SARKI KOZMOGRÁFUS-TANFOLYAM

Mondanunk sem kell, hogy „asztalhoz ülni” itt azt jelentette, hogy letelepedni a földre.

– De ki ne adná oda a világ minden ebédlőasztalát és éttermét azért, hogy az északi szélesség 89° 59’ 15”-e alatt ebédelhessen! - lelkesedett Clawbonny.

Valamennyiük gondolata mostani helyzetük körül forgott; mindnyájuk lelkét lenyűgözte ez a nagy fogalom: Északi-sark! A sikernek ebben a példátlanul álló percében elfeledték mindazt a veszélyt, amivel megküzdöttek, míg ideértek, s mindazt, amiben még hazafelé menet részük lesz. Amit sem a régi, sem a modern sarkutazók, sem európaiak, sem amerikaiak, sem ázsiaiak nem voltak képesek eddig véghezvinni, azt ők, íme, megvalósították.

Társai figyelmesen hallgatták a doktort, mikor tudásának és emlékezetének kimeríthetetlen tárházából előszedte mindazt, ami a jelenlegi helyzetükre vonatkozott. Legelőbb is őszinte lelkesedéssel javasolta, hogy köszöntsék fel Hatteras kapitányt.

– John Hatteras kapitányra ürítem poharam! - mondta.

– Éljen John Hatteras! - kiáltották egyszerre társai.

– Köszöntöm az Északi-sarkot! - felelte a kapitány, s most meghatottan csengett a hangja ennek az eddig oly hideg, oly tartózkodó embernek, akin most egyre jobban erőt vett túlfeszített idegállapota.

Összecsendültek a poharak, és a felköszöntőket meleg kézszorítások követték.

– Ez itt hát a mi korunk legjelentősebb földrajzi eseménye! - mondta a doktor. - Ki hitte volna, hogy ez a felfedezés megelőzi Közép-Afrika vagy Ausztrália felkutatását! Valóban, Hatteras, maga Stuart és Livingstone s a Burtonok és Barthek fölött áll! Le a kalappal maga előtt!

– Igaza van, doktor - mondta Altamont is -; ha a vállalkozás nehézségeit nézzük, akkor az Északi-sarknak kellett volna lennie az utolsó pontnak a Földön, amelyet felfedeznek. Mihelyt valamely kormány úgy határozott volna, hogy feltétlenül fel akarja kutattatni Közép-Afrikát, ember- és pénzáldozattal ez okvetlenül sikerült volna neki; de itt semmi sem bizonytalanabb, mint a siker, s teljesen áthághatatlan akadályok is felmerülhettek volna.

– Áthághatatlan! - kiáltott fel hevesen Hatteras. - Nincsenek áthághatatlan akadályok, csak gyengébb és erősebb akarat van, ennyi az egész!

– De végül is itt vagyunk, s ez így van jól - mondta Johnson.

– Most már aztán nem mondaná meg nekünk végre, Clawbonny úr, hogy mi különös is van ezen az Északi-sarkon?

– Az, ami itt van, derék Johnsonom, az csupán annyi, hogy ez az egyetlen pontja a mi sártekénknek, amely mozdulatlan, míg minden más pontja óriási sebességgel forog.

– De én egyáltalán nem érzem, hogy itt mozdulatlanabbak lennénk, mint akár Liverpoolban - felelte Johnson.

– Itt sem veszi észre kevésbé a mozgást, mint Liverpoolban; ez onnan van, hogy mindkét esetben maga is részt vesz ebben a mozgásban vagy ebben a mozdulatlanságban. De a tény azért csak tény marad. A Föld tengely körüli fordulata huszonnégy óra alatt megy végbe, s a feltételezett tengely két végpontja az Északi- és a Déli-sarkon halad át. Nos hát, mi most itt ezen az egyik, szükségképpen mozdulatlan végponton vagyunk.

– Így hát - szólt Bell -, míg honfitársaink peregnek, addig mi itt mozdulatlanok vagyunk.

– Csak majdnem, mivel nem vagyunk egészen pontosan az Északi-sarkon!

– Igaza van, doktor - mordult fel Hatteras, s megrázta a fejét -, még 45” hiányzik ahhoz, hogy egészen pontosan ott legyünk!

– De hisz ez csekélység - felelte Altamont -, s így mozdulatlannak tekinthetjük magunkat.

– Igen - folytatta a doktor -, míg viszont az Egyenlítő minden pontjának lakói háromszázkilencvenhat szárazföldi mérföldet tesznek meg óránként!¹

– S mindezt fáradság nélkül! - csóválta a fejét Bell.

– Úgy van! - felelte a doktor.

– De ettől a körforgásától függetlenül, nem mozog a Föld a Nap körül is? - „hallott valamit harangozni” Johnson.

– Igen, ez a Föld haladó mozgása, amit egy év alatt végez.

– És ez gyorsabb, mint a másik? - érdeklődött Bell.

– Végtelenül gyorsabb, és meg kell jegyeznem, hogy ámbár itt vagyunk a Sarkon, ez a mozgás itt éppúgy magával ragad bennünket, mint földünk többi lakóját. Tehát ez a mi állítólagos mozdulatlanságunk csak agyrém: igen, mozdulatlanok vagyunk a földgolyó többi pontjához képest, de a Naphoz képest nem.

– Nahát - mondta Bell, és hangjában komikus sajnálkozás csengett -, én meg azt hittem magamról, hogy nyugton vagyok! Most le kell mondanom erről az illúzióról! Hát tényleg nincs egy percnyi nyugta az embernek ezen a világon?

– Úgy van, ahogy mondod, Bell - felelte Johnson -; és arra is kioktatna bennünket, Clawbonny úr, hogy milyen sebességű Földünknek ez a haladó mozgása?

– Ez bizony jelentékeny gyorsaság - felelte a doktor -; a Föld hatvanhatszor gyorsabban forog a Nap körül, mint amennyi egy huszonnégyes ágyúgolyó sebessége, ami pedig százkilencvenöt öl másodpercenként. A haladó mozgás sebessége tehát hét egész és hattized mérföld másodpercenként;² láthatjuk hát, hogy ez egészen más dolog, mint az Egyenlítő pontjainak mozgása.

– Az ördögbe is! - mondta Bell - szinte el se lehet ezt hinni, Clawbonny úr! Miért is nem mozdulatlan?!

– Az ám - szólt közbe Altamont -, de gondolja csak meg, Bell: akkor se nappal, se éjszaka, se tavasz, se nyár, se ősz, se tél nem lenne.

– Nem is számítva egy egyenesen rémes következményt! - tódította a doktor.

– Éspedig mit? - kérdezte Johnson.

– Azt, hogy akkor rázuhannánk a Napra!

– Méghogy a Napra zuhannánk? - csodálkozott Bell.

– Kétségkívül. Ha ez a haladó mozgás megszűnne, akkor a Föld hatvannégy és fél nap alatt ráesne a Napra.

– Hatvannégy napig tartó zuhanás! - képedt el Johnson.

– Sem több, sem kevesebb - felelte a doktor -; mivelhogy harmincnyolcmillió mérföld távolságot kellene befutnia a Földnek.

– És mennyi a Föld súlya? - kérdezte Altamont.

– Ötezernyolcszáznyolcvanegy quadrillió tonna.

– Ó! - legyintett Johnson. - Az ilyen számokat már nem is veszi fel az ember füle! Ezeket már nem lehet felfogni!

– Akkor hát, derék Johnsonom, két összehasonlító fogalommal segítem ki magát, amelyek nyilván megragadnak az eszében. Jegyezze meg: hetvenöt Hold súlya tenné ki a Föld súlyát és háromszázötvenezer Föld a Nap súlyát.

– Ezek megsemmisítő számok! - mondta Altamont.

– Megsemmisítő, ez a helyes kifejezés - felelte a doktor -; de térjünk vissza a Sarkhoz, mert kozmográfiai lecke még soha nem volt helyénvalóbb, mint a Földnek ezen a részén, de persze csak ha nem untatom önöket.

– Gyerünk, doktor, gyerünk! - mondta Altamont.

– Mint már mondottam önöknek - folytatta a doktor, aki éppen olyan örömmel tanított, mint amilyen örömmel tanultak társai - amint mondtam, a Sark mozdulatlan pont a Föld többi pontjához képest. Nos hát, ez nem egészen igaz.

– Hogyan? - szólt közbe Bell. - Mégis mozog?

– Igen, Bell, a Sark nem mindig foglalja el pontosan ugyanazt a helyet; egykor a sarkcsillag messzebb volt a sarki égbolttól, mint ma. A Sarkunknak tehát van bizonyos mozgása; mintegy huszonhatezer év alatt ír le egy kört. Ez a napéjegyenlőségek előrenyomulásától van, amire mindjárt rátérek.

– De nem történhetik meg az - kérdezte Altamont -, hogy a Sark nagyobb mértékben mozdul el?

– Ej, kedves Altamontom - felelte a doktor -, maga olyan nagy kérdést érint, amelyen már réges-rég vitáznak a tudósok, egy különös felfedezés következtében.

– És melyik volt az a felfedezés?

– Elmondom. 1771-ben egy rinocérosz tetemét találták a Jeges-tenger és 1799-ben egy elefántét Szibéria partjain. Hogyan találkozhatott ez a két meleg égövi állat ugyanazon az északi szélességen? Erre aztán különös mozgolódás támadt a geológusok között, akik nem voltak olyan tudósok, mint később a francia Elie de Beaumont. Beaumont bebizonyította, hogy ezek az állatok fent éltek egészen északon, és hogy egyszerűen a hegyi patakok és a folyamok hordták tetemeiket oda, ahol rájuk találtak. Mivel azonban ez a magyarázat még nem volt köztudomású, mit gondolnak, mit fundált ki a tudósok fantáziája?

– A tudósok mindenre képesek - mondta nevetve Altamont.

– Igen, mindenre, ha egy tény megmagyarázásáról van szó! Nos, azt tételezték fel, hogy a Föld sarkpontja egykor az Egyenlítőnél volt, s az Egyenlítő a Sarkon.

– Bolondság!

– Így volt, ha mondom, márpedig ők a legkomolyabban azt állították. Holott ha ez így lett volna, minthogy a Sarkon több mint öt mérfölddel laposabb a Föld, a centrifugális erő folytán az új Egyenlítőhöz áramlott tengerek kétszer olyan magas hegyeket borítottak volna el, mint a Himalája; a sarkkörrel szomszédos minden ország, Svédország, Norvégia, Oroszország, Szibéria, Grönland, Új-Britannia öt mérföld mély vízréteg alá került volna, míg viszont a Sarkra vetett egyenlítői tájak öt mérföld magas fennsíkokat alkottak volna.

– Micsoda felfordulás! - szörnyűködött Johnson.

– Ó, ez egyáltalán nem félemlítette meg a tudósokat!

– És hogyan magyarázták ezt a felfordulást? - kérdezte Altamont.

– Egy üstökössel való összeütközéssel. Ez már így van: az üstökös a „Deus ex machina”;³ valahányszor zavarba jön a kozmográfia tudománya, mindig egy üstököst hívnak segítségül. Ez a legkészségesebb égitest, amit csak ismerek, és ha egy tudós int neki, máris siet, hogy mindent rendbe hozzon!

– Tehát ön szerint, Clawbonny úr, ez a világfelfordulás lehetetlenség?

– Lehetetlenség!

– És ha mégis megtörténnék?

– Ha ez megtörténnék, akkor egy nap alatt befagyna az egész Egyenlítő!

– Szóval, ha ez most történnék meg - mondta Bell -, akkor képesek lennének azt mondani, hogy mi nem is jöttünk ide a Sarkra!

– Nyugodjék meg, Bell. De hogy visszatérjek a földtengely mozdulatlanságára, ebből a következő dolog származik: ha mi télen ezen a helyen vagyunk, azt láttuk volna, hogy a csillagok tökéletes kört írnak le körülöttünk. Ami pedig a Napot illeti, az március 21-én, a napéjegyenlőség napján pontosan két darabra szelve jelennék meg a látóhatáron (nem számolva a sugártöréssel), és lassacskán emelkedve, nagy, elnyújtott görbéket írna le; de itt az a figyelemre méltó, hogy mihelyt megjelenik, többé nem nyugszik le; hat hónapig marad látható; majd szeptember 21-én, az őszi napéjegyenlőség idején újra érinti korongja a látóhatárt, s miután lenyugodott, egész télen nem látjuk többé.

– Az imént arról beszélt, hogy a Sarkokon lapos a Föld - szakította félbe Johnson -; szíveskedjék ezt megmagyarázni, Clawbonny úr.

– Hát ez így van, Johnson: a világ első napjaiban a Föld folyékony halmazállapotban volt; megérti, ugyebár, hogy a forgómozgás e folyékony tömegének egy részét visszaszorította az Egyenlítő felé, ahol sokkal élénkebben volt érezhető a centrifugális erő. Ha a Föld mozdulatlan lett volna, akkor tökéletes gömb marad; de ama jelenség következtében, amelyet épp most említettem, ellipszoid alakot öltött, s a Sark pontjai mintegy öt és egyharmad mérfölddel vannak közelebb a Föld középpontjához, mint az Egyenlítő pontjai.

– Ezek szerint - mondta Johnson -, ha a mi kapitányunk most a Föld középpontjára akarna vinni bennünket, akkor öt mérfölddel kevesebb utat kellene megtennünk, hogy odaérkezzünk?

– Úgy, ahogy mondja, barátom.

– Nos, kapitány úr, ez annyi, mintha már megtettük volna ezt az utat! Itt a jó alkalom...

Hatteras nem válaszolt. Igaz, hogy nem is vett részt a beszélgetésben, vagy pedig éppen csak hogy hallotta, de nem figyelt oda.

– Szavamra - felelte a doktor -, ha bizonyos tudósoknak hihetünk, lehet, hogy talán ennek az expedíciónak megkísérlésére is sor kerül.

– Tyű! Igazán? - álmélkodott Johnson.

– De hadd fejezzem be - folytatta a doktor -; ezt majd később beszélem el; előbb azt szeretném elmondani, hogyan van az, hogy a Sarkok lelapított volta okozza a napéjegyenlőségek előrenyomulását, jobban mondva, hogy miért érkezik a tavaszi napéjegyenlőség minden évben egy nappal előbb, mint ahogyan akkor érkeznék, ha a Föld tökéletesen gömbölyű volna. Ez egész egyszerűen attól van, hogy a Nap vonzása más módon működik a földgolyónak egyenlítői, gömbölyű részén. Ez az, amitől a Sark kissé eltolódott, amint ezt már előbb mondottam. De ettől a hatástól függetlenül, a laposságnak egy furcsább és sajátosabb hatásának is kellett lennie, amit észre is vettünk volna, ha érzékünk van a matematikához.

– Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Bell.

– Azt akarom mondani, hogy mi itt súlyosabbak vagyunk, mint Liverpoolban.

– Súlyosabbak?

– Igen! Mi magunk is meg a kutyáink, fegyvereink, műszereink is!

– Lehetséges ez?

– Ez így van. És két okból: először azért, mert mi itt közelebb vagyunk a Föld középpontjához, amely ennek következtében jobban vonz bennünket: márpedig ez a vonzóerő nem egyéb, mint a súly, másodszor azért, mert a forgó erő, amely a Sarkon zéróval egyenlő, nagyon jelentékeny az Egyenlítőnél, ott a tárgyak a Földtől távolodó tendenciát mutatnak, tehát kisebb a súlyuk.

– Hogyan? - szólt közbe Johnson -, hát komolyan nem mindenütt egyforma a súlyunk?

– Nem, Johnson. Newton törvénye szerint a testek tömegükkel egyenes arányban s a távolság négyzetével fordított arányban vonzzák egymást. Itt én többet nyomok, mert itt közelebb vagyok a vonzás középpontjához, és egy másik bolygón, az illető bolygó tömegétől függően, több vagy kevesebb lenne a súlyom.

– Micsoda? - szólt közbe Bell. - Hát a Holdban?...

– A Holdban az én súlyom, amely Liverpoolban kétszáz font, mindössze harminckét font lenne.

– És a Napban?

– Ó, a Napban több mint ötezer fontot nyomnék!

– Nagy isten! - döbbent meg Bell - akkor hévér kellene ahhoz, hogy felemeljük a lábait?

– Valószínűleg - felelt a doktor, s elmosolyodott Bell csodálkozásán. - De itt nem érezhető a különbség, és ha ugyanúgy feszítené meg a lábizmait, Bell, itt éppoly magasat ugrana, mint a Mersey-rakparton.

– Igen! De hát a Napban! - ismételte még mindig hitetlenül Bell.

– Barátaim - felelte a doktor -, mindebből az következik, hogy jól vagyunk mi ott, ahol vagyunk, s hogy semmi haszna másfelé szaladgálni.

– Az imént azt mondta - folytatta Altamont -, hogy talán majd megkísérlik azt a kirándulást a Föld középpontjába! Gondolt valaha is valaki arra, hogy ilyen utazásra vállalkozzék?

– Gondolt. És ezzel fejezem be azt, amit a Sarkra vonatkozóan mondani akartam önöknek. Nincs a Földnek olyan pontja, amely több találgatásnak és agyrémnek adott volna tápot. A régiek, akik nem sokat konyítottak a kozmográfiához, azt állították, hogy a Hesperidák kertje van a Sarkon. A középkorban úgy vélekedtek, hogy a Sarkokon „zsanérokon” forog a Föld: de mikor azt látták, hogy a sarkvidéki régiókban szabadon mozognak az üstökösök, le kellett mondani erről a tartósarok-teóriáról. Később akadt egy Bailly nevű francia csillagász, aki kitartott amellett, hogy az a civilizált s eltűnt nép, amelyről Platón beszél, az Atlantidák népe, itt élt. Végül - s ez már a mi napjainkban volt - azt állították, hogy egy óriási nyílás van a Sarkokon, ahonnan a sarki fény sugarai áradnak, és amelyen át be lehet hatolni a földgolyó belsejébe; aztán azt is képzelték, hogy a földgömb üreges, és két bolygó, a Plutón meg a Proserpine van benne, továbbá a nagy nyomás okozta fénylő levegő.

– Ilyeneket mondtak? - kérdezte Altamont.

– És még le is írták, a legkomolyabban. Honfitársaink egyike, Synnes kapitány javasolta is Humphry Davynek, Humboldtnak és Aragónak, hogy kíséreljék meg ezt az utazást! De a tudósok visszautasították.

– Jól tették.

– Én is azt hiszem. Bármint legyen is, láthatják, barátaim, hogy ami a Sarkot illeti, szabadon szárnyalhat a képzelet, s hogy előbb-utóbb vissza kell térni az egyszerű valósághoz.

– Hát majd meglátjuk - mondta Johnson, aki ragaszkodott ötletéhez.

– Szóval holnap kirándulunk - mondta a doktor mosolyogva, mert látta, hogy a vén tengerészt aligha sikerült meggyőznie -, és ha van valahol erre egy külön nyílás, ahol le lehet hatolni a Föld középpontjáig, hát akkor együtt megyünk!