Jane Edgerton, Summy Skim és Ben Raddle nem értik, mi történt

Az arannyal, amelyet Hunter oly ádázul hajszolt, az irgalmatlan végzet a halállal együtt ajándékozta meg. Pedig mily epekedve üldözte ezt a drága, de baljóslatú fémet! Hány elkövetett és még több kitervelt bűntett csak azért, hogy néhány aranytermő parcellára rátehesse a kezét! És íme a sorsnak mily különös fordulata, amelyben az aranyért annyi bűnös gondolat fogant, most egy aranyrög loccsantotta szét!

Ben Raddle szinte önkéntelenül felbecsülte a csodálatos lövedéket, amely halálos ellenségét leterítette: legalább százezer frankot ért. Ez az egyetlen rög, amely jog szerint őt illeti, az expedíció minden költségét fedezi, és még azt is lehetővé teszi, hogy némi jutalomban is részesítse bátor, de nem valami szerencsés társait.

Milyen álmaik voltak, s lám, mire mentek! A tűzhányó mérhetetlen kincséből nekik csak ez a kis kóstoló jutott.

A texasiak támadása kétségtelenül megzavarta Ben Raddle terveit. Hogy megvédhesse táborát, siettetnie kellett az eseményeket. De végül is, ha teljesen szabadon választhatta volna meg a napot és órát, a kráterben rejlő aranyat akkor is elveszíti, hiszen a Golden Mount kitörésének minden termékét az óceánba szórta.

– Minden sikertelenségünk abból ered, hogy mikor ideérkeztünk, már nem ereszkedhettünk be a kráterbe - vonta le a végkövetkeztetést Nyomkereső, mikor a kedélyek már kissé lecsillapodtak.

– Úgy van - hagyta helyben Summy Skim. - Jacques Ledun azt hitte, hogy a vulkán már kialudt, közben csak aludt. És pár héttel a kelleténél hamarabb ébredt fel.

Ez a szerencsétlen véletlen Ben Raddle-től elrabolta vállalkozásának minden gyümölcsét. Akárhogy is, erre sohasem fog megbékélt szívvel gondolni.

– Kedves Ben, biz’ isten, hagyd az ördögbe; légy egy kicsit filozófus!... Üsse kő az ábrándokat. Elégedj meg azzal a boldogsággal, amelyet a mi drága, de már tizennyolc hónapja elhagyott otthoni tájaink kínálnak!

Ben Raddle megszorította unokabátyja kezét, aztán erős lélekkel elűzte a bánatát, és a tőle megszokott eréllyel kezébe vette a kis csapat vezetését.

A tábort a lávaömlés veszélyeztette körön kívülre kellett áthelyezni, bár a láva folyásának iránya egyelőre kedvező volt. Egyébként az új telepre nem lesz sokáig szükségük, mert már nincs miért vesztegelniük ezen a magasészaki tájon.

Miután a Rip Rubber mentén, felfelé haladva vagy két kilométert, kijelölték az új táborhelyet, késedelem nélkül megkezdték az áthurcolkodást. Tizenkét ember átkelt a csatornán túli táborba, hogy ott szedjenek össze minden még használható felszerelést. Mások a legyőzöttek szekerére rakták a zsákmányolt holmikat. Megint mások elindultak, hogy a szétszéledt lovakat összeszedjék; a legtöbbet könnyű volt megfogni.

A nap vége felé az új táborban már elég jó körülmények között indult meg az élet.

Az éjszaka békésen telt el. Jól megszervezték az őrséget, hogy megfelelő módon fogadják a támadást, amelyet esetleg a banda életben maradt tagjai kísérelnének meg, de egész éjjel a békés csendet csak a háborgó vulkán robaja verte fel.

Az éjszakai sötétség óráiban micsoda nagyszerű látványt nyújtott a kitörő vulkán! Az izzó aranypor, amelyet hirtelen erővel szórt a magasba, mint valami kupola borult a kráterre. A tűzkupola alatt felhőkig csapó, robajló lángnyelvek világították meg baljóslatú fénnyel az egész vidéket a látóhatár széléig.

A csatorna vize egyre csak zúdult a hegy gyomrába. Ha nem jön közbe valami, ami eltömné a hegy oldalába vágott sebet, a hatalmas deltavidék vize vajon hány hétig, hány hónapig ömölhetne a föld belsejébe?

– Hátha ez a példátlan áradat végül kioltja az egész vulkánt? - szólt másnap reggel Nyomkereső Summy Skimhez.

– Erre van esély, Bill, de az Isten szerelmére, ezt ne adja a Ben eszére! Képes volna tovább várakozni!... Holott a kráterben nem maradt semmi összegyűjtenivaló.

De Summy Skim ok nélkül nyugtalankodott.

Ben egyszer s mindenkorra döntött. Meghajolt a természeti erők előtt. A 129-es claim víz alá került, az Aranyvulkán a tengerbe ürült - e két ténnyel szemben tehetetlenül állt, s lassacskán arra is rájött, hogy ezen nincs mit bucsálódnia. E két vereség a múlté, ő pedig elhatározta, hogy minden figyelmét a jövő felé fordítja.

A jövő pedig, legalábbis a közeljövő - Dawson City volt. És ki tudja miért, a város, amely felé a mérnök gondolatai szálltak, most egyetlen kórházi szobát jelentett s benne azt a szőke lányt, aki oly szelíden, halkan, mégis okosan tud beszélni... Kétségtelen, e vágyakat az ellentétek szülték. Az a felfordulás, amely most körülvette - talán, hogy a lelki egyensúlyt helyrebillentse -, önkéntelenül is felidézte az egykori meghitt csend emlékét.

Másnap reggel öt órakor közölte társaival, hogy késedelem nélkül megindulnak déli irányba. Várta, hogy valaki ellenkezzék. De ellenvélemény egy sem akadt. A remény elveszett, s azzal együtt a vállalkozókedv is. Sőt, mi több, mindnyájan megkönnyebbülten felsóhajtottak: végre megindulhatnak hazafelé.

Mielőtt az indulást elrendelte volna, Ben Raddle Nyomkereső társaságában még egyszer elsétált a vulkán lábáig. Hátha a kitörés még kivetett egy-két aranytartalmú kvarcot...

De nem. Az az aranyrög, amely megölte Huntert, aztán a mérnök lába elé hengeredett, megmaradt egyetlen emléknek, amelyet a magasészakról magukkal vihetnek.

A kitörés iránya semmit sem változott. A kráterből feltörő minden anyag - a kövek, a hamu, a láva - szakadatlanul észak felé, az óceán vizébe hullott, nemegyszer két kilométer távolságra is. Ami pedig a vulkáni tevékenység erejét illeti, az cseppet sem csillapodott, és emiatt lehetetlen lett volna felkapaszkodni a Golden Mount tetejére.

Amíg Ben Raddle és Nyomkereső a tűzhányó környékét cserkészte, Jane Edgerton Summy Skim mellé telepedett, aki a fűbe heveredve úri nemtörődömséggel pipázott. Amint tudjuk, nem is olyan régen, amikor utoljára ereszkedtek le a vulkán oldalán, a lány mintha elbátortalanodott volna, fáradt is volt kissé, s ez még elragadóbbá tette.

– Megbocsásson, Skim úr, hogy nem köszöntem meg, amint illik, de csak ma reggel tudtam meg, hogy ismét mennyi hálával tartozom önnek.

– Ugyan ki fecsegett?... - fortyant fel Summy Skim.

– Patrick elmesélt mindent - szólt hozzá Jane kibékítőleg. - Tudom, hogy az életemet elsősorban az ön ügyességének és önuralmának köszönhetem, és annak a bátorságnak, amelynek tanújelét adta... Egyszer - tette hozzá halvány, bocsánatkérő mosollyal - azt a fellengős kijelentést tettem, hogy nem tartozom önnek semmivel. A mai nap rájöttem, hogy ez többé nem fordulhat elő.

– Ugyan, Jane kisasszony, mi mindennel tömhette meg a fejét az a Patrick? - válaszolta Summy. - És mit szerénykedik, mikor a valóságban mindent neki köszönhetünk.

– Nem, Skim úr - állhatatoskodott Jane még több melegséggel a hangjában. - Ismerem a Patrick szerepét is, és a szívemben az őt megillető helyen őrzöm őt is. De ismerem az önét is.

– Az enyémet?! - kiáltott fel Summy. - Csak azt tettem, amit minden vadász megtett volna. Láttam, hogy fut valami előttem... hát rálőttem... Egyszerű, nem?... - Summy hirtelen elakadt, aztán mintha haragudna, így folytatta: - Végül is ebből elég legyen! Ezekről a dolgokról többet ne beszéljünk, jó?

– Legyen - egyezett bele Jane Edgerton -, ne beszéljünk róla többet... De én annál többet gondolok majd rá...

A kanadaiak kis csapata nyolc órakor indult útnak. A mérnök és Summy Skim haladt az élen; a bricskában, amelynek bakján Neluto ült, Jane Edgerton követte őket. Aztán Nyomkereső vezetésével a tábori felszereléssel megrakott szekerek következtek.

Élelemmel bőségesen el voltak látva, mert a Golden Mount környékén eltöltött hetek alatt sokat halásztak és vadásztak, kímélhették a konzervkészletüket. Egyébként a vadászok fürjet, récét, nagyvadat a visszafelé vezető úton is lőhetnek eleget. És ha Summy Skimnek olyan szerencséje lesz, hogy végül egy jávorszarvast is elejt, talán még azt az állítást is megkockáztathatjuk, nem bánta meg, hogy elszánta magát erre az útra.

Az időjárás eléggé változékony volt, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a nyár már a vége felé járt. De azért remélhették, hogy szeptember első napjaira elérik Dawson Cityt és hogy az éjszakai pihenők alatt nem fognak a hidegtől szenvedni.

Mikor megálltak ebédelni, a Golden Mount még kivehető volt a láthatáron. Ben Raddle a hegy felé fordulva nem tudta levenni a szemét a hegy ormát koszorúzó füstkarikáról.

– Hagyjad, Ben, hagyjad - mondta Summy Skim -, az arany is, mint annyi más ezen a világon, füstté válik egyszer. Ne is törődj vele! Ne arra nézzünk, hanem ebbe az irányba.

És Summy Skim a karját délkelet felé lendítette, amerre messze-messze Montreal feküdt.

Ben Raddle és Nyomkereső, miután megtanácskozták a kérdést, visszafelé más útvonalat választottak. Ahelyett, hogy kitértek volna kelet felé, hogy a Mac Pherson erődjén keresztül folytassák az utat, célirányosan dél felé indultak. Így lényegesen megrövidítették az utat. A vizet illetően nem lehettek aggályaik, mert ezen a folyókkal barázdált vidéken nem fognak szomjazni, különösen, ha majd a Porcupine River forrásvidékére érnek.

Az első nap végén a vezetők felfigyeltek arra, hogy a terepet számtalan horhos szabdalja fel. Mindegyre nagy kerülőket kellett tenniök, ami igen megnehezítette a haladást. Ha ez a terepadottság sokáig tart, kénytelenek lesznek vagy jobbra, vagy balra kerülni, ahol a szekerek számára járhatóbb területet találnak.

Szerencsére néhány kilométer után megjavultak a terepviszonyok. A mélyebb árkok egyre ritkultak. Úgy tűnt, hogy azok folyamatosan összefutnak, s így lassacskán csak kevesebb, de mélyebb árok marad, s azok is egyik a másikkal összeszaladnak.

Ez a jelenség szinte matematikai pontossággal ismétlődött. A Golden Mounttól hatvan kilométerre már csak egyetlen, de olyan mély árok maradt, amelyet nyugodtan nevezhetünk akár szakadéknak is. Ez a tizenöt méter mély és hatvan méter széles hasadék, amely szabálytalan partvonalával olyan volt, mintha erővel kettétépték volna a föld felületét, egyébként észak-dél irányban haladt, legfennebb néhány fokot ha eltért nyugatra. Szinte egyenesen Dawson City felé tartott, s a kanadaiaknak csak követniök kellett a szakadék keleti peremét, hogy majdnem mértani egyenes mentén haladjanak céljuk felé.

Természetesen ez a különös jelenség élénk vitát váltott ki az egész társaságból. A hatalmas árok egyenes vonalban húzódott a végtelen messzeségbe. Falait egyetlen szál fű sem díszítette, peremén a göröngyöket eső soha nem mosta, ebből sejteni lehetett, hogy csak nemrégen keletkezett. De milyen erő volt képes egyetlen csapásra ilyen gigászi teljesítményre? - Az aranyvulkán - felelte Ben Raddle Summy Skimnek, aki ezt a kérdést feltette. - Ez a vulkanikus tevékenységnek egyik másodlagos következménye. A tulajdonképpeni kitörés előtt - emlékszel? - erős földrengést észleltünk, és a déli láthatárt porfelhő borította. Most már tudjuk, honnan szállt fel az a por.

– A tűzhányótól ilyen messze? - álmélkodott Summy Skim.

– Ezen ne csodálkozz! - szólt a mérnök. - Mielőtt kitörne, némelyik vulkán még sokkal nagyobb távolságra is okoz megrázkódtatásokat. De azonnal lecsendesedik minden, amint a belső nyomásnak sikerül megfelelő utat törnie magának. Itt is így zajlott le az egész folyamat.

Augusztus 12-én átlépték a sarkkört. Ez az út rövidebb volt ugyan, de annál bajosabb, így aztán naponta csak tizenkét-tizenöt kilométert haladhattak. Bánta is Nyomkereső, hogy nem a Mac Pherson erőd felé vezető úton indultak hazafelé.

Szerencsére valamennyien egészségesek voltak. Ezek az edzett kanadaiak szokva vannak a kemény munkával, és megőrzik jókedvüket a legsúlyosabb megpróbáltatások közepette is.

A mély árok, amely a vulkáni tevékenység nyomán keletkezett, hűséges maradt hozzájuk a dél felé vezető úton. De a sarkkörön túl mintegy száz kilométerrel mintha keskenyedett volna. Pereme szűkülni kezdett, és a mélysége is csökkent. De ez a változás csak lassacskán következett be, és a hűséges útitársat még sokáig könnyedén követni lehetett; mikor vagy ötven kilométer után élesen jobbra fordult és szakadékból csak amolyan repedéssé keskenyült, s mint ilyen veszett el a szemük elől nyugat felé.

A Klondike fővárosát környező magaslatok szeptember 3-án tűntek fel a láthatáron. Nem sokkal ebédidő után, végre megérkeztek a Northern Hotel bejáratához.

Ott aztán a csoport lassacskán szétszéledt. Patrick és Neluto a városszéli fogadó felé tartott, ahol remélték, hogy megtalálják barátjukat, Lorique-ot. Nyomkereső az embereivel és a felszerelésével, amelyhez a Huntertől zsákmányoltakat is hozzácsapta, elindult Dawson City-i raktára felé. A 129-es claim egykori aranyásói szétszéledtek a városba, hogy szállás után nézzenek.

Közben Jane Edgerton, Summy Skim és Ben Raddle, akiket a viszontagságok nem szoktattak le a civilizált életmódról, hozzáláttak alaposan tisztálkodni. Bár Dawsonban borsos árat fizettek érte, végigjárták a fürdőt, fodrászt, szabót és varrónőt, a férfi és a női fehérnemű-készítőt. Három óra körül kipihenten, felfrissülve, átöltözködve ismét együtt voltak a Northern Hotel halljában.

Amíg Jane türelmetlenül, hogy megölelhesse a húgát, a kórházba igyekezett, Ben és Summy az Anglo-American Transportation and Trading társaság irodaházába mentek, ahova indulásuk előtt megmaradt pénzüket letétbe helyezték. A pénzkérdést komolyan meg kellett gondolniok. Akármennyit ért ugyanis a Golden Mount ajándékozta aranyrög, egyelőre pénzzavarban voltak.

Summy utalványt nyújtott be a pénztárablakon, amit a tisztviselő közömbösen átvett, de közömbössége villámcsapásszerűen megváltozott, amikor egy pillantást vetett az aláírásra. Az ablakocskát kemény kattintással becsapta, a redőny mögött sürgés-forgás zaja hallatszott, hogy az unokafivérek azt sem tudták, mire gondoljanak.

Miközben a kifizetéshez szükséges formaságokkal elkészülnek - ez rendszerint nem az avatatlanok szeme láttára történik -, az unokafivérek a másik ablakhoz léptek, hogy beváltsák azt az aranyrögöt, amellyel a Golden Mount oly drámai körülmények közt ajándékozta meg őket. Mikor a nemesfémeket beváltó tisztviselő megpillantotta a szokatlan aranyrögöt, távolról sem mutatott olyan közömbös arcot, mint kollégája a folyószámlarészlegen. Sőt kezének mozdulatával is elárulta elismerését, amelyet az ásványi kincsek eme csodapéldánya váltott ki. Valóban ragyogóan szép aranyrög volt! Megtakarítva, kifényesítve, a legkisebb idegen anyagtól is megszabadítva, sárga leplében úgy fénylett, hogy a napsugár valósággal szikrázott a felületén.

Miután kigyönyörködte magát, a Trading Company tisztviselője megmérte a rögöt, s villámgyorsan kiszámította az árát.

– Huszonkétezer-ötszázharminckét dollár és ötven cent mondta.

Ben Raddle rábiccentett.

– Milyen folyószámlára, uraim? - kérdezte a tisztviselő kezében a tollal.

– Summy Skim és Ben Raddle - mondta a mérnök.

Akárcsak az imént, az ablakot bekattintották, és a redőny mögött ismét ugyanolyan sürgés-forgás támadt, mint az imént, a két unokafivér pedig ugyanolyan értetlenül nézett egymásra.

Eltelt néhány perc. Ben Raddle, aki türelmetlenebb természetű volt, hangosan megkérdezte, hogy talán csúfot űznek itt velük, de akkor feltűnt egy magasabb beosztásúnak tetsző tisztviselő, és felkérte Summy Skim és Ben Raddle urakat, hogy szíveskedjenek követni őt, amennyiben William Broll úr szeretne beszélni velük.

Bármennyire is csodálkoztak, eleget tettek a meghívásnak, és néhány pillanat múlva régi ismerősük, az aligazgató előtt álltak.

– Uraim, elnézésüket kérem az alkalmatlankodásért - mondotta. - Én adtam utasítást arra, hogy amint önök bármelyike megjelenik az irodánkban, engem értesítsenek róla. Nagyon örülök, hogy mindkettőjüket egyszerre fogadhatom.

Ben Raddle és Summy Skim viszontüdvözölte az aligazgatót, anélkül hogy elárulták volna, mennyire meglepi őket a különös megtiszteltetés.

– Megérthetik, nem tehetem meg, hogy útjukra bocsássam cégünk legjelentősebb ügyfeleit, ameddig nem tolmácsoltam őszinte jókívánságainkat.

Mindkét unokafivér a beszélőre bámult. Vajon ez a Broll úr nagy hirtelen meghibbant? Vagy az Anglo-American Transportation and Trading társaság égett le annyira, hogy az ő szerény folyószámlájuk jelentősége annyira megnőtt a bank ügyvitelében?

– Oh - folytatta az aligazgató -, lehet, hogy önök néha mulatnak rajtunk, s el kell ismernem, hogy jogosan. Hogy mi milyen ügyetlenek voltunk! Ha arra gondolok, hogy egy vacak határmegállapítási ügy akadályozott meg... Ha arra gondolok, hogy ötezer dollárt, igen, ötezer dollárt ajánlottunk az önök tulajdonáért!... De talán nem is kell attól tartanunk, hogy neheztelnek ránk, elvégre nekünk köszönhetik, hogy a 129-es claim boldog tulajdonosainak mondhatják magukat.

– A 129-es! - kiáltott fel Summy Skim és Ben Raddle csodálkozva.

– A csodálatos, a rendkívüli, a hallatlan 129-esé!

És ha a jóbeszédű igazgató ennyi díszítő jelzővel megelégedett, csak azért volt, mert több nem jutott az eszébe.

– Bocsásson meg, de... - kezdte Summy Skim, ám elakadt a lélegzete.

Ben Raddle ugyanis, akinek nem volt szüksége annyi időre, hogy bármilyen helyzetben tájékozódni tudjon, hirtelen közbeszólt:

– Tudja, hogy van, aligazgató úr, az üzleti életben fontos, hogy megragadjuk az alkalmat - mondta a világ legtermészetesebb hangján. - Nyílik az önök számára más alkalom.

– Olyan, mint ez, soha! - válaszolta mély meggyőződéssel William Broll.

– Sem Klondike-ban, sem máshol még egy ilyen lelőhely, mint az önöké, nem létezik. Persze, azt én is elhiszem, hogy eleinte önöknek is kétségeik voltak. De most már királyi módon megfizeti a fáradozásaikat, amit egy hónap óta a naponta beérkező letétek bizonyítanak.

– Naponta? - álmélkodott Summy Skim...

– Hát majdnem minden nap...

– Úgy gondolja, hogy már van egy hónapja? - érdeklődött Ben Raddle határozottabban.

Az aligazgató egy pillanatig gondolkozott.

– Várjunk csak... igen... majdnem egy hónapja, hogy a folyószámlájukra az első aranybetétet elküldték.

– Tényleg? - szólt Ben Raddle inkább közömbösen.

– Egyébként - készségeskedett William Broll -, ha óhajtják, azonnal megmondhatom a pontos dátumot. Megnézzük a bejegyzéseket.

Megnyomta a csengő gombját, mire belépett egy tisztviselő.

– Hozza be kérem a 129-es claim tulajdonosainak, Summy Skim és Ben Raddle uraknak a folyószámláját.

A tisztviselő eltávozott.

– Ez alkalommal azt is pontosan megmondhatom, hogy mennyi van az önök folyószámláján. Gondolom, érdekli önöket - folytatta William Broll úr, és közben széles mosoly terült el az arcán.

Behozták a nagy könyvet. Az aligazgató kinyitotta.

– Nézzék meg önök is, uraim. Nem emlékeztem rosszul. Ma szeptember 3-ika van, és az önök első betétjének dátuma augusztus 5.

„Augusztus 5...” - gondolta Summy Skim. - Szóval, éppen egy évvel azután, hogy a víz elöntötte a 129-es claimet.

– Ami pedig a végösszeget illeti... - folytatta az aligazgató, és a pillantása végigsiklott a hosszú számsorokon. - Nézzük csak!... Ahá! Itt van!... Kívánják följegyezni?

Ben Raddle előkapott egy ceruzát, és határozott vonásokkal írta, amint az aligazgató diktálta.

– Hárommillió háromszáznyolcezer négyszázharmincegy dollár és kilencven cent... Persze, ebben nincs benne a mai letét, amely a végösszeget hárommillióháromszázhuszonkilenc-ezer hatvannégy dollár és negyven centre emeli.

A mérnök gondosan lejegyezte a szédítő összeget. Ha Summy Skim tulajdon agyvelejének kímélése miatt le is mondott a gondolkodásról, unokaöccse annál lázasabban forgatta az eszét, miközben William Broll fellengősen így folytatta:

– Oh, uram, ez a mai letét!... Minden eddiginél csodálatosabb, nem a nagysága, a hallatlan szépsége miatt, gyönyörű példány! Úristen, micsoda aranyrög!... Meg vagyok győződve, hogy unikum, és csak a 129-es claim képes egy ilyen ajándékra!...

Ben Raddle végül is meggyőződött: Semmi kétség, az aligazgató meghibbant, sőt kötözni való bolond. Mindenesetre van rá mód, hogy erről meg is győződjenek. Vakmerően így szólt:

– Az unokabátyám és én azzal a szándékkal jöttünk ide, hogy egy ezerdollárnyi összeget vegyünk fel, de ha már úgyis át kell utaznunk Dawsonon, arra gondoltunk, hogy egy nagyobb summát kérünk.

– Állunk a rendelkezésükre, uraim - hajolt meg William Broll úr. - Mekkora összeget óhajtanak?

– Százezer dollárt - válaszolta Ben Raddle szárazon.

Most mindennek ki kell derülnie! Ha az aligazgató megbolondult, az mégsem lehet, hogy a többi tisztviselőnek is egyszerre menjen el az esze. A tréfa azonnal elpukkan, ha ekkora összeget valóban ki kell utalniok.

– Amint óhajtják, uraim - szólt Broll úr, miután Ben Raddle kérését meghallgatta. - Kérem, várják meg, amíg kiszámoljuk a százezer dollárt, különben elküldhetem a szállodába, ahol laknak, az elismervénnyel együtt.

„Azt várhatjuk!” - gondolta magában Ben Raddle, miközben elbúcsúzott az aligazgatótól, aki mélységes tisztelete jeléül az ajtóig kísérte vendégeit. Summy szófogadó gyermekként követte unokaöccsét.

– Ehhez mit szólsz, Ben? - álmélkodott az utcán.

– Semmit - válaszolta, de izgatottabb volt, mint amilyennek látszani szeretett volna.

Némán mentek tovább, és egy szót sem szóltak, amíg a Northern Hotelig nem értek.

A hallban Jane Edgertonnal találkoztak, aki, úgy tűnt, hogy türelmetlenül várja őket. A lányt is igen nagy meglepetés érte. Megkínzott arca erős nyugtalanságról árulkodott, a szeme könnyben úszott.

Láttára Summy Skim menten elfelejtette az Anglo-American Transportation and Trading Company aligazgatójával folytatott fantasztikus beszélgetést.

– Mi történt önnel, Jane kisasszony? Ki bántotta? - kérdezte.

– Eltűnt az unokanővérem! - és hiába próbálta visszafojtani a zokogását.

Erre már Ben is nyugtalanul kapta fel a fejét.

– Edith kisasszony eltűnt? - kérdezte izgatottan. - Hát ez lehetetlen!

– És mégis így van - jelentette ki Jane Edgerton. - Miután elváltunk egymástól, én a kórházba mentem, ahol Pilcox doktorral találkoztam. Ő mondta.

– És Pilcox doktor nem tud semmi közelebbit?

– Csak annyit mondott, hogy Edith váratlanul, anélkül, hogy szándékát előre jelezte volna, július 25-én kora reggel eltávozott a kórházból.

– És nem mondta meg, hogy miért?

– Nem.

– Azt sem, hogy hova?

– Egyáltalán! Csak annyit, hogy reméli, visszajön a tél beállta előtt.

– És az orvos nem tudja, hova ment?

– Nem tudja.

– Micsoda kalandosság! - kiáltott fel a mérnök kirobbanó izgalommal.

Ebben a pillanatban a szállodai szolga jelentette, hogy Summy Skim és Ben Raddle urakat valaki keresi.

– Mondja meg, hogy jöjjön ide - válaszolta oda se figyelve a mérnök.

A jövevény kezében egy eléggé nagy irattáskát cipelt.

– Aligazgatónk, William Broll úr azzal bízott meg, hogy önöknek, uraim átadjak százezer dollárt, és arra kérjem, hogy az erről szóló elismervényt szíveskedjenek aláírni - mondta.

Miközben a Transportation and Trading tisztviselője így beszélt, táskájából előszedte a bankjegykötegeket, és azokat egymás után lerakosgatta az asztalra.

– Uraim, ha óhajtják megszámolni... - javasolta.

Ben Raddle legyőzve felindulását gondosan megszámolta a bankjegyeket.

– Rendben van - mondta.

– Ha lenne szíves aláírni az elismervényt...

Ben Raddle megragadta a tollat, és határozott vonásokkal aláírta a nevét.

De Summy Skimnek meg kellett mutatni a helyet, ahova aláírjon, s majdhogynem vezetnie kellett a kezét. Ő, szegény feje mintha álmodott volna, vagy a másvilágon járkálna.

Ben Raddle a tisztviselőt az ajtóig kísérte. Aztán visszatért Jane Edgertonhoz s az unokabátyjához.

Ott találta őket egymással szemközt: elhűlve bámulták a nagy halom pénzt. Summy Skim teljesen értetlenül bámult; Jane Edgerton tovább könnyezett, de szeme sarkából kérdő pillantásokat vetett a két férfira.

Ben Raddle nem szolgálhatott magyarázattal attól, amit maga sem értett. Valahogy uralkodott magán, de úgy érezte, elhagyja az ereje. Egy fáradt legyintéssel későbbre halasztott minden magyarázkodást.

Néhány pillanatig még mind a hárman talpon álltak a hallban. Azután mint valami jeladásra, egyszerre belesüppedtek az öblös karosszékekbe, amelyek szinte hívogatóan várakoztak és a kényelmes támlákra hajtották fejüket. Így maradtak hosszú, nagyon hosszú ideig, fejükben kavarogtak a gondolatok, de éppen olyan tehetetlenek voltak, mint annak idején Oedipus, aki hiába próbálta megfejteni a Sfinx titkát; közben kint a városban kezdett elülni a nyüzsgő élet zaja, s az alkonyat árnyai lassan leereszkedtek a házakra.