MÉZESHETEK

Amikor másnap reggel hét óra körül Robert fölment a fedélzetre, a hajó már állt. Hortának, Faial szigete fővárosának kikötőjében horgonyoztak. Amerre csak tekintett, mindenfelé szárazföldet látott.

Nyugat felé két erődtől közrefogva terült el a takaros város: lépcsőzetes emelkedőin templomtornyok sorjáztak egymás fölött, együttesüket egy magaslaton fekvő, tekintélyes épület, az egykori jezsuita kolostor tetőzte be.

Északon a kikötő öblét egyfelől lezáró Ponta Espalamaca¹ állta útját tekintetének, délen pedig az ottani határt képező két sziklaszirt, illetve a Monte Queimado (Égett Hegy), amelyre a kikötőt lezáró gát támaszkodik, és a Ponta da Guia (Révkalauz-földnyelv), ez a kihunyt tűzhányó, amelynek kinyílt kráterét, a Pokol Kazánját, elöntötte a tenger, s így, amikor ítéletidő fenyeget, néha itt keresnek menedéket a halászok.

Északkeleten messzebbre is elláthatott, egészen húsz mérföldnyire, a São Jorge szigetét nyugaton lezáró földnyelvig.

Keleten a Pico (a Csúcs) hatalmas tömbjét szemlélhette. Ez a név egyszerre jelöli a szigetet és a hegycsúcsot, amiképp a kettő a valóságban is egybeolvad. A hullámokból meredeken szökik magasba a sziget partja, és kétezer-háromszáz² méternyi szakadatlan emelkedés után a hegy csúcsában végződik.

Ezt a csúcsot Robert már nem láthatta. Úgy ezerkétszáz méteres magasságban ködfüggöny állította meg a tekintetét. Ez a páratömeg szüntelen örvénylésben volt. Míg tengerszinten a passzátszelek északkeletről fújtak, odafönt az állandóan kavargó páratömegből minduntalan kisebb-nagyobb foszlányok váltak le, s a délnyugati antipasszát az ellenkező irányba ragadta el őket.

Az átláthatatlan ködfüggönyön innen, a tengerig szabályosan ereszkedő hegyoldalban rétek, mezők és facsoportok vették körül a számos quintát,³ ahová Faial módosabb lakói menekülnek nyáron a hőség és a szúnyogok elől.

Robert ebben a látványban gyönyörködött, amikor Thompson hangja ragadta ki szemlélődéséből.

– Jó reggelt, professzor úr! Érdekes vidék, nemde? Volna olyan kedves, hogy segítségemre lesz ma reggel, kedves professzorom? Mint tudja, az utasoknak a program szerint nyolc órakor partra kell szállniuk. Addigra meg kell tennünk a szükséges előkészületeket.

Ilyen szívélyes fölkérésre Robert nem mondhatott nemet. Thompsonnal együtt elhagyták hát a hajót, s a tengerparton Horta legközelebbi házai felé tartottak. Thompson nemsokára megállt, s egy nagyobbacska épületre mutatott. Robert egy szempillantás alatt lefordította, hogy mi áll a portugál nyelvű cégéren.

– Fogadó - szólt. - A Szűzhöz címzett fogadó.

– Ez a Szűz meg is felel nekünk. Menjünk be, uram, és beszéljünk a fogadóssal.

Csakhogy ezt láthatóan nem ostromolták a szállóvendégek. Még az igazak álmát aludhatta, mert csak egy negyedóra múlva került elő ingben-gatyában, álomtól bedagadt szemmel.

Robert tolmácsolásával máris a következő párbeszéd bontakozott ki a fogadós és Thompson között:

– Megebédelhetünk magánál?

– Ilyen korán?

– Dehogyis, majd tizenegykor.

– Hogyne. Ezért ugyan kár volt kiverniük az ágyból.

– Csakhogy nem egyedül jövünk.

– Azt látom. Ketten vannak.

– Hogyne, ketten, meg még hatvanhárman.

– Az ördögbe! - vakarta a fejét a fogadós.

– Nos? - tudakolta Thompson.

– Nos - határozta el magát a fogadós -, tizenegy órakor az asztalon lesz a hatvanöt adag ebéd.

– Mennyit kér érte?

A fogadós eltöprengett.

– Kapnak tojást - szólt végül -, sonkát, halat, csirkét és desszertet. Ezt huszonháromezer reisért tudom megszámítani, beleértve a bort és a kávét.

Huszonháromezer reis, vagyis fejenként alig két frank: hihetetlenül kedvező ajánlat. Thompson azonban másként gondolhatta, mert tolmácsa útján fergeteges alkuba kezdett. Végül tizenhétezer reisben egyeztek meg, ami francia pénzben körülbelül száz franknak felel meg.

Miután ezt a kérdést így megoldották, újabb alkuba fogtak, ezúttal a szükséges szállítóeszközökről. Tíz perc vita után a fogadós megígérte, hogy harmincezer reises átalányért (vagyis száznyolcvan frankért) másnap reggelre hatvanöt hátas jószágot kerít a turistáknak: lovat és szamarat, de főleg ez utóbbit. Kocsira kár is lett volna gondolni, mert abból bizony egy sem akadt a szigeten.

Robert, aki tanúja s egyben szereplője volt az eszmecserének, meglepve és nyugtalanul állapította meg, hogy Thompson bizony az égvilágon semmit nem készített elő, s csak a szerencsecsillagában bízik.

„Még sok kellemetességet tartogat ez az utazás!” - mondta magában.

Miután így mindenről gondoskodtak, Thompson és Robert visszasiettek az utasokhoz, akik már legalább egy fél órája várták kiváló ügyintézőjüket.

Valóban, hevesen ágáló csoportjuk már kint várakozott a parton. Mind partra szálltak - egyetlen kivétellel. Elias Johnson csakugyan úgy tett, ahogyan mondta: elvszerű távolmaradásával érzékeltette, hogy mennyire retteg a földrengésektől.

Érződött, hogy az utasok bosszúsak, de amikor meglátták Thompsont és Robert-t, magától is oldódott a feszültség. Csak Saunders ítélte úgy, hogy föl kell szólamlania, de még ő is rendkívül mértékletes maradt. Beérte annyival, hogy fölmutatta az óráját, és szó nélkül, távolról hívta Thompsont, hogy győződjék meg róla: a kismutató már jócskán elhagyta a nyolcat, a nagymutató pedig a hatoson is túlhaladt.

Thompsonnak erre nem volt szeme. Széles mozdulatokkal törölgette a homlokát, nyájaskodott, izgágán tevékenykedett: láthatta mindenki, milyen borzasztóan elfoglalt ember. Irányítása alatt az utasok formátlan tömege végül szabályos sorokba, hosszú, keskeny alakzatba rendeződött.

Az angolok egyébként, akik már megszokták az utazásnak ezt a sajátos módját, könnyen alkalmazkodtak e katonás alakisághoz. Oly természetesnek vették, hogy maguktól is sikerült négyes sorokba fölfejlődniük, összesen tizenhatba. Mindezen csak Roger de Sorgues lepődött meg kissé; bezzeg ő alig bírta visszafojtani a nevetését.

Legelőre, az első sorba Lady Heilbuth került, oldalán Sir Hamiltonnal. Nekik igazán kijárt ennyi. Maga a baronet is pontosan így gondolhatta, mert elégedetten ragyogott. A többi sort a véletlen és a személyes rokonszenvek rendezték össze. Roger könnyedén betársulhatott negyediknek a Lindsay család mellé.

Mondanunk sem kell, hogy Thompson nem állt be a maga kreálta alakzatba, hanem - akár egy segédtiszt az arcvonal mögül - oldalról igazgatta csapatait: helyesbített egy-egy tökéletlen takarást, helyet mutatott néhány önállóskodónak. Úgy jött-ment, mint egy hadvezér, avagy, hogy pontosabb hasonlattal éljünk, mint egy szófogadó diákjait terelgető kollégiumi felügyelő.

A menetoszlop adott jelre mozgásba lendült. Csatarendben végigmentek a tengerparton, majd elhaladtak a Szűzhöz címzett fogadó mellett. Az elégedett fogadós az ajtóból nézte őket. Száz lépéssel odébb Robert intésére balra fordultak, s ezzel máris beértek Horta városába.

Közelről a város bezzeg korántsem volt olyan megnyerő, mint madártávlatból! Horta jószerivel egyetlen, a végén kettéágazó utcából áll, s ez a meredek, szűk, szabálytalan, rosszul kövezett út nem kedvez a sétának. Ráadásul már kora délelőtt az utca teljes hosszában perzselt a nap. Kegyetlenül égette az utasok tarkóját és hátát, s azok panaszkodtak is a nap hevére, de Thompson szigorú pillantása elnémította őket.

A hortai főutca házai nem szolgálnak annyi érdekességgel, hogy a lélek örömei feledtetnék a test nyűgeit. Lávából durván összerótt, földrengésállónak szánt vastag falaik tökéletesen érdektelenek lennének, ha nem volna egyetlen eredeti vonásuk: az, hogy hihetetlenül mocskosak. E házak földszintjét rendszerint üzletek vagy ló- és marhaistállók foglalják el. Nem csoda, hogy az emeleti lakásokat a forróságban belengi a lenti istállók gyomorfordító bűze, s a legundorítóbb rovarok lepik el őket.

Mindegyik ház oldalából hasas veranda nyúlik be az utca fölé. Innen, lugasaik takarásából kémlelik és elemzik naphosszat Horta nőnemű polgárai az utca történéseit, a szomszédok és a járókelők minden lépését, s egyáltalán mindazt, amit elébük hoz a véletlen. De ezen a reggeli órán néptelenek voltak még a verandák, hiszen tulajdonosaik szokásuk szerint valószerűtlenül hosszúra nyújtották éji pihenésüket.

Amerre csak elhaladt a menetoszlop, a ritka járókelők meglepve fordultak utánuk, s a kereskedők is kiálltak boltjuk ajtajába. Mire véljék ezt a partra lépést? Talán újabb megszállásnak néz elébe a sziget, mint a hatalombitorló Dom Miguel idejében?⁴ Egyszóval, megjelenésük osztatlan sikert aratott. Thompsonnak volt oka a büszkeségre - és ez meg is látszott rajta.

De büszkeségért Sir Hamilton sem ment a szomszédba. Úgy menetelt az első sorban, mint aki karót nyelt, tekintetét valami egészen távoli pontra szegezte, s közben testének minden pontjából egy eszme sugárzott: „Én!” Kis híja, hogy csúnyán rajta nem vesztett kivagyiságán. Ha úriember módjára szerényen lesüti a szemét és a lába elé néz, akkor bizonyosan nem vágódik végig a hepehupás macskakövön. Sir Hamilton szerencsére kéz- és lábtörés nélkül úszta meg a közjátékot, felszerelésének egy pótolhatatlan alkatrésze viszont megsínylette a balesetet: Sir Hamiltonnek eltörött a cvikkere. Micsoda balvégzet! Milyen öröme maradhat még e vakká lett rövidlátónak?

Thompson, a lankadatlan ügyintéző szerencsére mindent látott. Tüstént fölhívta a baronet figyelmét egy kirakatra, amelyben néhány látszerészeti eszköz árválkodott. Robert segítségével egykettőre meg is kötötték az alkut a boltossal: kétezer reis - úgy tizenkét frank - ellenében az vállalta, hogy már másnapra megjavítja Hamilton pápaszemét.

Útközben benéztek néhány templomba és kolostorba, de sok érdekeset nem láttak. Templomból ki, kolostorba be - míg végül verítékezve, fújtatva, de mindvégig alakzatban fölértek a város feletti magaslatra: tíz óra körül a tengerre néző régi jezsuita kolostor lábánál álltak meg. Itt az oszlop fölbomlott, és Thompson jelére mindnyájan Robert köré gyűltek. Blockhead előretuszkolta Abel csemetéjét, aki mellé máris odaplántálta magát a tagbaszakadt Van Piperboom is, Rotterdamból.

– Az egykori jezsuita kolostort látják - jelentette be Robert, immár a hivatásos idegenvezető hangján. - Ennél szebb építményt nem emeltek a jezsuiták az Azori-szigeteken. Meg is tekinthetik, amint a program javasolja, de figyelmeztetem önöket, hogy az épületet méretei ugyan tekintélyt parancsolóak, ám művészi szempontból teljesen érdektelen.

Az eddigi nevezetességektől elcsigázott utasokat nem kellett soká győzködni. Csak Hamilton követelte, kezében a programmal, hogy annak minden egyes pontját tartsák be, és önérzetesen be is vonult a kolostorba. Blockhead a maga részéről azt az éleselmejű megjegyzést tette, hogy legalább a méreteket megtekinthetnék, ha már egyszer tekintélyt parancsolóak - de a többiek oda se figyeltek a visszavonult vegyeskereskedőre.

– Térjünk most át programunk következő pontjára - szólt Robert, és föl is olvasta: - „Csodálatos látvány. Öt perc”. Előttünk Pico szigete - magyarázta -; északra São Jorge-ot látják. Picón a quintáknak az a csoportja nem más, mint a La Madalena negyed, ahol Faial lakói a nyarat töltik.

Robert ezzel teljesítette is penzumát. Hallgatóinak köre felbomlott, a turisták szétszéledtek, s ki-ki a saját kedvére vette szemügyre az elébük táruló látványt. Lábuk alatt Horta városa lustán nyújtózott a tengerig. Szemben a Pico hatalmas tömbje meredt az égnek; csúcsa most is ködfüggöny mögé rejtőzött. A két sziget közti szorost most beragyogta a nap, s kápráztató aranyhídja São Jorge bíborló partján ért véget.

Amikor a baronet is végzett a kolostorlátogatással, a menetoszlop gyakorlott gyorsasággal alakult újjá. Már lendült volna a lábuk, amikor az akkurátus utas újfent előkapta szentírását, a napirendet, s mivel abban ez állt: „Csodálatos látvány. Öt perc”, ő ragaszkodott az őt is megillető öt perchez.

Kénytelenek voltak hát beletörődni e különc szeszélyeibe. Alakzatuk nem is bomlott fel, hanem egy emberként keletnek fordultak, s némi jogos morgás közepette újabb öt perc szemlélődést róttak magukra. A félvak Hamilton viszont nem tágított: ő csakis nyugat felé fordult öt teljes percen át. Igaz, hogy abban az irányban csupán az egykori jezsuita kolostor vakítóan fehér falát szemlélhette - amelyet a legnagyobb jóindulattal sem lehet csodálatos látványnak minősíteni -, de őt ez csöppet sem zavarta. A baronet az előírt öt percet a fal lelkiismeretes szemlélésével töltötte el.

Ezután végre továbbindulhattak.

Thompson éber szeme már az első lépések után észlelte, hogy az egyik sor a felére fogyatkozott. Két utas eltűnt - mégpedig a két nászutas, amint alaposabb vizsgálata kiderítette. Thompson összehúzta a szemöldökét. Nem kedvelte az ilyen egyénieskedést. De azután abba is belegondolt, hogy az étkezők számának csökkenésére hivatkozva akár méltányos árengedményt is kérhet a fogadóstól.

Fél tizenkettő volt, amikor a turisták még mindig rendezett, de elcsigázott csoportja betódult a Szűzhöz címzett fogadóba. A pirospozsgás gazda levett sapkával, nyájasan üdvözölte őket.

Letelepedtek az asztal köré. Hamilton Thompsonnal került szembe, amit senki nem irigyelt tőle. Mary és Bess Blockhead egy ravasz hadmozdulattal elszakadtak családjuktól, hogy zavartalanul boldogíthassák a véglegesen bekerített Tigget.

Amikor éhségük már kissé csillapodott, Thompson kikérte utasai véleményét Horta városáról.

– Nagyszerű! - kiáltott föl Blockhead. - Egyszerűen nagyszerű!

De hamar kiderült, hogy Blockhead egyedül áll e nézetével.

– Borzalmas város! - szólt valaki.

– És mocskos is! - tódította egy másik.

– Micsoda utca!

– Micsoda házak!

– Micsoda napsütés!

– Micsoda macskakő!

A legutóbbi megjegyzés, gondolhatjuk, a baronettől származott.

– És micsoda kifőzde! - nyikordult föl Saunders, mint egy kenetlen fűrész. - Pedig elsőrangú szállodákat ígértek!

El kell ismerni, hogy Saundersnak volt valami igazsága. Tojás, sonka és csirke ugyan valóban került az asztalra, de milyen asztalra? Az abroszon öklömnyi lyukak tátongtak, villát csak vasból valót kaptak, s a kétes tisztaságú tányérokat nem cserélték a fogások között.

Thompson harciasan rázta a fejét.

– Kell-e mondanom, Saunders úr - sziszegte -, hogy az „elsőrangú szálloda” szavak jelentése teljesen viszonylagos? Ami Londonban külvárosi kocsma, az Kamcsatkán kényelmes hotelnak számítana!

– S a latin, vagyis alsóbbrendű népeknél éppen úgy! - vágott közbe Hamilton. - Bezzeg, ha angol gyarmaton járnánk!

De a baronet nem fejthette ki gondolatait, mert az asztaltársaság már zajosan szedelőzködött. Thompson lépett ki utolsónak a házból: örömmel látta, hogy a menetoszlop máris újjáalakult. Mindenki magától visszaállt a reggel választott vagy véletlenül neki jutott helyre. Senki nem tiltakozott: bizony, az emberek hamar ragaszkodnak még az ilyesfajta tulajdonukhoz is.

Harmadszor is nekivágtak - ezúttal már jóval több helybéli közé vegyülve - a baronet számára balvégzetű utcának. Amikor elérték balesetének színhelyét, ez lapos pillantást vetett a boltra, ahol segítségre lelt. A boltos éppen a küszöbön álldogált, akárcsak a környék többi kereskedője. Ő is felismerte alkalmi ügyfelét, sőt, olyan tekintettel kísérte, amelyben Hamilton - micsoda képtelenség! - lenézést és szemrehányást vélt fölfedezni.

Az utca végén balra fordultak, és a domboldalon fölfelé folytatták útjukat. Hamarosan elmaradtak az utolsó házak is. Pár száz méterrel odébb az utat már szeszélyesen kanyargó hegyipatak szegélyezte. Kies, változatos partjait a legtöbb turista egy pillantásra sem méltatta. Útiprogramjukat, mondhatni, szemellenzőnek használták: ami abban nem szerepelt, az nem számított, sőt nem is létezett.

Fél mérföldnyi gyaloglás után olyan helyre értek, ahol az utat hatalmas sziklatorlat zárta le: tetejéről zuhatagként zúdult alá a patak vize. A menetoszlop egy pillanatra sem bomlott föl; kitértek jobbra, s tovább igyekeztek fölfelé.

A hőmérséklet még a nap legmelegebb órájában is elviselhető maradt. A szurdok, amelyben haladtak, bővelkedett fákban: cédrusok, bükkök, dió-, gesztenye- és nyárfák vetettek jótékony árnyékot.

Egy órája kapaszkodhattak, amikor hirtelen kitárult előttük a láthatár. Egy éles kanyar után útjuk egy tágas völgy oldalában vitt tovább: a völgy nem volt más, mint a szurdok kiszélesedése.

Thompson jelére a turisták újból idegenvezetőjük köré gyűltek. Legénysége láthatóan beleszokott már a hadrendbe. Robert roppant nevetségesnek találta az utazásnak ezt a mélységesen angol módját, de volt annyi magához való esze, hogy ezt nem juttatta kifejezésre. Minden teketória nélkül, szenvtelenül belevágott:

– Hölgyeim és uraim, e helyütt telepedtek meg a szigetek első, még a portugálok előtti gyarmatosítói, a flamandok. Megfigyelhetik, hogy e völgy lakói mindmáig jórészt megőrizték őseik vonásait, szokásait, nyelvét és mesterségeit.⁵

Amilyen hirtelen belekezdett, Robert épp olyan gyorsan el is hallgatott. Hogy a szerencsétlen turisták úgyis képtelenek lettek volna bármit is megfigyelni, az már nem rá tartozott. Egyébként mindenki elégedettnek tűnt. Ha a programban az állt, hogy „megfigyelhetik”, akkor ők meg is figyelték: madártávlatból, és senkinek nem jutott eszébe reklamálni.

Thompson újfent jelt adott, emberei összeszokott csapatként rendeződtek oszlopba, s közönyösen elfordították szemüket a varázslatos tájról.

Pedig jobban tették volna, ha elgyönyörködnek benne. A puha dombhátak közt elterülő, vergiliusi szelídségű⁶ Flamand-völgyet víg erecskék szabdalták - ezek egyesültek lejjebb az imént követett, zúgó hegyipatakká. Búza-, kukorica- és árpatáblák váltakoztak dús marhalegelőkkel, s itt-ott, szeszélyes összevisszaságban, fehér házak csillogtak a napsütésben.

– Mintha Svájc és Normandia egyesülne itt - szólt Roger.

– Hazánk tájait idézi - tette hozzá mélabúsan Robert, s továbbindult.

A menetoszlop kissé jobbra tért, hogy északról kerülje meg Horta városát, s a Flamand-völgy egykettőre eltűnt a szemük elől. A normand rétekre emlékeztető táj után most konyhakertek mellett haladtak el. Hagyma, burgonya, jamszgyökér, borsó s tucatnyi más zöldség sorjázott itt, de bőven láttak görögdinnyét, lopótököt, sárgabarackot és még száz más fajta gyümölcsöt is.

De el kellett hagyniuk e termékeny vidéket. Gyorsan múltak az órák, ezért Thompson úgy döntött, hogy felderítőútjukon nem hatolnak messzebbre az Espalamaca-foknál. Letért az első jobbra vivő útra, s megindultak lefelé, a város irányába.

Az utat itt villák szakadatlan sora szegélyezte: pompás kertjeikben egymástól elütő növényfajták éltek jó szomszédságban.

Az egzotikus és az európai fajták keveredéséből gyakran rendkívüli nagyságú fák születtek. A tölgyfa mellett pálma magaslott, az akác szomszédságában banán- és narancsfa. A hárs- és a nyárfa társaságában eukaliptusz pompázott, a libanoni cédrus mellett brazil araukária állt. A fukszia olyan nagyra megnőtt itt, mint máshol a fák.

Délután négy óra volt. A nagy fák fenséges lombkoronáján a lenyugodni készülő nap ferde sugarai csak megszűrve hatoltak át. Ha az imént Kánaánban érezhették magukat, akkor ez maga volt a földi paradicsom.

A turisták ösztönösen lassítottak, elnémultak. Kényelmes tempóban, csöndben tartottak lefelé a fakoronák árnyékában, mégis fényben: élvezték a langyos, simogató szellőt, a kellemes sétát.

Így érték el a nyugati erődöt, majd egy mellvéden haladva a központi erődítményt is. Éppen fél hatot harangoztak, amikor a társasutasok a kikötőbe értek, oda, ahol Horta főutcája kezdődik. A menetoszlop ekkor föloszlott: néhányan visszatértek a hajóra, míg a kalandvágyóbbak még szétnéztek a városban.

Robert-nak még be kellett ugrania a Szűzhöz címzett fogadóba, hogy minden rendben legyen másnapra. Feladata végeztével már épp visszaindult a Seamew-ra, amikor Sir Hamiltonba ütközött.

Hamilton tajtékzott a dühtől.

– Uram - mondta minden bevezetés nélkül -, különös dolog történt velem. A látszerész, akihez ma reggel bekísért, valami fölfoghatatlan okból nem és nem hajlandó elvégezni a javítást, amelyben megegyeztünk. Mivel egy árva szót sem értek a hablatyolásából, nagyon lekötelezne, ha velem jönne, és magyarázatot kérne a viselkedésére.

– Parancsára - felelte Robert.

Beléptek a makacs optikus boltjába. Robert hosszadalmas és hangos disputába kezdett a mesteremberrel; valami mégis mulattatta, mert láthatóan nehezére esett visszafojtania a nevetését. Amikor elapadt a vita, Robert visszafordult a baronethez:

– Az ön előtt álló senor Luís Monteiro látszerész nem volt hajlandó és továbbra sem hajlandó kiszolgálni önt, mert...

– Mert...?

– Csupán azért, mert ön nem köszönt neki ma délután.

– Hogyan? - hűlt el Hamilton.

– Bizony, csakis ezért. Amikor ebéd után erre haladtunk el, senor Luís Monteiro éppen az ajtajában állt. Látta önt, és abban is biztos, hogy ön is fölismerte. Ön ennek ellenére oda sem biccentett neki - s ezt ő főbenjáró bűnnek találja.

– Menjen a pokolba! - gurult dühbe Hamilton.

Alig figyelt oda Robert-ra, aki elmagyarázta neki, milyen hihetetlenül szigorúak az illemszabályok az Azori-szigeteken. Itt minden lépést megrögzült szabályrendszer irányít. Ha meg szeretnénk látogatni egy barátunkat, legyen rá gondunk, hogy előbb beleegyezését kérjük. Az orvos itt csakis akkor gyógyít, a cipész csak akkor varr cipőt, és a pék is csak akkor süt kenyeret, ha minden egyes találkozáskor szívélyesen üdvözöljük, nem is szólva a figyelmes ajándékokról, amelyekben mesterség szerint eltérő, de előre meghatározott időpontokban illik kedveskednünk nekik.

Mindez nehezen ment a baronet fejébe. De mit volt mit tenni, beadta a derekát. Beleegyezett, hogy Robert szíves szavakkal kieszközölje a kevély Luís Monteiro bocsánatát, s az újból ígéretet tett, hogy megjavítja a szemüveget.

Hamilton és Robert épp akkor értek vissza a Seamew fedélzetére, amikor a harang vacsorára szólította a késlekedőket. Az estebéd vígan telt. Egy utas sem akadt, akit ne bűvölt volna el utazásuk kezdete. Többen örvendve említették föl, hogy a jó hangulat egy pillanatra sem romlott el a társasutasok közt.

Az igaz, hogy Horta városában némileg csalódtak, de a természet remekeit mindnyájan bámulatosnak találták. Hiszen hogy is felejthetnék a Flamand-völgy Svájcot idéző látványát, a Ponta Espalamaca környékének dús mezőit, vagy visszaútjukat a tenger partján és a nagy fák jótevő árnyékában?

Blockhead heves tetszésnyilvánítása még az általános jókedven is túltett. Többször is a leghatározottabban kijelentette asztalszomszédjának, hogy ő ennél szebbet még soha - de érti, soha életében! - nem látott.

Az ellenzék tétlenségre volt kárhoztatva. Az Általános Ügyintéző olyan elsöprő támogatást kapott, hogy Hamilton és Saunders ki se nyithatta a száját.

Különösen ez utóbbi volt harapós kedvében. Vajon miért? Tényleg annyira rossz lett volna a természete, hogy mások öröme fájdalmat okozott neki? Vagy sebzett gőgjére öntött forró ólmot az általános megelégedés? Bizony, ezt hihette bárki, aki kihallotta morgásából, hogy milyen becsmérlő jelzőket szór útitársaira, akik elégedettségükkel a társasút fényes sikerét vetítették előre. Saunders nem is bírta soká, fölpattant az asztaltól, és a viharfedélzeten szellőztette meg áporodott gondolatait.

A friss levegő lassan enyhülést hozott sebzett szívének. Késpenge vékonyságú ajkára mosoly ült ki, és megvonta a vállát.

– Jó, jó - morogta -, de ezek még csak a mézeshetek!...

Azzal egy hintaszékbe dőlt, és békésen szemlélte a csillagos eget, amelyről egyszer - ebben biztos volt - Thompson csillaga végleg lehanyatlik.