A VÉGSŐ ELŐKÉSZÜLETEK

Másnapra megváltozott az idő; megint hidegre fordult; váltakozva, jó néhány napig hullott a hó, zuhogott az eső, s tombolt a szélvihar.

Bell befejezte a bárka építését; a jármű tökéletesen megfelelt annak a célnak, amelyre épült. Egy részén fedélzet, oldalfalai magasak, előtörzsvitorlájával s ormányvitorlájával viharban is állja a tengert. Olyan könnyű volt, hogy szánon is lehetett szállítani, anélkül, hogy túlságosan megterhelné a kutyák erejét.

Végre végbement a sarki medence állapotában az a bizonyos változás, amely oly fontos volt a telelőknek: az öböl közepén kezdett megindulni a jég. A legmagasabb tömböket alulról szüntelenül morzsolták az ütődések, már csak egy jó vihar kellett nekik, hogy elszakadjanak a parttól, s úszó jéghegyekké váljanak. De Hatteras nem akarta bevárni a jég teljes megindulását ahhoz, hogy útját megkezdje. Minthogy szárazföldön indulnak útnak, nem sokat számít, hogy szabad-e a tenger, vagy sem. Június 25-ét állapította meg hát a kapitány az indulás napjául. Addigra teljesen befejeződhetnek az előkészületek. Johnson és Bell a szánt hozta rendbe az útra; az alvázat megerősítették, s új szántalpakat raktak alá. Az utasok ki akarták használni útjukon azt a néhány hétig tartó szép időt, amit a természet a Sarkhoz közel eső tájakon engedélyez. Így aztán nem kell majd olyan szörnyű szenvedésekkel szembenézniük, s az akadályokat is könnyebben győzhetik le.

Június 20-án, az indulás előtt néhány nappal, itt-ott szabad út nyílt a jégtáblák között, s ezt arra használták fel, hogy próbasétát tegyenek a bárkán, a Washington-fokig. A tenger még távolról sem volt teljesen jégmentes, de szilárd felülete megszakadozott, s istenkísértés lett volna gyalog útnak indulni a táblákra töredezett jégmezőkön át.

Ezen a félnapos hajóúton módjukban volt megállapítani a bárka jó tengerjáró képességeit.

Visszafelé jövet érdekes jelenetnek voltak szemtanúi: óriási jegesmedve vadászott egy fókára. A medve szerencsére annyira el volt foglalva a fókával, hogy nem vette észre a bárkát, mert különben azt vette volna üldözőbe. Ott leselkedett a jégmezőn, egy léknél, ahol a fóka nyilván alámerült. A mackó a vadász vagy inkább a halász türelmével leste a fóka következő felbukkanását, mert ez valóságos halászat volt. Csendesen lesben állt, meg sem moccant.

De egyszerre csak a lék felszínén megmozdult a víz; a kétéltű kidugta az orrát, hogy lélegezzék; a medve egész hosszában elnyúlt a jégen, s két mancsával körülfogta a léket.

Pillanat múlva felbukkant a fóka, feje felmerült a vízből, de már nem volt ideje ismét lemerülni; mint a csapda acélrugója, úgy csapódott össze a medve két hatalmas mancsa, s ellenállhatatlan erővel ölelte magához s emelte ki a fókát a tengerből.

A küzdelem rövid volt; a fóka néhány másodpercig vergődött, míg gigászi ellenfele, széles melléhez szorítva meg nem fojtotta. Bár jókora fóka volt, a medve könnyedén cipelte, s ugrott vele egyik jégtábláról a másikra, míg csak partot nem ért, s el nem tűnt zsákmányával.

– Jó utat! - kiáltotta utána Johnson. - Hát ez a medve aztán jól el van látva mancsokkal!

A bárka kisvártatva elérte azt a partmélyedést, amelyet a jégtáblák között kikötőül rendezett be neki Bell.

Még négy nap választotta el Hatterast és társait az indulásra kitűzött időponttól.

Hatteras sürgette a végső előkészületeket; sietős volt neki elhagyni Új-Amerikát, ezt a földet, amely nem volt az övé, s amelynek nem ő adott nevet. Sehogyan sem érezte itt otthon magát.

Június 22-én kezdték felhordani a szánra a táborozáshoz szükséges kellékeket, a sátrat és az élelmet. A sarkutazók kétszáz font sózott húst, három láda zöldséget és húskonzervet, ötven font besűrített sós vizet és citromlevet, négyszáz font lisztet, zsázsa- és cochlearia-csomagokat vittek magukkal; ez utóbbiakat már a doktor termelte, veteményeskertjében. Mindehhez járult még kétszáz font lőpor, a szerszámok, a fegyverek s az apró-cseprő holmi; ha hozzászámítjuk a bárka, a gumicsónak meg a szán súlyát, bizony vagy ezerötszáz fontnyi húznivaló volt itt, bőven elég négy kutyának; annál is inkább, mert míg eszkimó szokás szerint csak négy egymást követő napon dolgoznak a kutyák, addig ezeknek mindennap húzniuk kellett, mert nem volt kutya a fogatváltásra. De a sarkutazók megfogadták, hogy a szükséghez képest majd segítenek a kutyáknak, s úgy számítottak, hogy útközben többször megpihennek. A Viktória-öböltől az Északi-sarkig legfeljebb háromszázötvenöt mérföld az út, s ha naponta tizenkét mérföldet tesznek meg, egy hónap alatt odaérnek. Egyébként, ha majd kifogy alóluk a szárazföld, ott a bárka, annak segítségével befejezhetik az utazást, anélkül, hogy akár kutya, akár ember kifáradna.

Ez utóbbiak jól bírták magukat; az általános egészségi állapot kitűnő volt. Bár kemény volt a tél, kielégítő kondícióban érték meg a végét. Mindegyikük megszívlelte a doktor tanácsait, s így elkerülték azokat a betegségeket, amelyek ezzel az éghajlattal együtt járnak. Szóval lefogytak egy kicsit, amitől a derék Clawbonny nemigen volt elragadtatva, de testben, lélekben egyaránt hozzáedződtek ehhez a keserves életmódhoz, s most már aztán ezek az akklimatizálódott férfiak a fáradság és a hideg legkomiszabb megpróbáltatásaival is a megroggyanás veszélye nélkül nézhettek szembe.

Aztán végül is már útjuk végcélja felé közelednek, az eddig hozzáférhetetlen Északi-sark felé, amelynek elérése után már csak a visszatérésről lesz szó. Annak a rokonszenvnek, amely most már az expedíció öt tagját egyesíti, hozzá kellett segítenie őket vakmerő utazásuk sikeréhez, s egyikük sem kételkedett abban, hogy vállalkozásuk célt ér.

Minthogy hosszú időtartamú expedícióra volt kilátás, a doktor már jó előre rávette társait, hogy készüljenek fel rá, s a legnagyobb gondossággal „eddzenek”.

– Barátaim - mondta nekik -, én nem arra kérem magukat, hogy kövessék az angol futók példáját, akik kétnapi tréninggel tizennyolc s öt nap alatt huszonöt fontot is leadnak. De végül is kell valamit tennünk avégből, hogy a lehető legjobb kondícióban tehessük meg a hosszú utat. Márpedig az edzés alapelve az, hogy a futó testét hashajtó segítségével, izzasztással és erős testgyakorlatokkal éppúgy megszabadítsák a fölösleges zsírtól, mint a zsoké testét. Aki a fogyasztás előtt egy mérföldet is alig bírt futni kifulladás nélkül, az utána könnyen fut akár huszonöt mérföldet is. Beszélik, hogy egy bizonyos Townsend tizenkét óra alatt megállás nélkül száz mérföldet futott.

– Szép eredmény - felelt Johnson -, s ámbár mi nem vagyunk nagyon kövérek, de ha még fogyni kell...

– Nem kell, Johnson; de túlzás nélkül: tagadhatatlan, hogy az edzés jó hatással jár, ellenállóbbá teszi csontozatunkat, rugalmasabbá izmainkat, finomabbá hallásunkat s élesebbé látásunkat; hát ne feledkezzünk meg róla.

Végül is, tréning ide, tréning oda, a sarkutazók június 23-án készen álltak az útra. Vasárnap volt, s ezt a napot a teljes pihenésnek szentelték.

Az indulás perce közeledett, és a Gondviselés-erőd lakói bizonyos izgalommal várták ezt a percet. Fájó szívvel vettek búcsút a jégkunyhótól, amely oly jól töltötte be a menedékház szerepét, a Viktória-öböltől, e vendégszerető tengerparttól, ahol telelésük utolsó hónapjait töltötték. Vajon visszajövet itt találják-e még ezeket az épületeket? Vajon a napsugarak nem olvasztják-e el a törékeny jégfalakat?

Mindent egybevetve, szép órákat töltöttek itt! A doktor a vacsoránál fölidézte ezeket a megható emlékeket, és nem feledte el azt sem, hogy köszönetet mondjon az égnek e szinte szemmel látható segedelemért.

De végre itt volt az ideje, hogy nyugalomra térjenek. Mindnyájan korán feküdtek le, hogy hajnalban ébredjenek. Így telt el utolsó éjszakájuk a Gondviselés-erődben.