– Hány óra? - kérdezte Hansen asszony, kiverve a hamut a pipájából, melynek utolsó füstkarikája a padmaly sötét gerendáin foszlott szét.

– Nyolc felé jár, anyám - felelt Hulda.

– Nem valószinü, hogy az éj folyamán utasok érkeznek; az idő nagyon rossz.

– Én sem hiszem, hogy jöjjön valaki. A szobáink minden eshetőségre rendben vannak és én okvetlenül meghallom, ha valaki szólit kivülről.

– A bátyád még nem jött vissza?

– Még nem.

– Nem jelezte, hogy ma még visszatér?

– Nem, anyám. Joél a Tinn-tóra vitt egy utast és amennyiben meglehetősen későn kelt utra, nem hinném, hogy holnap előtt visszakerül Dalba.

– Igy hát Moelben tölti az éjt?

– Valószinüleg, hacsak Bamleba nem megy, hogy, meglátogassa Helmboe bérlőt.

– És a leányát?...

– Na, igen, Sigridet is, az én legjobb barátnőmet, akit testvérként szeretek! - felelt mosolyogva a fiatal leány.

– Ugy hát zárd be az ajtót, Hulda. Menjünk aludni.

– Csak nincs bajod, anyuskám?

– Dehogy; sőt holnap reggel nagyon korán szándékozom fölkelni. Egyszer már ugyis Moelbe kell mennem.

– Moelbe? Miért?

– Ejnye, hát nem gondoskodunk róla, hogy a közeledő évadra megteljék az éléstárunk?

– Hát Moelbe érkezett már a christianiai rakomány élelmiszerrel és itallal telitett szekere?

– Igen, Hulda; ma délután - erősitgette Hansen asszony. - Lengling, a fürészmalom művezetője találkozott vele s erre jártában emlitette ezt nekem. A sonka és füstöltlazac-készletünk már fogytán van és nem szeretnék zavarba jönni emiatt. Naponta, kivált ha az időjárás kedvezőre fordul, betoppanhatnak a turisták. Házunknak minden tekintetben el kell látva lenni befogadásukra. Tudod-e Hulda, hogy már április 15-ikénél tartunk?

– Oh igen, április 15-ike - mormolta a fiatal leány.

– Holnap tehát - folytatta Hansen asszony - minden szükségletről gondoskodom. Két óra alatt elkészülünk a bevásárlásokkal, az árut ide szállittatom és én Joéllel szekéren jövök vissza.

– Ha utközben találkozol a postással, édes anyus, ne felejtsd el megkérdezni, hogy nincs-e levele számunkra...

– Kiváltkép a te számodra! És ez lehetséges is, mert Ole utolsó levele már egy hónapja érkezett.

– Igen, egy hónapja... egy hosszu hónapja.

– Ne busulj emiatt, Hulda; eféle késlekedésen nincs mit csodálkozni. És ha a postás nem is hozott volna levelet Moelből, ami Christiania felől nem érkezik, jöhet Bergenen át.

– Kétségkivül, édes anyám és ezért nem is busulok. Csak az esik oly nehezemre, hogy az ujhollandi halastavak oly messzire vannak innen. Egész világtengert kell onnan idáig átvitorlázni és hozzá még rossz időben. Hisz már egy egész éve, hogy távol van az én szegény Olem és ki tudja: egyáltalában viszontlátjuk-e Dalban?

– Ha még itt leszünk visszatértekor! - mormolt Hansen asszony, de oly halkan, hogy a leány nem érthette.

Hulda betette a vendéglő ajtaját, amely a nyugati fjordalra vezetett, de nem vette magának a fáradságot, hogy egyszer is megforditsa a kulcsot a zárban. A vendégszerető norvégeknél nem szokásosak az eféle elővigyázati szabályok. Itt magától értetődőnek tartják, hogy minden utas, akár éjjel, akár nappal épugy beléphet az udvarra, mint a házba, anélkül, hogy valaki ajtót nyisson neki. Itt nem félnek a csavargóktól vagy gonosztevőktől, akik a tulajdonos vagyon- vagy életbiztonságát fenyegetik.

Az anya és leánya a szálló előrészének első emeletén két szobácskát laktak két hüvös, tiszta szobácskát, melyek természetesen csak szerényen voltak berendezve, de a gondos, szorgos kéz meglátszott mindenben. Efölött volt Joél szobácskája. Innen hatalmas hegyek fogták körül a látóhatárt egész a keskeny völgyig, melyet a Maon (részben hegyipatak, részben egy kis folyó) mormolva folyt körül. Erős korláttal ellátott, tükörsima falépcsőzet vitt föl a földszinti téres szobából a felső emeletre. Valami lakályosabbat alig lehetett képzelni, mint ez a ház, amelyben olyan kényelmet talált az utas, hogy alig akadt párja Norvégia kis falusi vendéglőjei közt.

Hulda és anyja tehát az első emeletet lakták, ahova, ha magukban voltak, korán visszahuzódtak. Hansen asszony már a kezében tartotta a tarka üveggyertyatartót, már a lépcsőkön haladt fölfelé, mikor hirtelen megállt.

Odakünn kopogtak az ajtón és egy hang kiáltotta:

– Hé, Hansen asszony! Hansen asszony!

A szólitott ismét lement.

– Ki jöhet ilyen későn? - mondta az asszony.

– Csak nem történt valami baleset Joéllel! - kiáltotta ijedten Hulda.

Az ajtóhoz sietett.

Egy fiatal fickó állt ott, aféle suhanc, akik mint skydskerek (nyargoncok) szolgálnak, akik a szekér hátulján ülnek és a lejtős utakon használt lovakat visszaviszik az állomásra. Az emlitett gyalog jött és szorosan a küszöbön állt.

– Nos, mit akarsz még ebben az órában? - kérdezte Hulda.

– Mindenekelőtt jó estét kivánni önnek - felelt a gyerkőc.

– Csak ennyi?

– Nem, bizonyára nem, de nem kell-e mindenekelőtt udvariasnak lenni?

– Igazad van, de hát ki küld téged?

– Fivére, Joél küld.

– Joél?... És miért? - hangzott Hansenné szava.

Eközben ama hosszu, kimért lépésekkel közeledett az ajtóhoz, mely a norvégek sajátja. Ha a földjük ereiben kis higany rejlik is, a lakósok ereiben bizonyára nem folyik ez.

Ama felelet azonban valószinüleg nyugtalanitotta az anyát, mert hirtelen ezt tette kérdéséhez:

– Csak nem történt valami a fiammal?

– De biz’! A christiani postával egy levél érkezett Drammából.

– Egy levél Drammából? - kérdezte hirtelen Hansen asszony nyomott hangon.

– Azt nem állithatom - felelt a fiu. - Csak annyit tudok, hogy Joél holnap nem jöhet haza és hogy ideküldött ezzel a levéllel.

– Hát annyira sürgős ez a levél?

– Ugy látszik.

– Add ide - szólt Hansen asszony olyan hangon, mely élénk nyugtalanságot árult el.

– Itt van egész tisztán és nincs összegyürve; de a levél egyáltalán nem önnek szól.

Hansen asszony megkönnyebbülten lélegzett föl.

– Hát kinek? - kérdezte.

– A leánykának.

– Nekem? - kiáltott Hulda. - Ez bizonyára Ole levele, mely Christianián át érkezik. A fivérem nem akarta, hogy sokáig várjak rá.

Hulda átvette az irást és miután előrehuzta az asztalon levő gyertyát, jobban megnézte a cimet.

– Igen, ez tőle jött! Tényleg tőle jött. Uh, bár azt hozná hirül, hogy hazatérőben van.

– Hát be sem jössz? - szólt eközben Hansen asszony a fiuhoz.

– Nem bánom, egy percre. Ma este még otthon kell lennem, mert holnap el kell mennem egy szekérrel.

– Mondd meg tehát Joélnek, hogy holnap magam megyek hozzá; várjon rám.

– Holnap este?

– Nem. Délelőtt folyamán. Semmi esetre se hagyja el Moelt, mielőtt nem találkozott velem. Aztán együtt jövünk vissza Dalba.

– Rendben van, Hansen asszony.

– Na, nem akarnál pár korty pálinkát?

– Szivesen.

A fiatal suhanc az asztalhoz közeledett és Hansen asszony eléje tett egy kis, náluk szokásos sziverősitőt. A fiu egy csöppig kiüritette a kis csésze tartalmát.

– God aften! - mondta.

– God aften, fiam.

Igy hangzik a norvég jó éjt, melyet egyszerün, egy fejmozdulat nélkül ejtettek itt ki. És a fiu egykedvüen kelt a hosszu utra, amelyet visszafelé kellett megtennie. És csakhamar eltünt szem elől a mormoló folyót körülvevő fák között.

Hulda eközben folyton Ole levelét nézte és éppen nem sietett azt fölnyitni. Még csak meggondolni is! Ez a törékeny papirhüvely az egész Oceánt megjárta, hogy hozzá eljusson; az egész világtengert, melyben Norvégia nyugati partjai elvesznek. Szemügyre vette a különböző postabélyegeket. Március 15-én adták föl és a levél csak április 15-én ért Dalba. Ole hát egy hónap előtt irt neki. Mi minden történhetett egy hónap alatt! Akkor még tél volt ott, az éjnapi egyenlőség veszedelmes időszaka! És azok a halastavak a világ legveszélyesebb helyeihez tartoznak a rettentő szélviharok miatt, melyek oly gyakoriak. Oh, fárasztó és veszedelmes ez a halászélet, melyet Ole folytat. És a dus nyereséget még nem is magának vagy jegyesének hozza, akit visszatértekor feleségül vesz. Szegény Ole! Mit is ir ebben a levélben? Bizonyára azt, hogy Huldát még mindig szereti, amint Hulda örökké szeretni fogja; hogy gondolataik a távolság dacára is találkoznak és hogy epedve várja Dalba való visszatértének napját.

Igen, ezt mondja; efelől bizonyos volt Hulda. Tán még azt is irja, hogy hazatérése már küszöbön áll és hogy fölhagy ezzel a halászélettel, amely oly messzire elviszi hazájától. Tán arról értesiti Ole, hogy a bárka már meg van rakodva és fölszedik a horgonyt és hogy április végén egyesülnek a nyugoti fjord boldog házacskájában? Tán már a napot is kitüzi, amikorra áthivják a moeli lelkészt, hogy összeadja őket a kis fából épült kápolnában.

És hogy mindezt megtudhassa, elegendő lett volna föltörni Ole levelének pecsétjét, kihuzni a boritékból a levelet és fájdalom- vagy örömkönnyek közt átolvasni azt. És a délvidék türelmetlen gyermeke bizonyára rég meggyőződést szerzett volna arról, ami a fiatal norvég nő előtt még mindig titok volt.

– Tényleg Ole levele, amelyet fivéred küldött neked? - kérdezte végre Hansen asszony.

– Igen; ráismerek az irására.

– És tán holnapig akarsz várni az olvasással?

Hulda utoljára nézegette a boritékot, aztán minden különösebb sietség nélkül feltörte a pecsétet, kivette a kiváló gonddal irt levelet és a következőket olvasta:

Saint Pierre Migrelon,
1862 március 17.

Édes szeretett Huldám!

Bizonyára örömmel veszed hirül, hogy szerencsés halászatunk volt és pár nap alatt végezünk. Igen, végre-valahára elkészülünk. Milyen boldog is leszek, hogy egy esztendei távollét után ismét visszatérhetek Dalba és viszontláthatom az egyetlen családot, amely megmaradt számomra a földön s amely a tied. A rám eső osztalék igen tekintélyes és az első szükségleteink fedezésére bőségesen elegendő lesz. Help és fiai, a mi bergeni hajótulajdonosaink már értesültek, hogy a bárka előreláthatólag május 15-20-ik körül visszatér. Számithatsz tehát rá, hogy erre az időre, azaz pár hét mulva viszontlátsz.

Drága Huldám, remélem, hogy ugy téged, mint az anyádat ép oly jó egészségben talállak, mint ahogy elhagytalak. És friss kedélyben az én derék pajtásomat, sógoromat Joél bátyádat, aki szintén melegen óhajtja a sógorságot.

E sorok vételével üdvözöld szivélyesen nevemben Hansen asszonyt, akit itt a távolban is magam előtt látok, amint a kályha mellett ül az ő nagy karosszékében. Biztositsd őt kétszeres szeretetemről, egyfelől mert a te anyád és másrészről, mint nagynénémet.

Semmiesetre se fáradj felém Bergenig. Lehetséges, hogy a bárka még előbb megérkezik, mint eleve számitom. De bármiként legyen is, drága Huldára, arról bizonyos lehetsz, hogy kikötésünk után huszonnégy órával Dalban találsz, de ne ijedj meg, ha esetleg korábban is érkezem.

Az e téli kemény szelek jól megtépásztak bennünket; olyan időjárás volt az idei, amilyenre még alig emlékeznek tengerészeink. Szerencsére azonban dus rakománynyal dicsekedhetünk. Ötszáz mázsát hoz hajónk, amit Bergenbe szállitunk, hogy a cég elárusitsa.

Egyszóval, ami mindkettőnket leginkább érdekel, jó fogást csináltunk és számomra, aki most egész részt kapok belőle, szépecskén jut. Ha nem is hozok éppen kincseket haza, de mégis nagy gazdagság vár rám otthon. Igen, gazdagság... Honnan? Hogyan?... Ez az én titkom, édes Huldám és meg fogsz nekem bocsátani, ha e titkot magamnak tartom. Hisz ez az egyetlen titkom előtted és ezt is majd nyilvánvalóvá teszem. Miért?... Nos, mihelyt elérkezik egybekelésünk ideje, mikor érkezésem után egy héttel az én aranyos kis feleségem lész; amit egész lelkemből óhajtok.

Ölellek, édes Huldám és öleld meg helyettem Hansen asszonyt, valamint sógoromat Joélt. Gondolatban csókot lehelek homlokodra. Még egyszer Isten veled, drága Huldám; Isten veled.

Örökre a te

Kamp Oled.