A déli félgömb.

A löveg megszabadult egy előre nem látható, rettenetes veszedelemtől. Ki számíthatott volna arra, hogy ilyen meteorral fog találkozni? Az ilyen bolyongó égi testek az utasokat komolyan veszélybe sodorhatták volna. Olyan szirtek ezek a világűrben, melyeket nem kerülhetnek ki olyan szerencsésen, mint a hajósok.

No de panaszkodtak-e a merész utasok? Nem, mert a természet ritka módot adott nekik arra, hogy ilyen kozmikus meteort lássanak, borzasztóan szép fénysugár-esőben, és mert ez a páratlan tűzijáték, melyet hasztalan igyekezne utánozni Ruggieri, nehány másodperezre megvilágította előttük a holdnak láthatatlan felét. E gyors megvilágításban láttak szárazföldeket, tengereket, erdőségeket. Az athmosphära tehát éltető elemi részecskéivel ellátta ezeket a láthatatlan részeket? Oly kérdések ezek, a melyek az emberi kíváncsiság előtt örökké csak kérdések maradnak.

Akkor esti négy óra volt. A löveg haladt a maga görbe pályáján a hold körül. Vájjon megváltoztatta-e ezt a pályát ismét a meteor? Félő, hogy megváltoztatta. A lövegnek mégis az észszerű mechanika által meghatározott görbe vonalat kellett leírnia. Barbicane erősen a mellett volt, hogy ez a görbe pálya inkább parabola, mint hyperbola. Mégis, ha felvesszük, hogy parabola, úgy a löveg azon az árnykúpon, melyet a hold arra az oldalra vetett, mely a naptól elfordult, meglehetősen gyorsan hatolt volna. Ez a kúp tényleg nagyon keskeny, minthogy a holdnak anguláris átmérője a napéhoz képest kicsiny. Eddigelé a löveg mélységes sötétségben mozgott. Bármily nagy volt is sebessége — és csekély nem lehetett — árnyékban való leiedzése még tovább tartott.

Ez kétségbe nem vonható tény vala, de talán, ha szigorú értelemben vett parabola volt a pályája, nem kellett volna annak így történnie. Újabb fejtörő feladat volt ez Barbicanera

nézve, a ki úgy érezte, hogy ismeretlen dolgok közé vagyon ékelve, melyek közül nem tud kiigazodni.

Az utasok közül egyik sem gondolt egy pillanatig sem pihenésre. Mindenki leste, hogy valami váratlan fog történni, mely az ég térképének tanulmányozására újabb fényt vet. Öt óra felé Ardan Mihály ebéd helyett néhány darab kenyeret és hideg sültet osztott ki, melyet sietősen felfaltak, a nélkül, hogy az ablakot elhagyták volna, melynek tábláin állandóan új meg új jégvirágok termettek.

Este 5 óra 45 perczkor Nicholl a távcsövén át a holdnak déli peremén, abban az irányban, melyben a löveg haladott, néhány csillogó fény-pontot vett észre, melyek a sötét égboltozatból kiváltak. Hegycsúcsok egész sorának tarthatta volna az ember, melyek hullámvonal alakjában képezték annak profilját. Meglehetősen élénken ragyogtak. Ilyennek látszik a hold széle, ha nyolczadba lép.

Nem tévedhettek. Nem lehetett szó csupán meteorról, mert ez a fénylő gerezd sem olyan színű, sem olyan mozgású nem volt. Éppen oly kevéssé lehetett valamely kitörő félben levő vulkán. Azért is mondá Barbicane gondolkozás nélkül:

– A nap!

– Hogyan, a nap? — Máltának föl Nicholl és Ardon Mihály.

– Úgy van, barátaim! Maga a fénylő nap világítja meg a holdnak déli peremén levő hegyek csúcsait. Kétségen kívül közeledünk a déli sarkhoz.

– Miután az északi sark mellett elhaladtunk, — veté ellen Mihály. — Akkor hát megkerüljük a holdat.

– Meg, derék barátom, Mihály.

– Akkor hát sem a parabolától, sem a hyperbolától, sem egyéb fajta nyílt görbülettől nem kell félnünk.

– Nem, de zárt görbülettől igen.

– És az?

– Ellipsis. A helyett, hogy a tágas űrben a bolygók között kalandoznék, valószínűleg a hold körül fog elliptikus pályán keringeni.

– - Valóban!

– Bolygója lesz annak.

– Holdja a holdnak! — kiáltott fel Ardan Mihály.

– Csak azt kell még megjegyeznem, érdemes barátom, — viszonzá Barbicane, — hogy nekünk azért éppen úgy végünk van.

– Igaz, de más, kellemesebb módon! — jegyzé meg a gondtalan franczia, szeretetreméltó mosolylyal.

Barbicane elnöknek igaza volt. Az a sors várt a lövegre, hogy ezen az elliptikus pályán, mint másodrangú bolygó a hold körül forogjon. Üj csillagzat volt a naprendszerben, egymagában külön kis világ, melynek három ember a lakója, kik levegő hiánya miatt nem sokára meghalnak. Barbicane tehát nem örülhetett annak, hogy a centripetál és centrifugál erő összehatása következtében a lövegnek végleg ez a sorsa lesz. A három barát újból figyelte a hold tányérának megvilágított helyét. Talán mégis nyúlik olyan hosszúra életük, hogy a földet még egyszer megpillanthatják teljes megvilágításban, a nap sugarainak ragyogó sugár-koszorújában s végső isten hozzádot mondhatnak neki!

Azután lövegűnk kialudt, holt tömeg lészen, hasonló a tétlen asteroidákhoz, melyek az aetherben alusznak. Még csak az a vigasztaló reményük volt, hogy ebből a vaksötét éjszakából egyszer mégis kijutnak, megpillanthatják a fényt s azokat a vidékeket, melyeken, míg a nap sugarai bearanyozták, legeltették szemeiket.

Eközben a Barbicane által megpillantott hegyek mindinkább előtérbe nyomultak a sötét tömegből. A Leibnitz és Dörfel volt, melyek a déli sark körül levő vidékeken nyúlnak a magasba.

A hold látható részének minden hegyét a legpontosabban megmérték. Talán csodálkozunk azon, hogy ez oly tökéletes, mindazonáltal a magasság-mérő módszerek nagyon pontos eredménynek. Csaknem azt állíthatjuk, hogy a holdon levő hegyeknek magasságai éppen olyan pontosan meg vannak mérve, mint a földön levők.

A leggyakrabban alkalmazott módszer abban áll, hogy a hegyek által vetett árnyékokat mérik meg, figyelembe vévén a nap állásának magasságát a mérés pillanatában. Ezt a mérést távcső segélyével könnyen lehet eszközölni, melyre egy hálócskát helyeznek el két fonállal, ha előre bocsátjuk, hogy a hold tányérának valódi átmérőjét pontosan ismerjük. Ezzel a módszerrel éppen olyan pontosan meg lehet mérni a kráterek és a holdon levő mélyedéseknek a mélységét. Galilei alkalmazta először s utána Beer és Mädler alkalmazták a legnagyobb sikerrel.

Még egy mérési módot ismerünk. Ez abban a pillanatban történik, midőn a hegyek, mint fénylő pontok a fény és árny elválasztó határaitól elkülönítve, a hold tányérának sötét részéből előragyognak. Ezeket a fénylő pontokat a nap sugarai idézik elő, melyek feljebb állnak azoknál a hold fázisát meghatározó vonalaknál. Azért a határvonal és a fénylő pontok között levő távolság a hegyek magasságának pontos méretét adja. Magától értetődik, hogy a mérésnek ezt a módszerét csak olyan hegyekre lehet alkalmazni, melyek a fény és árny határvonalának közelében feküsznek.

A harmadik módszer lényege abban állana, hogy a holdbéli hegyeknek a profilját, melyek a háttérből kiemelkednek, a mikrométerrel mérnök meg, de ezeket csak a hold széleihez közel eső hegyeknél vehetjük alkalmazásba.

Mindezekben az esetekben meg kell jegyezni, hogy az árnyékoknak, a távolság-közöknek és profiloknak ez a mérése csak akkor alkalmazható, ha a napsugarak a szemlélőhöz viszonyítva, ferdén hullanak a holdra. Ha függőlegesen esnek rá, szóval, ha teli hold van, akkor árnyék egyáltalában nincsen s a megfigyelés nem lehetséges.

Galilei, miután fölismerte, hogy a holdban vannak hegyek, az árnyék-vetések alapján vette használatba módszerét, ö, a mint említettük, a holdbéli hegyek átlagos magasságát 4500 toisnyifä becsülte. Helvetius sokkal alább szállította, Biccioli ellenben kétszer akkorának vette. Mind a kettő túlzott. Herschel tökéletesbített műszerével közelebb jött a valósághoz. Végül ezt a legújabb megfigyelők jelentéseiben kell keresnünk.

Beer és Mädler, a legtökéletesebb holdismertetők a világon, 1095 holdbéli hegyet mértek meg. Számításaikból kitűnik, hogy

közülök hat 5800 méternél magasabb ; 22 magasabb, mint 4800 méter. A holdnak legmagasabb csúcsa 7608 méter ; alacsonyabb tehát mint a föld hegyei, melyek közül egyik-másik 5—600 tois-nyival magasabb. Mégis egy megjegyzés nem lesz fölösleges. Ha a két égi testnek összes tömegét összehasonlítjuk, a hold hegyeit jóval magasabbaknak kell tartanunk, mint a föld hegyeit. Az előbbieknek magasságai a holdátmérőnek négyszázadik részét teszik, az utóbbiak pedig a földátmérőnek csak négyszáznegyvenedig részét. Ha a föld hegyének arányosan akkorának kellene lennie, mint egy holdbéli hegynek, akkor magasságának, függőlegesen mérve, hat és fél lieunek kellene lennie. Holott a legmagasabb is csak kilencz kilométer.

Tehát, hogy az összehasonlítást folytassuk, a Himalaya hegyláncznak három csúcsa van, melyek magasabbak, mint a holdbéli hegyek.: az Everest 8837 méter; a Cunchinjunga 8588 méter és a Dsawalagiri 8187 méter magas. A Leibnitz és Dörfel holdbéli hegyek ugyanennek a hegyláncznak Jehawir nevű csúcsával egyenlő magasak vagyis 7603 méternyiek. Newton, Casatus, Curtins, Short, Tycho, Clavius, Blancanus, Endymion a Kaukázus és Apenninek legjelentékenyebb csúcsai magasabbak, mint a Montblanc, mely 4810 méter magas. A Montblanc-kal egyenlő magasságúak Morét, Theophilus, Catharina ; a 4636 méter magas Monte Rosaval egyenlőek: Piccolomini, Werner, Harpalus ; a 4520 méter magas Cervinnel egyenlőek: Macrobius, Eratosthenes, Albateque, Delambre ; a 3710 méter magas Teneriffával egyenlőek: Bacon, Cysatus, Phitolaus és az Alpok csúcsai ; a Pyrenäek 3351 méter magas Mont Perdu nevű csúcsával egyenlő magasságúak: Römer és Bogusl.awski; a 3737 méter magas Aetnával: Herkules, Atlas, Fumerius.

Ezek az összehasonlított pontok mértékéül szolgálhatnak a holdbéli hegyek megbecsülésének. Éppen ekkor haladt a löveg pályáján a déli félgömb hegyvidéke fölött, hol a holdbéli hegyrajznak legszebb példányai emelkedtek.