Nemo kapitány · Második rész
XII.
ÁMBRÁSCETEK ÉS BÁLNÁK
O local do capítulo na Sala dos Mapas: Az Egyenlítő közelében
Március 13-ról 14-re virradó éjjel a Nautilus ismét délnek fordult. Azt gondoltam, hogy a Horn-fok magasságában majd nyugati irányba tér, s befut a Csendes-óceán vizeibe, s ezzel befejezi világ körüli útját. De nem így történt. A Nautilus a déli-sarki tájak felé futott. Hová igyekszik vajon Nemo kapitány? A Déli-sarkra? Őrültség! Hajlamos voltam már azt hinni, hogy a kapitány vakmerő vállalkozásai valóban igazolják Ned Land aggodalmait.
A kanadai egy idő óta már nem beszél velem a szökési tervről. Már nem olyan közlékeny; sőt, igen hallgatag lett. Látom, hogy a hosszú fogság nagyon nyomasztóan hat rá. Érzem, micsoda düh gyülemlik fel benne. Ha meglátja a kapitányt, vad láng lobban fel a szemében, s én mindig attól tartok ilyenkor, hogy ez a szenvedélyes ember még valami végzetes cselekedetre ragadtatja magát.
Ezen a napon, március 14-én, Conseil és a kanadai felkerestek a szobámban. Megkérdeztem őket, minek köszönhetem a látogatást.
– Egy egyszerű kérdésünk volna magához, tanár úr - közölte a kanadai.
– Hadd halljam, Ned.
– Mit gondol, hány ember lehet itt a *Nautilus*on?
– Fogalmam sincs róla, kedves barátom.
– Nekem az a benyomásom - folytatta Ned Land -, hogy a hajó irányításához nincsen szükség nagyszámú személyzetre.
– Magam is azt hiszem. Legfeljebb egy tucatnyi emberre lehet itt szükség - feleltem.
– Hát akkor miért volna ennél több ember a hajón? - kérdezte a kanadai.
– Hogy miért? - feleltem. Keményen szemébe néztem a kanadainak: könnyű volt kitalálnom, hogy mit forgat az eszében.
– Ha helyes a megérzésem, több ember van a hajón, mint amennyire szükség van - mondtam. És ha jól értettem meg a kapitány életét, a Nautilus nem csupán a hajó rendeltetését tölti be, hanem menedékhely is azok számára, akik, csakúgy, mint a kapitány, megszakítottak a földdel minden kapcsolatot.
– Lehet, hogy így van - mondta Conseil. - De hát a *Nautilus*on csak bizonyos számú ember tartózkodhat. Meg tudná-e a tanár úr mondani, hogy hányan lehetnek legfeljebb?
– Hogyan tudnám én ezt, fiam, megmondani?
– Úgy, hogy kiszámíthatja a tanár úr. Minthogy a tanár úr ismeri a hajót, tudja azt is, hogy mennyi a térfogata, tehát azt is tudnia kell, hogy mennyi a levegője. Másrészt pedig a tanár úr azt is tudja, hogy lélegzés közben mennyi levegőt fogyaszt el egy ember; mármost, ha ezeket az adatokat összeveti azzal, hogy a *Nautilus*nak huszonnégy óránként fel kell szállnia a felszínre, hogy...
Conseil mondata igen hosszúra nyúlt, de én rögtön tudtam, hogy mire akar kilyukadni.
– Értem - feleltem a derék fiúnak. - A számítás nagyon egyszerű, de az eredmény mégis igen bizonytalan lesz.
– Nem baj, mondja csak - unszolt Ned Land.

– A tételt a következőképp kell felállítani - magyaráztam. - Az ember egy óra alatt száz liter levegő oxigéntartalmát fogyasztja el, vagyis huszonnégy óra alatt elfogyasztja kétezer-négyszáz liter levegő oxigéntartalmát. Meg kell tehát nézni, hányszor kétezer-négyszáz liter levegőt tartalmaz a Nautilus.
– Úgy van - mondta Conseil.
– Nos - folytattam -, minthogy a Nautilus űrtartalma ezerötszáz tonna, s egy tonna űrtartalma ezer liter, a Nautilus tehát egymillió-ötszázezer liter levegőt tartalmaz, s ha ezt a számot elosztjuk kétezer-négyszázzal, akkor...
Ceruzával gyorsan elvégeztem az osztást.
– ...akkor a hányados 625. Ez más szóval azt jelenti: a Nautilus annyi levegőt tartalmaz, hogy az huszonnégy óráig szükség esetén 625 ember számára elegendő.
– Hatszázhuszonöt ember számára? - kiáltotta Ned.
– No, de azért biztosra veszem - tettem hozzá -, hogy utasok, matrózok, tisztek, mind együttvéve, tizedannyian sem vagyunk.
– Három embernek még az is sok - dünnyögött Conseil.
– Bizony, szegény Ned - fordultam a bálnavadászhoz -, csak azt tanácsolhatom magának, legyen türelemmel.
– Sőt, mi több, törődj bele a sorsodba - tette hozzá Conseil.
S Conseil valóban fején találta a szöget.
– Elvégre is - folytatta a derék fiú - Nemo kapitány nem mehet örökre csak délnek! Egyszer csak meg kell állnia, ha előbb nem, hát a jégtorlasz előtt, és akkor kénytelen lesz ismét visszatérni a hajók járta tengerekre! Ráérünk majd akkor Ned Land terveivel foglalkozni.
A kanadai erre csak a fejét rázta; kézfejével végigtörölte homlokát, egy szót sem válaszolt, s kiment a szobámból.
– Engedje meg a tanár úr, hogy megjegyezzek valamit - fordult hozzám ekkor Conseil. - Szegény Nednek egyre az motoszkál a fejében, hogy mi mindene nincsen meg itt. Folyton a régi életére gondol. Visszakíván mindent, amiről itt el vagyunk tiltva. Nyomasztják a régi emlékek, nehéz a szíve. Meg kell érteni őt. Mi keresnivalója van Nednek itt a hajón? Semmi. Ő nem tudós ember, mint a tanár úr, őt nem érdekli úgy a tenger csodálatos élete, mint bennünket. Képes volna mindenre, csak hogy egyszer megint befordulhasson otthon valami kocsma ajtaján!
Bizonyos, hogy a hajó egyhangú élete elviselhetetlennek tűnhet a szabad, tevékeny élethez szokott kanadai számára. Ritkán történt olyasmi, ami érdeklődését felkelthette volna. Ezen a napon azonban olyan eseményben volt részünk, ami a bálnavadászt a régi szép napokra emlékeztette.
A Nautilus a felszínen úszott, s délelőtt tizenegy óra tájt egy csapat bálna közé került. Nem csodálkoztam a találkozáson, mert tudtam, hogy a halálra üldözött állatok a vadászok elől a magas szélességi fokokon elterülő tengerekre menekülnek.
A bálna jelentős szerepet játszott régóta a tengerészek életében s a földrajzi felfedezésekben. Bálnák csalták maguk után előbb a baszkokat,1 majd az asztúriaiakat,2 az angolokat s a hollandokat; a bálnavadászat megedzette őket az óceán viszontagságaival szemben, s elvezette a föld egyik végétől a másikra. A bálnák kedvelik a déli és az északi tengereket. A régi legendák szerint csaknem az Északi-sarkig csalogatták a halászokat - mindössze hét mérföldnyi távolság választotta el a halászokat a Sarktól. Ha ez a történet nem is felel meg a valóságnak, a legenda egy napon majd valóra válik; valószínű, hogy az északi meg déli sarkvidéken bálnát halászó ember egyszer majd csakugyan eljut a föld ez ismeretlen pontjaira: az Északi- meg a Déli-sarkra.
A tetőn ültünk, a tenger csendes volt. Március hónapja szép napokkal örvendeztetett meg bennünket ezen az övezeten. A kanadai egy bálnát jelzett a keleti látóhatáron - s az ő szeme csalhatatlan... Figyelmesen néztünk abba az irányba, s már mi is láttuk, hogyan emelkedik-süllyed a bálna fekete háta a habokon. Öt mérföldnyire volt a *Nautilus*tól.
– A teremburáját! - kiáltott fel Ned Land. - Ha én most bálnavadászhajón ülnék, de megörülnék ennek a találkozásnak! Micsoda hatalmas állat! Nézzék csak, milyen erővel lövelli ki fecskendőnyílásain a levegőt meg a gőzt! Ördög és pokol! Miért is vagyok én ehhez a darab bádoghoz hozzáláncolva!

– Ugyan már, Ned! - mondtam. - Maga még mindig csak a halászatról álmodozik?
– Hát mondja, tanár úr, elfelejtheti-e valaha a bálnavadász a régi mesterségét? Hát megunhatja-e az ember valaha is az ilyen izgalmas vadászatokat?
– Maga ezen a tengeren még sohasem halászott?
– Itt soha, tanár úr - felelte Ned. - Csak az Északi-Jeges-tengeren, a Bering-szorosban,3 no meg a Davis-szorosban.4
– Akkor maga nem is ismeri a déltengeri bálnát. Mostanáig közönséges bálnára vadászott, az pedig nem merészkedik az egyenlítő meleg vizébe, tehát nem is jelenik meg a déli tengereken.
– Ugyan, tanár úr, már ne mondjon ilyet! - felelte erre meglehetősen kétkedően a kanadai.
– Márpedig ez úgy van, ahogy mondom.
– Nocsak. Ezt próbálja mással elhitetni. Én hatvanötben, vagyis két és fél éve, ezzel a két kezemmel vontattam ki Grönland közelében egy bálnát, amelynek még benne volt az oldalában a Bering-szorost járó bálnavadászok jelzett szigonya. No mármost kérdem magától: hogyan került Grönlandba, tehát Amerikától keletre az az állat, amelyet Amerikától nyugatra szigonyoztak meg, ha nem úgy, hogy az egyenlítőn áthaladva megkerülte vagy a Horn-fokot vagy a Jóreménység-fokát?
– Én magam is úgy vélekedek, mint Ned barátom. Kíváncsi vagyok, mit felel erre a tanár úr. - A tanár úr azt feleli erre, kedves barátaim, hogy a bálnák egyes fajtái más és más tengereken élnek, s nem hagyják el azt a tengert, ahol otthonosak. S ha egy bálna a Bering-szorosból a Davis-szorosba került, annak az a magyarázata, hogy vagy az amerikai, vagy az ázsiai partokon valamilyen átjárónak kell lennie a két tenger között.5
– S én ezt elhiggyem magának? - kérdezte a kanadai, fél szemét lehunyva.
– A tanár úrnak mindig hinni kell - felelte Conseil.
– Ezek szerint - folytatta a kanadai - én nem is ismerem az itteni bálnákat, minthogy ezen a tájon még sohasem halásztam?
– Megmondtam már, Ned: nem ismeri őket.
– Egy okkal több, hogy ismeretséget kössünk velük - mondta erre Conseil.
– Oda nézzen! Oda nézzen! - kiáltotta izgatottan a kanadai. - Látja, errefelé közeledik, ni! Egyenesen mifelénk tart! Kötekedik velem! Tudja a bestia, hogy tehetetlen vagyok!
Ned türelmetlenül topogott. Karja a levegőbe lendült, mintha szigonyt tartana remegő kezében.
– Ezek a cetfélék éppen olyan nagyok, mint az Északi-Jeges-tengerben élők?
– Körülbelül akkorák, Ned.
– Hogy micsoda óriási bálnákat láttam én, tanár úr! Száz láb hosszú bálnákat is láttam, úgy ám! De hallottam, hogy az Aleut-szigetek Umgallickja meg Hullamockja százötven lábnál is hosszabb volt!
– Én ezt túlzásnak tartom - feleltem. - Ezek az állatok itt cetek, hátuszonyuk van, s éppúgy, mint az ámbráscetek, rendszerint kisebbek a közönséges bálnánál.
– Ohó! - kiáltott fel a kanadai, aki le nem vette szemét az óceánról. - Jöjjön, mindjárt a Nautilus közelébe ér!
Aztán a kanadai az előbbi beszélgetést folytatva, így szólt:
– Úgy beszél az ámbráscetről, tanár úr, mintha az valami kis állat volna! Hallottam én óriási ámbráscetekről is! Nagyon értelmes fajta: úgy mondják, némelyik tengeri fűvel meg moszattal álcázza magát. A halászok kis szigetecskének nézik, kiszállnak a csónakból, a hátára telepszenek, tüzet gyújtanak...
– S házat építenek rá - mondta Conseil.
– Úgy van, hiába gúnyolódol - felelte a kanadai. - Egy szép napon aztán a bestia lemerül a vízbe, és a lakói mind a tengerbe fulladnak.
– Mintha csak Szindbádnak, a tengerésznek6 kalandjait hallanám - feleltem mosolyogva. - Hajjaj, Ned, maga mint látom, szereti a kalandos történeteket! Micsoda ámbráscetről mesél maga? Remélem, nem hiszi el komolyan, hogy ilyesmi megtörtént?
– Tanár úr - felelte oktatóan a kanadai -, a cetek sok mindenre képesek!... Nézzen csak oda, hogy száguld ez a cet! Mindjárt megugrik!... Azt mondják, ezek az állatok két hét alatt körül tudják úszni a földet.
– Egy szóval sem tagadom.
– Tudja-e, tanár úr, hogy a világ kezdetén a bálnák még gyorsabban úsztak, mint ma?
– Ó! Igazán? Nem mondaná meg, hogy miért?
– Mert akkor még keresztben állt a farkuk, mint a halaknak. Vagyis hogy a farkuk függőlegesen állt, és balról jobbra meg jobbról balra csapdosta a vizet. Azután a jóisten észrevette, hogy túl gyorsan úsznak, és akkor csavart egyet a farkukon. Azóta felülről lefelé csapják a vizet, de így már nem tudnak olyan gyorsan úszni.
– No jó - mondtam, s a kanadai szavajárásával élve megkérdeztem: - És én ezt elhiggyem magának?
– Nem muszáj - felelte a kanadai. - És azt sem muszáj elhinni, ha azt állítom, hogy vannak háromszáz láb hosszú és százezer font súlyú bálnák.
– Ez valóban egy kicsit sok lesz - feleltem. - Némelyik cetféle azonban csakugyan nagyon nagyra nő, hiszen azt mondják, egy-egy ilyen állat százhúsz tonna olajat ad.
– Ezt saját szememmel láttam - helyeselt Ned.
– Elhiszem magának, Ned mester. Sőt, még azt is elhiszem, hogy vannak bálnák, amelyek akkorák, mint száz elefánt. Képzelje csak el, mi történik, ha egy akkora tömegű test teljes sebességgel nekimegy valaminek!
– Igaz az, hogy hajókat is el bír süllyeszteni? - kérdezte Conseil.
– Nem hinném - feleltem. - Ámbár mesélik, hogy 1820-ban, éppen a déli tengereken, egy bálna nekiment az Essex*nek, s négy méter másodpercenkénti sebességgel taszította visszafelé. A hullámok felcsaptak a hajó farába, s az *Essex egykettőre elsüllyedt.
Ned fölényes mosollyal nézett rám.
– Magamnak is volt hasonló tapasztalatom - szólt. - Egyszer egy bálna megcsapott a farkával. Illetve nem is engem csapott meg, hanem a csónakomat. A társaimmal együtt hat méter magasra repültünk a levegőbe. De a tanár úr nevezetes bálnájához képest az enyém csak afféle kölyökbálna volt.
– Sokáig élnek ezek az állatok? - kérdezte Conseil.
– Ezer évig - vágta rá a kanadai.
– Honnan tudod, öregem?
– Mert úgy mondják.
– De miért mondják?
– Mert tudják.
– Nem úgy van ez, Ned, ezt senki sem tudja, csak következtetnek rá. Elmondom, milyen okoskodásokon alapul ez a következtetés. Négyszáz évvel ezelőtt kezdtek először bálnára vadászni. Abban az időben a bálnák sokkal nagyobbak voltak, mint ma. Nagyon is helyesen következtetik ebből a tényből, hogy a bálnák ma azért kisebbek, mert nem volt idejük teljesen kifejlődni. Ezért mondta Buffon,7 hogy a cetfélék ezer évig is elélhetnek. Hallja, Ned, mit mondok?
Ned Land egy szót se hallott mindebből. Oda se figyelt. Majd elnyelte szemével a közeledő bálnát.
– Ohó! - kiáltott fel hirtelen. - Hiszen ez nemcsak egy bálna, hanem tíz! Nem, dehogy, húszan is vannak vagy még többen - egy egész falka! És semmit sem tehetek! Csak állok és bámulok, kezem-lábam meg van kötözve.
– Mondd, öregem - kérdezte Conseil -, miért nem kérsz engedélyt a kapitánytól, hogy halászni mehess?
Conseil be sem fejezte még a mondatot, s Ned Land lerohant a lépcsőn; ment megkeresni a kapitányt. Pár perc múlva mindketten megjelentek a fedélzeten.
A kapitány figyelmesen nézte a falkát. A bálnák a vízen játszadoztak, egy mérföldnyi távolságban a *Nautilus*tól.
– Ezek déltengeri bálnák - mondta. - Vagyont érő zsákmányra tenne itt szert egy egész hajórajnyi bálnavadász.
– Nos, kapitány úr - kérdezte a kanadai -, nem indulhatnék el vadászni? Már csak azért is, hogy el ne felejtsem egészen a régi mesterségemet!
– Mire jó ez? - felelte a kapitány. - Vadászni - csupán azért, hogy pusztítsunk? A hajón nincs szükségünk bálnazsírra.
– Hiszen ön a Vörös-tengeren megengedte, hogy üldözőbe vegyük a dugongot! - erősködött a kanadai.
– Annak megvolt az értelme: friss húst akartunk szerezni a személyzetnek. Ez a vadászat most csak öldöklés lenne, magáért az öldöklésért. Az ember persze azt hiszi, hogy megvan a különös joga, pusztítani az állatokat, de én nem helyeslem az efféle vérengző szórakozásokat. Az ön társai, Land mester, nem teszik jól, hogy ezeket az ártalmatlan, szelíd természetű állatokat pusztítják. A Baffin-öböl8 azért néptelenedett el, ezért fog ez a hasznos állatfajta teljesen kipusztulni. Hagyja hát békén a szerencsétlen bálnákat. Elég természetes ellenségük van: az ámbráscetek, a kardhalak meg a fűrészhalak - legalább mi, emberek ne bántsuk őket.
Elképzelheti az olvasó, milyen arcot vágott ehhez az erkölcsi prédikációhoz a kanadai.
Az ilyen érvek egy bálnavadásszal szemben - falra hányt borsó csupán. Ned Land a kapitány arcába bámult, valószínűleg nem is értette, mit akar az neki mondani.
De a kapitánynak természetesen igaza volt. A halászok barbár, meggondolatlan vadászszenvedélye egy napon majd az utolsó bálnát is kipusztítja az óceánról.
Ned Land a foga között a Yankee-doodle-t9 fütyörészve zsebre vágta kezét, s hátat fordított nekünk.
A kapitány még mindig a cetfalkát figyelte, majd hozzám fordult:
– Joggal állíthatom, hogy a bálnáknak az emberen kívül éppen elég természetes ellenségük van. Ez a falka is hamarosan erős ellenféllel kerül szembe. Látja, Aronnax úr, szélirányban, nyolc mérföldnyire azokat a mozgó, sötét pontokat?
– Látom, kapitány úr - feleltem.
– Azok ámbráscetek. Irtózatos állatok, volt, hogy két-háromszázas csapatokban találkoztam velük. Kegyetlen, kártékony fajta, joggal pusztítják őket.
Ned Land ezekre a szavakra hirtelen megfordult.
– Nos, kapitány úr - szólaltam meg erre -, még nem késő, hogy a bálnák megmentésére...
– Felesleges bármit is kockáztatnunk, professzor úr. A Nautilus fogja szétszórni az ámbrásceteket. Hajóm acélsarkantyúval van felszerelve, s úgy gondolom, ez a fegyver itt többet ér, mint Land mester szigonya.
A kanadai nem átallott erre megvetően vállat vonni. Sarkantyúvágással támadni a cetekre? Ki hallott már ilyet?
– Várjon csak, Aronnax úr - mondta Nemo kapitány. - Olyan vadászatot mutatunk be most önnek, amelyhez hasonlót még nem látott. A vérengző cetek számára nincs irgalom. Csupa száj meg fog az egész állat, valahány ehhez a fajtához tartozik.
Csupa száj meg fog! Ennél találóbban nem is lehet leírni a nagy fejű ámbráscetet, amelynek teste néha huszonöt méternél is hosszabbra nő. Óriási feje testének körülbelül egyharmadát teszi ki. A bálna felső állkapcsában csupán halcsont van; de az ámbráscet ennél erősebb támadó fegyverrel rendelkezik. Ugyanis huszonöt nagy, egyenként húsz centiméter hosszú, henger alakú, csúcsban végződő foga van; egy ilyen fog súlya két font. Az óriási fej porcokkal elválasztott nagy üregei értékes olajat tartalmaznak; egy-egy állat fejében három-négyszáz kilogramm ilyen olaj van. Az ámbráscet idomtalan állat, inkább ebihalra hasonlít, mint halra, teste rosszul van felépítve; bal oldala, hogy úgy mondjam, „félresikerült”; csak a jobb szemével lát.
A szörnyű falka egyre közeledett felénk. Észrevette a bálnákat, és támadni készült. Előrelátható volt, hogy a küzdelemben az ámbráscetek legyőzik a bálnákat, nemcsak azért, mert testalkatuk támadásra alkalmasabb, mint az ártalmatlan ellenfélé, de mert ezek tovább tudnak megmaradni a víz alatt, anélkül, hogy fel kelljen szállniok lélegzeni a felszínre.
Ideje volt már a bálnák segítségére sietnünk. A Nautilus lemerült. Conseil, Ned és én leültünk a szalon ablaka elé. Nemo kapitány a kormányfülkébe ment, hogy maga irányítsa a rombolóeszközzé vált hajót.
Csakhamar éreztem, hogy a hajócsavar fordulatszáma megnő, s fokozódik a sebességünk.
Még mielőtt a Nautilus a küzdelem színhelyére érkezett volna, az ámbráscetek és a bálnák között már megindult a harc. Hajónk mozdulataival két részre vágta az ámbráscetek csapatát. Ezek eleinte meg sem ijedtek a küzdelembe beleavatkozó hatalmas új ellenféltől. De az acélgépezet elől végül is kénytelenek voltak kitérni.

Micsoda küzdelem volt! Ned Land már az elején egészen fellelkesült, azután tapsolni kezdett. A Nautilus úgy osztotta a halált, mintha egyetlen hatalmas szigony volna a kapitánya kezében. Nekirohant a hústömegeknek, kettészelte őket, rángatózó, félbe vágott állati testek maradtak mindenütt a nyomában. Hajónk meg sem érezte az oldalát verdeső hatalmas farkcsapásokat, fel sem vette a rázkódtatást. Egyik kimúlt cettől a másikhoz száguldott, gyors fordulatokat tett, hogy ki ne engedje a zsákmányt, s kormányosának engedelmeskedve, hol előre, hol hátrafelé rohant ha a cet lemerült a mély vízbe, ő is alámerült, ha ez ismét a felszínre jött, oda is követte, hol szembe fordult vele, hol oldalról ment neki, kettémetszette, széttépte, döfködte minden irányból rettenetes sarkantyújával.
Micsoda mészárlás volt! Micsoda lárma verte fel a tengert! Élesen süvöltöztek s fel-felhorkantak a megrettent állatok! Farkuk hatalmas hullámokat vert a máskor oly csendes vízen.
Egy óra hosszat tartott a rettenetes öldöklés. Az óriás fejű cetek számára nem volt menekvés. Több ízben próbálkoztak azzal, hogy tíz-tizenkét állat egyszerre támad a Nautilus*ra, hogy súlyukkal összeroppantsák. Az ablakból láttuk óriásira tátott pofájukat a kimeredező fogakkal, rettentő szemüket. Ned Land nem bírt már magával, öklével fenyegette, szidalmak özönével árasztotta el a bestiákat. Úgy kapaszkodtak bele hajónkba, mint a bozótban a vadkan fülébe a vadászkutyák. De a *Nautilus sebesen forgó hajócsavarja magával rántotta, vonszolta őket, vagy fellökte a víz színére; meg sem kottyant neki a sok hatalmas súlyos test, fel se vette az állatok borzalmas szorítását.
Az óriáscetek csapata végül is feladta a harcot. A hullámok elsimultak. Éreztem, felszállunk ismét a tenger tükrére. Kinyitották a fedélzetnyílást, s mi felrohantunk a tetőre.
A tengert csonka tetemek borították. Valami hatalmas erejű robbanás sem szaggathatta, téphette, marcangolhatta volna szét szörnyűségesebben ezeket a hústömegeket. Kék hátú, fehér hasú, nagy dudorokkal éktelenkedő, óriási testek között úsztunk. Néhány megrettent cet a messze távolba menekült. Több mérföldnyi térségben vörös volt a víz, vértengerben úszott a Nautilus.
A kapitány is feljött a tetőre. - Nos, Land mester? - kérdezte.
– Kapitány úr - felelte a kanadai, akinek lelkesült izgalma már lecsillapodott -, csakugyan hátborzongató volt. De én nem vagyok hentes, én vadász vagyok, ez azonban mészárlás volt.
– Kártékony állatokat pusztítottunk el; s a Nautilus nem úgy dolgozott, mint a hentes kezében a kés - felelte a kapitány.
– Én a szigonyomat jobban szeretem - felelte a kanadai.
– Mindenkinek a maga fegyvere a legkedvesebb - válaszolta a kapitány, s merőn a kanadai szemébe nézett.
Már attól tartottam, hogy a kanadai valami erőszakosságra ragadtatja magát, aminek sajnálatos következményei lehettek volna. De Ned Land haragja hirtelen elpárolgott, mert ebben a pillanatban megpillantott egy bálnát, amellyel hajónk éppen szembefutott.
A bálnán sebet ejtettek az óriáscetek fogai. Felismertem az állatot: lapos, szénfekete fejű, déltengeri bálna volt. Anatómiai tekintetben10 abban különbözik a fehérbálnától és az északi-sarki bálnától, hogy hét nyakcsigolyája összenőtt, s kettővel több bordája van, mint fajrokonának.
Szegény pára oldalára fordult, hasát harapások marcangolták szét, nem volt benne élet. Megcsonkított uszonya végén lógott még a kicsinye; nem tudta kimenteni az öldöklésből. Nyitott szájában, a halcsontok között, zubogva tört meg a hullámok taraja.
Nemo kapitány a bálna teteme mellé irányította a hajót. Két matróz felkapaszkodott az állat oldalára, s most csodálkozva láttam, hogy tőgyeiből kifejik a tejet: két-három tonnányi folyadékot nyertek így.

A kapitány megkínált egy csésze frissen fejt, még langyos tejjel. Észrevette rajtam, hogy undorodom ettől az italtól. Erre megnyugtatott, hogy a tej kitűnő, éppen olyan az íze, mint a tehéntejé.
Megkóstoltam. A kapitánynak igaza volt. A bálnatej hasznos élelmiszernek bizonyult. Sózott vaj vagy sajt alakjában kellemes változatosságot vitt mindennapi étrendünkbe.
Ettől a naptól kezdve úgy vettem észre, hogy Ned Land napról napra jobban gyűlöli a kapitányt. Elhatároztam tehát, hogy éberen figyelem a kanadai viselkedését.
Notas
- A Pireneusok lejtőin ma is élő, őskori nép ↩
- Asztúria: Spanyolország északnyugati tartománya. Az ott élő nép már az ókorban jelentős szerepet játszott ↩
- Tengerszoros Észak-Amerika és Ázsia között. Felfedezőjéről, Vitus Bering dán tengerészről (1680-1741) nevezték el ↩
- Tengerszoros Grönland és Kanada között. Felfedezőjéről, John Davis angol hajósról (1550-1605) kapta nevét ↩
- Amikor Verne ezt a regényt írta - 1869-ben -, a sarki övezetek még nem voltak feltárva, így az is csak feltevés volt, hogy az Atlanti- és a Csendes-óceán nemcsak délen, hanem északon is összefügg. (Az „északnyugati átjáró”) ↩
- Az ezeregyéjszaka egyik mesealakja ↩
- Híres francia természettudós (1707-1788) ↩
- A Davis-szoros folytatása, Grönland és a Kanadához tartozó Baffin-sziget között. William Baffin angol hajósról (1584-1622) nevezték el ↩
- Hazafias ének, az Anglia elleni függetlenségi háborúban született (XVIII. század) ↩
- Bonctani tekintetben, vagyis testének felépítése szerint ↩
Estiveste atento?
Miért nem engedi Nemo, hogy Ned bálnára vadásszon?
Acertaste!Não exatamente. No texto: „– Vadászni – csupán azért, hogy pusztítsunk? A hajón nincs szükségünk bálnazsírra.”
Melyik hajónak ment neki egy bálna 1820-ban?
Acertaste!Não exatamente. No texto: „…1820-ban, éppen a déli tengereken, egy bálna nekiment az Essexnek…”
Mihez hasonlítja Aronnax a Nautilust az ámbráscetek között?
Acertaste!Não exatamente. No texto: „A Nautilus úgy osztotta a halált, mintha egyetlen hatalmas szigony volna a kapitánya kezében.”
Merre fordul a Nautilus március 13-ról 14-re virradó éjjel?
Acertaste!Não exatamente. No texto: „Március 13-ról 14-re virradó éjjel a Nautilus ismét délnek fordult.”
Qual é a tua personagem favorita?
Vinte Mil Léguas Submarinas – entre as personagens principais
O teu favorito: