A PÜNKÖSDI ÜNNEPSÉGEK

Mivel a Seamew utasait kifárasztotta a mozgalmas kirándulás, éjszakai pihenésük igen hosszúra nyúlt. Amikor másnap, május 20-án kilenc óra körül a legkorábban kelők fölhágtak a fedélzetre, Faial már messze elmaradt mögöttük.

A Seamew fél nyolckor szedte fel a horgonyt Hortában. Kanyargós útvonalon indult Terceira felé, hogy a turisták azokból a szigetekből is láthassanak valamicskét, ahol nem szállnak partra.

Amikor Roger a két amerikai hölgy kíséretében maga is föltűnt a fedélzeten, hajójuk éppen Pico déli partja mentén haladt. Csaknem szemben látták a nagy hegyet, amelynek lépcsőzetesen lejtő mellékhegyei egészen a tengerpartig értek. Megpillanthatták a sziget fővárosát, Lajest¹ is: egy ferences kolostor uralta, míg a körben, szétszórtan álló kunyhók kúpforma nádtetői inkább valami táborhely képzetét keltették.

A part barátságtalan maradt, de a táj mind kiesebb látványt nyújtott. A sziget közepén futó hegygerinc alább ereszkedett, s gyönyörű legelőknek adott helyet.

Fél tizenegy körül Calheta² helység előtt haladtak el. Fél órával később megkerülték Pico keleti végpontját, és épp akkor vált láthatóvá São Jorge szigete, amikor ebédre szólította őket a harang.

Robert egész délelőtt nem került elő a kabinjából. Távollétét Roger szóvá is tette Lindsay kisasszonynak.

– Terceirát magolja - nevetett rá. - Mondhatom, nem mindennapi idegenvezető a miénk!

Amikor Alice kérdően rátekintett, ki is fejtette, hogy mire gondol. Iménti felkiáltásának nem volt semmi rosszalló mellékzöngéje, épp ellenkezőleg. De mégiscsak furcsállta, hogy Morgand úr nagyvilági viselkedése erősen ellentmond szerény szerepkörének, s még inkább azt, hogy ennyire járatlan állítólagos hivatásában - amint arról Roger is meggyőződhetett. E megfigyelései tehát mind megerősítették azt a mélyértelmű megjegyzést, amelyet Alice tett korábban a Seamew tolmácsára.

– Egy szó, mint száz, egészen biztos, hogy valahol már találkoztam vele - mondta ki a zárszót Roger. - De vajon hol? Egyszer még rájövök, s akkor majd az sem maradhat titokban, hogy miért játssza meg ez a láthatóan nagyvilági fiú a professzort.

Ez a beszélgetés alaposan fölcsigázta Alice Lindsay kíváncsiságát. Nem csoda, hogy mihelyt Robert ebéd után feljött a szabadba, azonnal megszólította, hogy próbára tegye a tudását.

A Seamew ekkor Pico és São Jorge között folytatta útját, az utóbbi sziget partvonalát követve. São Jorge-ot, e harminc mérföld hosszú és mindössze öt mérföld széles gátfélét mintha a természet szeszélye vetette volna erre a helyre.

– Milyen város ez? - kérdezte Alice, amikor a Seamew emeletes házak csoportja előtt haladt el.

Csakhogy Robert addigra már kívülről fújta a bedekkert.³

– Urzelina - felelte. - Itt történt 1808-ban a környék legutóbbi s egyben legszörnyűbb tűzhányó-kitörése, amelyet nagy borzalommal szemléltek Pico és Faial lakói. Tizenöt kráter nyílt meg, abból is egy sokkal hatalmasabb volt a többinél. Huszonöt napig csapkodtak a lángok, ömlött a láva. A várost semmi nem menthette volna meg a pusztulástól, de a lávafolyam végül csodás módon más irányt vett a tenger felé.

– S azóta?

Ezt a kérdést már Johnson tette föl. Nem hihetünk mást, mint hogy ezt az alakot valami titokzatos kényszer vonzotta a vulkánok témájához, mert a lehető legjobbkor lépett hozzájuk, akkor, amikor Robert a magyarázatába fogott. Johnson tehát megállt sétája közben, és feszült figyelemmel hallgatta. Robert feléje fordult.

– Azóta nem is került sor említésre méltó kitörésre. Mégsem múlik el év úgy, hogy a sziget legalább meg ne rázkódnék egy kicsit. São Jorge egyébként később keletkezett, mint az Azori-szigetek többi tagja, és São Miguel nyugati részével együtt jobban ki van téve az ilyesfajta csapásoknak.

– All right! - szólt Johnson, mint aki rendbenlévőnek találja a hallottakat, majd minden teketória nélkül folytatta az útját.

Vajon miért volt ilyen elégedett? Azért, mert Robert válasza igazolta döntését, hogy nem lép a szárazföldre? E különc alaknak láthatóan ínyére volt fedélzeti életmódja, s indulásuk óta szemernyit sem módosított szokásain. Reggel, délben, este csak öt-öt percre tűnt föl: oda-vissza végigment a fedélzeten, közben lökdösődött, taszigálta az utasokat, dohányzott, köpdösött, érthetetlen szavakat mormolt. Ezen kívül nem is hallatott magáról. Hogy mivel töltötte idejének túlnyomó részét, azt mégsem volt nehéz kitalálni. Félreérthetetlen jelzésként szolgált, hogy délben vörösebb volt az arca, mint reggel, este vörösebb, mint délben, arcszíne pedig napról napra sötétebb lett.

A Seamew délután két órakor kerülte meg São Jorge északnyugati végpontját, az elvékonyodó Rosais-földnyelvet, majd sebesen északnyugatnak, Graciosa szigete felé fordult. Az utasok ekkor megpillanthatták São Jorge északi partját is, amelyet egy félelmetes, hatszáz méter magas sziklafal képezett, miközben a távolban mind jobban kibontakozott Graciosa szerényebb hegycsúcsa. Négy óra tájt a Seamew már csak három mérföldnyire járt ez utóbbi szigettől, amely finomabb körvonalaival annyira elüt társaitól. Ekkor azonban Pip kapitány jelt adott, a hajó gyorsan irányt váltott, s most huszonöt mérföldes távolságban Terceira magas partjait célozta meg.

Ekkor jelent meg a fedélzeten Piperboom, s nyomában - a gutaütés határán - Thompson. Emez intett Robert-nak, aki beszélgetőtársait odahagyva tüstént eleget tett az Általános Ügyintéző hívásának.

– Vajon teljességgel lehetetlen, professzor úr - szólt Thompson a termetes hollandusra mutatva, aki szokása szerint sűrű füstfelhőbe burkolózott -, hogy megértessük magunkat ezzel a pöfékelő vastagbőrűvel?

Robert tanácstalanul intett.

– Ez bizony bosszantó! - kiáltott föl Thompson. - Képzelje, ez az úriember nem hajlandó kifizetni az általa igénybe vett járulékos szolgáltatásokat.

– Miféle szolgáltatásokat? - kérdezte Robert.

– Méghogy miféléket? Talán nem alatta lehelte ki a lelkét egy szamár? Azonkívül, ha jól számolom, három másik hátas és három hajcsár napidíját is az ő kontójára kell írnom.

– És nem fizet?

– De nem ám! A lelkemet kiteszem, úgy magyarázom, mutogatom neki a dolgot. De mintha a falnak beszélnék, a füle botját se mozgatja!

Csakugyan, Piperboom édes álmodozásba merülve, békésen terült el egy hintaszékben. Égre emelt szemmel, egy dugattyú szabályosságával pöfékelt a pipájából, s úgy tűnt, végleg elvetett magától minden evilági gondot. Robert gunyorosan szemlélte hol Thompson dühös képét, hol meg utasa jámbor ábrázatát.

– A szerencse forgandó! - intézte el könnyed kézlegyintéssel a témát, és bármit gondolt is Thompson, kénytelen volt beérni ezzel a válasszal.

Fél hétkor a Seamew már pár mérföldnyire volt csak Terceira nyugati partjaitól. Jó ideje tisztán láthatták már a sziget „kazánjának”⁴ ezer méter fölé nyúló csúcsát. A tűzhányó oldala délen elég enyhén, fokozatosan lejtett a tengerig, s ott függőleges sziklafalban végződött. De akármerre néztek, sok minden utalt újabb keletű földmozgásokra.⁵ A völgyek zöldjéből megszilárdult lávafolyások váltak ki sötéten, itt-ott omlékony hamu- és habkőkúpok emelkedtek, ki is kezdte már őket az eső és a szél.

Hét órakor egy meredek, kiugró hegyfok, a Brasil-hegy állta útjukat. Fél órán belül megkerülték e zordon fokot, s ekkor bontakozott ki előttük Angra városa⁶. Nyolc órára már az angrai kikötőben vetettek horgonyt, s Pip kapitány kiadhatta a parancsot: „Megállás!”, mire Bishop úr takarékra vétette, de nem állíttatta le a gőzgépet tápláló tüzet.

Angra kikötőjének kellős közepéről, e csodálatos fekvésű helyről a Seamew utasai olyan kilátásban gyönyörködhettek, amilyennel ritkán kápráztatja el gyermekeit földanyánk. Mögöttük a tágas tenger, rajta négy szigetecske, a Frades- és a Cabras-csoport; jobbra-balra fenyegető, fekete sziklafalak, amelyek mintha csak azért ereszkedtek volna alább, középütt tágas helyet hagyva, hogy ölükbe vegyék Angra szép fekvésű városát. A lenyugvó nap fényében jól láthatták az Angrát északi és déli szélén védő erődöket, s a város amfiteátrumszerűen elrendeződő fehér házait, templomtornyait és -kupoláit. Távolabb - mintegy a kép kereteként - quinták⁷, narancsosok és szőlők tarkította lankák emelkedtek lépcsőzetesen egyre magasabbra, a zöldellő, termékeny fennsíkig. Nagyszerű idő volt, a könnyű, simogató szellő a közeli part illatait hozta. Az utasok a viharfedélzet korlátjára könyökölve, egészen az utolsó napsugár elenyésztéig csodálták e látványt, amely csak szerényebb méretei miatt marad el a nápolyi öböl panorámájától.

A partvidék szépségeire érzéketlen Pip kapitány már épp visszavonult volna kabinjába, amikor egy matróz egy idegent vezetett hozzá, aki az imént lépett hajójuk fedélzetére.

– Kapitány úr - kezdte ez a férfi -, mihelyt tudomásomra jutott, hogy önök Angra kikötőjébe érkeztek, az a gondolatom támadt, hogy csatlakozom az utasokhoz, már amennyiben...

– Kedves uram - szólt közbe a kapitány -, ezek a kérdések nem rám tartoznak. Bistow - fordult a matrózhoz - vezesse a gentlemant Thompson úrhoz.

Thompson éppen a másnapi programot beszélte meg Robert-ral, amikor a fülkéjébe vezették az idegent.

– Örömmel állok szolgálatára, uram - felelte már a jövevény első szavaira. - Igaz, hogy a rendelkezésünkre álló helyek száma meglehetősen korlátozott, de még módunkban áll... Gondolom, ismeri utazási feltételeinket?

– Nem, uram - válaszolta amaz.

Thompson tétovázott. Nem úgy illik-e, hogy az eddig megtett út arányában engedményt adjon a teljes árból? De úgy dönthetett, hogy eltekint ettől, mert kis habozás után végül is így szólt:

– Eddig negyven font volt az ár, uram...

– Nagyszerű - szólt az idegen. - Tekintve, hogy hárman vagyunk...

– Csakugyan, hárman?

– Két testvérem és jómagam. Az összesen százhúsz font: parancsoljon.

Azzal pénztárcájából egy köteg bankót vett elő, és az asztalra tette.

– Ennyire azért nem sürgős - jegyezte meg előzékenyen Thompson, de megszámolta és eltette a bankjegyeket, s nekilátott, hogy nyugtát írjon az összegről.

– Milyen nevet írhatok be? - akadt fönn tolla a levegőben.

– Dom Higino Rodrigues da Veiga - felelte az idegen, és Thompson fürgén körmölt.

Robert közben csendben szemlélte a megkésett turistát. Az illető jó kiállású volt, de Robert-nak - ahogy mondani szokás - valami mégsem smakkolt. A jövevény származásához nem férhetett kétség: ez a magas, széles vállú, fekete hajú és szakállú, olajos bőrű férfi csakis portugál lehetett, amit angol beszédének szokatlan hangsúlya is megerősített.

Dom Higino gondosan összehajtogatta a Thompsontól kapott nyugtát, betette a bankók helyére, majd csöndben, határozatlanul állt tovább. Az új utas komoly arckifejezése elárulta, hogy még valami fontosat akar mondani.

– Csak egy szót még - kezdte végül. - Megmondaná, uram, mikor indulnak tovább Terceiráról?

– Már holnap - felelte Thompson.

– Holnap... hány órakor?

Dom Higino kissé idegesen tette föl ezt a kérdést. Lerítt róla, hogy kitüntetett jelentőséget tulajdonít a válasznak.

– Holnap este tíz körül - válaszolta Thompson.

Dom Higino megkönnyebbülten felsóhajtott, s máris kissé oldódott a merevsége.

– Fölteszem, hogy a mai napot Angra megtekintésére szánják - szólt nyájasabban.

– Csakugyan.

– Ez esetben talán némi hasznomat vehetik. Már majd egy hónapja lakom ebben a városban; mondhatni, minden zugát ismerem. Ha nincs ellenére, szívesen leszek új útitársaim idegenvezetője.

Thompson kedvezően fogadta az ajánlatot.

– Hálásan köszönöm, annál is inkább, mert nagylelkű ajánlata némi pihenőhöz juttatja Morgand professzor urat, akit van szerencsém bemutatni önnek.

Dom Higino és Robert üdvözölték egymást.

– Akkor hát holnap reggel nyolckor a rakparton várom önöket, szolgálatukra - búcsúzott az előbbi, és visszaszállt a csónakba, amelyen jött.

Dom Higino Rodrigues da Veiga pontosan érkezett a találkozóra. Amikor Thompson másnap, május 21-én vasárnap csapata élén partra szállt, a portugál már a rakparton várta őket. Az Általános Ügyintéző éberen figyelte, milyen gyakorlottan rendeződnek menetoszlopba az utasai.

Dom Higino nagy segítségükre volt, hiszen Robert-tól nem várhatták volna el, hogy ilyen biztonsággal kalauzolja az utasokat Angra városának Hortáéinál számosabb, jobb építésű, szélesebb és szabályosabb utcáin. A portugál bevezette őket az ilyenkor hívekkel telt templomokba is.

A baronet közben mindvégig szorosan Dom Higino nyomában loholt.

Meg kell hagyni, hogy amióta csak behajózott a Seamew-ra, a baronet igen egyedül érezte magát. Saunders társasága némiképp elszórakoztatta ugyan, de kettejük között nem alakulhatott ki komolyabb kapcsolat, hiszen e honfitársa mégsem az ő köreiből került ki. Eddig mégis be kellett érnie Saundersszal, hiszen előkelőbb neveket hiába keresett az utaslistán. Talán Lady Heilbuth...? Csakhogy a lady nem törődött egyébbel, mint kutyáival és macskáival. Más családja nem volt, állatai töltötték be érzéseit és gondolatait. A baronetnek, miután egyszer már apróra megismerkedett Cesar, Job, Alexander, Black, Phann, Punch, Foolich és az összes többi kis jószág szokásaival, esze ágában sem volt tovább művelődni e téren, így attól kezdve a legnagyobb gonddal kerülte az öreg hölgyet, akit egy tiszteletlen francia kapásból kibírhatatlan locsogónak nyilvánított volna.

Mindent összevetve, sir Hamilton már nem is lehetett volna magányosabb.

Amikor meghallotta új utastársuk nevében a magas származásra utaló szótagokat, megértette, hogy valódi úriembert küld neki az ég. Sietve be is mutattatta magát Thompsonnal. A nemes angol és a nemes portugál szívélyesen kezet ráztak. Üdvözlésük ösztönös melegségén meglátszott, hogy mindketten ismerős terepen mozognak.

E pillanattól kezdve a baronet tapodtat sem tágított új idegenvezetőjük mellől. Végre volt barátja! A fedélzeten elfogyasztott ebéd alkalmával rögtön le is csapott Dom Higinóra, és maga mellé ültette. Dom Higino mindezt fölényes egykedvűséggel tűrte.

Az asztaltársaság teljes volt - az ifjú pártól eltekintve, de ezen már senki nem akadt fönn, hiszen megszokták, hogy a két fiatal minden kikötőben kámforrá válik.

Thompson emelkedett szólásra.

– Úgy vélem, mindnyájunk véleményét tolmácsolom, amikor köszönetet mondok Dom Higino da Veigának a ma délelőtti fáradságáért.

Dom Higino finoman elhárította a köszönetet.

– De bizony, bizony, uram - erősködött Thompson. - Ön nélkül sem ilyen gyorsan, sem ilyen alaposan nem tekinthettük volna meg Angrát. Már csak azon töprengek, hogy mit is kezdhetnénk a délutánunkkal.

– A délutánunkkal? - kiáltott föl Dom Higino. - De hisz arról már gondoskodtak mások! Talán nem tudják, hogy ma van pünkösd napja?

– Pünkösd napja? - ismételte Thompson.

– Hogyne, az egyik legnagyobb katolikus ünnep - magyarázta Dom Higino -, amelyet itt különösen nagy pompával szokás megülni. Már foglaltattam helyet önöknek, ahonnan kitűnően fogják látni a lenyűgöző körmenetet és a különösen figyelemre méltó feszületet.

– De mitől olyan különleges az a feszület, kedves Higino? - kérdezte a baronet.

– Rendkívüli az értéke - felelte Higino. - Művészi szempontból, igaz, érdektelen, de a drágakövek, amelyek minden hüvelyknyi helyet beborítanak rajta, állítólag tízezer conto de réisnél is többet érnek (hatmillió frank)!

Thompson el volt bűvölve az újonc társutastól, sir Hamilton meg elégedetten pöffeszkedett.

Dom Higino pontosan betartotta ígéretét.

Mielőtt azonban elhagyták volna a Seamew-t, olyasmit kötött az utasok lelkére, amitől többen visszahőköltek.

– Kedves utastársaim - mondta -, mielőtt útnak indulunk, fogadjanak meg egy jótanácsot.

– Mégpedig? - szólt Thompson.

– Amennyire lehet, kerüljék a nagy tömeget.

– No, az nem lesz könnyű - jegyezte meg Thompson az emberektől feketéllő utcákra mutatva.

– Elismerem - bólintott Dom Higino. - De lehetőség szerint próbálják elkerülni a testi érintéseket.

– No de miért tanácsolja ezt? - kérdezte Hamilton.

– Nagy ég, kedves baronet, nem könnyű ezt illendően kifejezni... Nos, e sziget lakói nem épp a tisztaságukról híresek, s felettébb elterjedt közöttük két betegség, amelyek közös jellemzője, hogy elviselhetetlen viszketéssel járnak. Az egyiknek már a neve is visszataszító: rüh. Hát még a másik!...

Dom Higino elhallgatott, mint aki nem tudja, hogyan is írja körül a dolgot. A magát minden helyzetben föltaláló Thompson sietett segítségére. Mintha némajátékban lépne föl, lekapta a kalapját, erőteljesen megdörzsölte a fejbőrét, és kérdően tekintett Dom Higinóra.

– Pontosan! - nevette el magát amaz, miközben a hölgyek megbotránkozva fordították el fejüket.

Dom Higino nyomában félreeső utcákon haladtak végig, szinte néptelen sikátorokba fordultak be, miközben a tömeg azokra az utakra tódult, ahová a körmenetet várták. A sikátorokban mégis láttak néhány toprongyos, baljós képű alakot: külsejük alapján erősen rászolgáltak némelyik turista megjegyzéseire.

– Micsoda haramiapofák! - így Alice.

– Úgy, ahogy mondja - helyeselt Thompson. - Maga tudja, miféle emberek ezek? - fordult Dom Higinóhoz.

– Csak annyira, mint ön.

– Netán álruhás rendőrök? - vetette föl Thompson.

– Akkor el kell ismerni: pompásabban nem is sikerülhetett volna az álcázásuk! - csúfolkodott Dolly.

Hamarosan megérkeztek. Menetoszlopuk egyszer csak tágas térre fordult ki, ahol a tűző napban már hangyabolyként nyüzsgött az istenadta nép. A portugál nemes ügyesen egy magasabb fekvésű helyre, egy nagyszabású épület tövébe irányította társait. Itt már néhány rendőr a tömeg elől elkerített számukra egy kis területet.

– Íme, hölgyeim és uraim, ide állhatnak - szólt Higino. - Mivel jó kapcsolat fűz Terceira kormányzójához, sikerült a palotájának tövében helyet foglaltatnom.

Az utasok alig győztek hálálkodni.

– Most pedig engedjék meg, hogy magukra hagyjam önöket - folytatta. - Mielőtt hajóra szállnék, meg kell még tennem néhány úti előkészületet. Most amúgy sem lesz szükségük rám. Ezek a derék rendőrök vigyáznak magukra, pazarabb rálátásuk pedig nem is lehetne arra a sajátos látványosságra, amelyben részük lesz.

Mihelyt a mondókája végére ért, Dom Higino kecsesen intett, és tüstént eltűnt a tömegben. Ő, úgy látszik, nem tartott a fertőzéstől. A turisták nem is gondoltak többet a portugállal, mert máris eléjük érkezett a pompázatos körmenet.

Az utca túlsó vége felől tömjénillatú füstben arany- és selyemlobogók, szentek vállon vitt szobrai, templomi zászlók, koszorúk és baldachinok közeledtek: a menet előtt rendőrök tisztították meg a terepet. Hófehér leányruhák között uniformisok csillantak meg a napban. Tízezer ember imája szárnyalt föl az égbe: éneküket rezesbandák kísérték, s a sziget összes templomából felzúgó harangszó is az Úr dicsőségét zengte.

A tömegen hirtelen egyetlen szó hullámzott végig, s minden szájból ugyanaz a kiáltás tört fel:

– O Christo! O Christo!⁸

Fenséges látvány tárult eléjük. Aranyszín baldachin alatt feltűnt a lila ruhás püspök. Lassan haladt, két kézzel emelte magasba az imádat tárgyát, a díszes szentségtartót. Előtte, az immár a földre borult hivők feje fölött csakugyan ott vitték a vakító drágakövekkel kirakott feszületet, amelyen százfelé törtek a nap sugarai.

De egyszer csak a püspök közvetlen közelében valami szokatlan mozgolódás zavarta meg a körmenetet. A sokaságot elfogta a kíváncsiság, és egy emberként álltak talpra mind.

Csakhogy senki nem látott semmit. Kiváló álláspontjuk ellenére még az angoloknak sem lehetett fogalmuk róla, hogy mi zajlik az orruk előtt. Óriási kavarodás; a baldachin imbolyogni és bukdácsolni kezd, akár egy hajó, majd, mintha csakugyan hullámsírba szállna alá, az ékes feszülettel együtt elsüllyed a tömegben; az emberek kiabálnak, sőt üvöltöznek; mindenki rémülten rohan, amerre lát; a menet élére állított rendőrszakasz hiába próbálja föltartóztatni a menekülők áradatát - nos, ennyit láthattak, de a történések oka rejtve maradt előttük.

A védelmükre állított rendőrök sorfala egy pillanat alatt felbomlott, s hőseink az őrjöngő tömeg részévé válván most már úgy sodródtak a félelmetes forgatagban, mint szalmaszál a viharban.

Roger, Jack és Robert egymásnak vetették vállukat, s így sikerült megóvniuk Alice-t és Dollyt, akiknek kapóra jött egy menedéket nyújtó beszögellés.

De amilyen váratlanul kezdődött, a meghökkentő esemény épp oly hirtelen véget is ért. A tér szinte minden átmenet nélkül kihalt, elcsöndesedett.

Az utca túlsó végén viszont, ahol az imént az őrült kavarodásban eltűnt a püspöki baldachin és a feszület, még tovább szorgoskodott egy csoport: nagyobbrészt a menet élére állított rendőrök, akik szokás szerint későn érkeztek a helyszínre. Nagyokat hajolgattak: a megmagyarázhatatlan vakrémület kárvallottjait vitték be a szomszédos házakba.

– Minden veszély elhárult - jelentette ki Robert egy perc múlva. - Azt hiszem, az volna a legjobb, ha társaink keresésére indulnánk.

– De hol lehetnek? - szólt Jack.

– Végső esetben a Seamew fedélzetén. Végül is nekünk semmi közünk ezekhez az eseményekhez, s bármi történjék is, az angol lobogó védelmében nagyobb biztonságban leszünk.

Megjegyzését helyeslés fogadta. A rakpartra siettek tehát, onnan pedig a hajó fedélzetére. A legtöbb utas már visszatért a Seamew-ra, s most heves eszmecserét folytattak meghökkentő kalandjuk részleteiről. Többen csípős szemrehányásokat tettek. Egyesek nem adták alább: egyenesen a lisszaboni kormánytól akartak bőséges kártérítést követelni. Emezek között persze, mondanunk sem kell, előkelő hely jutott sir Hamiltonnek.

– Szégyen! Micsoda szégyen! - háborgott az úriember. - De mit is várhatunk a portugáloktól? Ha rám hallgatna Anglia, már rég „civilizálta” volna az Azori-szigeteket, és akkor szó se lehetne ilyesfajta botrányról!

Saunders egy szót sem szólt, de az arcáról mindent le lehetett olvasni. Ha valaha is kívánt kellemetlenséget Thompsonnak, akkor jobbat nem is remélhetett ennél az elsőrendű kalamajkánál. Mi sem volt valószínűbb, mint hogy egy tucat utas hiányzik majd a névsorolvasáson, s akkor egy ilyen dráma után elkerülhetetlen lesz, hogy feloszlassák a karavánt és szégyenszemre hazakullogjanak Angliába. Amikor kezdtek visszaszállingózni az első túlélők, az áldott ember még jókedvű maradt. Azt azért mégsem remélhette, hogy a szerencsétlenségben az egész társaság otthagyja a fogát. Bezzeg amikor percről percre újabbak jöttek, s végül rendben betelt a létszám, elfelhősödött a homloka. Úgy érezte, mintha tréfát űznének vele.

A vacsoránál Thompson névsorolvasást tartott, s megállapította, hogy csak ketten hiányoznak. De egy percen belül e két késlekedő is megjelent a szalonban: ki más lett volna, mint a nászutaspár? Látván, hogy a Seamew-n teljes a létszám, Saunders íziben magára öltötte engesztelhetetlen véreb-ábrázatát. Az ifjú pár is ugyanúgy viselkedett, mint máskor: a lehető legteljesebb, már-már mulatságos közönyt tanúsították a külvilág iránt. Természetesen a férjnek épp oly kevés fogalma volt a nap fontos eseményeiről, mint a feleségnek. Szinte belebújtak egymásba: szokásuk szerint alig szóltak másokhoz, s a társas beszélgetés hullámai visszaverődtek róluk, míg ők egymással is inkább csak mozdulatok, mint hangos beszéd révén érintkeztek.

Még egyvalaki majdnem ugyanolyan boldog volt, mint ez a megható párocska. Johnson mester eredményes napot tudhatott maga mögött, mert sikerült kis híján a tökéletes részegség állapotába kerülnie. A körülötte zajló beszélgetésből - már amennyit felfogott belőle - azt szűrte le, hogy konoksága tökéletes igazolást nyert: az Azori-szigeteken partra lépni ostobaság. Vígan lebegett hát tovább a szeszmámor könnyű fellegein.

A népes gyülekezetben Tigg volt a negyedik boldog ember. Amikor a többiekkel együtt őt is elragadta a megvadult tömeg, két testőrét egy pillanatra borzasztó rémület fogta el. Hisz kínálkozhatott-e különb alkalom e halálvágyó s ráadásul különc léleknek, hogy eldobja magától az életet? Bess és Mary hősies erőfeszítéssel maguk mellett tartották Tigget: hogy ez sikerült nekik, abban odaadásukon kívül szögletes formáik is szerepet játszottak. Tigg tehát ép testtel került ki a dulakodásból; ő különben csöndben úgy vélekedett, hogy társnői erősen eltúlozzák az átélt veszélyt.

Fájdalom, a szegény Bess és a balszerencsés Mary már nem úszták meg ilyen könnyen: testük minden tája kék és zöld volt az ökölcsapásoktól. Annyi bizonyos, hogy ők nem fogják egyhamar elfeledni a terceirai pünkösdölést.

Édesapjukat, a tiszteletre méltó Blockhead urat is baleset érte, habár merőben másféle, s ezért kénytelen volt egyedül vacsorázni a kabinjában. Ő ugyan megúszta külsérelmi nyomok nélkül, de amikor Thompson már az étkezés elején nyugtalanító viszketést észlelt utasánál, azt javasolta, hogy a saját és a köz érdekében vonuljon vissza. Blockhead a lehető legkészségesebben fogadta e kellemetlenséget, sőt úgy tűnt, csöppet sem bosszankodik, amiért a sors ilyen kitüntető kegyben részesíti.

– Állítólag elkaptam valami idevalósi betegséget - mondta rátartian, heves vakarózás közben a lányainak. - Senki másnak nincs, csak nekem!

Sandweach úr épp a sültet szervírozta, amikor Dom Higino visszatért a fedélzetre. Vele jött két testvére is.

Dom Higino és két társa kétségkívül azonos szülőktől származtak, hisz ezt maga a hidalgó állította határozottan. De rájönni már korántsem lehetett volna a rokonságukra. A hasonlóságnak szikráját sem lehetett fölfedezni közöttük. Amennyire Dom Higino egész lényét átjárta a nemesség, annyira közönségesnek és otrombának tűnt két fivére. Egyikük magas volt és erős, a másik zömök, mokány és darabos, de külseje alapján mindkettő beillett volna díjbirkózónak.

Különös játéka a sorsnak: mindkét fivér nemrég sebesülhetett meg. A nagyobbiknak a bal keze volt vastagon bebugyolálva, míg az alacsonyabbnak a jobb orcáján húzódott látványos vágott seb, s a sebszájat ragtapasz húzta össze.

– Engedje meg, uram - fordult Dom Higino Thompsonhoz, s nagyság szerint rámutatott két társára -, hogy bemutassam két fivéremet, Dom Jaimét és Dom Cristóvão-t.

– Isten hozta az urakat a Seamew fedélzetén - válaszolt Thompson. - Milyen sajnálatos - tette hozzá, amikor Dom Jaime és Dom Cristóvão helyet foglaltak az asztalnál -, hogy sebesülés érte az urakat...

– Míg az útra készültünk, a nagy sürgölődésben üvegnek ütköztek a lépcsőházban - vágta rá Dom Higino.

– Még föl sem tettem a kérdést, s máris válaszol! - szólt Thompson. - Arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon nem ma délután, abban a borzasztó tumultusban esett-e bajuk.

Robert ekkor akaratlanul is Jaimére és Cristóvão-ra tekintett, s úgy tűnt neki, hogy azok összerezzentek. De nyilván tévedett: a két fivér mit sem tudhatott e megmagyarázhatatlan tragédiáról, hiszen Dom Higino a lehető legőszintébb meglepetés hangján így válaszolt:

– Miféle tumultusról beszél? Csak nem esett valami bajuk?

Többen fölkiáltottak. Lehetséges volna, hogy a da Veiga testvérek nem is hallottak arról az eseményről, amely pedig az egész várost föl kellett, hogy bolydítsa?

– Hajh, hát ez igazán nem meglepő, hisz egész nap ki sem mozdultunk otthonról - magyarázta Dom Higino. - Különben erős a gyanúm, hogy oktalanul felfújnak valami potom csetepatét.

Az általános tiltakozásra Thompson beszámolt Dom Higinónak a délutáni eseményekről. Amaz kijelentette, hogy rendkívül meg van lepődve.

– El sem tudom képzelni, hogyan viselkedhetett e sziget kegyes népe ekképp egy körmeneten - mondta. - Csak a jövő adhatja kezünkbe a rejtély kulcsát. Hisz ma este továbbindul a hajó, nemde? - fordult Thompsonhoz.

– Tovább - felelte az.

Még ki sem mondta az utolsó hangot, amikor az ablakokat gyöngén megreszkettette egy ágyúlövés. Kevesen hallották a távoli visszhangként elhaló durranást, és senki sem figyelt föl rá.

– Rosszul van talán, barátom? - kérdezte a baronet a hirtelen elsápadó Dom Higinót.

– Praiában⁹ enyhén belázasodtam. Annak a városnak nagyon egészségtelen a klímája - felelte a színét már visszanyerő portugál.

A parancsnoki hídról Pip kapitányt hallották:

– Fordulunk! Csörlőzd a horgonyláncot!

Már hallatszottak is az akasztókapocs szabályos koppanásai a fogaskeréken. Az utasok fölmentek a viharfedélzetre, hogy végignézzék az indulást.

Vacsora közben beborult az ég. A tintafekete éjszakában nem láttak mást, csak Angra fényeit; a város zajai tompán értek el hozzájuk.

Elölről Fliship hangja hallott.

– Feszül a lánc, parancsnok!

– Tartani! - felelte hídjáról a kapitány.

Parancsára a gőz a hengerekbe áramlott, a gépházat egyensúlyba hozták, s a hajócsavar párat fordult a vízben.

– Horgonyt föl, Fliship! - parancsolta a kapitány.

Az akasztókapocs újrakezdte szabályos kopogását, s a horgony már éppen elszakadt a fenéktől, amikor a hajótól két kábelhosszra valaki odakiáltott nekik az éjszakában.

– Halló, gőzhajó!

– Halló! - felelt a kapitány, majd a hajóorr felé kiáltott:

– Irányba, Fliship!

A homályból ekkor egy kétevezős csónak bukkant föl, s a Seamew bal oldalához simult.

– A kapitánnyal van dolgom - szólt portugálul egy alak, akit alig lehetett kivenni az éjszakában.

Robert tolmácsolta a kérést.

– Parancsoljon! - azzal Pip kapitány lejött a hídjáról s a hajópárkányra könyökölt.

– Ez az ember azt kéri, parancsnok úr - fordított tovább Robert -, hogy eresszük le neki a kötélhágcsót.

A kérésnek eleget tettek. Tüstént a fedélzetre is pattant egy férfi, akinek az egyenruháját könnyen fölismerhették, hisz aznap délután éppen ilyet viseltek semmit érő testőreik is. Csillogó karpaszományai magas rangot sejtettek. Robert közvetítésével máris megkezdődött a társalgás közte és a kapitány között.

– A Seamew kapitányához van szerencsém?

– Hozzá bizony.

– Tegnap este érkeztek?

– Tegnap este.

– Ha jól látom, éppen fölkészültek az indulásra?

– Jól látja.

– Talán nem hallották az ágyúlövést?

Pip kapitány Tatárbochoz fordult.

– Maga hallott ágyúlövést, mester? Uram, nem értem, mi közünk lehet egy ágyúlövéshez.

– A kapitány úr azt kérdezi - fordított szabadon Robert -, mennyiben érinti tervezett indulásunkat egy ágyúlövés.

A felügyelő meglepetést mutatott.

– Talán nem tudják, hogy a kikötőre zárlatot rendeltek el, s minden hajóra kifutási tilalom van érvényben? Itt a kormányzó parancsa - hajtogatott szét egy papirost Robert orra előtt.

– Ha a kikötő zárlat alatt van, nos, akkor nem futunk ki - törődött bele Pip kapitány. - Engedje vissza a láncot, Fliship! - szólt előre.

– Elnézést, egy pillanatra! - lépett elő Thompson. - Talán megegyezhetnénk valahogy. Professzor úr, megkérdezné az úrtól, hogy miért zárták le a kikötőt?

De a hivatalosság képviselője nem méltatta válaszra Robert-t. Otthagyott csapot-papot, és hirtelen az egyik utas felé indult.

– Nem csal a szemem? - kiáltott föl. - Dom Higino a Seamew fedélzetén?

– Amint látja - felelte az.

– Elhagy minket?

– De remélem, még visszatérek!

A két portugál élénk társalgásba kezdett. Dom Higino hamarosan lefordította a lényegét társainak.

A délutáni tumultust ismeretlen tettesek gerjesztették, akiknek a zűrzavarban sikerült rátenniük a kezüket a híres feszületre. Egy félreeső mellékutcában később már csak a drágakövek fa foglalata került elő: hatmillió frank értékű kőnek nyoma veszett. Emiatt helyezte zárlat alá a kormányzó a kikötőben időző összes hajót mindaddig, amíg a szentségtörő tolvaj banda lakat alá nem kerül.

– No de meddig tarthat a zárlat? - érdeklődött Thompson.

A felügyelő tétován intett, mire Thompson csalódott képet vágott. Akinek száznégy személyt kell élelmeznie, annak minden nap késés az elevenébe vág!

Biztatására Robert tovább faggatózott, de mindhiába. A kormányzó szigorú parancsa nem hagyott kibúvót.

De bármily dühös is volt Thompson, Saunders haragja még az övén is túltett. Tűrhetetlen, hogy valakik ismét lábbal tiporják az útitervüket!

– No de mi jogon tartanak föl minket? - harsogta. - Amíg zászlónk az árboc csúcsán lobog, nekünk ugyan nem parancsolnak holmi portugálok!

– De nem ám! - visszhangozta a baronet. - S különben is, miért tartoznánk engedelmességgel ennek a bobbynak?¹⁰ Gondolom, nem hiszi komolyan, hogy egy szál magában letartóztat hatvanhat utast, az egész tisztikart és a legénységet?

Thompson az éj sötétjéből földerengő erődökre mutatott, s ez a néma válasz nyilván meggyőzte a baronetet, mert nem tudott mit felelni. Nagy szerencséjére váratlan segítsége támadt.

– Talán bizony ezek az erődök marasztalják? - súgta Thompson fülébe Dom Higino. - Fogatlan oroszlánok azok. Puskaporuk és lövegeik még csak akadnak, de hogy lövedékük is van-e, az már kérdéses!

– Nincsen ágyúgolyójuk? - hitetlenkedett Thompson.

– Egy pár golyó talán még hányódik valahol - suttogott tovább Dom Higino. - De hogy akad-e csak egyetlenegy, amelyik az ágyúcsőbe illik...? S a szigetek egyetlen erődjében sem állnak jobban!

– Hogyhogy, kedves Higino - hökkent meg a baronet -, ön portugál létére a mi oldalunkra áll ebben a helyzetben?

– E pillanatban magam is csak sietős utas volnék - felelte kissé szárazon Dom Higino.

Thompson habozott. Nem tudott dönteni. Ilyen nem mindennapi kockázatot talán mégsem volna szabad elvállalnia. Másrészt nem lenne-e még lesújtóbb, ha az út félbeszakítása kiváltaná az utasok általános elégedetlenségét, s az Ügynökség tetemes kárt szenvedne? Saunders morgása, Hamilton gúnyolódása, Dom Higino újabb állításai mégiscsak a merészebbik döntésre késztették. Magához hívta Pip kapitányt.

– Kapitány úr, nyilván tudja, hogy a portugál hatóságok zárlat alá helyezték hajónkat.

A kapitány fejbólintással jelezte, hogy értesült erről a körülményről.

– No de ha én... Thompson... mégis parancsot adnék önnek az indulásra, megtenné?

– Abban a minutában, uram.

– Annak ellenére, hogy, mint tudja, Angra erődjeinek lőtávolában vagyunk?

Pip kapitány az égre, a tengerre, majd Dom Higinóra tekintett, s végül a legnagyobb megvetés jeléül fölhúzta az orrát. Élőszóval sem fejezhette volna ki világosabban, hogy szélcsendes tengeren, sötét éjszakában annyit se törődne a portugál tüzérek égi ajándékával, mint egy mélytengeri hal.

– Ez esetben, uram - folytatta Thompson -, én ki is adom a parancsot az indulásra.

– Ám ha így áll a helyzet - válaszolta mélységes nyugalommal a kapitány -, nem tenné meg, hogy röpke öt percre lekíséri a szalonba ezt a savanyú képű egyént?

Ilyen félreérthetetlen kívánságnak eleget kellett tenni: Thompson rávette hát a felügyelőt, hogy fogadjon el egy frissítőt.

Alighogy eltűntek szem elől, a kapitány ismét a horgonyemelő csörlőhöz parancsolta embereit. Elővigyázatosságból a kapcsot azért kiakasztották, nehogy a kopogása elárulja őket. Pár perc alatt sikerült is néma csöndben kiszabadítaniuk és fölhúzniuk és lerögzíteniük a horgonyt. A legénység hihetetlen szorgalommal munkálkodott.

Mihelyt fölszakadt a horgony, a hajó lassan elfordult. Mire a felügyelő és Thompson feljöttek a fedélzetre, már észlelhető volt, hogy a város fényeihez képest más pozícióba kerültek.

– Parancsnok úr, kérem? - kiáltott oda a felügyelő a hídján posztoló kapitánynak.

– Mi tetszik, uram? - hajolt át amaz előzékenyen a korláton.

– A felügyelő úr úgy véli - tolmácsolt hűségesen Robert -, hogy elszabadult a horgonya, parancsnok úr.

A kapitány hitetlenkedve tekintett körbe.

– Valóban? - szólt jámborul.

A felügyelő értett a mesterségéhez. A néma legénységre pillantva tüstént megértett mindent. Zsebéből előkapott egy hosszú sípot, s belefújt: a furcsa, éles sípszót messzire hallhatták az éjszaka csöndjében. S csakugyan meg is hallották, mert az erődök mellvédjein máris sorra gyúltak ki a fények.

Angrát két erőd védi: délen a Morro do Brasil,¹¹ északon pedig a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett erődítés. Az áramlat az utóbbi felé sodorta a Seamew-t, orrtőkével előre, amikor fölhangzott a riadó sípjele.

– Uram - szólt hűvösen a kapitány -, ha még egyszer sípol, én behajíttatom a tengerbe.

A felügyelő kihallotta a hangjából, hogy nem a levegőbe beszél, s miután a fenyegetést pontos tolmácsolásban is meghallgatta, tartotta is magát hozzá.

Amióta elkezdték felcsörlőzni a horgonyt, a Seamew kéménye füstoszlopokat, sőt lángot okádott. Ez beleillett a kapitány terveibe: így olyan gőzfölösleg képződött, amely később még hasznukra válhat. S valóban, a túlnyomás alatt álló szelepek vadul sisteregtek, míg a kéményből áradó, fénylő füstgomoly lekonyult, és hamarosan teljesen elenyészett.

E pillanatban egyszerre két ágyú dördült el, s a fedélzet két oldalától vagy ötszáz méterre a két erőd egy-egy lövedéke bucskázott végig a vízen. Nyilván figyelmeztető lövésnek szánták.

A váratlan esemény elsápasztotta Thompsont. Dom Higino nem éppen ezt jósolta!

– Állj! Kapitány, álljon meg! - kiáltotta kétségbeesetten.

Nem egy utas nyilván ugyanezért könyörgött volna a parancsnokhoz. De volt közöttük egy, legalább egy ember, aki hősiesen csöndben maradt. Ez az illető nem volt más, mint a tiszteletre méltó visszavonult vegyeskereskedő. Hogyne lett volna az események hatása alatt! Sőt, őszintén be kell vallanunk: remegett, mint a kocsonya. Mégse beszélhette volna le senki arról az élvezetről, hogy megtekintse élete első tengeri ütközetét. Hogyisne, amikor még soha nem látott ilyet!

Roger de Sorgues sem cserélt volna most a világ minden kincséért sem mással. Ez az ágyúzás különös képzettársítással a bohózatba illő faiali ebédjüket juttatta eszébe, s ezen furcsa mód jót mulatott.

– No, most meg ágyúval lőnek verébre! - s az oldalát fogta nevettében. - Hát ez mindennek a teteje!

Thompson szavára a kapitány fölállt posztján a padjáról.

– Nagyon sajnálom, uram, hogy ezúttal kénytelen leszek megtagadni az engedelmességet - szólt tőle szokatlanul gőgös hangon. - Miután a hajótulajdonos parancsára tengerre szálltam, immár nincs más úr a fedélzeten, csak én. S ha Isten is úgy akarja, én ezt a hajót kivezetem a nyílt vízre. Anyám szakállára mondom: bárki meghátrálhat, de egy angol hajóskapitány soha!

A derék kapitány élete leghosszabb szónoklatát vágta ki most.

Utasítására a hajó lassabban haladt tovább. Meglepő manőverrel nem a tenger felé vett irányt. Sőt, a kapitány általános elképedésre a hajó fényeit sem oltatta le, így az könnyen kivehető és eltalálható célként tartott nyílegyenesen a Keresztelő Szent János-erőd felé.

Nem kellett soká várniuk, hogy kiderüljön: cselük sikerült. A két erőd beszüntette a tüzelést, nyilván megnyugtatta őket a hajó irányváltása.

– Teljes fordulat balra! - parancsolta váratlanul a kapitány.

Azzal a Seamew, még mindig fényárban úszva, teljes gőzzel a nyílt tenger felé indult.

Tüstént három ágyúlövés dördült el szoros egymásutánban, de mindegyik ártalmatlannak bizonyult. Az egyik lövedék, a Keresztelő Szent János-erődé, az árbocok csúcsa felett süvített el. A kapitány kárörvendően csavarintott az orrán. A manőver sikerült. Ez az erőd már nem tehetett semmit ellenük, mivel a hajó hozzá képest a szárazföld takarásában tudhatta magát. Ami a két másik lövedéket illeti - ezeket a Morro do Brasil küldte rá -, az egyik a Seamew háta mögött csapódott be, a másik pedig, miután a kapitány megállíttatta a hajót, az orrtőkétől két kábelhossznyira kavarta fel a vizet.

Alig halt még el ennek az ötödik ágyúlövésnek a döreje, amikor a kapitány parancsára egyszerre minden fény - a helyzetjelzőket is beleértve - kialudt a Seamew fedélzetén. A gépház tetejét kátrányos ponyvákkal fedték le. Időközben a kormányos megfordította a járművet a tengelye körül, s teljes gőzzel a szárazföld felé indultak.

Így megkerülték a kikötőöblöt, méghozzá ott, ahol a város fényei a partig húzódtak. A sötét éjszakában egy sötét tömegnek láthatatlannak kell maradnia - és a Seamew az is maradt.

Teljes szélességében átszelték a kikötőöblöt, majd a Seamew határtalan merészséggel a Morro do Brasil sziklafalai mellett haladt el. Ezen a helyen egy újabb sípszó végzetes lett volna. De a felügyelőt és két evezősét az előrelátó kapitány már az események kezdetén leküldte egy kajütbe, és ott őriztette őket.

Ezzel úgy tekinthették, hogy minden veszély elhárult a fejük fölül. A Keresztelő Szent János-erőd nem tudhatta, hogy már csak ő veszélyeztethetné a hajót, s ezért nem tüzelt, míg a Morro do Brasil makacsul lőtte az üres térséget, erődtársa irányában.

A Seamew szinte a sötét sziklák mellé simult, úgy haladt a part mentén. Elérte és megkerülte a földnyelv csúcsát, majd dél felé nekivágott a nyílt tengernek, miközben a két erőd újrakezdte hasztalan duettjét, és kelet felé pufogtatták el ágyúgolyóikat.

Miután három mérföld távolságra ért, Pip kapitány csúfondárosan kivilágíttatta a fedélzetet, majd felkísértette a felügyelőt, és megkérte, hogy szálljon vissza bárkájába. Udvariasan a kötéllétráig kísérte, majd a hajóperemre könyökölt, és sapkáját levéve búcsúztatta:

– Látja, uram - szólt, habár a szerencsétlen felügyelő egy árva kukkot sem tudott angolul, s így nem értékelhette elmés megjegyzését -, hogyan játszik bújócskát egy angol tengerész a portugál ágyúgolyókkal? Ezt nevezem kalamajkának! Szívélyes üdvözletem, uram.

Azzal saját késével vágta le a Seamew nyomdokvizén táncoló bárka vontatókötelét, fölment őrpadjára, délkeleti irányt rendelt el, s a tengert, az égboltot, végül Terceira elmaradó sötét tömegét is megszemlélvén gőgösen a tengerbe köpött.