Nemo kapitány · Első rész

XVII.

ERDŐ A TENGER ALATT

Az erdő széléhez jutottunk. Nemo kapitány óriási birtokai közül ez az erdő bizonyára a legszebb. A sajátjának tekintette, s olyan jogokat gyakorolt itt, mint a földön valaha az első emberek. De kicsoda vitatná el a kapitánytól tenger alatti birtokát? Akad-e még egy elszánt úttörő, aki idemerészkedne a fejszéjével, hogy irtást vágjon a sötét rengetegben?

Az erdőben hatalmas nagy, fa alakú növények tenyésztek, s amint a terjedelmes boltozat alá értünk, azonnal feltűnt nekem, milyen különösen nőnek itt az ágak ilyet én még sosem láttam.

A talajból kisarjadó fű, a bokrokon az ág, mind, mind az óceán felszíne felé igyekezett. Egyetlen inda sem kúszott a földön, egyetlen ágacska sem hajolt meg, nem növekedett vízszintes irányban. A legvékonyabb rostocska, szalagocska is drótegyenesen állt. A moszatok és liánok1 mereven, függőlegesen nőttek felfelé, amint a víz sűrűsége parancsolta. Amikor kezemmel félrehajtottam a mozdulatlan növényeket, rögtön visszatértek eredeti helyzetükbe. A függőlegesség törvénye uralkodott ebben az erdőben.

Szemem csakhamar megszokta ezt a furcsa erdőt, mint ahogyan a bennünket körülvevő félhomályhoz is hozzászoktam. A talajból hegyes kövek meredeztek, folyton kerülgetnünk kellett őket. A tenger alatti növényzet itt elég dúsan tenyészett, gazdagabb volt, mint a sarkvidéken vagy az egyenlítő táján, ahol kevesebb fajta terem meg. Az első percekben azonban minduntalan összecseréltem a növényeket és az állatokat: a virágállatokat virágoknak néztem, a növényeket meg állatoknak. De ki ismerte volna itt ki magát? A tenger alatti világ faunája és flórája2 nagyon hasonlít egymásra.

Megfigyeltem, hogy a növények itt csak egész lazán kapaszkodnak meg a talajban. Gyökerük nincs, s a szilárd testekben, homokban, kagylókban, az állatok meszes héjában, kavicsokban csak támaszt keresnek s nem életet adó erőt. Ezek a növények önmagukból fakadtak, létük eleme a víz, ez táplálja, neveli őket. A tengeri növények nagy része nem hajt levelet, hanem szeszélyes alakú, lemezszerű képződmények nőnek ki belőlük, színskálájuk nem nagy, csak rózsaszín, kárminpiros, zöld, olajbarna, rőt és barna árnyalatokban tenyésznek. Természetes valóságukban láttam itt a Nautilus herbáriumában3 lepréselt példányokat, egy sereg tengeri növényt. Egyiknek sincs virága. „Furcsa elem, s mily különös rendellenesség! A tengerben virágoznak az állatok, de a növényeknek nincsenek virágaik!” - mondta egy szellemes természetrajztudós.

A cserjék között, amelyek akkorák voltak, mint a mérsékelt égöv fái, a nedves árnyékban egész bokrokban tenyésztek a virágállatok: a növényállat-sövények felett korallok bólogatták csíkozott ágaikat, zoanthária-bokrok virultak, s hogy teljes legyen az érzékcsalódás: repülőhalak szálltak ágról ágra, mint valami kolibrisereg, lépteink elől pedig, mint megannyi szárcsa, rebbentek fel a felriasztott tengeri fecskék.

Egy óra tájt Nemo kapitány jelt adott a pihenőre. Nagyon megörültem ennek; leheveredtünk hát egy cserje alá, melynek hosszú, keskeny, kard alakú levelei nyílegyenesen meredtek felfelé.

Remek volt a pár percnyi pihenés, csak azt sajnáltam, hogy nem beszélgethettünk egymással. Lehetetlen volt akár egy szót is váltanunk. Vastag rézfejemet odadugtam Conseiléhez, s láttam, hogy a derék fiú szeme boldogan csillog; úgy közölte velem megelégedését, hogy nyakát mulatságosan tekergette, fejével hevesen bólogatott bent a gömbben.

Roppantul meglepett, hogy négyórás sétánk után még mindig nem korog a gyomrom az éhségtől. Nem tudnám megmondani, hogy mi ennek az oka. De nagyon elálmosodtam, s ez a búvárokkal mindig megtörténik. Csakhamar le is csukódott a szemem a vastag üveg alatt, s leküzdhetetlen álmosság vett rajtam erőt; kábultságot már előbb is éreztem, és csak a folytonos mozgással tudtam leküzdeni. Nemo kapitány és öles termetű társa is leheveredett a kristálytiszta vízben, gondolom, ők is elszenderedtek.

Fogalmam sincs róla, meddig aludtam; de amikor felébredtem, úgy tűnt, mintha a nap már a látóhatár felé hajlanék. Nemo kapitány már felkelt, s én is nyújtogatni kezdtem tagjaimat - s ekkor rémületemben egyszerre talpraszöktem.

Néhány lépésnyi távolságban egy förtelmes, méternyi magas tarisznyarák meresztette rám, ugrásra készen, sanda szemét. Borzadás fogott el, pedig a vastag búvárruha bizonyára megvédett volna az állat harapása ellen. Ebben a pillanatban Conseil és a matróz is felébredt. Nemo kapitány intett társának, s az undorító páncélosra mutatott. Ez a puskatussal rögtön agyonverte, s én láttam, hogy rángatóznak végső vonaglásában a szörny hosszú lábai.

Óriási tengeri rák
Óriási tengeri rák No Gabinete de Gravuras →

E váratlan találkozás gondolkodóba ejtett: a sötét tengerfenéken ennél sokkalta veszedelmesebb állatok is tanyázhatnak, ezeknek a támadása ellen aligha véd meg a búváröltözet. Eddig nem gondoltam a veszéllyel, de most elhatároztam, óvatos leszek. Úgy számítottam, hogy sétánk ezzel a pihenővel amúgy is véget ér. Tévedtem: Nemo kapitány nem fordult vissza, hanem tovább folytatta veszélyes útját.

A talaj mindinkább lejtősödött, s mi egyre meredekebben ereszkedtünk le a mélységbe. Három óra tájban egy keskeny völgybe értünk. Százötven méternyi mélységben, meredek sziklafalak között vezetett utunk. Tökéletes felszerelésünk segítségével kilencven méterrel mélyebbre jutottunk el a végső határnál, amelyet a természet idáig az embernek tenger alatti előretörésében megszabott.

Azt mondottam: százötven méter mélységben jártunk, noha nem volt nálunk semmiféle műszer a mélység megmérésére. Tudtam azonban, hogy a napsugár a legtisztább tengervízben sem hatol mélyebbre. Teljes sötétség vett most körül bennünket. Tízlépésnyi távolságból sem ismertük fel a tárgyakat. Tapogatózva mentem előre; s egyszerre csak éles, fehér fény vetődött a földre. Nemo kapitány működésbe hozta elektromos készülékét. A társa, majd Conseil és én követtük példáját. Egy csavar megforgatásával érintkezésbe hoztam a tekercset az üvegcsővel, s most a négy lámpa fényében huszonöt méteres körzetben felragyogott a tenger.

Nemo kapitány mind messzebbre tört előre a sötét erdő mélyébe. A bozót egyre ritkább lett. Egyre mélyebb rétegekbe hatoltunk le, s megfigyeltem, hogy a növényi élet hamarabb fogyatkozik meg, mint az állati. Ebben a kopár talajban a tengeri növények már nem termettek meg, de csak úgy hemzsegtek még körülöttünk a csodálatos élőlények: a virágállatok, ízeltlábúak, puhányok és a halak.

Tenger alatti erdő
Tenger alatti erdő No Gabinete de Gravuras →

Továbbmentünk, s én azt vártam, hogy a Ruhmkorff-készülékek fénye idecsalogatja majd a sötét mélység tengerlakóit. Ha elő is bújt valami állat, az is jó távol maradt, úgyhogy a vadász, sajnos, nem bírta puskacsőre kapni. Nemo kapitány útközben többször is megállt, arcához emelte fegyverét, figyelmesen célzott, aztán mégsem sütötte el a puskát, hanem továbbment. Négy óra tájt elérkeztünk végre a mesébe illő kirándulás céljához. Fenséges, komor, nagy sziklafal állta el utunkat. Egymásra torlódó, óriási kőszirtek meredtek a magasba; sötét barlangok tátongtak a gránitban, de a sziklafal megmászása lehetetlen feladat lett volna. A Crespo-sziget meredek partja előtt álltunk. Itt kezdődik a szárazföld.

Nemo kapitány hirtelen megállt. Intett, s mi is megálltunk. Szívesen továbbmentem volna, hogy meglássam, mi van a sziklafal fölött, de nem mehettem tovább. Nemo kapitány birtoka itt véget ért, s ő nem akarta átlépni a határt. Ez már a föld: az ő lába azt többé nem tapodja.

Megindultunk hát visszafelé. Nemo kapitány megint a kis csapat élére állt, s biztosan, tétovázás nélkül vezetett bennünket. Úgy vettem észre, hogy idefelé más úton jöttünk. Az új út nagyon meredek s igen fárasztó volt; gyorsan közeledtünk a tenger felszínéhez. De a magasabb rétegekbe való átmenet nem történt olyan hirtelen, hogy szervezetünk megsínylette volna a víznyomás csökkenését, nem is vezetett belső sérülésekhez, mint ahogyan az a búvároknál megtörténik, s gyakran életükbe kerül. Egyre világosabb lett körülöttünk, nemsokára megláttuk a napvilágot. Minthogy a nap már lemenőben volt, a tárgyak körvonalai a fénytörésben ismét szivárványszínben játszottak.

Tíz méter mélységben jártunk a felszín alatt, s ekkor egyszerre csak rengeteg sok különféle apró halacska közé kerültünk, annyian voltak, s oly élénken cikáztak körülöttünk, mint a levegőben a madarak. De semmiféle tengeri vad sem került szemünk elé, amelyet érdemes lett volna leteríteni.

Hirtelen észrevettem, hogy Nemo kapitány vállához kapja a fegyvert, s valamit megcéloz vele a bozótban. Elsült a puska, halk hörgést hallottam, s az állat, mintha villám sújtotta volna, alig pár lépésnyire tőlünk, holtan összerogyott.

Pompás tengeri vidra volt, az egyetlen négylábú, amely a tengerben él. Nagyon értékes zsákmány volt ez a másfél méter hosszú állat. Szőre hátán gesztenyebarna, hasán ezüstös színű, gyönyörű prémje nagyon keresett cikk az orosz és a kínai szőrmepiacon; ez a finom, fényes szőrű példány legalább kétezer frankot megér. Megcsodáltam ezt a furcsa emlős állatot: feje kerek, füle kurta, szeme kerek, fehér bajsza olyan, mint a macskáé, úszóhártyás lábán karmok vannak, farka bozontos. Becses állat, a halászok mindenütt üldözik, így hát kipusztulóban van, s jobbára már csak a Csendes-óceán északi tájain lelhető fel.

Kísérőnk vállára kapta a vidrát, s folytattuk utunkat.

Egy óra hosszat sík, homokos talajon jártunk. Gyakran alig két méter mélységben voltunk már csak a tenger színe alatt. Megfordított tükörképünket ilyenkor tisztán verte vissza a víz: furcsa volt néznem, hogy felettünk ugyanolyan kis csapat halad, mint mi magunk, pontosan mímeli minden mozdulatunkat, csakhogy éppen fejjel lefelé jár, és lábai a levegőben kalimpálnak!

Még egy érdekes megfigyelést tettem. Sötét felhők kerekedtek felettünk, gyorsan összetorlódtak, majd ismét szétfoszlottak. Aztán rájöttem, hogy mégsem felhőket látok, hanem a tenger hol magasabb, hol alacsonyabb hosszú hullámai, a szétomló tajték könnyű bárányfelhők gyanánt fehérlett a vízben. Egy-egy nagy madár repült el felettünk: világosan láttam a tenger tükrén átsuhanó árnyékát.

Csakhamar tanúja lehettem a legszebb lövésnek, amely a vadászember szívét megörvendeztetheti. Egy nagy madár - egészen tisztán láttuk - kiterjesztett szárnnyal ereszkedett alá a tengerre. Amikor már csak néhány méternyire volt a víztől, Nemo kapitány társa célba vette, s elsütötte fegyverét. A madár holtan bukott alá, szinte az ügyes vadász lába elé. Ez azonnal megragadta; a tengeri madarak egy csodálatos példánya volt, a legszebb fajtájú albatrosz.

Tengeri madarak
Tengeri madarak No Gabinete de Gravuras →

Vesztegelés nélkül folytattuk tovább utunkat. Két óra hosszat homokos síkságon, majd tengeri fűvel benőtt réteken haladtunk át. Itt nagyon nehezen jutottunk előre. Őszintén megvallva, ki voltam már merülve, s ekkor egyszerre csak halovány fényességet pillantottam meg a sötét vízben; a fény félmérföldnyi távolságból érkezett hozzánk. A Nautilus jelzőlámpája volt. Húsz perc múlva tehát a hajón leszünk, s ismét könnyen lélegzem - gondoltam -, az volt ugyanis az érzésem, hogy a hátamon levő készülékben kevés már az oxigén. De ekkor közbejött valami, amivel semmiképp nem számoltam, s ez a váratlan közjáték kissé késleltette visszatérésünket.

Vagy húsz méterrel maradtam el vezetőnk mögött, amikor egyszerre csak láttam, hogy Nemo kapitány hirtelen megfordul, s egyenesen felém tart. Megragadott a vállamnál, s lenyomott a földre. Társa ugyanezt tette Conseiljel. Első percben nem tudtam, mire véljem a hirtelen megrohanást, de azután megnyugodva láttam, hogy a kapitány is lefekszik mellém a földre, és úgy is marad, mozdulatlanul.

Ott feküdtem hát a földön, egy csomó tengeri fű alatt. Amikor felemeltem fejem, láttam, hogy foszforos fényben szikrázó, óriási állatok viharzanak el felettünk.

Ereimben megfagyott a vér! Hiszen ezek cápák, rettenetes cápák - jaj nekünk, ha észrevesznek! Egy hím meg egy nőstény, két hatalmas farkú, félelmetes állat, hideg, üveges szemekkel, a szájuk körüli nyílásokból foszforeszkáló anyagot lövellnek ki magukból. Tűzokádó, förtelmes szörnyetegek, vasállkapcsuk egyetlen harapással mindenestül szétmorzsolja az embert! Nem tudom, hogy a hasmánt fekvő Conseil osztályozta-e őket sebtiben, de jómagam semmi esetre sem állíthatom, hogy ezüstös színű hasukat, félelmetes pofájukból meredező hegyes fogaikat a természetrajztudós szemszögéből figyeltem volna, hanem úgy meredtem rájuk, mint a halálra ítélt áldozat a hóhéraira.

Szerencse, hogy ezek a telhetetlen étvágyú állatok rosszul látnak. Barnás uszonyukkal éppen csak súroltak bennünket, elfújtattak mellettünk anélkül, hogy észrevettek volna minket. Szinte csodának köszönhettük, hogy megmenekültünk: mert bizony életünk az imént nagyobb veszélyben forgott, mintha az erdő kellős közepén tigrissel kerültünk volna szembe.

Félórával később, a villamos fénypászma fényétől vezetve, elérkeztünk a *Nautilus*hoz. A nyitva hagyott külső ajtón át beléptünk az első kamrába. Nemo kapitány becsukta mögöttünk az ajtót, s megnyomott egy gombot. Hallottam, amint a hajó belsejében megindulnak a szivattyúk, éreztem, mint apad a kamrában a víz. Néhány perc múlva a kamra kiürült. Megnyílt a belső ajtó, s mi beléptünk a ruhatárba.

Itt nagy nehezen kihámoztak bennünket a búvárruhából. Annyira fáradt voltam, hogy alig álltam már a lábamon az álmosságtól. Rögtön a szobámba mentem, s még mindig e különös tenger alatti séta emlékeitől eltelve, nyugovóra tértem.

Notas

  1. A forró égöv alatt termő kúszónövények, indák, iszalagok gyűjtőneve ↩
  2. Flóra a tavasz, a növények istennője, és Faunus az erdők istene a római hitregében. Ezért átvitt értelemben „flóra” növényvilág, „fauna” állatvilág ↩
  3. Növénygyűjtemény ↩

Estiveste atento?

  1. Milyen állatot ejt el Nemo a tenger alatti erdőben?

  2. Mi elől lapulnak meg a sétálók a hazaúton?

  3. Milyen madarat lő le Nemo társa?

  4. Mi vezeti vissza őket a Nautilushoz?

Qual é a tua personagem favorita?

Vinte Mil Léguas Submarinas – entre as personagens principais

Telegrama

Estação de origem: a Web · Destino: o convés do Nautilus

0 palavras · tarifa: 0 kreuzer (os pontos tornam-se STOP)