Harcz a lehetetlenséggel.

Hosszú ideig nézték Barbicane és társai némán, gondolatokba merülve ezt a világot, melyet, mint Mózes a Kanaant, csak a távolból láthattak, s a melyből a visszatérhetés reménye nélkül távoztak el. A löveg a holdhoz való helyzetét megváltoztatta s aljával a föld felé fordult.

Ez a változás Barbicanet csak nyugtalaníthatta. Ha a lövegnek az vala a rendeltetése, hogy a hold körül elliptikus pályán keringjen, miért nem fordította feléje nehezebbik részét, a mint ez a holdnál van a földhöz való viszonyában? Ez megmagyarázhatatlan.

A löveg pályájának megfigyelésénél észre lehetett venni, hogy a holdtól távozva, görbe irányban halad, mely hasonlított ahhoz a vonalhoz, melyet közeledésekor írt le. Nagyon hosszúkás ellipsist írt le, mely valószínűleg a semlegesség! pontig nyúlt, hol a hold és a föld vonzási ereje egymást ellensúlyban tartja.

Ezt következtette Barbicane is az eddig megfigyelt tényekből és barátja! osztoztak véleményében.

– Hát ha elérjük azt a pontot, mi történik velünk? — kérdé Ardan Mihály.

– Éppen ezt nem tudjuk! — viszonzá Barbicane.

– De legalább úgy hozzávetőleg mondhatunk valamit, — gondolom én.

– Két eshetőségre gondolok, — jegyzé meg Barbicane, — Vagy nem lesz a löveg sebessége elegendő s akkor örökké mozdulatlanul marad a kétféle vonzóerő határvonalán ...

– Akkor mégis csak a második eshetőséget választanám, bárminő legyen is az, — vágott közbe Mihály.

– Vagy elegendő lesz, — folytatá Barbicane — s akkor halad elliptikus pályáján, hogy mindörökké keringjen a hold körül.

– Kevés változás van ebben a változásban, — mondá Mihály. — Akkor mi engedelmes szolgái leszünk a holdnak, holott eddig őt tekintettük engedelmes szolgánk gyanánt. Ez volna tehát a jövő, a mely reánk vár?

Sem Barbicane, sem Nicholl nem tudtak felelni.

– Önök hallgatnak? — folytatá Mihály türelmetlenül.

– Nincs mit felelnünk, — jegyzé meg Nicholl.

– Nem kísérelhetünk meg semmit?

– Nem, — válaszolt Barbicane. — A lehetetlenséggel akarnál küzdeni?

– Miért ne? Egy franczia és két amerikai riadnának attól vissza?

– De hát mit akarsz tenni?

– Annak a mozgásnak, mely minket tova visz, ura akarok lenni!

– Ura akarsz lenni?

– Úgy van, — erősítgeté Mihály élénken, — vagy megakadályozni, vagy megváltoztatni és czélunk elérésére alkalmatossá tenni.

– Hogyan?

– Az a ti dolgotok. Ha a tüzérek golyóiknak nem urai, hát akkor nem érdemlik meg a tüzér nevet. Ha a golyó rendelkezik a tüzérrel, akkor a tüzérrel kell golyó helyett megtölteni az ágyút! Ugyan derék tudósok vagytok, mondhatom! No lám, most már azt sem tudják, hogy velünk mi fog történni s aztán engem mégis elcsábítottak . . .

– Elcsábítottunk! — kiáltott fel Barbicane és Nicholl. — Elcsábítottunk! Mit értesz elcsábítás alatt?

– Nem vád! — monda Mihály. — Nem panaszkodom én! Ez az utazás tetszik nekem. Meg vagyok a löveggel elégedve. .De hát tegyünk meg mindent, a mi emberi erőtől telik, hogy ha a holdra nem is, legalább a földre essünk vissza.

– Nekünk is ez volna csak a kívánságunk, derék Mihályom, de nincs rá módunk, — jegyzé meg Barbicane.

– Nem változtathatjuk meg a löveg mozgását?

– Nem.

– Sebességét sem csökkenthetjük?

– Nem.

– Még úgy sem, ha a löveg terhéből egyetmást kidobunk?

– Mit akarsz kidobni? — kérdé Nicholl. — Nincs kidobni való terhűnk. Egyébiránt azt hiszem, hogy könnyebb löveg még gyorsabban haladna.

– Nem ily gyorsan, — mondá Mihály.

– Gyorsabban, — viszonzá Nicholl.

– Sem egyik, sem másik, — veté magát közbe Barbicane, hogy barátai között helyreállítsa az egyetértést, — mert a légüres térben a fajsúly nem jön számításba.

– Akkor, — kiáltá fel Ardan Mihály nagy határozottsággal,— még csak egy tenni valónk marad hátra . . .

– Mi? — kérdé Nicholl.

– Reggelizzünk! — mondá meg nem zavarodva a vakmerő franczia, a ki a legválságosabb esetekben mindig ugyanehhez a megoldáshoz folyamodott.

Csakugyan a reggelizésnek semmi hatása nincs a löveg irányára s így minden kár nélkül hozzá foghattak, sőt a gyomorra nézve sikerrel. Tény, hogy Mihálynak jó eszméi voltak.

Reggeliztek tehát hajnali két órakor, de hát az idő nem jön számításba. Mihály terített s ráadásul titkos pinczéjéből előszedett egy kedves palaczkot is, ha attól agyuk jó eszmékkel meg nem termékenyül, akkor az 1863-diki Chambertin-termésben méltán lehet kételkedni.

Reggeli után ismét hozzá fogtak a megfigyeléshez. A lövegbői kidobott tárgyak változatlanul abban a távolságban lebeg tek. Ebből nyilván kitűnt, hogy a hold körül való útjában a löveg a levegőn nem haladt keresztül, mert az a tárgyaknak fajsúlya következtében mozgásukat megváltoztatta volna.

A földből nem láttak semmit. Csak egy napja múlt annak, hogy új fény érte s csak két nap múlva válhatott ki fénysarlója, mintegy időmutatóul szolgálva a hold lakóinak, minthogy tengelye körül forogván, minden pontja huszonnégy óra múlva jelenik meg a hold délkörén.

Ellenben a hold egészen más képet mutatott. Teljes fényben ragyogott számtalan csillagnak közepette, melyeknek tiszta fénye az övét nem tudta gyöngíteni. A hold tányérán a síkságok megint komorabb színben látszottak, mint a földről nézve. A légkörnek többi része csillámlott folytonosan s az általános fénynek közepette Tycho úgy ragyogott, mint a nap.

Barbicane teljességgel nem tudta a löveg sebességét meghatározni, ámde az észszerű mechanika törvényei szerint úgy vélekedett, hogy sebessége egyenletesen csökkenni fog.

Tényleg azt vették fel alapul, hogy a löveg körpályán akar haladni a hold körül: ennek a pályának feltétlenül ellipsisnek kell lennie. A tudomány be tudja ezt bizonyítani. Minden test alá van ennek a törvénynek vetve, a mely szerint a saját tengelye körül való mozgásán kívül a vonzóerő következtében valamely másik test körül kering. Minden körpálya a világűrben elliptikus, a holdaké a bolygók körül: a bolygóké a nap körül; a napé az ismeretlen égitest körül, a mely körül minden kering, mint középpont körül. Miért volna a természetnek e törvénye alól a Gun-club lövege kivétel?

Az elliptikus pályákon pedig a vonzó test mindig az ellipsis fokusán van. A hold tehát ahhoz az égi testhez, mely körül kering, majd közelebb, majd távolabb van. Ha a föld a pályáján a naphoz közelebb jut, akkor a nap-közeiben áll (periphelia), ellenben naptávolban (aphelia), ha attól legtávolabb áll. Éppen így lehet a hold földközelben vagy földtávolban. Vigyük át a csillagászati fogalmak gazdagítása czéljából e megjelöléseket a lövegre, mint a hold bolygójára ; állhat tehát a holdközelben és a holdtávolban. Az előbbi esetben el kell érnie legnagyobb gyorsaságát, az utóbbiban a legcsekélyebbet. Most nyilván holdtávolának a pontja felé halad, és Barbicane helyesen következtéié, hogy sebessége addig a pontig csökkenni fog, hogy aztán abban az arányban, a mint a holdhoz közeledik, növekedjék. Ez a sebesség egészen megszűnik, ha arra a pontra jut, hol a két vonzás egymást kiegyenlíti.

Barbicane tanulmányozta ennek a két eshetőségnek a következményeit, hogy tudja, miképpen kell mindkét esetben viselkedniük, midőn Árdán Mihály hirtelen ezzel a felkiáltással riasztá őt fel:

– Uram-teremtőm, milyen nagy tökhlkók is vagyunk mi!

– Nem mondom, hogy nem, de hadd halljuk, miért?

– Mert igen egyszerű eszközünk van arra, hogy a sebességet megakadályozzuk és azt nem alkalmazzuk.

– Miféle eszközünk?

– Hát nincsenek meg a rakéták?

– A bizony! — mondá Nicholl.

– Igaz ugyan, hogy ezt az erőt nem használtuk fel, de majd megteszszük.

– Mikor? — kérdé Mihály.

– Ha eljön az ideje. Jegyezzék meg, barátaim, hogy a löveg mostani helyzetében, a mely a hold tányérához ferdén áll, az a hatása lehetne, hogy a holdtól még jobban eltávolítaná a helyett, hogy közelebb hozná hozzá ; ez pedig a mi tulajdonképpeni czélunk.

– Legeslegfőképpen! — jegyzé meg Mihály.

– Jegyezzék meg továbbá azt is, hogy valami megmagyarázhatatlan befolyás következtében a löveg igyekezik aljával a föld felé fordulni, a semleges ponton valószínűleg kúpos csúcsával egyenesen a hold felé irányul. Ebben a pillanatban számíthatunk arra, hogy sebessége megszűnik. Ez lesz alkalmas pillanat arra, hogy rakétáink által a holdra való esést előidézzük.

– Ez már helyes! — mondá Mihály.

– Nem tettük meg akkor, mikor először jutottunk a veszteg-

pontra, de nem is tehettük meg, mert a löveg mozgató ereje még jelentékeny volt.

– Helyes az ítélet, — jegyzé meg Nicholl.

– Legyünk türelemmel, — folytat a Barbicane. — Biztosítsuk magunkat az előnyös helyzet minden esetében, akkor én annyi kételkedés után újra reménykedni fogok, hogy czélhoz jutunk.

Ardan Mihály ezt a nyilatkozatot hip-pel és hurrah-val fogadta és e vakmerő emberek közül egyik sem gondolt arra, hogy minő végeredményre jutottak: t. i. a holdon nem laknak emberek, a hold valószínűleg nem lakható. És mégis arra törekedtek, hogy mindenáron a holdba jussanak.

Még csak arra a kérdésre kellett megfelelni, hogy mely pillanatban éri el éppen pontosan az egyenlő vonzás határát adöveg, hol az utasok mindent Jmczkáztatni akartak?

Hogy ezt a pillanatot másodpercznyi pontossággal kiszámíthassa, arra nézve Barbicanenak csak uti-jegyezteit kellett felütnie, hogy utána nézzen, mikor voltak s mikor haladtak túl a hold különböző párhuzamos fokain. Az időnek, mely szükséges vala ahhoz, hogy a déli sark és a semleges pont között levő utat megtegyék, egyenlőnek kellett lennie az északi sark és a semleges pont között levő tér megfutására fordított idővel. A megtett utak számadatai pontosan fel voltak jegyezve és így a számítás könnyű vala.

Barbicane megállapította, hogy a deczember 7-dikéről 8-ára menő éjjel egy órakor jutnak arra a pontra. Ebben a pillanatban hajnali 3 óra volt a deczember 6-dikáról 7-dikére menő éjjel. Eszerint tehát, ha valamely akadály zavarólag közbe nem jön, 22 óra alatt ahhoz a ponthoz érkeznek.

A rakétáknak eredetileg az volt a rendeltetése, hogy a holdra való esést meglassítsák, most pedig a vakmerő emberek arra akarták felhasználni, hogy éppen ellenkező czélra szolgáljon. Szóval ők még arra is elkészültek, hogy egy pillanatban lángba boruljanak.

– Mivelhogy most nincs semmi dolgunk, ajánlok valamit, — mondá Nicholl.

– Mit? — kérdé Barbicane.

– Aludjunk.

– Felséges volna! — kiáltott fel Ardan Mihály.

– Negyven órája, hogy le sem hunytuk a pilláinkat, —- mondá Nicholl, — néhány órai alvás egészen felfrissít.

– Soha! — veté ellen Mihály.

– No, jól van, ki-ki tegye azt, a mi neki tetszik ; én lefekszem.

Nicholl végig nyújtózott a pamlagon s nemsokára úgy horkolt, mint egy negyvennyolczfontos ágyú.

– Nichollnak van esze, — mondá Barbicane, — én is követéin a példáját.

Néhány pillanat múlva ő is úgy horkolt, mint egy bőgő, kisérvén a kapitány baritonját.

– Bizony . . . bizony, — mondá Ardan Mihály, a mint egymagában virrasztóit, — ezeknek a praktikus embereknek nincsenek éppen olyan rossz eszméik.

És hosszú lábait kinyújtva, karjára nyugasztott fejjel, Mihály is elaludt.

Ámde ez az álom sem tartós, sem nyugodt nem lehetett. A három férfiúnak túlságosan sok nyugtalanító gondolat motoszkált a fejében s így néhány óra múlva, reggeli 7 óra felé, újra talpon voltak mind a hárman.

A löveg mindinkább eltávolodott a holdtól és mindinkább csúcsával fordult feléje. Ezt a jelenséget mindeddig nem tudták megmagyarázni, de szerencsére Barbicane szándékát elősegítette.

Még tizenhét óra kellett a cselekvés pillanatáig. Igen lassan telt ez a nap. Bármily vakmerőéк voltak is az utasok, mégis heves izgatottsággal várták annak a pillanatnak á közeledését, mely eldönti, hogy a holdra hullanak-e vagy örökre oda lesznek kötve egy változhatatlan pályához. Számlálták a hosszúra nyúló órákat, Barbicane és Nicholl szünetlenül számításaikba mélyedtek; Mihály a szűk falak között fel és alá járt és vágyakozó pillantásokat vetett a holdra. Közben-közben a földre való visszaemlékezés villant át agyukon. Vájjon viszont fogják-e látni a Gunclubbeli barátaikat, főképpen pedig a kedves Maston J. T.-t. Jelenleg az érdemes titkár bizonyára őrállomásán, a sziklahegyen van. Vájjon mit gondol, ha az óriási telesköp segélyével meglátja a hold körül keringő löveget? Minekutána látta, hogy a holdnak déli sarkánál eltűnik és az északinál újra előtűnik! Tehát a hold nak lett holdjává! Vájjon ezt a váratlan újságot elhiresztelte-e a földön? Ez volt tehát a nagy vállalat megoldása? . . .

Eközben eltelt a nap minden esemény nélkül. Beállott az éjfél. Deczember nyolczadikának kellett felvirradnia. Még egy óra s a semleges pontra jutnak. Vájjon mekkora volt akkor még a löveg sebessége? Nem lehetett megmérni. Ámde Barbicane számításai nem lehettek tévesek. Reggeli egy órakor e sebességnek 0-nak kellett lennie.

Egyébiránt valami más jelenségnek kellett jeleznie, hogy a löveg a semleges pontra, érkezett. A föld és hold vonzó erejének egymást meg kellett semmisíteniük. A tárgyak elvesztik akkor súlyokat. Ez a feltűnő tény, mely első alkalommal annyira bámulatba ejtette őket, bizonyára ismétlődni fog a visszatérésnél. Abban a pillanatban kell cselekedniük.

Ez alatt már a lövegnek kúpos csúcsa a hold felé fordult. Oly helyzetbe került, hogy a rakéták elsütése által nyilatkozó összes rúgó-erőt fel lehetett használni.

Kedvező kilátás vala tehát az utasokra nézve. Ha a löveg gyorsasága a semleges ponton csakugyan megsemmisül, akkor egy határozott lökés a hold felé, ha az nem is oly jelentékeny, létre hozhatja a lövegnek a holdra hullását.

– Öt perez múlva egy óra! — mondá Nicholl.

– Minden készen van! — jegyzé meg Ardan Mihály s a gázláng felé tartott egy meggyujtott kanóczot.

– Várj, — mondá Barbicane kezében tartva óráját.

Ebben a pillanatban a súlynak semmi hatását sem érezték többé. Nagyon közel voltak a semleges ponthoz, ha ugyan még el nem érték . . .

– Egy óra! — mondá Barbicane.

Ardan Mihály az égő kanóczot egy készülékhez érteté, mely a rakétákat rögtön elsütötte. Nem lévén levegő, semmi csattanáét sem hallottak. Ámde a nyíláson keresztül észrevette Barbicane a nemsokára kialvó fénynek huzamos kiáradását. A lövegnek olyan rázkódást kellett kiállania, a melyet belsejében nagyon is megérezték.

A három jó barát némán nézett körül, figyelt, alig véve lélekzetet. A mélységes csendben szívók dobogását is meg lehetett hallani.

' — Esünk? — kérdé végre Ardan Mihály.

– Nem, — viszonzá Nicholl, — mert a löveg feneke nem fordul a hold felé.

Ebben a pillanatban Barbicane visszalépett az ablaktól, barátaihoz fordult irtóztató sápadtan, redőkbe vonva homlokát, ajkait összeszorítva.

– Esünk! — mondá.

– Oh, — kiáltott fel Mihály, — és a holdra?

– A föld felé! — viszonzá Barbicane.

– Az ördögbe! — kiáltá Mihály, — de bölcs nyugalommal tévé hozzá : igaz, mikor mi ebbe a lövegbe bezárkóztunk, bizony sejthettük, hogy nem egykönnyen jöhetünk ki belőle.

Valóban megkezdődött a rettenetes alázuhanás. A lövegben levő sebesség a semleges ponton túlhajtotta, a rakéták nem akadályozhatták meg. Az a sebesség, melylyel a földről elindultak, s a semleges vonalon túl jutottak, ismét megkezdődött. A fizikatörvényei szerint a maga elliptikus pályáján ugyanarra a pontra kellett visszatérnie, a hol elébb állott.

Rettenetes egy esés volt az 87,000 lieu magasságból, a nélkül, hogy valami készülék lassíthatta volna. A ballisztika törvényei szerint a lövegnek ugyanazzal a sebességgel kell a földre érnie, mint akkor volt, mikor a Columbiád torkán kirepült, tehát 16,000 méter az utolsó másodperczben.

Hogy összehasonlíthassuk, egy másik számot említek fel; kiszámították, hogy a Notre-Dame tornyáról, mely csak 200 lábnyi magas, aláhulló tárgy óránként 120 lieu sebességgel esik le a kövezetre.

Jelen esetben a lövegnek óránként 57,600 lieu gyorsasággal kell a földre alázuhannia.

– Elvesztünk! — mondá Nicholl hidegvérrel.

– Nos hát akkor nieghalunk, — viszonzá Barbicane, a jámbor lelkesedés egy nemével, — utazásunknak eseménye akkor

nagyszerűen niegbővül. Isten maga fogja titkait velünk közölni. A másvilágon a tudásra vágyó léleknek nincs gépekre és műszerekre szüksége. Egygyé lesz az örök bölcseséggel.

– Úgy van, — jegyzé meg Ardan Mihály, — a másvilág bőségesen megvigasztal és kárpótol minket azért a jelentéktelen csillagért, melynek hold a neve.

Barbicane keresztbe fonta mellén karjait felséges megadásnak érzelmével és mondá:

– Legyen meg az Úr akaratja!