UTAZÁS A JÉGMEZŐKÖN ÁT

A kis csapat délkeletnek tartott, Simpson hajtotta a szánba fogott kutyákat. Duk buzgón segített neki, nem is nagyon lepte meg őt társainak foglalkozása. Hatteras a doktorral hátul haladt, míg Bell, akinek az út megvilágítása volt a feladata, elöl menetelt, s megvasalt végű botjával tapogatta az utat maga előtt.

A hőmérő higanyszála emelkedett; ez közelgő havazást jelentett. A hó nem is váratott magára sokáig: hamarosan nagy pelyhekben hulldogált. A hófergeteg fátyolán nemigen láttak át, s ez is megnehezítette az előrehaladást. El-eltértek az egyenes iránytól, s lassan haladtak, mégis számíthattak arra, hogy három mérföldet megtesznek egy óra alatt.

A jeges szél nyomásától egyenetlen felületűvé, göröngyössé vált a hómező. A szán gyakran nagyokat zökkent, és az út lankás részein néha úgy megdőlt, hogy már-már felfordult. De végül is mégiscsak sikerült kimászni a bajból.

Hatteras és társai gondosan beburkolóztak grönlandi módra szabott bőrruháikba. Ezek az öltönyök nem éppen az utolsó londoni divat szerint készültek, de úgy, hogy alkalmasak legyenek erre az éghajlatra; az utasok arcát a szorosan rásimuló csuklya védte a széltől meg a hótól. Csak a száj, az orr és a szemek szenvedtek a szabad levegőtől, s bizony senki se szavatolt ezekért a testrészekért. Pedig semmiféle olyan kényelmetlen ruhadarab nem volt rajtuk, mint például a magas nyakbavaló, hósapka, ami mind egykettőre úgy jéggé fagy a sarkutazón, hogy csak fejszével lehet róla levagdalni; márpedig ez még a sarki tengereken is csúnya módja a vetkőzésnek. Éppen ellenkezőleg: szabad utat kell engedni a lélegzetnek, amely menten megfagy itt, ha akadályba ütközik.

Fárasztó egyhangúság honolt a végtelen hómezőn. Szerte, mindenütt, megtorlódott, egyforma alakú jégtömbök s hummockok, amelyek viszont annyira különböző formájúak voltak, hogy már különbözőségük számított egyformaságnak. Ugyanarra a mintára öntött jégalakzatok és jéghegyek, köztük kanyargó völgyek kígyóznak. Iránytűvel a kezükben meneteltek az utasok, s alig váltottak szót. Ebben a jeges levegőben valóságos szenvedést okozott még az is, ha a szájukat kinyitották. Az ajkak között azon nyomban hegyes jégkristályok képződtek, amelyeket nem bírt felolvasztani a lehelet melege. Így hát szótlanul bandukoltak, mindegyik botjával tapogatta ki maga előtt az ismeretlen utat. Bell léptei mélyen benyomódtak a lágy hórétegbe, s társai nagy vigyázattal lépdeltek utána. Az ő nyomát a csapat többi tagja is bátran követhette.

Minden irányban keresztezték egymást a medve- és rókanyomok, de ezen az első napon lehetetlen volt akár csak egyet is észrevenni ez állatok közül. Vadászni rájuk egyébként veszélyes és hiábavaló is lett volna; a már amúgy is túlterhelt szánra nem lehetett volna többet felrakni.

Az ilyenfajta kirándulásokon az a szokás, hogy útjukban élelmiszer-lerakatokat hagynak az utazók. Hókuckókat vájnak, s abban rejtik el az élelmiszert a ragadozók elől; így egyrészt kevesebbet kell cipelniük, s visszafelé jövet aztán apránként szedik össze mindazt, amit nem volt érdemes magukkal vinni.

Hatteras nem követhette ezt a módszert ezen a hómezőn, amelyről nem tudhatta, hogy nincs-e mozgásban. Biztos talajon nyugodtan ott lehet hagyni ezeket a lerakatokat, de nem ezeken a jégmezőkön, ahol az út bizonytalansága kétessé teszi, vajon ugyanezen az úton jönnek-e majd visszafelé.

Délben Hatteras egy jégfal védelme alatt állt meg kis csapatával. Pemmican és forró tea volt az ebéd. A tea élénkítő ital, valósággal felüdíti az embert, s az utasok jócskán éltek is vele.

Egyórás pihenés után folytatták útjukat. Ezen az első napon húsz mérföld maradt el mögöttük. Estére ember s kutya egyaránt kimerült.

De bármily kimerültek is voltak, hókunyhót kellett építeniük, ahol meghúzhatják magukat éjszakára. A sátor itt nem lett volna elég. Ez másfél órás munkát jelentett. Bell nagyon ügyeskedett. A késsel faragott jégtáblák gyorsan emelkedtek fallá, gömbölyded kupola alakúra, s az utolsó negyede, boltozatzáróívet alkotván, biztosította a kis épület szilárdságát. A lágy hó szolgált malterként, azzal töltötték ki a jégtáblák közeit, s csakhamar egy darabbá fagyott az egész épület.

Ennek a rögtönzött barlangnak olyan szűk nyílást hagytak, hogy csak hasmánt lehetett bemászni. A doktor csak nagy üggyel-bajjal préselte át testét a lyukon, s a többiek követték. A kis borszeszfőzőn egykettőre elkészült a vacsora. Ebben a hókunyhóban tűrhető volt a hőmérséklet, az odakünn szabadon süvítő szél nem hatolhatott be ide.

– Asztalhoz! - kiáltotta nemsokára, legbarátságosabb hangján a doktor.

S közösen fogyasztották el az ételeket, nagyjából mindig ugyanazt, de az a fő, hogy erőre kaptak tőle. Mikor az étkezést befejezték, már csaknem leragadt a szemük az álmosságtól. A puszta hóra leterített vízhatlan vászon megóvta őket a nedvességtől. A hordozható konyha lángjánál megszárítgatták a harisnyákat meg a cipőket, majd a társaság három tagja, gyapjútakaróiba burkolózva nyugovóra tért; felváltva virrasztott fölöttük mindig a negyedik. Ennek az éjjeli őrnek egyik feladata volt, hogy a házikó nyílásának eltömődését megakadályozza, mert ha ezt elmulasztja, élve temetődtek volna ebbe a jégsírboltba.

Duk is megosztotta velük a közös hajlékot. A kutyafogat ebei odakünn maradtak, s miután befalták a részüket a vacsorából, egy hóbucka belsejében találtak szél- és hómentes éji szállásra.

A nap fáradalmaitól kimerülve, tüstént elnyomta őket az álom. A doktorra hajnali három órakor jutott az őrállás sora. Az orkán nekiszabadult ezen az éjszakán. Különös helyzet volt. Itt bújtak meg ezek a hóba veszett, a világtól elszakadt emberek, ebben a jégsírboltban, amelynek falai szüntelen vastagodtak a hófúvásban.

Másnap reggel hat órakor folytatódott az egyhangú kutyagolás. Mindig ugyanazok a völgyek, ugyanazok a jéghegyek; olyan egyformaság ez, amelynek közepette nehéz támpontot találnia a szemnek. De néhány fokkal hidegebb lett, s ez meggyorsította az utasok haladását, mert jéggel vonta be a hófelületet. Gyakran találkoztak holmi jelződombhoz vagy eszkimó kunyhóhoz hasonló kis dudorokkal. A doktor le is bontatott egyet, éppen csak azért, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, de csak egy egyszerű jégtömböt talált benne.

– Miben reménykedik, Clawbonny? - szólt oda a doktornak Hatteras. - Tán nem mi vagyunk az elsők, akik a földgolyónak ezt a részét tapossuk?

– Hát ez valószínű - felelte a doktor. - De végül is, ki tudhatja?

– Ne vesztegessük az időt hiábavaló keresgéléssel - folytatta a kapitány. - Én sürgősen vissza akarok térni a hajómra, még akkor is, ha nem akadunk rá arra az annyira áhított szénre.

– Ebben a tekintetben én reménykedem - mondta a doktor.

– Doktor - mondta, mint már annyiszor, Hatteras -, nem jól tettem, hogy elhagytam a *Forward*ot. Ez hiba volt! A kapitánynak a hajóján a helye, s nem másutt.

– Ott van Johnson.

– Hát ez igaz! De végül is... Siessünk! Siessünk!

A csapat gyorsan haladt. Minduntalan felhangzott Simpson kiáltozása, amint a kutyákat nógatta. Ezek, valami furcsa, foszforeszkáló tünemény következtében, mintha lángban álló úton futottak volna, s a szán alváza szinte szikraport vert fel. A doktor előresietett, hogy ezt a különös havat tanulmányozza. Miközben egy dudoron akart átugrani, hirtelen eltűnt. Bell épp a közelében volt, s nyomban odaszaladt.

– Hé, Clawbonny úr! Mi történt magával? - kiáltotta aggodalmasan; közben Hatteras és Simpson is odaért.

– Doktor! - kiáltotta a kapitány is.

– Itt vagyok! Ebben a lyukban - válaszolt egy megnyugtató hang -; adjanak egy kötelet, s rögtön fent leszek!

Kötelet nyújtottak le a doktornak, aki ott gubbasztott, egy tíz láb mély hótölcsér fenekén. Most derekára hurkolta a kötelet, s három társa nagy nehezen felhúzta.

– Megsebesült? - kérdezte Hatteras.

– Dehogyis! Semmi bajom - felelt a doktor. Szeme-szája, az a jóságos arca csupa hó lett.

– De mi történt tulajdonképpen?

– Ezt is a sugártörés okozta! - felelte nevetve a doktor - mindig csak az a sugártörés! Azt hittem, egy láb széles kis árkon kell átlépnem és tíz láb mély lyukba pottyantam! Ó, ezek az optikai illúziók! Illúzióimból csak ez maradt, barátaim, fájna, ha ezt is elveszteném! Hát ez legyen tanulság a számukra, hogy egy lépést se tegyenek, mielőtt a talajt bottal ki nem tapogatnák maguk előtt, mert itt nem bízhat az érzékeiben az ember! Itt mindent összevissza hall a fül, s hibásan lát a szem. Hát ez itt valóban élvezetes világ.

– Szóval folytathatjuk utunkat, doktor? - kérdezte a kapitány.

– Persze hogy folytathatjuk, Hatteras! Ez a kis zuhanás inkább használt nekem, mint ártott.

Tovább meneteltek, délkelet felé. Mikor leszállt az est, megálltak. Huszonöt mérföld volt mögöttük. Bár nagyon fáradtak voltak, a doktor, míg a jégkunyhó elkészült, mégis felmászott egy jéghegyre.

Csaknem telihold volt, s rendkívüli fénnyel tündökölt a tiszta égboltozaton; a csillagok is különös, szikrázó sugarakat vetettek. A jéghegy csúcsáról messzi ellátott a szem, a furcsa alakú dombocskákkal tűzdelt, végtelen hómezőn.

Aki innen felülről nézte ezeket a különböző, a hold arany sugárnyalábjában ragyogó, a szomszédos tömbök árnyékából élesen kiemelkedő, álló oszlopsorokhoz, felfordított hordókhoz, kőtorlaszokhoz hasonlatos jégalakulatokat, óriási, puszta, fátlan, szomorú, csendes, végtelen temetőnek gondolhatta volna, amelyben az egész világnak húsz nemzedéke kényelmesen alhatta volna örök álmát.

A hideg s a fáradtság ellenére a doktor alig bírt betelni e képpel, társai csak nehezen tudták visszatérésre bírni. De most már a pihenésre kellett gondolni. A jégkunyhó elkészült. A négy utazó bemászott, mint a vakondok, s néhány perc múlva az igazak álmát aludták.

A következő napok minden említésre méltó esemény nélkül múltak el; az út könnyű volt vagy nehéz, gyorsan haladtak vagy lassabban, már amilyen az idő szeszélye volt, hol cudar hideg, hol mindenen áthatoló nedvesség; a talajviszonyok szerint hol a bocskort, hol meg a hócipőt kellett használni.

Így érték meg január 15-ét. A hold, utolsó negyedében, csak rövid ideig volt látható. A nap, bár még mindig eltakarta a látóhatár, hat óra hosszat adott már holmi pirkadatszerű világosságot, de ez még korántsem volt elég ahhoz, hogy tisztán láthassák az utat, azt bizony még mindig az iránytű segélyével kellett kipécézni. Bell ment elöl. Hatteras pontosan a háta mögött követte őt. Simpson meg a doktor Hatteras után igazodott, hogy ők is megtarthassák az egyenes irányt. De akármennyire vigyáztak, néhányszor harminc-negyven fokkal is eltértek az iránytól, s ilyenkor mindig újra lehetett kezdeni az útkeresés munkáját.

Január 15-én, vasárnap Hatteras a délnek megtett utat csaknem száz mérföldre becsülte. Ezt a délelőttöt több ruházati és táborozáshoz szükséges holmi javítgatásának szentelték.

Délben folytatták a menetelést. Kemény hideg volt: -36°-on állt a hőmérő. A levegő kristálytiszta.

Most hirtelen, anélkül, hogy bárki előre sejthette volna a változást, valami teljesen megfagyott párafüggöny emelkedett fel a földről mintegy kilencven láb magasságba, s ott mozdulatlanul megállt. Most már egy lépésről se láthatták egymást. Ez a pára rátapadt a ruházatukra, s hosszú, hegyes kristályokkal borította el őket.

Az utasokat meglepte ez a „frost-rime” néven ismert zúzmarajelenség, s az volt az első gondolatuk, hogy mindenekelőtt együtt maradjanak, így hát összevissza kiabáltak egymásnak:

– Hé, Simpson!

– Ide, Bell!

– Clawbonny úr!

– Doktor!

– Merre van, kapitány?

A négy útitárs keresgélte egymást. Kitárt karokkal tapogatóztak a sűrű ködben, amelyen nem bírt áthatolni a szem. De leginkább az nyugtalanította őket, hogy kiabálásukra egyáltalán nem jött felelet. Mintha a pára nem vezetné a hangot.

Tehát mindegyiküknek ugyanaz az ötlete támadt: elsütni a puskát, s így adni jelt az összetalálkozásra. De ha az emberhang túl gyengének bizonyult itt, a puskalövések viszont túl erősen hangzottak, mert a visszhang szertehordta s minden irányban megismételte a dörrenéseket, dördülve olvadt egybe a hang, észrevehető irány nélkül.

Így hát most már mindenki saját ösztöne szerint cselekedett. Hatteras megállt, összefonta mellén a karját, s várt. Simpson beérte annyival, hogy nagy nehezen megállítsa a szánját. Bell visszafordult, s kezével gondosan kezdte kitapogatni saját nyomait a hóban. A doktor csetlett-botlott, nekiment a jégtömböknek, hasra esett, feltápászkodott, jobbra-balra császkált, s mindig jobban és jobban eltévedt.

Öt perc múlva így szólt önmagához:

– Ez nem megy így tovább! Furcsa egy éghajlat! Kissé sok a meglepetésekből, az angyalát! Az ember nem tudhatja, mi történik vele a következő percben, nem beszélve ezekről a hegyes kristályokról, amelyek összevissza hasogatják az ember képét. Hó! Hahó! Kapitány! - kiabálta ismét és ismét.

De nem kapott választ. Vaktában ismét elsütötte a fegyverét, s bár vastag kesztyű védte a kezét, a jéghideg puskacsőtől mégis égő fájdalmat érzett. Közben mintha valami bizonytalan tömeget vett volna észre, néhány lépésnyi távolságban.

– Végre! - kiáltott fel. - Hatteras! Bell! Simpson! Maguk azok? Ugyan, válaszoljanak már!

Tompa dörmögés volt a felelet.

– Tyű! - gondolta a doktor. - Hát ez mi?

Az a különös tömeg közeledett, s kilépve az első dimenzióból, körvonalai élesebbé lettek. Rettenetes gondolat vert tanyát a doktor agyában.

– Medve! - mondta magában.

S valóban, hatalmas medve lehetett. Nyilván eltévedt a ködben, összevissza kódorgott, s most visszafordult, kockáztatva, hogy beleütközik az utasokba, hisz nem is sejthette jelenlétüket.

– Na most aztán szépen vagyunk! - gondolta a doktor, s nem moccant.

Hol a ködben eltűnt állat lélegzését érezte, hol meg a szörny óriási mancsait látta, amint a levegőt csapdossák. Ezek a mancsütések, oly közel zúgtak el mellette, hogy a hegyes karmok többször is megtépték a doktor ruháját. A doktor hátraugrott, s ekkor a mozgó tömeg úgy tűnt el, mint egy álombéli rémkép.

De amint így hátrált, a doktor egyszerre csak azt érezte, hogy a talaj emelkedik a lába alatt; belekapaszkodott a jégkiszögellésekbe, s így sikerült megmásznia két jégtömböt. Most aztán botja hegyével tovább tapogatózott.

– Jéghegy! - motyogta magában. - Ha felkerülök a csúcsára, megmenekültem.

S ezzel biztatva önmagát, meglepő mozgékonysággal kapaszkodott mintegy kilencven láb magasságba. Fejével áttörte ezt a zúzmarává fagyott ködöt, amelynek felső rétege élesen elvált a légrétegtől.

– Helyben vagyunk! - mondta önmagának, mikor körültekintett, és megpillantotta három társát, amint ebből a sűrű folyadékból felmerültek.

– Hatteras!

– Clawbonny úr!

– Bell!

– Simpson!

Csaknem egyszerre hangzott el a négy kiáltás; pompázatos fénykör világította be az égboltot, halvány sugarai felhőszerűvé színezték a zúzmaraködöt, s mintha ezüstfolyóból bukkantak volna elő a jéghegyek csúcsai. A sarkutazók egy, legalábbis száz láb átmérőjű zárt körben találták magukat. A felső légrétegek tisztaságának köszönhették, hogy ebben a nagy hidegben jól hallották egymás hangját, s hogy így a jéghegyek magasságából beszélgethettek. Az első puskalövések után, választ nem kapván, jobb híján nem tehettek mást, mint fölébe kerekedni ennek a ködrétegnek.

– A szán! - kiáltotta a kapitány.

– Kilencvenlábnyira alattunk - felelt Simpson.

– Semmi baja?

– Semmi.

– Hát a medve? - kérdezte a doktor.

– Miféle medve? - csodálkozott Bell.

– Hát az, amellyel találkoztam. Majdnem szétverte a koponyámat.

– Medve! - hökkent meg Hatteras. - Hát akkor gyerünk le.

– Azt már nem! - ellenkezett a doktor. - Hogyne, hogy aztán megint elveszítsük egymást, s kezdhetjük elölről az egészet.

– És ha az az állat a kutyáinkra veti magát? - aggódott Hatteras.

Most felhangzott Duk csaholása; az ugatás hangja áthatolt a ködön, s tisztán jutott el a fülükig.

– Ez Duk! - kiáltott fel Hatteras. - Biztos, hogy valami baj van. Én lemegyek.

Százféle üvöltözés szörnyű hangversenye kelt most a tömegből. Duk és a többi kutya dühödten eresztette ki a hangját. Ez a lárma rettentő zúgásként hatott ugyan, de olyan tompán hangzott, mintha párnás ajtók mögül szűrődnék ki a zaj. Érezni lehetett, hogy odalenn, ennek a sűrű ködnek leple alatt valami láthatatlan küzdelem folyik, s a párafelleg meg is lebbent olykor, mint a hullámok, ha ölükben a tenger szörnyei harcolnak egymás ellen.

– Duk! Duk! - kiabálta a kapitány, miközben lefelé készülődött, a ködlepte hómezőre.

– Várjon, Hatteras! Várjon! - próbálta visszatartani a doktor. - Úgy látom, felszáll a köd.

A köd ugyan nem szállt fel, de süllyedt, olyanformán, mint mikor a tó vize lassacskán apad; úgy látszott, mintha a köd visszahúzódna a talajba, ahonnan felszállott volt; a jéghegyek tündöklő csúcsai fölébe magaslottak, mások meg, amelyek eddig mintegy elmerültek a ködben, most új szigetekként bukkantak elő; egy könnyen érthető optikai csalódás folytán - miközben a köd felső rétege mind lejjebb szállt alattuk - a jégkúpokon álló sarkutazók úgy érezték, mintha a levegőégbe emelkednének.

Nemsokára láthatóvá vált a szán teteje, majd az elébe fogott kutyák, azután meg vagy harminc állatot meg nagy mozgó tömegeket pillantottak meg, és az ugrándozó Dukot, amint hol előbukkan a feje a fagyott hóréteg alól, hol meg ismét alábújik.

– Rókák! - kiáltott fel Bell.

– Medvék! - hangzott a doktor válasza. - Egy! Három! Öt medve!

– Oda a kutyáink! Oda az élelmiszerünk! - kiáltott fel Simpson.

Egy medve- és egy rókacsapat férkőzött oda a szánhoz, s alaposan megdézsmálták az élelmiszerkészletet. A fosztogatás ösztöne szép egyetértésben terelte össze őket. A kutyák veszettül ugattak, de a ragadozó banda ügyet se vetett rájuk, és az eszeveszett pusztítás folytatódott.

– Tűz! - ordította a kapitány, s közibük durrantott.

Társai követték példáját. De a négyszeres puskadörrenésre a jegesmedvék éppen csak hogy a fejüket emelték fel, s dörmögést hallatva adtak jelt az indulásra. Lassú ügetésbe fogtak, amely azonban gyorsabb volt, mint a vágtázó ló futása, és nyomukban a rókacsapattal csakhamar eltűntek az északi jéghegyek közepén.