A pusztaság népesebb, mint kellene

Miután Summy Skim és Neluto elindultak jávorszarvasra vadászni, Ben Raddle ismét áttekintette a munkálatokat. Ha semmi váratlan akadály nem jön közbe, a csatorna még aznap elkészül. Már csak az utolsó „csákányütések” maradnak hátra: a kráter falának áttörése és a csatlakozás a Rio Rubber bal partján - ha ezek is megtörténnek, zúdulhat az áradat a Golden Mount méhébe.

Ha majd az óriási mennyiségű víztömeg a mélységben munkáló tűz hatására gőzzé válik, olyan hatalmas nyomás keletkezik, amely a magasba röpíti az egész vulkanikus anyagot. Annak nagy része kétségtelenül láva, pernye és értéktelen kavics, de mindez össze lesz keveredve az aranyrögökkel és az aranyat tartalmazó kvarccal; Ben Raddle-éknak pedig más teendőjük nem marad, mint összegyűjtögetni az Aranyvulkán ajándékát, anélkül, hogy fáradniok kellene a kitermeléssel.

Bent a föld méhében közben állandóan fokozódott a nyugtalanság. A mélység napról-napra jobban fortyogott. Még az a kérdés is felmerült, vajon szükséges lesz-e vizet bevezetni a kráterbe?

– Ezt még meglátjuk - válaszolta Ben Raddle, mikor Nyomkereső ilyen irányú észrevételt tett. - Ne feledjük, hogy az idő nagyon szorít. Július fele már eltelt.

– Bizony veszélyes volna egy hónapnál tovább időznünk itt, a Mackenzie torkolatvidékén - hagyta helyben Bill Stell. - És Klondike-ig három hétre lesz szükségünk, pláne ha a szekerek jól meg lesznek terhelve.

– Biztosan így, Nyomkereső, ebben nincs mit kételkednie.

– Akkor pedig mire Dawson Citybe érünk, a nyár már a végét járja, Raddle úr. Ha korán áll be a tél, lehet, hogy meggyűl a bajunk, mikor Skagway felé a tóvidéken kell átvágnunk.

– Aranyigazság, amit mond, kedves Nyomkereső - válaszolta tréfásan a mérnök -, de ez így is illik az Aranyvulkán tövében! Nagyon csodálkoznék, ha fogataink egy hét múlva nem indulnának vissza Klondike-ba.

A nap a szokásos munkával telt el, és estére véges-végig ki volt ásva a csatorna.

Délután öt órakor a nyugati mezőség felől egyik vadász közeledését sem észlelték. De Ben Raddle nem nyugtalankodott. Summy Skim ígérete szerint akár egy óra múlva is érkezhettek. Azért Nyomkereső, ha a csatorna túlsó felére ment, tekintetével végigpásztázta a mezőséget. De semmit sem észlelt. A láthatáron semmi mozgás.

Egy órával később Ben Raddle némileg már bosszankodott, és arra gondolt, hogy majd megmondja ő a magáét, de egyelőre csak fogadkozhatott, mert a delikvens, akinek megmondhatta volna, nem volt sehol.

Mivel hét órakor még sem Summy Skim, sem pedig Neluto nem mutatkozott, Ben Raddle már inkább nyugtalankodott, mint bosszankodott, és mikor a csavargók egy újabb óra múlva sem tértek vissza, nyugtalansága megkétszereződött.

– Nem bírnak magukkal - dohogta Ben. - Ez a bolond Summy, ha puskával a kezében megpillant egy szép vadat, teljesen elveszti a fejét. Csak rohan... Mind csak rohan... Olyankor se nem lát, se nem hall... Nem kellett volna belemennem ebbe a vadászatba...

– Tíz óra előtt nem sötétedik - jegyezte meg Bill Stell, hogy megnyugtassa a mérnököt -, és attól sem kell tartani, hogy Skim úr eltévedhet. A Golden Mountot messziről és éjszaka is látni lehet, a felcsapódó lángok úgy jeleznek, mint valami világítótorony.

Helyes észrevétel volt. Lehettek a vadászok akármilyen messze, a tűzhányót bárhonnan jól láthatták. De hátha valami szerencsétlenség érte őket? Hátha amiatt nem tudnak visszatérni...

Ismét elmúlt két óra. Ben Raddle nem lelte a helyét, és Nyomkereső is elvesztette a türelmét. A nap már-már eltűnt a látóhatár mögött - utána beáll a sarkvidéken szokásos alkonyi szürkület.

Valamivel tíz óra után Ben Raddle és Nyomkereső, mivel már nem bírt magával a nyugtalanságtól, körútra indult a tábor környékén és a hegy lábánál, miközben a nap teljesen lebukott. Még egyszer végigfürkészték a mezőséget, s meggyőződtek, hogy nem látszik semmi mozgás. Mozdulatlanul füleltek, miközben az éjszaka leszállt. A végtelen mezőség kopáran és némán terült el, a legkisebb nesz sem hallatszott.

– Mit gondol, Raddle úr, mi történhetett? - kérdezte Nyomkereső. - Jávorszarvasra vadászni nem veszedelmes dolog, hacsak Skim úr és Neluto nem akadtak össze közben medvékkel...

– Medvékkel, Bill? Netán rablókkal... Az igazat megvallva, rossz előérzetem van.

Ebben a pillanatban Bill Stell megragadta a mérnök karját.

– Ha! Figyeljen csak!

A mind sűrűbb éjszakában kutyaugatás hallatszott.

– Ez Stop! - kiáltott fel Ben Raddle.

– Nem lehet messze! - tette hozzá Nyomkereső.

Az ugatás egyre erősödött, és nyüszítés hangja vegyült bele, mintha az állat megsebesült volna.

Ben Raddle és kísérője szaladva Stop elébe indult; mintegy kétszáz lépésnyire meg is pillantották.

De a kutya egymagában jött meg; sántított az egyik lábára, és vérzett a combja.

– Megsebesült... megsebesült... és egyedül jött!... - remegett a Ben Raddle hangja.

Nyomkeresőnek azonban mindjárt volt egy észrevétele:

– Vajon Stopot tévedésből nem a gazdája vagy Neluto sebesítette meg? Egyikük eltévedt golyója...

– Csakhogy Summy rendesen ápolta volna és magával hozza, s akkor miért nem maradt Summyval? - vetette ellen Ben Raddle.

– Mindenesetre a kutyát vigyük a táborba, és kötözzük be a sebét - javasolta Nyomkereső. - Ha az állapota nem súlyos, a gazdája nyomára vezethet.

Bill Stell ölbe vette a kutyát. Tíz perc múlva a táborban voltak.

A sátorba vitték az állatot és gondosan megvizsgálták a sebét. Sérülése nem látszott súlyosnak. Csak az izmok sérültek meg, egyetlen belső szerve sem. Valóban golyó találta el, amelyet az ilyen műveletekhez jól értő Nyomkereső gondosan kiszedett.

Ben Raddle alaposan megszemlélte a lövedéket.

– Ez nem a Summy puskájából ered - mondta. - Nagyobb, nem karabélyba való.

– Igaza van - értett egyet Bill Stell. - Hosszúcsövű puskából lőtték ki. - Rablókkal akadtak össze! - kiáltott fel a mérnök. Védekezniök kellett!... Stop harc közben sebesült meg, s ha nem maradt a gazdája mellett, ez azt jelenti, hogy Summyt elhurcolták... vagy meghalt Nelutóval együtt!... Oh, szegény jó Summy! Drága jó Summy!

Ehhez ugyan mit szólhatott Bill Stell? A golyó, amelyet nem a két vadász egyikének fegyveréből lőttek ki, a gazdája nélkül visszatérő kutya - mindez vajon nem indokolja eléggé Ben Raddle aggodalmát? Lehet-e kétsége afelől, hogy szerencsétlenül jártak? Summy Skim és kísérője, mivel nem jöttek meg, vagy elhulltak a harcban, vagy támadóik kezébe estek.

Tizenegy óra körül Ben Raddle és Nyomkereső úgy döntött, hogy társaikat is értesítik az előállott helyzetről. Felköltötték az egész tábort, és a mérnök néhány szóban előadta, hogy Summy Skim és Neluto, akik kora hajnalban elmentek vadászni, még nem tértek vissza. Jane Edgerton mindnyájuk gondolatának adott hangot:

– Induljunk keresésükre, most azonnal menjünk! - és remegett a hangja.

Sebtében elvégezték a szükséges előkészületeket. Élelmet nem vettek magukhoz, mivel most, a nyomozás kezdetén túl messzire úgysem távolodhattak az Aranyvulkántól. Viszont valamennyien jól felfegyverkeztek, és felkészültek arra, hogy ha megtámadják őket, védekezzenek, ha pedig a szükség úgy hozza, foglyul ejtett társaikat erővel is kiszabadítsák.

Stopot gondosan ápolták. Nemcsak a golyót szedték ki, de a sebét is bekötözték. Mivel inkább kiéhezett volt és szomjas, amint összeszedte magát, szinte sürgette őket, hogy induljanak gazdája felkutatására.

– Vigyük magunkkal - javasolta Jane Edgerton -, s ha elfárad, ölbe vesszük. Talán rábukkan Skim úr nyomára...

Ha az éjjeli nyomozás eredménytelenül végződne, másnap tovább keresik eltűnt társaikat, és ha kell az Arktikus-óceán és a Porcupine River közötti egész területet apróra felkutatják. Amíg Summy Skimet meg nem találják, vagy biztosat nem tudnak a sorsáról, senkit sem érdekelt a Golden Mount.

Elindultak.

Az élen Jane Edgerton, Ben Raddle és Bill Stell haladt, aki ölben vitte a kutyát. Előbb megkerülték a hegyet, amely úgy dübörgött, hogy a föld is remegett belé. Füstkoszorúzta csúcsán a hajnali halvány fényben jól látható lángnyelvek lobbantak.

Mikor a nyugati lejtő lábához értek, megálltak tanácskozni. Merre tovább? Nem tehettek mást, mint hogy rábízzák magukat a kutya ösztönére; az ebet Nyomkereső letette a földre. Az okos állat mintha megértette volna, hogy mit várnak tőle. Fürkészni kezdett, minden irányba elkajtatott, orrát a földre nyomva szaglászott, s halkan nyüszített.

Néhány pillanatnyi bizonytalankodás után Stop elindult északnyugat felé.

– Ma reggel, mikor elindultak, Skim úr délibb irányba távozott - mondta Nyomkereső.

– Menjünk csak a kutya után - erősködött Jane Edgerton. - Jobban tudja ő, merre kell mennünk.

Jó óra hosszat a kis csapat a kutya nyomában haladva átvágott a mezőségen. Aztán az erdő peremére értek; a két vadász reggel egy mérfölddel lejjebb közelítette meg az erdő szélét. Ott a kutya tétován megállt.

– Ejnye, mit tétovázunk?! - türelmetlenkedett Jane Edgerton.

– Hogy kivilágosodjék - válaszolta Bill Stell. - Az erdő sűrűjében semmit sem látnánk. Lám, még Stop is tétovázik.

Nem, Stop nem tétovázott. Ugrott egyet és eltűnt a fák között, miközben hangosan ugatott.

– Utána! - kiáltott Jane Edgerton.

– Ne! Várjon - állította meg Bill Stell, és társai is megálltak. - Előbb készenlétbe a fegyverekkel!

De azokra nem került sor. Szinte azonnal a kutya nyomában, amelyen most nem látszott a sérülésnek még a nyoma sem, két férfi csörtetett kifelé a fák közül, s a következő pillanatban Summy Skim unokaöccse karjába vetette magát.

– A táborba!... Vissza, a táborba!

– Mi történt? - kérdezte Ben Raddle.

– Majd megtudod ott... A táborba! Azonnal, ha mondom!

A Golden Mount kráteréből felcsapó lángok fényétől vezérelve késedelem nélkül elindultak. Valamivel egy óra után elérték a Rio Rubbert. Nemsokára világosodni kezdett. Az északkeleti láthatárt a hajnal már pirosra festette. Mielőtt összeültek volna tanácskozni a sátorban, Ben Raddle, Jane Edgerton, Nyomkereső és Summy Skim még egyszer körülnézett a Golden Mount tájékán. A bágyadt hajnali megvilágításban nem észleltek semmi különöset.

Mikor maguk közt maradtak, Summy Skim röviden elbeszélte, mi minden történt reggel hat és délután öt óra között. Elmondta, miként szegődtek a jávorszarvasok nyomába, hogyan üldözték őket délig hasztalanul, azután beszélt a vadászat második feléről, mikor meghallották a kutya ugatását, s végül a pihenőről a tisztás szélén, ahol a kialudt tűzhelyet találták.

– Világos - tette hozzá -, hogy ott emberek éjszakáztak, akár bennszülöttek voltak, akár idegenek. De ezen nincs mit csodálkozni.

– Úgy van - mondta Nyomkereső. - Előfordul, hogy a bálnavadász hajók legénysége ki-kiszáll a partra, nem beszélve az indiánokról, akik, míg a szép idő tart, ezen a vidéken csavarognak.

– Igen ám - folytatta Summy Skim -, csakhogy mikor már éppen indulni akartunk vissza a táborba, a Golden Mount felé, Neluto a fűben ezt a fegyvert találta.

Előbb Ben Raddle, majd Nyomkereső is megszemlélte a tőrt; hamarosan észrevették, hogy az spanyol gyártmány.

– A tőr külsejéből ítélve azt kell gondolnunk, hogy nemrég veszíthették el.

– Ami pedig a markolatába vésett M betűt illeti... - tette hozzá Summy.

– Az nem mond semmit, Skim úr - vágott közbe Nyomkereső.

– Nem, Bill, ha nem tudnám, kinek a nevét jelöli.

– Ugyan kiét? - kérdezte Ben Raddle.

– A texasi Malonét.

– Malone!

– Ő bizony, Ben.

– A Hunter cimborája? - kérdezte Bill Stell.

– Pontosan.

– Vagyis néhány nappal ezelőtt ők jártak ott... - szólt a mérnök.

– És most is itt mászkálnak valahol! - jelentette ki Summy Skim.

– Ön látta őket? - érdeklődött Jane Edgerton.

– Hallgassák végig a történetet, s majd meglátják.

És Summy Skim így folytatta:

– Miután a tőrt megtaláltuk, én és Neluto azonnal indultunk is vissza, mert a helyzetet eléggé nyugtalanítónak ítéltük. Akkor a közelben puska dörrent. Semmi kétség: az erdőben idegen vadászok járnak, mert az indiánok nem használnak tűzfegyvert, de akárkik is, nekünk óvakodnunk kell tőlük. A kérdés az volt, vajon a lövést az általunk hiába üldözött jávorszarvasok egyikére adták-e le? Amíg most meg nem tudtuk, hogy Stop megsebesült, erre gondoltunk. De most már világos, hogy a kutyára lőttek.

Ben Raddle vette át a szót:

– Elképzelheted, mit éreztem, mikor megláttam, hogy a kutya nálad nélkül tér vissza, s meg van lőve a lába!... Jaj, mit álltam ki érted, mikor láttam, hogy nem jössz! Másra nem gondolhattam, csak arra, hogy téged és Nelutót megtámadtak, s közben a kutya megsebesült... Jaj, Summy, Summy! Hogyne estem volna kétségbe, mikor arra gondoltam, hogy éppen én cipeltelek ide...

Ben Raddle nagyon meg volt illetődve. Summy Skim megértette, mi megy végbe unokaöccse lelkében, akit saját felelősségtudata ejtett kétségbe.

– Ben, kedves Ben - szorította meg melegen a kezét -, ami volt, az elmúlt! Ne tégy magadnak szemrehányást érte. Ha romlott is a helyzetünk, azért nem reménytelen, és én bízom benne, hogy majd csak kikeveredünk belőle... Figyeld csak, mi történt tovább. Amikor meghallottuk a puskalövést, méghozzá kelet felől, amerre indulnunk kellett volna, hogy a táborba jussunk, gyorsan elhagytuk a tisztást, ahol könnyen észrevehettek volna, és a közeli bozótba rejtőztünk.

Nemsokára több ember hangját hallottuk. A csoport éppen arrafelé tartott, ahol mi voltunk elbújva.

Nem akartuk, hogy meglássanak, de mi látni akartuk őket. Kik lehetnek ezek a fickók? És mit keresnek itt, a Golden Mount közelében? Vajon ők is hallottak már erről a tűzhányóról, s most éppen oda igyekeznek? Ezekre a kérdésekre érdekünkben állt megtudni a választ.

Mivel meg voltunk győződve, hogy az ismeretlenek a tisztáson akarnak megéjszakázni, bebújtunk egy bozótba, ahonnan jól láthattunk mindent. A magas fű s a tüskés bokrok jól elrejtettek, így semmit sem kockáztattunk, viszont, ami fontos volt: mi mindent jól láttunk és hallottunk.

Éppen időben rejtőztünk el. A csoport nemsokára előbukkant. Vagy negyvenen voltak; fele amerikai, fele indián. Jól sejtettük! Valóban ott akartak éjszakázni, és hozzáláttak tüzet gyújtani, hogy megfőzzék a vacsorájukat.

Senkit sem ismertem közülök. Neluto sem. Puskákkal, pisztolyokkal voltak felszerelve, fegyvereiket lerakták a fák alá. Nem szóltak egymáshoz, vagy csak olyan halkan, hogy mi nem hallhattuk.

– Hát Hunter és Malone? - kérdezte Ben Raddle.

– Negyed óra múlva ők is megjöttek, mégpedig egy indián és a 131-es claim munkavezetőjének kíséretében - válaszolta Summy Skim. - Oh, én is, Neluto is azonnal rájuk ismertünk! Rájuk bizony! Ezek a lókötők itt vannak a Golden Mount közelében, és a hozzájuk hasonló kalandorok egész bandája veszi körül őket.

– De mit keresnek itt? - érdeklődött Nyomkereső. - Valamit megneszeltek az Aranyvulkánról? Vajon tudják-e, hogy egy másik aranyásó társaság már ideérkezett?

– Kedves Bill, ez izgatott bennünket is - válaszolta Summy Skim. - Végül mindenre megkaptuk a választ.

Abban a pillanatban Bill Stell jelt adott, hogy hallgassanak. Mintha odakint valami zajt hallott volna; kilépett tehát a sátorból és körbejárta a tábort. A széles mezőségen embernek nyoma sem mutatkozott. Senki sem közeledett a hegyhez, csak annak forrongása verte fel az éjszaka csendjét. Amint Bill visszatért és helyet foglalt a társaságban, Summy Skim így folytatta:

– A két texasi leült a tisztás szélére, vagy tíz lépésre a helytől, ahol mi rejtőzködtünk. Azt tárgyalták, hogy egy kutyával találkoztak, most már tudom, hogy a miénkkel. „Különös jelenség ebben az erdőben - vélte Hunter. - Minden emberi településtől távol nem csavaroghat magára.” „Kétségtelen, hogy vadászok lehetnek a közelben - válaszolta Malone. - De vajon merre?... A kutya abba az irányba menekült.” Malone keletre mutatott. „Eh! - kiáltott fel Hunter. - Mi a biztosítékunk, hogy vadászok? Ki fárad ilyen messzire holmi kérődzők, vagy ragadozók után?” „Igazad van, Hunter, biztosan aranyásók, akik új lelőhelyek után kutatnak” - értett egyet Malone. „Csak tegyük egyszer rájuk a kezünket, majd meglátjuk, mi marad belőlük!” - válaszolta Hunter. „Még egy szitába való hamu sem!” - hivalkodott Malone, és hahotázva ocsmányul káromkodott...

Rövid hallgatás után a két bandita ismét beszélgetni kezdett, s így éppen azt tudtam meg, amire kíváncsi voltam. Hunter és Malone már két napja időznek ezen a tisztáson. Két és fél hónapja Circle Cityből indultak útnak egy indián vezetésével, akit Kraraknak hívnak, és aki már hallott valamit a Golden Mountról, de nem tudta pontosan, hogy hol fekszik. Miután feleslegesen megtettek egy nagy kerülőt keleti irányban, néhány nappal előttünk feleveztek a Pell folyón, és kétségtelen, hogy ellenük kellett védekeznie a Mac Pherson erőd legénységének. A Mac Pherson erődtől nyugatnak fordultak, és jóval délebbre tőlünk elérték az erdőt, amelyben azután eltévedtek. Így történhetett meg, hogy tíz nappal előbb már táboroztak ezen a tisztáson. A hamu, amit találtunk, tőlük származott, és onnan emelkedett magasba a füst is, amit Neluto a fák koronája felett megpillantott, mikor utolsó felmenetelünk alkalmával körülnéztünk a tűzhányó tetejéről. Miután ott megpihentek, Huntert és cimboráit Krarak, ismét csak tévesen, nyugati irányba vezette, vagyis még mélyebben hatoltak a rengetegbe. Arrafelé persze, nem találtak semmit. Végül megunva a hiábavaló keresgélést, úgy határoztak, hogy visszafordulnak, és keleti irányban próbálkoznak; ha kell, bejárják az egész tengerpartot, majd csak rábukkannak az Aranyvulkánra. Még mindig nem tudják, hol van a hegy, de félek, hogy ez már csak órák kérdése, nekünk tehát meg kell tennünk a szükséges óvintézkedéseket.

Így hangzott Summy Skim beszámolója.

Ben Raddle, aki úgy hallgatta végig, hogy egyszer sem szakította félbe, mélyen elgondolkozott. Amitől tartott, az bekövetkezett. A francia Jacques Ledun nem volt az egyedüli, aki tudott a titokról, és el is árulta éppen a texasiaknak. Ezek aztán nem késlekedtek, hogy felkutassák, merre van a tűzhányó, s most már nem is kell végigkószálniok az egész tengerpartot. Amint kibukkannak az erdőből, azonnal megpillantják a füstöt és a lángot, amely a kráter felett kavarog. Egy órán belül itt lesznek a hegy lábánál, pár perccel később pedig elérik a Forty Miles Creek melletti szomszédaik táborát. Mi történik akkor?

– Mit mondtál, hányan vannak? - kérdezte Ben Raddle Summytól.

– Vagy negyven fegyveres.

– Kettő egy ellen - mondta Ben Raddle aggódva.

Jane Edgerton megszokott heves modorában közbeszólt:

– Hát aztán! A helyzet súlyos, de nem reménytelen, amint az imént Skim úr is megmondta. Ha nekik számbeli fölényük van, mi viszont előnyösebb helyzetben vagyunk. Így az esélyek kiegyenlítődnek.

Ben Raddle és Summy Skim a szemük sarkából elégedetten pillantottak a harcias kis nőre.

– Igaza van, Miss Jane - hagyta helyben Ben Raddle. - Védekezünk, ha muszáj. De előbb megpróbálunk észrevétlenek maradni.

Nyomkereső kétkedve rázta meg a fejét.

– Ez bizony nem lesz könnyű.

– Megpróbáljuk - válaszolta Ben.

– Rendben van! - fogadta el Bill Stell. - De azért legyünk elővigyázatosak. Mit teszünk, ha felfedeznek bennünket, ha rákényszerítenek a harcra, s ha túlerejük folytán végül fölénk kerekednek?

A mérnök egyetlen legyintéssel lecsendesítette:

– Azt majd meglátjuk akkor - mondta.