Nemo kapitány · Második rész

VI.

A GÖRÖG SZIGETTENGER

O local do capítulo na Sala dos Mapas: Az Arab alagút

Másnap, február 12-én, napfelkeltekor, a Nautilus ismét a tenger felszínére szállt. Felrohantam a fedélzetre. Délen, három mérföldnyi távolságban, Peluzium homályos körvonalai rajzolódtak a láthatárra. A vízár egyik tengerből a másikba vitt át bennünket. Az alagúton lejtő irányban még csak könnyen átjutottunk, de ellenkező, emelkedő irányban lehetetlen volna ugyanezt az utat megtenni.

Hét óra tájt Ned és Conseil is feljött a fedélzetre. A két elválhatatlan cimbora édesdeden átaludta az egész éjszakát; a Nautilus hősies vállalkozása nem izgatta őket különösen.

– Nos, természetrajztudós úr - kezdte a kanadai kissé csúfondárosan -, mi van a Földközi-tengerrel?

– Azon hajózunk, kedves barátom.

– Hogyhogy? - mondta Conseil. - Hát még az éjjel?...

– Úgy bizony, még az éjjel néhány perc alatt áthaladtunk az áthatolhatatlan földszoroson.

– Ezt már nem hiszem el - csattant fel a kanadai.

– Rosszul teszi, Ned mester - mondtam. - Az a dél felé kanyarodó alacsony sáv ott az egyiptomi part.

– Engem ugyan nem tesz lóvá - makacskodott a kanadai.

– Ha a tanár úr azt mondja, hát akkor el kell hinnem a tanár úrnak - mondta Conseil.

– Egyébként, kedves barátom, a dolog úgy történt, hogy a kapitány megtisztelő meghívása folytán mellette álltam a kormányfülkében, mialatt a keskeny alagúton ő maga vezette át a *Nautilus*t.

– Hallottad? - fordult Conseil a barátjához.

– Magának kitűnő a szeme, Ned, könnyen meggyőződhet róla, hogy nem csapom be. Még láthatja a tengerbe messze kinyúló Port Szaid-i mólókat.

A kanadai figyelmesen vizsgálta a déli látóhatárt.

– Csakugyan. Igaza van, tanár úr - szólalt meg hosszú szemlélődés után. - S ez a Nemo kapitány derekasan érti a mesterségét. Valóban a Földközi-tengeren vagyunk. No jó. Hát akkor most beszélgessünk kérem a mi saját külön ügyünkről, de úgy, hogy senki ki ne hallgathasson bennünket.

Sejtettem, hogy a kanadai mire akar kilyukadni. Gondoltam, legokosabb lesz, ha megbeszélem vele a dolgot, ha már olyan nagyon ragaszkodik hozzá, s mindhárman leültünk a fényszóró mellé, hogy kevesebbet kapjunk a hajóhoz csapódó hullámok permetegéből.

– Beszéljen hát, Ned - fordultam hozzá. - Van valami közölnivalója?

– Az én mondanivalóm nagyon egyszerű - felelte a kanadai. - Európában vagyunk, s mielőtt a kapitány szeszélyei folytán a sarktenger vagy az ausztráliai szigettenger fenekére kerülnénk, távozni óhajtok a Nautilus fedélzetéről.

Bevallom, a kanadaival való vitatkozás mindig zavarba hozott. Semmiképp se szerettem volna meggátolni társaim szabad mozgását, de magam semmi kedvet sem éreztem ahhoz, hogy megváljak Nemo kapitánytól. Hiszen oly sokat köszönhetek neki! Nap nap után tanulmányozhatom hajóján a tengerfenék életét, s kiegészíthetem korábbi kutatásaimat; már meg is kezdtem itt, a helyszínen, az óceán mélyén, könyvem gyökeres átdolgozását. Adódik-e számomra valaha ilyen alkalom, hogy az óceán csodáit közvetlen közelből megfigyelhessem? Nem, soha! Sehogyan sem tudtam tehát megbarátkozni a gondolattal, hogy kutatóutunk befejezése előtt elhagyjam a hajót.

– Kedves barátom - fordultam Nedhez -, válaszoljon őszintén a kérdésemre. Unatkozik maga itt a hajón? Megbánta talán, hogy a sors magát Nemo kapitány hajójára vetette?

A kanadai pár pillanatig szótlanul nézett maga elé. Majd keresztbe fonva mellén a karját, így felelt:

– Őszintén megvallva, nem bánom, hogy ezt a tenger alatti utat megtettem. Örömmel gondolok majd vissza az utazásra. De majd csak akkor, ha véget ért. Ez az én felfogásom.

– Véget ér, Ned.

– De hol? És mikor?

– Hogy hol? Azt nem tudom. Hogy mikor? Ezt sem tudnám megmondani, de úgy gondolom, ha már a tengerek semmi újat sem tárhatnak fel előttünk, utazásunk véget ér. A világon minden dolognak kezdete is van, vége is.

– Én ugyanúgy gondolkozom, mint a tanár úr - mondta Conseil. - Nagyon könnyen lehetséges, hogy a kapitány mindhármunkat szárnyra bocsát, ha már bejárta az összes tengereket.

– Szárnyra bocsát - kiáltott fel a kanadai. - Mondjuk inkább: kirepít innen!

– Ne túlozzunk, Land mester - mondtam. - Meggyőződésem, hogy semmi okunk sincs félni a kapitánytól, de azért Conseil elképzelésével sem értek egyet. Mi tudomást szereztünk a Nautilus minden titkáról, s én egy percig sem reménykedem, hogy a parancsnok szabadon enged bennünket, azzal a kockázattal, hogy a világban szétkürtöljük a titkait.

– Hát akkor miben reménykedik, tanár úr?

– Hogy előbb-utóbb olyan körülmények adódnak, amelyeket kihasználhatunk a menekülésre, sőt, mindenképpen ki is kell használnunk. Lehet, hogy ez fél év múlva következik be, lehet, hogy jóval előbb.

– Az ám! - mondta Ned Land. - De hol leszünk mi kérem fél év múlva, tanár úr?

– Talán megint ott, ahol vagyunk, talán Kínában. Hiszen tudja, a Nautilus igen gyorsan jár. Olyan gyorsan szeli át az óceánokat, mint a fecske a levegőt, mint a gyorsvonat a szárazföldet. És a sűrűn járt tengereket sem kerüli el. Ki mondja, hogy nem kerül majd Franciaország, Anglia vagy Amerika partjai közelébe is? Ott pedig éppoly kedvező alkalom kínálkozhat a szökésre, mint itt, a Földközi-tengeren.

– Tanár úr - felelte a kanadai -, a maga okoskodása alapvetően hibás. Maga jövő időben beszél: „Ha majd ott leszünk! Ha majd itt leszünk!” Én pedig jelen időben beszélek: „Most itt vagyunk, s ragadjuk meg a kedvező alkalmat.”

Ned Land józan érveivel sarokba szorított: vereséget szenvedtem. Nem tudtam, milyen érvekkel hozakodjak elő, hogy a magam álláspontját megvédjem.

– Tanár úr - folytatta Ned Land -, tegyük fel azt a lehetetlen esetet, hogy Nemo kapitány most azonnal felajánlja magának: szabadon elmehet. Elmenne?

– Nem tudom - feleltem.

– És ha azt mondaná, hogy ajánlatát többé nem ismétli meg? Akkor elmenne?

Nem válaszoltam.

– Hát az én Conseil barátom mint vélekedik erről? - kérdezte Ned Land.

– A te Conseil barátodnak nincs semmi mondanivalója - felelte nyugodtan a derék fiú. - Teljesen érdektelen ebben a kérdésben. A te Conseil barátod, csakúgy, mint a gazdája meg a cimborája, Ned, agglegény. Nem várja őt otthon se feleség, se gyerek, se szülők. A te barátod a tanár úr szolgálatában áll, úgy gondolkodik, mint a tanár úr, úgy beszél, mint a tanár úr, és sajnálattal kell közölnie, hogy őrá ne számíts, ha többséget akarsz alakítani a tanár úrral szemben. Itt két személy van jelen mindössze: egyik oldalon a tanár úr, másik oldalon Ned Land. S most, hogy a te Conseil barátod ezt megmondta, hallgat is már. És majd számolja a gólokat.

Mosolyognom kellett azon, hogy Conseil teljesen feladja az egyéniségét. A kanadai alapjában véve örülhet, hogy a fiú határozottan nem foglalt állást ellene.

– Hát akkor, tanár úr - mondta Ned Land -, minthogy Conseil nem létezik, vitassuk meg mi ketten a dolgot. Én megmondtam a véleményemet, hadd hallom most a válaszát.

Be kellett fejezni a meddő vitát. S méltatlan dolog lett volna ürügyekkel előhozakodnom.

– Kedves barátom - mondtam -, íme, a válaszom: magának teljesen igaza van, és a maga érveivel szemben az én érveim nem állják meg a helyüket. Nemo kapitány jóindulatára nem számíthatunk. Ha csak egy csepp józan esze van, nem enged szabadon bennünket. Viszont a józan ész nekünk azt parancsolja, hogy használjuk fel a legelső alkalmat, és hagyjuk el a *Nautilus*t.

– Rendben van, tanár úr, ez már okos beszéd.

– Csakhogy - folytattam - egyetlenegy megjegyzésem van még a dologhoz. Nagyon kedvező alkalomnak kell jönnie. Már az első szökési kísérletnek okvetlenül sikerülnie kell, mert ha kudarcot vallunk vele, többé nem lesz alkalmunk újból megkísérelni a szökést. Nemo kapitány soha nem bocsát meg nekünk.

– Nagyon helyes - felelte a kanadai. - De a maga megjegyzése általában minden szökési kísérletre vonatkozik, akár két év múlva, akár két nap múlva próbálkoznánk meg vele. A kérdés lényege tehát ez: ha valami kedvező alkalom kínálkozik, azt nyomban meg kell ragadnunk.

– Úgy van. De nem mondaná meg nekem, Ned, mit ért maga kedvező alkalmon?

– Azt, ha a Nautilus egy sötét éjszakán valamelyik európai part közelében jár.

– És maga úszva próbálna menekülni?

– Igen, ha a parthoz elég közel leszünk, s a hajó a felszínen jár. Ha messze leszünk a parttól, és a víz alatt hajózunk, akkor nem.

– Akkor mit tenne?

– Akkor megszerezném valahogy a csónakot. Hiszen tudom már, hogyan kell kezelni. A szokott módon beülünk, eltávolítjuk a csapszegeket, felszállunk a felszínre: a kormányos észre se veszi, hogy megszöktünk.

– Jól van, Ned. Lesse ki az alkalmat, de el ne feledje, hogy balsiker esetén veszve vagyunk.

– Nem felejtem el, tanár úr.

– De megmondjam-e egész őszintén, hogy mit gondolok a tervéről?

– Mondja, tanár úr.

– Én azt gondolom - nem remélem, csak gondolom -, hogy ily kedvező alkalom soha nem kínálkozik majd a számunkra.

– Miért gondolja?

– Mert Nemo kapitány nagyon is tisztában van a helyzettel. Nem áltathatja magát, hogy mi belenyugodtunk a rabságba. A kapitány résen lesz, különösen az európai tengereken s a partok közelében.

– Magam is azt gondolom, amit a tanár úr - mondta Conseil.

– Majd meglátjuk - felelte Ned Land, dacos fejmozdulattal.

– Talán ennyiben maradunk - zártam le a vitát. - És erről most már egy szót se többet, Ned mester. Azon a napon, amikor maga elkészült, közli velünk, s mi követjük magát. Mindent magára bízok.

Így végződött ez a beszélgetés: akkor még nem sejtettem, milyen komoly következményei lesznek. S itt el kell mondanom, hogy a kanadai nagy kétségbeesésére, a tények engem igazoltak. Gyanakodott-e ránk a kapitány, most, hogy a sűrűn járt vizeken hajóztunk, vagy csak a Földközi-tenger vizeit szelő, mindenféle nemzet lobogóját viselő hajók elől bujkált? Nem tudom, de többnyire a víz alatt járt, s mindig nagy távolságra a parttól. Ha a felszínre emelkedtünk, akkor is csak a kormányfülke látszott ki a vízből. Igen nagy mélységre szálltunk le: a görög szigettenger és Kisázsia között még kétezer méteren sem értük el a tengerfenéket.

Másnap, február 14-én elhatároztam, hogy néhány órát a szigettenger halainak tanulmányozására fordítok; de valamilyen ok miatt az ablak fedőlemezei zárva maradtak. Megállapítottam a Nautilus irányát, s láttam, hogy Kréta szigete felé halad. Azokban a napokban, amikor én a *Nautilus*t üldöző *Abraham Lincoln*ra szálltam, az egész sziget fellázadt a török önkényuralom1 ellen. De hogy mi lett a felkelés sorsa, arról semmit sem tudtam; Nemo kapitány mondhatta volna meg a legkevésbé, hiszen semmiféle kapcsolata sincs a világgal.

Este kettesben voltam vele a szalonban, de nem hoztam szóba a krétai eseményeket. Különben is, úgy vettem észre, hogy a kapitánynak valami gondja van, hallgatag. Azután, szokása ellenére, parancsot adott, hogy nyissák ki a szalonablak fedőlemezeit. S most a kapitány hol az egyik ablakhoz ment, hol a másikhoz, s feszült figyelemmel vizsgálta a vizet. Mi oka lehetett rá? Még csak nem is sejtettem. Jómagam arra használtam fel az időt, hogy az ablak előtt elsuhanó halakat tanulmányozzam.

A temérdek hal közül feltűnt nekem az Arisztotelész által megemlített géb, amely leginkább a Nílus deltája szomszédságában levő sós vizekben található. A gébek mellett gyengén foszforeszkáló rózsaszínű durbincsok úsztak; a régi egyiptomiak szent állatnak tekintették, s vallásos szertartásokkal ünnepelték megjelenésüket a Nílus vizében, ami a folyó hamarosan várható megtermékenyítő áradását jelezte. Harminc centiméter hosszú ajakhalakat is láttam; e csontos halak átlátszó pikkelyekkel vannak borítva, szürke testüket vörös foltok tarkítják. Főleg tengeri növényekkel táplálkoznak, s húsuk ezért nagyon ízletes. A régi Rómában az ínyencek nagyon kedvelték a durbincsot; belső részeit, murénafejjel és pávavelővel elkészítve, isteni fogásnak tartották, amelytől Vitellius2 annyira el volt ragadtatva.

A Vörös-tengernek egy másik lakója: a gályatartó bojtorjánhal keltette most fel figyelmemet, s a klasszikus ókor emlékeit idézte fel bennem. Ez a hal a cápák hasára tapadva utazik a vízben. Az ókori szerzők állítása szerint ez a kis hal megállíthatja a hajót, ha rátapad a gerincére. Az actiumi csata alatt egy ilyen bojtorjánhal állította meg a hagyomány szerint Antonius hajóját is, s ezzel elősegítette Augustus győzelmét. Milyen csekélységeken múlik néha a nemzetek sorsa!

Gyönyörű szép antheá*kat, a régi görögök e szent halait is megfigyeltem; azt tartotta róluk a hit, hogy el tudják a vizekből űzni a tengeri szörnyeket. Nevük azt jelenti: *virág; s az elnevezés illik is rájuk. Selymesen csillogó testük a piros szín minden árnyalatában pompázik, a halovány rózsaszíntől a tüzes rubinpirosig. Nem bírtam levenni a szemem e csodálatos látványról, amikor egyszerre csak váratlan jelenségre lettem figyelmes.

Egy ember bukkant fel a vízben! Derekára bőrzacskó volt kötve. Eleven ember volt, búvár, nem valami sodródó holttest az árban. Erőteljes karcsapásokkal úszott, s időnként eltűnt a szemem elől: ilyenkor felszállt a levegőre, lélegzetet vett s utána ismét elmerült.

A görög búvár
A görög búvár No Gabinete de Gravuras →

A kapitányhoz fordultam, s izgatottan kiáltottam:

– Egy ember! Hajótörött! Mindenáron meg kell mentenünk!

A kapitány nem felelt; az ablakhoz lépett, s a párkányra könyökölt.

Az ember a hajóhoz ért, az üvegre tapasztotta arcát, s az ablakon át nézett bennünket.

Ámulva láttam, hogy a kapitány jelt ad neki. A búvár egy kézmozdulattal felelt, a felszínre ment, s nem láttuk többé.

– Ne nyugtalankodjék - mondta a kapitány. - Nicolas volt, a Matapan-foki híres búvár. Úgy úszik, mint a hal. A Kikládokon3 mindenki ismeri őt. Vakmerő, merész búvár! A víz az ő igazi eleme. Többet tartózkodik benn a vízben, mint a szárazon; állandóan járja a szigeteket, egészen Krétáig.

– Ön ismeri őt, kapitány úr?

– Miért ne, tanár úr?

Nemo kapitány most a bal oldali ablak mellett álló szekrényhez lépett. A szekrény mellett vaspántos láda állt, fedelén a réztábla a Nautilus kezdőbetűjét s jelmondatát viselte: Mobilis in mobili.

A kapitány most, mit sem törődve velem, felnyitotta a páncélszekrényhez hasonló berendezési tárgyat. Nagy halom rövid rúd volt benne.

Aranyrudak voltak. Hol szerezte a kapitány az óriási értékű nemesfémet? Hol gyűjtötte az aranyat, s mit csinál vele?

Nemo aranya a görögöknek
Nemo aranya a görögöknek No Gabinete de Gravuras →

Nem szóltam egy szót se, csak néztem. Nemo kapitány egyenként kivette a szekrényből az aranyrudakat, s rendesen egymás mellé rakosgatva, megtöltötte velük az egész ládát. Számításom szerint több mint ezer kilogramm volt benne, vagyis közel ötmillió frank.

A kapitány most gondosan lezárta a ládát, s fedelére ráírta a címet. Úgy gondolom, görög betűkkel.

Amint ezzel elkészült, megnyomott egy gombot, amely a legénység szállásával kötötte össze. Négy ember lépett be a szalonba, s nagy nehezen kitolták a ládát. Hallottam, amint az emelőcsigákkal felhúzzák a vaslépcsőn.

Nemo kapitány most felém fordult:

– Hogy mondta, professzor úr? - kérdezte.

– Nem szóltam semmit, kapitány úr.

– Akkor engedje meg, hogy most jó éjszakát kívánjak.

Ezzel a kapitány kiment a szalonból.

Visszatértem a szobámba; elképzelheti az olvasó, hogy furkált a kíváncsiság. Sehogy se jött álom a szememre. Azon töprengtem: miféle összefüggés lehet a búvár megjelenése és az arannyal teli láda között. A hajó himbáló, bukdácsoló mozgásából csakhamar megéreztem, hogy a Nautilus a mély vízből a felszínre szállt.

Majd lépteket hallottam a fedélzeten. S most kiemelik a csónakot, s lebocsátják a tengerbe! Egyszer nekiütődött a Nautilus oldalának, aztán megszűnt minden nesz.

Két órával később megint zajt hallottam. Megismétlődött az előbbi járás-kelés. Felhúzták a csónakot, visszaeresztették az ágyába, s a Nautilus ismét elmerült.

Ezek szerint a milliókat rendeltetési helyére szállították! Vajon a világ melyik pontjára? Kivel áll összeköttetésben a kapitány?

Másnap elmondtam Conseilnek és a kanadainak az éjszaka eseményeit, melyek valósággal felkorbácsolták kíváncsiságomat. Társaim is roppantul meglepődtek.

– De hát honnan veszi ezeket a milliókat?

Erre lehetetlen volt választ adni. Ebéd után visszatértem a szalonba, s munkámba merültem. Délután öt óráig jegyzeteimet rendezgettem. Egyszerre csak olyan forróságot éreztem, hogy kagylóselyem ruhámat le kellett vetnem. Nem tudom, egyéni érzékenység okozta-e rosszullétemet? Érthetetlen, hiszen most nem járunk forró égövi tájon, s a víz mélyén haladó *Nautilus*on nem érezzük meg a külső hőmérséklet emelkedését. A manométerre néztem. Hatvan láb mélységet jelzett. A fenti hőmérséklet nem befolyásolhatja tehát a szalon levegőjét.

Tovább dolgoztam, de a forróság elviselhetetlenné vált.

– Tűz tört volna ki a hajón? - merült fel bennem a kérdés.

Ki akartam menni, hogy körülnézzek, s éppen ekkor lépett be a kapitány a szalonba. A hőmérőhöz ment, megnézte, s e szavakkal fordult hozzám:

– Negyvenkét fok.

– Érzem, kapitány úr - feleltem -, s ha a forróság tovább fokozódik, nem bírjuk ki.

– A hőség csak akkor fokozódik, professzor úr, ha mi is úgy akarjuk.

– Hogyan? Ön tetszése szerint szabályozhatja a hőmérsékletet?

– Azt nem. De távolodhatok a hőforrástól.

– Kívülről jön a meleg?

– Természetesen. Forró vízben járunk.

– Lehetséges ez?

– Nézzen csak ki.

A redőnyök megnyíltak: a Nautilus körül valóban fehér volt a tenger. A víz úgy forrt, mintha katlanban melegítenék, s kéngőzös füst gomolygott a vízben. Kezem az ablakhoz tapasztottam, de vissza kellett rántanom, az üveg olyan forró volt.

– Hol vagyunk?

– Szantorin-sziget közelében, professzor úr - felelte a kapitány. - Pontosan abban a csatornában, amely Nea Kamennit Palea Kamennitől elválasztja. Meg akartam mutatni önnek egy érdekes tenger alatti vulkanikus kitörést.

– Én azt hittem, hogy a vulkanikus eredetű szigetek képződése már befejeződött - feleltem.

– A vulkanikus tájakon sosem fejeződik be semmi - mondta a kapitány. - A föld belsejében szakadatlanul dolgozik a tűz. Időszámításunk tizenkilencedik évében, Cassiodorus4 és Plinius szerint, új sziget jelent meg. Theia, vagyis görögül „az isteni”, azon a helyen, ahol nemrég ezek a kis szigetecskék képződtek. Azután az a sziget megint elmerült a tengerben, majd ismét kiemelkedett a vízből, majd újból elmerült. Pluto5 munkája azóta - egészen napjainkig - szünetelt. De 1866. február 6-án, kéngőz közepette, új szigetecske bukkant ki Nea Kamenni közelében. A szigetecske a György-sziget nevet kapta. S aztán ugyanazon hó 6-án összeforrt Nea Kamennivel. Egy hétre rá, február 13-án keletkezett a kis Aphroessa-sziget, amelyet csak tíz méter széles csatorna választott el Nea Kamennitől. Éppen ezen a vízen jártam, amikor ez a természeti tünemény lefolyt, s minden mozzanatát megfigyelhettem. A kerek Aphroessa-szigetecske harminc láb magas volt, az átmérője pedig háromszáz láb. Anyaga fekete, üveges földpát törmelékkel kevert láva. Március 10-én azután egy még kisebb sziget képződött Nea Kamenni közelében, azóta pedig ez a három szigetecske összeolvadt, s most egyetlen nagyobb szigetet alkot.

– S a csatorna, amelyen most járunk? - kérdeztem.

– Itt van - mutatott egy pontra a kapitány a szigettenger térképén. - Mint látja, a térképbe belerajzoltam az újonnan keletkezett szigeteket.

– Ez a csatorna idővel bizonyára feltöltődik?

– Valószínűleg, Aronnax úr, mert 1866 óta nyolc kis lávaszigetecske bukkant ki a Szent Miklós-öböl és Palea Kamenni között. Kétségtelennek látszik, hogy a Nea és a Palea nem is nagyon sok idő múlva egyesül. A Csendes-óceánban az ázalékállatok hozzák létre a szárazföldeket, itt pedig a vulkanikus kitörések. Nézze, professzor úr, milyen munka folyik most is a tenger alatt.

Ismét az ablakhoz léptem. A Nautilus megállt. Elviselhetetlenné vált a hőség. A tenger fehér színe most a vastartalmú só jelenléte folytán vörösre változott. A légmentesen elzárt szalonban fojtogató kénszag támadt, vörös lángokat láttam, izzó fényük elhomályosította a villanyvilágítást.

Csorgott rólam az izzadság, fuldokoltam, azt hittem, megsülök. Igen, majd megsültem már, olyan forróság volt!

– Nem maradhatunk tovább itt, a forró vízben - mondtam a kapitánynak.

– Nem, nem is volna okos dolog - felelte ez egykedvűen.

S kiadta a parancsot. A Nautilus megfordult, hogy kikerüljön ebből az izzó kemencéből - nem dacolhatott tovább büntetlenül a természet erőivel. Negyedóra múlva már ismét a fedélzeten szívhattuk a friss levegőt.

Felötlött bennem a gondolat: ha Ned Land ezen a tájon kísérelte volna meg a szökést, nem kerültünk volna ki elevenen a tűztengerből.

Másnap, február 16-án elhagytuk a Rhodos és Alexandria között elterülő, háromezer méter mély medencét, s Cerigo szigete előtt elhaladva, a Matapan-fok megkerülésével kihajóztunk a görög szigettengerből.

Notas

  1. Kréta szigetét 1669-ben a törökök hódították meg. Számos felkelés, sok évtizedes véres harc után 1908-ban Görögországgal egyesült ↩
  2. Római császár (i. e. I. század) ↩
  3. Szigetcsoport az Égei-tengerben, Görögország és Kisázsia között ↩
  4. Cassiodorus római államférfi és író (i. sz. 468-562) ↩
  5. Pluto a görög hitregében az alvilág istene, „Plutó munkája”: a föld alatti tűz munkája ↩

Estiveste atento?

  1. Ki a búvár, aki a szalon ablakánál megjelenik?

  2. Mivel tölti meg Nemo a ládákat?

  3. Mi történik Nemo szerint 1866 óta Szantorini környékén?

  4. Mit ír Nemo a lezárt láda fedelére?

  5. Mit jelent be Ned, amikor Európa vizeire érnek?

Qual é a tua personagem favorita?

Vinte Mil Léguas Submarinas – entre as personagens principais

Telegrama

Estação de origem: a Web · Destino: o convés do Nautilus

0 palavras · tarifa: 0 kreuzer (os pontos tornam-se STOP)