Joélnak másnap délután kellett volna visszakerülnie, miután a turistát, akit vezetett, a hardangeri utra kisérte.

Hulda, aki tudta, hogy fivérének a Guszta mentén a Maon partjának tuloldalán kell visszatérnie, eléje ment arra a helyre. Leült a kis hid mellé, mely a kikötéshez tartozott és sötét gondolataiba mélyedt. Az élénk nyugtalansághoz, melyet a Viken késése keltett benne, még egy más félelem is szegődött. Ez a félelem ama Sandgoist látogatásából származott s anyja különös intézkedése miatt az idegennel szemben. Mért tépte el oly hirtelen a számlát, mikor az idegen nevét megtudta és mért vonakodott eltagadni, ami jogosan megillette? Itt titok lappang és bizonyára valami nagyon komoly.

Joél megérkezése fölrázta Huldát tünődéséből. Már akkor pillantotta meg fivérét, mikor az lefelé jött a hegyről.

– Megérkezett Ole? - e kérdéssel lépett hozzá fivére.

Olera gondolt Joél is. Kérdésére nem jött felelet.

– Nincs levél tőle?

– Nincs!

Huldának könnyek szöktek szemébe.

– Na ne, ne sirj, édes testvérem! Te fájdalmat okozol nekem. Nem nézhetem könnyeidet!... Lásd, azt mondottam: nem érkezett levél! Beismerem, hogy ez nyugtalanitó, de arra semmi ok, hogy kétségbeessünk. Ha akarod, rögtön Bergenbe megyek és tudakozódni fogok. Fölkeresem a Help testvéreket. Talán kaptak hirt Ujhollandból. Nem vesztegelhet a hajó valami sérülés miatt egy kikötőben vagy a rossz idő miatt menekült valahova? Annyi tény, hogy egy hét óta nagy viharok vannak. Már többször megesett, hogy az ujhollandi hajónak Islandnál vagy a Fareern közt kellett vesztegelnie. Oleval is megesett már ez, mikor két év előtt a Strennán utazott. Nem kinálkozik ám minden nap alkalom, hogy levelet küldjön az ember. Egészen ugy beszélek, amint gondolom, testvérkém. Végy erőt magadon! Légy nyugodt! Ha engem is megrikatsz, mi lesz akkor velünk?

– Oh, a bánat tulhaladja erőmet.

– Hulda... Hulda... Ne veszitsd el bátorságodat!... Biztositlak, hogy én még sokáig nem esem kétségbe.

– Hihetek neked, Joél.

– Ha hihetsz-e? De ha megnyugtatásodra jónak véled, hogy Bergenbe menjek... holnap reggel... vagy ma este?

– Nem akarom, hogy magamra hagy!... Nem!... ezt nem akarom! - felelt Hulda, aki bátyjába kapaszkodott, mintha rajta kivül senkije se lenne a világon.

Mind a ketten a fogadó felé vették az utjukat. Ismét esni kezdett és a szél is oly hevesen fujt, hogy pár száz lépésnyire a Maon partjától egy révész kunyhójába kellett menekülniök.

Akarva, nem akarva itt kellett várakozniok, mig az idő valamelyest jobbra fordult. Joél ugy érezte, hogy bármit, de beszélnie kell. A hallgatást rosszabbnak találta, mintha bármit is beszél.

– És az anyánk? - kezdte.

– Ő egyre levertebb, szomorubb lesz; - felelt Hulda.

– Jött valaki távollétem alatt?

– Igen, egy utas, aki azonban már el is ment.

– Most hát nincs idegen a házban és vezetőt se keresett senki?

– Nem, Joél.

– Annál jobb, mert nem szeretnélek elhagyni téged. Egyebekben, ha az idő továbbra is ily rossz lesz, attól tartok, hogy a kéjutazók ez évben nem látogatnak el Telemarkba.

– Még nagyon kora tavasz van, Joél.

– Az igaz, de nekem olyan előérzetem van, hogy ez nem lesz jó esztendő ránk nézve. Különben ez még elválik. De, mondd csak, tegnap hagyta el ismét Dalt amaz utas?

– Igen, még délelőtt.

– És ki volt?

– Egy idősebb ember, aki Drammenből jött, ahol ugy látszik állandóan tartózkodik s akit Sandgoistnak hivnak.

– Sandgoist?

– Tán ismered?

– Nem; - felelt Joél.

Huldában már felvetődött a kérdés: vajjon elmondjon-e mindent Joélnek, ami távolléte alatt történt. Ha fivére megtudja: milyen fesztelenül viselkedett amaz ember, milyen nyiltan értékelte a fogadót és berendezést és hogyan viselkedett anyjukkal szemben, mint fog erről vélekedni? Nem kell-e azt gondolnia, hogy anyjuknak fölötte fontos oka lehetett, hogy igy cselekedett? De hát végre is mi dolga lehet ezzel a Sandgoisttal? Ez alatt bizvást az egész családot fenyegető veszedelem lappang... De hát Hansen asszony, aki annyira zárkózott, nem igen hajlandó arra, hogy valakit belső ügyeibe engedjen pillantani, épp ugy hallgatott, mint eddig cselekedte. A sajnálatos viszony, mely közte s gyermekei közt volt, még kinosabbá válnék ezáltal.

De hát hallgathatott-e a fiatal leány Joél előtt? Ez olybá tünnék fel, mintha meglazult volna a baráti kapocs, amely a testvérpárt összekötötte! Nem, ennek soha sem szabad megtörténnie. Hulda eltökélte, hogy beszélni fog.

– Soha se hallottál erről a Sandgoistról, ha Drammenbe mentél? - kérdezte ismét Hulda.

– Soha.

– Nos, tudd hát meg, hogy anyánk névszerint legalább ismerte őt.

– Ismerte Sandgoist?

– Igen, bátyám.

– De hát soha se hallottam tőle ezt a nevet emliteni.

– Pedig ismerte, habár tegnapi látogatása előtt sohase látta azt az embert.

Hulda elmondott neki minden föltünő körülményt, ami az utas itt időzése alatt előadta magát. Majd ezt tette hozzá:

– Én azt tartom, Joél, jobb ha nem kérdezősködünk eziránt anyánktól. Ismered őt. Ez csak szerencsétlenné tenné. A jövő majd megfejt mindent, ami eddig rejtély előttünk. Az Ég adná, hogy Ole mielőbb visszatérjen és ha valami veszély fenyegeti családunkat, legalább hárman lennénk osztályosai.

Joél néma figyelemmel hallgatta nővérét. Igen, anyja és ama Sandgoist közt van valami titok, amely miatt az utóbbi uralkodik az előbbin. A történtek után kétséget nem szenved, hogy az az ember csak azért jött, hogy leltárt vegyen fel a dali fogadóról. És a számla összetépése, mit jelenthetett?

– Igazad van, Hulda: egyelőre semmit sem emlitek anyánknak. Tán megbánja valaha, hogy nem volt közlékeny velünk szemben. Csak ne legyen későn! Oh, bizonyára sokat szenved a szegény asszony! Mért olyan zárkózott? Hogy nem érti meg, hogy a gyermeki sziv arra van teremtve, hogy kiöntse előtte az övét.

– Majd be fogja ezt még látni, Joél.

– Igen, várjuk hát ezt meg. De ezalatt nem ártana megtudni: ki és mi az az individuum. Tán Helmboe ur ismeri őt? Mindjárt megkérdezem, mihelyt Bamblebe megyek és ha kell, én magam megyek el Drammenbe. Ott nem lesz nehéz végére járni, ki ez az ember, miféle üzletet folytat és hogyan vélekednek felőle az emberek.

– Jól bizonyára nem, erről bizonyos vagyok; - felelt Hulda. - Megjelenése visszataszitó és gonosz tekintete van. Nagyon csodálkoznám, ha nemes lélek lakoznék e durva külső alatt.

– Ej no, - mondta Joél, - nem kell az embereket külsejük után megitélni. Fogadok, mindjárt más szemmel néznéd azt a Sandgoist, ha visszatérne és Oledat hozná karján.

– Oh, szegény Olem! - sóhajtott a fiatal leány.

– Majd visszatér, visszatér; már uton van, - szólt Joél. - Csak légy bizalommal, Hulda! Ole már nincs messzire tőlünk és majd adunk neki, hogy ily sokáig késett.

Az eső megállt. A testvérpár elhagyta a kunyhót és a fogadóhoz vezető gyalogösvény felé vették utjukat.

– Most jut eszembe, - mondta Joél, - hogy holnap ismét el kell mennem.

– Ujra el akarsz menni?

– Igen, már korán reggel.

– Oly jókor, bátyám?

– Meg kell lenni, Hulda. Mikor Hardangerből visszaindultam, egy pajtásom jelezte, hogy egy északról érkező utas, aki Rjukanfos felől jön, holnap itt lesz.

– Ki az az utas?

– Szavamra, még a nevét se tudom. De föltétlenül korán ott kell lennem, hogy Dalba vezethessem.

– Nos hát menj, ha máskép nem tehetsz; - felelt Hulda nehéz sóhajjal.

– Holnap hajnalban utra kelek. Szomorit ez téged, Hulda?

– Igen, Joél. Nyugtalan vagyok, ha elhagysz... még ha pár órára is.

– Tudd meg hát, hogy ez alkalommal nem megyek egyedül.

– És ki megy veled?

– Te, testvérkém, te magad. Szórakozás kell neked s azért viszlek magammal.

– Oh, köszönöm, kedves Joél!