Az iránytű titka

Történetünkben biztosan kételkedni fognak még olyanok is, akik általában nem lepődnek meg semmin. De én előre is felvérteztem magam az emberi hitetlenkedéssel szemben.

A Stromboli halászok a hajótörötteknek kijáró figyelemmel fogadtak bennünket. Elláttak ruhával és ennivalóval. Negyvennyolc órai várakozás után, augusztus 31-én egy kis gőzhajó elvitt bennünket Messinába, ahol néhány napot pihentünk, hogy összeszedjük magunkat a fáradalmak után.

Szeptember 4-én felszálltunk a Volturne francia postahajóra, és három napra rá Marseille-be értünk. Egyetlen gondolat foglalkoztatott útközben: az az átkozott iránytű. Ez az érthetetlen rejtély egy pillanatra se hagyott nyugodnom. Szeptember 9-én este érkeztünk meg Hamburgba.

Le nem tudom írni, hogy meglepődött Márta, milyen boldog volt Grauben.

– Most már igazi hős vagy, és ugye, most már nem lesz szükség arra, hogy itt hagyj engem? - suttogta menyasszonyom.

A szemébe néztem. Sírt-nevetett egyszerre.

Képzelhetik, mekkora szenzációt keltett Hamburg városában Lidenbrock professzor hazaérkezése. Márta bizony fecsegett az elindulásunk után, így az egész világon elterjedt a híre, hogy a Föld középpontjába utazunk. Nem akarták elhinni, és most, hogy viszontláttak minket, most se hitték el jobban.

De Hans jelenléte és néhány Izlandból érkezett információ megváltoztatta a közvéleményt.

A nagybátyám egy csapásra híres ember lett, én pedig egy híres ember unokaöccse - és ez is valami. A város ünnepséget rendezett a tiszteletünkre. Nyilvános ülés volt az akadémián, ahol a professzor beszámolt az útról. Mindenről beszélt, kivéve az iránytűügyet. Ugyanaznap elhelyezte a városi levéltárban a Saknussemm-iratot, és kifejezte sajnálkozását, amiért még az ő akaratánál is erősebb körülmények megakadályozták abban, hogy egészen a Föld középpontjáig kövesse az izlandi kutató nyomait. Szerény maradt a dicsőségben, ami csak növelte a hírnevét.

Ennyi tisztesség persze irigyeket is támaszt. Nem is volt bennük hiány; és minthogy a tényeken alapuló elméletei mind cáfolták a középponti hő teóriáját, szóban és írásban állandó vitákat folytatott a világ minden táján élő tudósokkal.

Ami engem illet, én nem tudom elfogadni az ő kihűlési elméletét. A látottak ellenére hiszek és mindig is hinni fogok a középponti hőben, de elismerem, hogy bizonyos, egyelőre pontosan meg nem határozott körülmények módosíthatják ezt a törvényt.

A dicsőség első, boldog idejében bánat is ért: Hans minden marasztalás ellenére hazautazott Hamburgból. Neki köszönhettünk mindent, de nem akarta hagyni, hogy megháláljuk, amit tett. Elfogta a honvágy Izland után.

– Farvel! - mondta egy nap, és ezzel az egyszerű búcsúszóval elutazott Reykjavíkba. Szerencsésen meg is érkezett.

Nagyon összeszoktunk a mi derék dunnalúd-vadászunkkal. Ha távol is van, sose fogjuk elfelejteni, hogy neki köszönhetjük az életünket, és nem halok meg addig, míg egyszer viszont nem látom.

Végezetül elmondom, hogy ez az Utazás a Föld középpontja felé nagy szenzációt keltett az egész világon. Minden nyelvre lefordították, minden országban kinyomták, a legfontosabb újságok közöltek belőle részleteket, és a hivők és a hitetlenek táborában egyforma hévvel kommentálták, vitatták, támadták vagy védték. És ami ritkaság: nagybátyám egész életében élvezhette a kivívott dicsőséget, nem akadt olyan ember, Barnum urat is beleértve, aki ne arra biztatta volna, hogy váltsa jó pénzre ezt a dicsőséget az Egyesült Államokban.

De egy bosszúság, vagy azt is mondhatnám, egy kínos érzés megmaradt a dicsőség közepette: az iránytű emléke. Egy tudósnak az ilyen megmagyarázhatatlan jelenség valóságos szellemi kínpad.

Egy nap a nagybátyám ásványgyűjteményét rendezgetve észrevettem a hírhedt iránytűt, és forgatni kezdtem. Hat hónapja ott feküdt egy sarokban, mit sem törődve azzal, mennyi gondot okozott.

És egyszerre nagyot kiáltottam meglepetésemben! A professzor odafordult.

– Mi történt?

– Az iránytű...

– Mi van vele?

– A tűje délre mutat, nem északra!

– Mit beszélsz?!

– Nézze meg! Felcserélődtek a pólusai.

A nagybátyám vizsgálgatta, összehasonlítgatta, aztán úgy felpattant, hogy beleremegett a ház.

Fény gyulladt az agyában, de az enyémben is! Amint visszanyerte a hangját, megszólalt:

– Így tehát attól kezdve, hogy a Saknussemm-fokra értünk, ennek az átkozott iránytűnek a mutatója délre mutatott észak helyett!

– Nyilvánvalóan.

– Akkor érthető a tévedésünk. De mi lehetett az oka, hogy megfordult?

– Ezt könnyű megmagyarázni.

– Hát magyarázd meg, fiam!

– A Lidenbrock-tengeri viharban az a tűzgömb, amelyik megmágnesezte a tutaj fémrészeit, egyszerűen eltérítette az iránytűnket.

A professzor elnevette magát.

– Hát persze! Az elektromosság tréfája volt!

Ettől kezdve az én nagybátyám volt a legboldogabb tudós a világon, és én a legboldogabb ember, mert az én szép kis virlandi leánykám nevelt leányból a königstrassei ház úrnője lett, úgy is, mint a professzor unokahúga, úgy is, mint az én feleségem. Azt talán mondanom sem kell, hogy nagybátyámat pedig, a híres Otto Lidenbrock professzort világszerte minden tudományos, földrajzi és mineralógustársaság levelező tagjának választotta.

-&-