebből a tésztából Dardentor ur ebédre egész cipót tálaltatott fel, amelyet még Jean Taconnat is kitünőnek talált.

Nyolc óra körül a társaskocsi előző napi utasait ismét elszállitotta Moscarából. Most azonban nem Créve-Coeurön, hanem az eghrisi szőlejéről hires sikságon át, Tizi állomás felé vette utját.

A vonat tizenegy órakor indult. Habár Dardentor ur ez alkalommal sem fukarkodott a borravalókkal, a társaság még sem maradhatott együtt.

A négy kocsiból álló vonat zsufolásig megtelt, következésképpen Désirandelle és Elissane asszonyok, valamint leánya csak a hölgyszakaszban kaphattak helyet, ahol azonban már néhány öreg asszony tartózkodott. Désirandelle ur minden áron közéjük akart furakodni, de a két ellenszenves matróna ellenszegülése folytán kisérlete kudarcot vallott.

Clovis Dardentor tehát a dohányzók fülkéjébe szólitotta, miközben harsány hangon szidta a vasuttársaságot, mondván:

– Afrikában a vasutak éppen olyanok, mint nálunk... hogy nemcsak a hivatalnokokkal takarékoskodnak, hanem még a kocsikkal is.

A szakaszban már öten ültek. Dardentor ur és Désirandelle egymással szemben telepedtek le s igy csak egy üres hely maradt fenn.

– Valóban - mondá Jean Taconnat - előnyösebb, ha vele tartok!

Marcel Lornans nem kérdezte, kit ért a „vele” szó alatt s nevetve válaszolt:

– Igazad van... ülj mellé.. nem tudhatjuk vajjon...

Nem is haragudott, hogy egy másik, kevésbbé telt kocsiba kellett szállania, ott legalább zavartalanul ábrándozhatott. Az utolsó kocsi egyik szakaszában csak három utas tartózkodott, oda vonult tehát.

Az éjjel sötét volt, a hold és a csillagok nem ragyogtak, a látóhatárt sürü párák boritották. A vidék amugy sem nyujthatott valami érdekeset, mivel teljesen uj település volt s a farmokon és Quedeken kivül, mást nem láthatott.

Marcel Lornans a fülke sarkában teljesen az álmodozásnak szentelhette idejét. Elissane Louise-ra, társaságának varázsára és bájos leányára gondolt... ő legyen egykor ennek az Agathoklesnek felesége? Nem! Ez lehetetlen! Hiszen az egész világ fellázadna e házasság ellen... sőt mi több, előbb-utóbb maga Dardentor ur is belátná annak lehetetlenségét.

– Froha... Froha!

E hollókárogáshoz hasonló szavakat orditotta átható hangon a kalauz. Álmodozásainak szinterét, az ő fülkéjét nem hagyta el egy utas sem. Ő szerette őt!... Igen szerette azt a bájos fiatal leányt... attól a perctől fogva, amelyen az „Argoles” fedélzetén először megpillantotta. Ez volt az a hires villám, amely derült égből csap a gyanutlan emberre.

– Thiersville!... Thiersville! - hallatszott husz perccel később.

Még e hires államférfiu nevét viselő állomás hangos jelzése sem ragadta ki Marcel Lornanst álomvilágából s ő tovább ábrándozott. Elissane Louise a „Tartomány megszabaditójá”-nak nevét teljesen elhomályositotta.

Mivel a 126 méterrel magasabban fekvő Traria qued mellett lévő hasonló nevü állomásig a pálya erősen emelkedett, a vonat csak mérsékelt gyorsasággal haladt.

Itt Lornans három utitársa kiszállt, aki most teljesen magára maradt.

Mialatt a vonat az erdőkoszoruzta vidéken továbbzakatolt, ő végignyujtózkodott az ülésen, szemei lecsukódtak s bár küzdött az álom ellen, az mégis erőt vett rajta. Az utolsó állomás neve „Franchetis” volt, amit még hallani vélt.

Mennyi ideig aludt, nem tudta volna megmondani. Egyszerre azonban félálmában ugy érezte, hogy meg kell fulladnia... Lehellete hörgésszerüen tört ki melléből... Megfullad... lélegzete elakadt... majd kormozó lángnyelvek törtek elő alóla, miket a robogó vonat szele még nagyobbra szitott...

Marcel Lornans fel akart tápászkodni, hogy betörje az ablakot... Fuldokolva, erőtlenül rogyott ismét vissza.

Midőn egy órával később a fiatal párisi - hála a gondos ápolásért - ismét eszméletre tért, első pillantásai Dardentor urra, Jean Taconnatra s Louis Elissanera estek.

Kocsija kigyulladt s midőn a kalauz vészjelzésére a vonat megállott, Dardentor Clovis nem habozott életének kockáztatásával Marcel Lornanst a lángok közül kimenteni.

– Óh, Dardentor ur! - mormogta a megmentett hálatelt hangon.

– Jó, jó - szerénykedett a perpignani - azt hiszi, hogy sülni hagytam volna, mint a pulykapecsenyét? Jean barátja és ön ugyanezt tették volna érettem...

– Egész bizonyosan! - kiáltotta Jean Taconnat. - De ez alkalommal... igen most... ön volt az, aki... és ez egészen más dolog!

Titkon pedig ezt sugta Marcel fülébe:

– Hallatlan!... egy szikra szerencsém sincsen!