Váratlan bonyodalom

A mögöttük álló fárasztó út ellenére Ben Raddle kis csapatának csak két órára volt szüksége, hogy megtegye a Golden Mountig hátra levő távolságot. Valamennyien szedték a lábukat, amennyire csak a hepehupás terep engedte, és szó nélkül törtek előre.

Még három óra sem volt, mire a csapat a vulkán lábához ért, amelynek keleti oldalán a Rio Rubber medre kanyargott, északi talapzatán pedig az Arktikus-óceán hullámai törtek meg.

A környék teljesen lakatlan volt. Sem nyugatra, a hegy mögött, sem a Mackenzie beömlésénél egyetlen bennszülött települést sem lehetett látni, vagy akár egyet is a partvidéken csatangoló indiánok közül. A tengeren nyoma sem volt vízi járműnek; sem bálnavadászhajó vitorlája, sem gőzös füstje nem látszott. Pedig az az időszak volt, amikor az északi tengereken sűrűn megfordulnak a cet- és a fókavadászok.

Vajon feltételezhető, hogy előttük senki sem lépett e távoli partokra, és Jacques Ledun volt az egyedüli, aki a Mackenzie torkolatáig merészkedett, vagyis az egyedüli, aki tudott az Aranyvulkán létezéséről?

Ha itt valóban lehet aranyat találni, az mindenesetre az első foglaló jogán Ben Raddle-t illeti meg. Mivel eddig még senki sem vette birtokába a Golden Mountot, cövekeléseknek sehol nyoma sem látszott, e pillanattól kezdve itt senkinek sincs joga birtokot kijelölni, s még a kanadai állam sem követelhet semminemű részesedést.

Nyomkereső rendelkezése szerint a keleti lejtő lábánál vertek tábort. Táborukat csak egy fenyő- és egy nyírerdőcske választotta el a Rio Rubbertől, és fél mérföldnél nem volt távolabb a tenger partjától. Így aztán sem ivóvízben, sem fában nem szenvedtek hiányt.

Arrébb, nyugatra és délre hatalmas zöld mezőség terült el, amelyet kisebb ligetek tarkítottak - Summy szerint ezekben gazdag zsákmány várja a vadászt. Bill Stell vezényletével hamarosan elrendeződtek. A sátrakat az erdő szélén vonták fel. A bricskát és szekereket egy tisztásra állították be, a fáradt öszvéreket pedig a közeli legelőre hajtották. Jól kiválasztott pontokra őrszemeket állítottak. Okos előrelátással a tábort körös-körben éjjel-nappal őrizték; pedig úgy látszott, hogy semmi veszély sem fenyegeti őket, hacsak a medvék nem, mert a domíniumok távoli területein azok a leggyakoribb látogatók.

Egyébként abban senki sem kételkedett, hogy a Golden Mount kitermelése kevés időbe kerül. Csak éppen bele kell markolni a kráterben összegyűlt kincsbe, megrakni vele a szekereket, s már indulhatnak is vissza. Csákánynak, ásónak itt nem lesz dolga, és az aranyos homokot sem kell majd naphosszat mosogatni. Jacques Ledun szavai szerint ott por és rög formájában tiszta állapotban található az arany, mert ott réges-rég személyesen Pluto elvégzett már minden előkészítő munkálatot.

Ben Raddle azonban mindaddig nem tudhatta, hogy mi a helyzet, amíg meg nem mássza a hegyet, és nem nézi meg, mi van a kráterben, amelybe Jaques Ledun szerint könnyű beereszkedni.

Ezzel kapcsolatban Bill Stell figyelemreméltó megjegyzést tett:

– Ben úr - mondta -, mikor az a francia a Golden Mountról beszélt, nem egy kialudt vulkánról volt szó?

– De igen, Bill.

– És azt mondta, hogy felmászott a csúcsára?

– Azt. Sőt még azt is, hogy bemászott a kráterbe. De azóta a föld méhében munkáló erők újra a felszínre törtek...

– Kétségtelen - értett egyet Nyomkereső -, mert lám füstpamacsok emelkednek az égre. De kérdem, ilyen körülmények között be lehet még ereszkedni a kráterbe?

Erre már Ben Raddle is gondolt; az ő fejében is megfordult, hogy lám: nem régen kialakult vulkánról van szó, csak alvó tűzhányóról, amely most éppen működésben van.

– Minden lehetséges - válaszolta Nyomkeresőnek -, de ami akadálynak látszik, abban talán előny is rejlik. Vajon, ha a vulkán kiveti magából az aranyrögöket, amelyek most gyomrában rejlenek, ez a kitörés nem mentesít-e minket a munka nehezétől? Holnap, ha felkapaszkodunk a csúcsra, meglátjuk, mit határozunk.

Nyomkereső megszervezte a tábori őrséget, de az éjszaka zavartalanul telt el, leszámítva azt, hogy a távolban elbődült néhány medve. A Golden Mount közelébe nem merészkedtek.

Reggel öt órakor valamennyien talpon voltak.

Summy Skimnek is meglódult a képzelete, még ő sem tudta kivonni magát a Golden Mount varázsa alól.

– Tudod, mire gondolok, Ben? - fordult unokaöccséhez.

– Nem, Summykám - mondta az. - De majd megtudom, ha elárulod.

– Persze, Ben... Szóval arra gondoltam, hogy ha ezt a hegyet Josias bácsi fedezte volna fel, visszatérte után csak az Újvilág milliárdosainak társaságában forgolódott volna, és nem hal meg Klondike-ban... s akkor nekünk sem kellett volna ide jönnünk.

– A végzet másképpen rendelte, Summykám, s így nekünk, az unokaöccseinek jutott a szerencse.

– Akik közül az egyik soha még álmában sem vágyott ilyesmire.

– Értem én, Summykám. Csakhogy, ha már eljutottunk az Északi-Jeges-tenger partjára, te sem kívánhatod, hogy elszalasszuk az alkalmat és ne töltsük meg a zsebeinket - és a zsebeinken most az arannyal színültig megtöltött szekereinket s a bricskát is értem.

– Úgy legyen! - hagyta rá Summy. - De mondhatok valamit? Hiába mind nézem ezt a hegyet és közben biztatom magamat, hogy nagyobb gazdagság rejlik benne, mint az összes ausztráliai, kaliforniai és afrikai bányákban együttvéve, mégsem tudom elhessegetni a kételyeimet. Ahogy így szemlélem, nem úgy fest ez, mint egy páncélszekrény.

– Ha jól értem, Summykám, te azt várnád, hogy a Golden Mount külsőre olyan legyen, mint a bankok vaskasszái...

– Az ellen nem is lenne kifogásom, főleg ha a pénztáros is a helyén volna, hogy kinyissa az ajtaját.

– Azt hiszem, erről lemondhatunk - jelentette ki Ben Raddle -, de értünk mi ahhoz, hogy miként kell itt leverni a zárat.

– Hm! - dörmögte Summy kételkedve, s felnézett a vulkán füstölgő csúcsára.

Ne vegye rossz néven Summy Skim, de a Golden Mount olyan volt, mint akármilyen más hegy. Ezer láb magasságával őrködött a tenger partján, alapjának területe olyan két kilométer lehetett, az oldala igen meredeken emelkedett a csúcsán lévő platóig. Kúphoz hasonlított, vagy inkább egy csonkakúphoz.

Kétségtelen, hogy a meredek oldalak nagyon nehézzé tették a felkapaszkodást. De azért csak fel lehet oda kúszni, elvégre Jacques Ledunnek is sikerült elérnie a krátert.

Legmeredekebb a vulkán tengerre néző oldala volt, ezen az északi részen, mely egyenesen a tengerbe lejtett, lehetetlennek látszott minden próbálkozás. A hegy alatt egyetlen szirt sem meredt elő a vízből, itt a vulkán oldala sziklafalként szökkent a magasba, de a szikla, amely ezt a falat alkotta, nem fehéres mészkőből, hanem majdnem fekete vulkanikus kőzetből állt. Először tehát azt kellett elhatározniok, hogy melyik oldalon kapaszkodjanak fel a kráterhez. Mivel Jacques Ledun erre vonatkozóan semmi felvilágosítást sem adott, Ben Raddle és Bill Stell elhagyták a tábort, amely a Rio Rubber és a hegy keleti lejtője között állt, hogy megkerülve a vulkánt, szemrevételezzék a terepet.

A hegy oldalait satnya fű fedte, a felfelé kapaszkodót imitt-amott egy-egy bokor kecsegtette némi segítséggel. De a hegy teteje felé a füvet sötét színű talaj - feltehetően vulkáni hamu és megkövesedett láva keveréke - váltotta fel. Egyébként a két szemrevételező nyomát sem találta annak, hogy a közelmúltban vulkánkitörés történt volna.

Amint visszatértek a táborba, Ben Raddle és Bill Stell elmondta a többieknek, amit tapasztaltak. Abban valamennyien egyetértettek, hogy kapaszkodásra legalkalmasabb a nyugati lejtő, amely talán a hegy legszelídebb oldala.

Valamit faltak, és máris készen álltak az indulásra. Bill Stell tanácsára némi élelmet vettek magukhoz, és a kulacsaikat megtöltötték kellő módon vízzel hígított ginnel és whiskyvel. Felszerelték magukat csákánnyal, kapcsokkal és kötéllel, mivel a meredekebb útszakaszokon ezeknek jó hasznát vehetik.

Az idő kedvezett a próbálkozásnak. Az egész nap szépnek ígérkezett. A kevés felhő, amelyet lenge északi szellő hozott, kellemesen enyhítette a perzselő meleget.

Neluto nem ment el a kirándulókkal. Ő a többséggel maradt, hogy ügyeljen a táborra, amelytől a világ minden kincséért sem távolodott volna el. Mert bár a vidék kihaltnak látszott, mégis tanácsos volt őrködni.

Ben Raddle, Summy Skim és Nyomkereső nyolc óra körül vágtak neki a hegynek, velük ment Jane Edgerton is, aki ragaszkodott ahhoz, hogy maga is részt vegyen a vállalkozásban; megkerülték a hegy déli oldalát, hogy a nyugati lejtő lábához érjenek.

Az utolsó vulkánkitörésnek - vajon mikor lehetett? - még a nyoma sem látszott sehol.

Sehol egy valamikori kitörés nyomában maradt egyetlen sziklácska, sehol szemernyi aranypor, pedig Jacques Ledun azt állította, hogy az itt bőségesen található. Vajon arra kell-e gondolni, hogy a feltörő lávával együtt minden a tenger felé ömlött, s amit a vulkán egykor kivetett magából, az most a partnak csapódó hullámok mélyén fekszik?

– Hát aztán? - válaszolta Ben Raddle Bill Stellnek egy ilyen észrevételére. - Az vitathatatlan, hogy mióta Jacques Ledun innen elment, itt vulkánkitörés nem volt. És ez a fő. Az aranyrögöket, amelyeket ő látott, megtaláljuk mi is.

Már majdnem kilenc óra volt, amikor a négy hegymászó a nyugati lejtő lábához ért.

Nyomkeresővel az élen megkezdte a kapaszkodást. Eleinte az emelkedő elég szelíd volt. A fű kellő biztonságot kölcsönzött a lépkedőknek. Bill Stell különben is tapasztalt hegymászó volt. Biztos ösztönnel tájékozódott, és annyira erőteljesen s oly biztos léptekkel haladt, hogy a többiek alig bírtak a nyomában maradni.

– Lám csak mit jelent, ha valaki legalább hússzor már megjárta a Chilkoot-hágót! Olyan lába lesz, mint a zergének, s a térdei ugyancsak megacélosodnak - lihegte Summy Skim, mert alig jutott lélegzethez.

Viszont az út egyharmada után még egy zerge is csak nehezen kapaszkodhatott volna tovább. Bizony nem ártott volna szárnyakat kölcsönözni a kőszáli sastól.

A hegyoldal annyira meredekké vált, hogy már csak négykézláb és a satnya bokrocskákba kapaszkodva küzdhették fölfelé magukat. Aztán a kötelekre és a kapcsokra is sor került. Nyomkereső előrekúszott, a füves talajba beverte a kapcsokat, és a ráerősített kötelet leengedte; annak a segítségével kapaszkodott fel hozzá a másik három. Nagyon óvatosan kellett mozogniok, mert itt a legkisebb megcsúszás is halálos kimenetelű lehetett. Tizenegy órakor a hegymászók a lejtő felénél tartottak. Szusszanásnyit pihentek, a kulacsokból egyet-kettőt kortyintottak, aztán nekivágtak ismét a kapaszkodónak.

Jóllehet a föld alatti erők működésben voltak, mint azt a kráterből felszálló füst bizonyította, egyelőre nem rázta meg a földmozgás a hegy oldalát és semminemű zajt sem lehetett a mélyből hallani. Valószínűleg ezen az oldalon vastagabb a kürtő fala, amiből arra lehet következtetni, hogy a kráter inkább észak felé, a tenger irányába nyitottabb.

Ben Raddle órája éppen tizenkét óra tizenhárom percet mutatott, amikor a hegymászók elérték a kúp csonkjának metszésvonalát, vagyis a hegy platóját. Többé-kevésbé kimerülten leültek a kör alakú, mintegy háromszáz láb kerületű platót szegélyező kvarcsziklára. E körnek mintegy a közepében volt a kráter nyílása, amelyből sárgás-feketés füst szállt a magasba.

Mielőtt a kürtőt megközelítették volna, Ben Raddle és társai elgyönyörködtek a körös-körül kibontakozó táj szépségében.

Déli irányban, amíg a szem ellátott, zöld mezők terültek el, azokon keresztül jutottak idáig; távol, a síkság szegélyén hullámzó dombhátak látszottak, azok mögött őrködik a Mac Pherson erőd a környék rendjén.

Nyugatra az Arktikus-óceáni homokos part szegélyezi, a parttól vagy másfél mérföldnyire pedig a szárazföld belseje felé beláthatatlan rengeteg sötétlik. Keleten, a Golden Mount lábánál a Mackenzie torkolatának hatalmas vízhálózata, amely a maga számtalan karjával széles öbölben éri el az óceánt; az öbölben kopár szigetek raja, valamint víz alatti sziklazátonyok. Távolabb a tengerpart egyenesen északnak tart és hegyfokot képez, óriási sziklatömböt, amely abban az irányban lezárja a látóhatárt. Északra, amerre a Golden Mount szinte függőleges sziklafalának lába a tenger vizében ázik, az óceánt csak a reáboruló égbolt határolja.

A szél minden párát eltakarított, a levegő kristálytiszta volt. A tenger ragyogott a pazar napfényben.

A part puszta volt. Egyetlen távolról jött vagy bennszülött halászt sem lehetett megpillantani, pedig a Mackenzie beömlésének környéke hihetetlenül gazdag tengeri emlősökben s a kétéltűek sokféle fajában...

Távol, a nyílt tengeren más volt a helyzet. Nyomkereső a messzelátójával néhány vitorlát és magasba emelkedő füstoszlopot pillantott meg az északi láthatáron.

– Bálnavadászok - mondta -, a Behring-szorosból jönnek. Három hónap múlva megindulnak visszafelé. Egyenesen a Yukon torkolatánál Saint-Michelben tartanak pihenőt, mások a kamcsatkai félszigeten Petropavlovszkban, az ázsiai partokon, aztán a begyűjtött zsákmánnyal elindulnak, hogy eladják a Csendes-óceán valamelyik kikötőjében.

– Egy sem akad, aki Vancouverbe menne? - érdeklődött Summy Skim.

– Dehogynem - válaszolta Bill Stell -, ha bolond, mert mihelyt odaér, nehezen tarthatja össze az embereit, ott a legtöbb tengerész megugrik, hogy Klondike-ba jöjjön.

Ez is volt a szó szerinti igazság. Az aranylelőhelyek közelsége a nehéz életkörülmények közt tengődő tengerészeket valósággal megbolondította. Hogy a ragályos kórtól az embereket megóvják, a bálnavadász hajók kapitányai, hacsak lehetett, elkerülték Brit-Columbia kikötőit, és inkább áthajóztak az ázsiai földrészre.

Félórás pihenő után, amire mindnyájuknak nagy szüksége volt, Ben Raddle és barátai hozzáfogtak a Golden Mount platójának becserkészéséhez. A kráternyílás nem a plató közepén volt, amint hitték, hanem az északkeleti részen és a kerülete hetvenöt-nyolcvan lábnyi lehetett. Óvakodva, hogy a széljárás szerint imbolygó kénes füstöt elkerüljék, a mélység széléig merészkedtek, és betekintettek a kürtőbe. Amit láttak, mintha igazolná Jacques Ledun elbeszélését. A kráterbe enyhe lejtő vezetett, úgy, hogy oda kényelmesen be lehetett volna ereszkedni, ha nem gomolyogtak volna odalent mérges gőzök és gázok, amelyek lehetetlenné tették a behatolást.

Lábuk alatt aranypor csillant, és ez mintha csak megerősítené a francia szavait. De a földdel és lávával keveredett finom aranypor csak jelentéktelen jövedelmet hajtana, különösen ha arra a garmada aranyrögre gondolunk, amiért Ben Raddle-ék rászánták magukat a hosszú, fáradságos útra.

– Világos, hogy Jacques Ledun nem ütközött ebbe az akadályba, amely nekünk most utunkat állja - mondta Ben Raddle. - Amikor ő itt járt, a vulkán egyáltalán nem működött, s minden veszély nélkül leereszkedhetett a kráter mélyébe. Várjuk meg, amíg ismét lecsendesedik, elszállnak ezek a gőzök, s aztán leereszkedünk mi is, hogy megtömjük a zsebünket arannyal, ahogy ő is tette.

– És ha nem oszlik el a kigőzölgés, és mi nem ereszkedhetünk le? - kérdezte Summy Skim.

– Várunk türelemmel, Summykám.

– Várunk..., de mire?

– Hogy a vulkán kitörése tegye meg azt, amire mi nem vagyunk képesek, hogy kidobja a Golden Mount mélyéből mindazt az anyagot, ami benne rejlik. Valóban, más megoldás nem volt, bár ez elég tökéletlennek látszott. Olyan emberek számára, akiknek közömbös az idő múlása, vagy akik szembe mernek szállni a Mackenzie torkolatvidékének és Dawson Citynek kegyetlen teleivel, ez a megoldás meg is felelt volna. De mi lesz, ha a folyamat elhúzódik, ha két és fél hónap alatt a vulkán nem nyugszik meg, vagy ha nem dobja ki az aranyrögöket; akkor fel kell szedniök a sátorfájukat, hogy délebbre húzódjanak, ahova éppen idejében érkeznek meg ahhoz, hogy a tél fogságába essenek.

Ez mind a négy kincskereső eszébe ötlött, de mindegyik a maga módján fogadta a balsorsot.

Bill Stell keserűen mosolygott a bajusza alatt. Ez számára jó lecke volt. Miután évekig ellenállt az aranyláznak, most ő is beállt a sorba, s lám, hova jutott! Ő mindenesetre itt helyben ki is gyógyult. Ezek után bölcs nyugalommal vette tudomásul a vereséget, mert arra gondolt, hogy aki aranyásásra adja a fejét, nem is járhat másképpen.

Összevont szemöldökkel a gomolygó, kavargó mélységet szemlélve Jane Edgerton mozdulatlanul állt a kráter szélén. Rájött, van olyan helyzet, amelyben a rámenősség és az eltökéltség nem elég, s felháborította, hogy holmi természeti erők útját állják, és azokkal szemben tehetetlen.

Valamennyiök között Summy Skim volt a legboldogtalanabb. Még egy tél Klondike-ban! Ennek még a gondolatától is összerázkódott.

Így válaszolt az unokaöccsének:

– Jól kitervelted, Ben, csak aztán legyen is vulkánkitörés. De vajon lesz-e? Ez itt a kérdés! Nem gondolod, hogy ahhoz a hegy túlságosan nyugodt? Még egy picike kavicsot vagy egy szemernyi hamut sem szór ki magából. És semmi zaj sem hallatszik. Füstöl, az igaz, de lám, milyen hallgatag, becsületemre, én is szívesen követném a példáját! De azért ezen elgondolkozhatsz.

Ben Raddle bizonytalan mozdulatot tett.

– Jó, majd meglátjuk - mondta.

Két órát tartózkodtak fenn a platón, aztán sürgősen megkezdték a leereszkedést a Golden Mount lejtőjén. Ahhoz, hogy leérjenek, elegendő volt egy óra. Délután három órakor Ben Raddle és három társa, fáradtan ugyan, de épségben megérkezett a táborba.

Amint magukra maradtak, Summy a maga rögeszméjétől késztetve unokaöccséhez sündörgött, és újra megkezdte az ostromot:

– Ide figyelj, Ben, komolyan beszélek. Mit teszünk majd, ha ez a kitörés várat magára... vagy ha csak a télen következik be?

Ben Raddle anélkül, hogy válaszolt volna, elfordította a fejét, Summy pedig nem merte tovább nyaggatni.