Vonatunk déli tizenkét óra tizenöt perczkor a kari-batai állomáson robogott át, a mely olaszos tetejű házaival a Nápoly és Sorrento közti állomások valamelyikéhez hasonlít. A távolban egy orosz-ázsiai tábort pillantok meg, melynek zászlóit élénken lobogtatja a szél. Elérkeztünk a mervi oázba, melynek hossza százhuszonöt kilométer, szélessége tizenkét kilométer és területe hatszázezer hektár... remélem, senki se fogja mondhatni, hogy adataim nem pontosak. Jobbról, balról mindenütt jól mivelt földek, szép facsoportok, szakadatlan sora a faluknak; a fák közt kunyhók, a házak közt gyümölcsös kertek, a legelőkön juhnyájak és ökörcsordák. Az egész termékeny tájat a Murgab, - a Fehér viz, - áztatja, vagy mellékágai, és a fáczánok úgy hemzsegnek itt, mint a varjúk a normandiai lapályokon.

Egy órakor délután a vonat a mervi pályaházban áll meg, nyolczszázhuszonkét kilométernyire Uzun-Adától.

Olyan város ez, a melyet sokszor leromboltak, meg újra fölépítettek. A turkesztáni háborúk nem kimélték meg. Ugy látszik, hajdan haramiák és rablók fészke volt. Valóban sajnálhatja a hires Ki-Csang, hogy nem akkoriban élt. Talán Dzsingisz khán lett volna belőle.

Noltitz őrnagy ez alkalomból a következő turkomán közmondást idézi: «Ha egy viperával és egy mervi emberrel találkozol, öld meg előbb a mervit és csak azután küldd a viperát a másvilágra.»

Szeretem remélni, hogy az újabb idők óta a viperán kellene kezdeni a dolgot.

Mervben hét órát időzünk. Lesz időm megnézni ezt a sajátszerű várost, mely az orosz közigazgatásnak kissé önkényes eljárása következtében alapos anyagi és erkölcsi átalakuláson ment keresztül. Szerencse, hogy nyolcz kilométernyi területű fellegvára, melyet Nur-Verdi építtetett 1873-ban, nem birt ellentállni a czár csapatainak. Azóta a gonosztevők egykori fészke a Kaspin túli tartománynak egyik legfontosabb városává lett.

– Ha nem élnék vissza az ön szivességével, - mondám Noltitz őrnagynak, - arra kérném, hogy jöjjön velem egy sétára.

– Szivesen, - felelé az őrnagy, - magam is nagy örömmel fogom viszontlátni Mervet.

Meglehetősen gyors léptekkel indúltunk útnak.

– Figyelmeztetnem kell önt, - jegyzé meg az őrnagy, - hogy az új várost fogjuk megnézni.

– Miért nem a régit előbb? Ez logikusabb, sőt időrendszerintibb volna...

– Mert a régi Merv harmincz kilométernyire fekszik az újtól, azt a vonatról is csak alig fogja láthatni. Tartsa tehát magát nagy földrajzi irójuk, Reclus Elisée rendkivüli szabatos és kimerítő leirásához.

Az olvasó nem fog veszteni a cserén.

A távolság a vasúti állomás és az új Merv közt csekély; de mily borzasztó a por! A kereskedő-város a folyó balpartján épült, - valóságos amerikai city, mely bizonynyal megnyerné Ephrinell Fulk tetszését. A széles és egyenes útczák derékszögben metszik egymást; a sugárútak fákkal vannak beültetve; a keletiesen öltözött kereskedők, zsidók és minden kigondolható származású kalmárok közt élénk sürgés-forgás uralkodik; mindenütt számos tevét és dromedárt látni; emezek nagyon keresett árúczikkek, mivel a fáradalmakat igen birják; ezen állatok egyébiránt némileg különböznek afrikai fajrokonaiktól.

A verőfényes és rekkenően meleg útczákon nagyon kevés nőt lehet látni. Láttam különben nehány nagyon sajátszerű női typust, félig-meddig katonás öltözetben, puhaszárú csizmákban és cserkesz szokás szerint, mellükön viselt tölténytartókkal.

Azonban mindenki óvakodjék a kóbor ebektől, e hosszuszőrű éhes és nyugtalanitóan fogcsikorgató fenevadaktól. Ezen állatok a kaukázusi ebfajhoz tartoznak, és mint Boulangier mérnök állítja, nehány évvel ezelőtt egy orosz tábornokot széttéptek és megettek.

– Nem egészen, - jegyzi meg az őrnagy. - A csizmáit nem ették meg.

A kereskedő-városban perzsa és zsidó kereskedők sötét lakásaikban és nyomoruságos boltjaikban árulják a hihetetlenül finom és igazán művészi szinvegyületü mervi szőnyegeket, melyeket legtöbbnyire vén asszonyok szőnek, minden minta nélkül.

Az orosz katonai telepek a Murgab két partján vannak. Ott parádéznak a czár szolgálatában álló turkomán katonák is. Szokásos hazai öltözékük mellett kék sapkát és fehér vállrojtokat viselnek és orosz tisztek parancsnoksága alatt állnak.

Egy ötven méter hosszú hid köti össze a két partot. E hidon nemcsak gyalogosok járnak, hanem a vonatok is közlekednek és a távirdai sodronyok a párkány felett vannak kifeszítve.

A túlsó parton vannak a hivatalok székhelyei. Az igen nagy számmal levő polgári hivatalnokok mindannyian az ismeretes orosz egyenruha-sapkát tartoznak viselni.

Az egész városban legérdekesebb egy teké-falu, Merv egyik külvárosa, melynek lakosainál megmaradtak a hanyatlóban levő faj sajátságai: az izmos test, a szétálló fülek, a duzzadt ajkak és a fekete szakál. Itt még feltalálhatjuk ama helyi jelleg végmaradványát, a mely az új városban teljesen hiányzik.

A kereskedő-város egyik útczasarkán az amerikai kereskedelmi utazóval és imádottjával találkozunk.

– Ephrinell úr! - kiálték. - Az új Mervben nincs valami különös látni való.

– Ellenkezőleg, Bombarnac úr, hiszen ez csaknem yankee város és teljesen azzá lesz, mihelyt az oroszok megajándékozzák lóvasúttal és légszeszvilágítással.

– Majd megjön az ideje annak is.

– Remélem, és akkor Merv igazán fel lesz jogosítva, hogy városnak nevezze magát.

– Én, részemről, Ephrinell úr, inkább a régi városba szerettem volna kirándulni és megnézni a mecseteket, a fellegvárat, a palotákat. Kár, hogy a régi Merv kissé messze van és a vonat sem áll meg benne. Ezt valóban sajnálom.

– Bah! - mondá a yankee. - Én azt sajnálom, hogy ebben a turkomán országban nem lehet semmiféle üzletet csinálni! A férfiaknak olyan hatalmas fogaik vannak...

– Igaz másrészt, hogy a nők haja gyönyörü... - jegyzé meg Bluett Horáczia kisasszony.

– Hát vegye meg a hajukat, kisasszony, és nem fog panaszkodhatni, hogy az idejét elfecsérelte.

– A londoni Holmés-Holme ház bizonyosan meg is fogja venni, - viszonzá a derék hölgy, - mihelyt a mennyei birodalom hajkészletét teljesen elfogyasztotta.

Erre a párocska elvált tőlünk.

Ekkor - hat óra levén - azt inditványoztam Noltitz őrnagynak, hogy ebédeljünk Mervben, mig a vonat elindulna. Elfogadta ajánlatomat, de nem helyesen cselekedett. Balszerencsénk a «Szlávia» szállodába vezetett, a mely sokkal gyarlóbb a mi étkező-kocsinknál; legalább az étlap minősége tekintetében. Különösen egy nemzeti levest ettünk, a mely aludt tejből készül és «borsts» a neve. Ezt a levest bizonyára nem fogom ajánlani a «XX. Század» inyenczeinek.

De itt eszembe jut, hogy lapomnak táviratot szándékoztam küldeni arról a mandarinról, a kinek holttestét a mi vonatunk szállítja haza Pekingbe... Vajjon Popovnak sikerült-e megtudni a nevét azoktól a népektől, a kik ezt a főrangu, egyéniséget őrzik?

Sikerült; végre! Alig, hogy a pályaház perronjára érünk, Popov elém siet e szókkal:

– Tudom a nevét.

– Nos?

– Yen-Lu... Yen-Lu főmandarin Pekingből.

– Köszönöm Popov úr!

És nyomban a távirda-hivatalba sietek, a honnét a következő sürgönyt küldöm a «XX. Század» szerkesztőségének:

Merv, május 16. este 7 óra.

Grand-Aziatik vonata elindul Mervből. Dusakon átvette Yen-Lu főmandarin Perzsiából érkezett holttestét. Viszi Pekingbe...

A távirat sok pénzbe került, de el kell ismerni, hogy megéri az árát.

Yen-Lu neve azonnal elterjedt utitársaink közt és úgy rémlett előttem, mintha Faruszkiar úr elmosolyodott volna a hallatára.

Pontban esti nyolcz órakor hagytuk el a pályaudvart. Negyven perczczel később a régi Merv mellett haladtunk el, de sötét éjjel levén, semmit se láthattam belőle. Pedig van ott egy erőd, négyszögletes tornyokkal és hatalmas körbástyákkal, a mely napon szántott téglából készült, vannak sírok, paloták és mecsetek romjai; szóval találtam volna egy egész csapat régiséget, a melyek leirásának legalább kétszáz sort szentelhetnék.

– Vigasztalódjék, - mondá Noltitz őrnagy. - Várakozása nem lett volna teljesen kielégítve, mert a régi Mervet négyszer újra építették. Igaz, hogy láthatta volna a perzsa eredetű negyedik várost, Bairam-Alit, de nem láthatta volna a harmadikat, a mely mongol volt, még kevésbbé a másodikat, a mely a mohamedán korszakban épült, legkevésbbé pedig az első korszakbelit, a melyet némelyek macedoni Sándorról Iszkander-Kalának, mások pedig Giaur-Kalának neveznek, mert eredetét Zoroasternak, a Mágusok vallása megalkotójának tulajdonítják, a ki a keresztény korszak előtt ezer évvel élt. Azt tanácslom tehát, hogy dobja a sutba a sajnálkozását.

Csakugyan úgy is tettem, máskép nem cselekedhetvén.

Vonatunk ekkor éjszak-keleti irányban haladt. Az állomások húsz-harmincz versztnyire vannak egymástól. A neveiket nem kiáltják ki, mert sehol sem áll meg a vonat; így kénytelen vagyok azokat folyvást a menetrendben keresgélni. A nevek közt a következőket találom: Kelcsi, Ravina (hogyan vetődött ez az olasz név a turkomán földre?) Peski, Repetek, stb. Végig megyünk a sivatagon, a teljes vízhiányban szenvedő valódi sivatagon. Az oroszok kénytelenek voltak itt artézi kutakat fúrni, a melyek kellőleg táplálják a vonalon lévő víztartókat.

Az őrnagy elmondja, hogy a mérnökök csak roppant fáradságok árán birták e vonalszakaszon megkötni a homoktorlaszokat. Ha a czölöpöket nem rézsút verték volna be a földbe, a homok csakhamar ellepvén a vasútat, lehetetlenné tette volna a vonatok közlekedését. Mihelyt a homoktorlaszok e régióját elhagytuk, azonnal ismét a lapos síkságra értünk, a hol a sineket oly gyorsan lehet lerakni.

Utitársaink lassankint elalusznak és kocsink átalakul hálóteremmé.

Ekkor eszembe jut a románom helyzete, tegyek-e kisérletet ma éjjel, hogy viszontlássam? Kétségkivül, és nem csupán természetes kiváncsiságom kielégítése czéljából, hanem azért is, hogy megnyugtassam. Valóban, tudván, hogy titkát fölfedezte az, a ki megszólította a láda deszkáján keresztül, még eszébe juthatna, hogy kiszálljon valamelyik állomáson, feláldozza eddigi utazását, lemondjon Klork Czinka kisasszony viszontlátásáról, ekkép elkerülendő a vasuti társulat részéről kétségtelenül megindítandó kártérítési keresetet... Mindez utóvégre is lehetséges, és akkor az én ismerkedési kisérletem csak kárt okozott volna szegény fiúnak... Nem is említve azt, hogy ezáltal elveszteném a 11-dik számomat, a mely kétségkivül a legbecsesebbek egyike az egész gyűjteményemben.

El vagyok tehát szánva, hogy meglátogatom még hajnal előtt. Óvatosságból azonban várni fogok, mig a vonat elhagyja Tsardsuj állomást, a hova éjfélutáni két óra huszonkét perczkor kell érkeznie. Ott félóráig fog időzni, mielőtt tovább indulna az Amu-Daria felé. Popov akkor be fog bujni a fülkéjébe és én belopódzhatom a podgyászkocsiba a nélkül, hogy valaki észrevenne.

Milyen hosszúknak tetszettek előttem az órák! Több izben csaknem elnyomott az álom. Ki is mentem két vagy három izben a tornáczra, friss levegőt szívni.

A vonat a szabályszerü perczben berobogott a tsardsuji állomásra, a mely ezerötszáz versztnyire van Uzun-Adától. A transzkaspi vasut épitői 1886 november vége felé, tizenhét hónappal a legelső talpfák lerakása után jutottak el a bokharai khánság e nagy városához. Innét már csak tizenkét versztnyire vagyunk az Amu-Dariától. Majd csak e folyón túl látogatok el a podgyászkocsiba.

Emlitettem, hogy a vonat egy óranegyedig időzik Tsardsujban. Nehány utas kiszáll, inert e harminczezer lakosú város az utazása czélja. Mások ismét beszállanak, de kivétel nélkül csak másodosztályú kocsikba. Ezek Bokharáig vagy Szamarkandig utaznak velünk. A perronon tehát némi sürgés-forgás támad.

Én is kiszálltam és a podgyászkocsi körül ólálkodtam. Egyszerre azt látom, hogy a kocsi ajtaja minden legcsekélyebb nesz nélkül kinyilik és ismét becsukódik. Egy ember oson ki a tornáczra és belopózik a pályaházba, a hol alig pislog néhány petroleumlámpa.

Ez az én románom... Nem is lehet más, mint ő... Senki sem látta és most már elvegyült a többi utas közé... De miért jött elő a rejtekhelyéről?...

Talán élelmiszer-készletét akarja kiegészíteni az étteremben... Vagy ellenkezőleg, az-e a szándéka, a mitől féltem, hogy tudniillik megszökjék előlem?

No, ezt ugyan meg fogom akadályozni... Megmondom neki, hogy ki vagyok... felajánlom segítségemet és támogatásomat... beszélek vele francziáúl, angolúl, németül, oroszúl - tetszése szerint... Azt fogom neki mondani: «Barátom, bízzék a titoktartásomban... Én nem árulom el önt... Minden éjjel adok be önnek élelmiszereket... Elárasztom önt biztatásokkal ép úgy, mint élelmiszerekkel... Ne feledje, hogy Klork Czinka kisasszony, a ki kétségkívül a legbájosabb román hölgyek egyike, Pekingben várja önt»... stb.

Utána megyek tehát észrevétlenül. A járó-kelők közt nem igen forog abban a veszélyben, hogy valaki figyelmessé legyen rá. Se Popov, se a társulat bármely más hivatalnoka nem sejtheti benne a társulat anyagi érdekeinek megcsorbítóját. Vajjon a kijárás felé fog-e menni?... csakugyan szökni akar-e?...

Nem! Csupán a lábait akarta kissé jobban kinyújtani, mint a hogy a podgyász-kocsiban teheti. A Bakuból való elindúlástól, tehát hatvan óra óta tartó fogság után, csakugyan van joga tíz perczig szabadsághoz.

A láda lakosa középtermetü ember, hajlékony és mozgékony tagokkal. Össze tudja magát húzni, mint egy macska és a ládáját aligha tartja szenvedhetlenül szűknek. Öltözéke sötét szinű zubbonyból és nadrágból áll, a melyet öv szorít a derekához.

Szándékai felől meg vagyok nyugtatva. Visszatér a podgyász-kocsi felé, felmegy a lépcsőkön a tornáczra és az ajtó csöndesen becsukódik utána. Mihelyt a vonat elindúl, azonnal kopogtatni fogok a ládáján és ezúttal...

Újabb akadály! Vonatunk a helyett, hogy egy óranegyedig időznék Tsardsujban, három negyedóráig vesztegel. A mozdony dörzsfékein kellett valamit megigazítani. Daczára a német báró óvásainak és lármájának, csak fél négykor hagyjuk el a pályaudvart, mikor már hajnalodni kezd.

Ennek az lett a következése, hogy ha már nem látogathattam meg a podgyász-kocsit, legalább megláttam az Amu-Dariát.

Az Amu-Daria a régiek Oxusa, az Indus és a Ganges vetélytársa. Hajdan a Kaspi-tengerbe szakadt és régi medre ma is meg van jelölve a térképeken; jelenleg az Aral-tóba folyik. Lassú vizei, melyet a Pamir fensík hava és esői táplálnak, agyagos és homokos partok közt hömpölyög tova. A turkománok «folyó tenger»-nek nevezik; hosszúsága kétezerötszáz kilométer.

A vonat végig robog egy hidon, a mely négy kilométer hosszú és tizenegy méter magas az Amu-Daria legalacsonyabb vizállása felett. Mig a vonat áthalad rajta, a hid rezeg az ezer czölöpön, a melyek ötös csoportokban, egymástól kilencz méternyi távolságban vannak beverve. Annenkov tábornok tíz hónap alatt, harminczötezer rubel költséggel építette a hidat, mely legnagyobb a Grand-Transaziatik összes hidjai között.

A folyó szennyes-sárga. Itt-ott nehány sziget emelkedik ki a végtelen víztükörből.

Popov figyelmeztet az őrházakra, melyek a hídpárkány mellett állnak.

– Mire valók ezek az őrházak? - kérdém.

– Ezekben külön személyzet lakik, a melynek az a feladata, hogy vészjelet adjon, ha tűz támadna rajta. Az őrök maguk is el vannak látva oltó eszközökkel.

Ez valóban igen bölcs óvatossági intézkedés. Nem csupán a mozdonyokból kipattogó szikrák gyújtották már föl a hidat több ponton, hanem egy másik eshetőségtől is lehet tartani. Az Amu-Darián számos, nagyrészt petroleumot szállító bárka jár föl s alá, és gyakran megtörténik, hogy a kis hajók kigyúladnak és lángokba borúlva úsznak tovább. A folytonos őrizet tehát teljesen igazolva van, mert ha a híd elpusztúlna, újból való felépítése csaknem egy évig tartana és az útasok átszállítása a folyam egyik partjáról a másikra nagy nehézségekkel járna.

Végre a vonat félsebességgel átkelt a folyón. Már világos reggel van. A sivatag ismét előbukkan és el se hagyjuk a második állomásig, a melynek neve Karakul. Ezen állomáson túl megpillantjuk az Amu-Daria egyik mellékfolyója, az «arany hordó» Zarafsán kanyarúlatait. Ez a folyó a Szogd völgyéből, ama termékeny oázisból ered, a melyben Szamarkand város tündöklik.

Reggel öt órakor a vonat a bokharai khánság fővárosában áll meg, ezerszázhét versztnyire Uzun-Adától.