Axel eltéved

Be kell ismernem, hogy eddig a dolgok jól haladtak, nem volt okom panaszra. Ha a nehézségek nem fokozódnak, alighanem célhoz érünk. És micsoda dicsőség vár akkor ránk! Most már magam is ilyen lidenbrocki módon okoskodtam, méghozzá egészen komolyan. Talán a furcsa környezet következménye volt, amelyben éltem? Meglehet.

Most néhány napon át meredek ereszkedők következtek, némelyikük egészen ijesztően függőleges volt, és mélyen bevitt a belső masszívumba; volt nap, amikor másfél-két mérföldet is haladtunk a középpont felé. Veszélyes leereszkedés volt, Hans ügyességének és hidegvérének jó hasznát vettük. A rendíthetetlen nyugalmú izlandi hihetetlen magától értetődőséggel állt mellettünk, neki köszönhettük, hogy nem egy nehéz helyen átjutottunk, ahol nélküle bizony nem boldogultunk volna.

Közben napról napra hallgatagabb lett, és a hallgatása ránk is átragadt. Aki négy fal közé temetkezik, lassan elveszíti azt a képességét, hogy gondolatokat és szavakat közöljön. Hány magánzárkába csukott rab tompult el vagy bolondult meg csak azért, mert nem tudta szellemét ébren tartani.

Az utolsó beszélgetésünk óta eltelt két hét alatt semmi említésre méltó nem történt. Emlékezetemben kutatva, csak egyetlen eseményre találok, de az aztán annál súlyosabb volt. Nehezen is felejthetném el akár egyetlen részletét is.

Augusztus 7-ére leereszkedésünk során harminc mérföld mélyre jutottunk, vagyis harmincmérföldnyi szikla, óceán, kontinens és városok voltak a fejünk felett. Kétszáz mérföldnyire lehettünk Izlandtól.

Aznap az alagutunk kevéssé lejtősen haladt.

Én mentem elöl, a nagybátyám vitte az egyik Ruhmkorff-készüléket, én a másikat. A gránitrétegeket vizsgálgattam.

Egyszerre, visszafordulva, felfedeztem, hogy egyedül vagyok.

Alighanem túl gyorsan mentem - gondoltam -, vagy Hans és nagybátyám megállhatott útközben. Vissza kell mennem hozzájuk. Szerencsére az út nem meredek.

Visszafordultam. Negyedórát mentem felfelé, kerestem őket. Sehol senki. Szólongattam őket, semmi válasz. A hangom elhalt a felvert üreges visszhangok között.

Kezdtem aggódni. Borzongás futott végig rajtam.

– Nyugalom - mondtam hangosan. - Biztosan meg fogom találni őket. Nincs két út. Én voltam elöl, tehát vissza kell mennem.

Fél óra hosszat mentem felfelé. Hallgatóztam, nem hívnak-e - ebben a sűrű atmoszférában messze elhallatszik a hang. Szokatlan csend ült a hatalmas folyosón.

Megálltam. Nem tudtam elhinni, hogy egyedül maradtam. Megtörténhetett, hogy eltévedtem, de nem veszhettem el teljesen. Ha eltévedtem, majd visszatalálok.

Lássuk csak - mondogattam magamban -, csak egy út van, és ők is azon mennek, tehát találkoznunk kell. Csak tovább kell mennem felfelé. Lehet, hogy elfelejtették, hogy én mentem elöl, és amikor nem láttak, visszafordultak, hogy megkeressenek. De hát még ebben az esetben is utolérem őket, ha sietek. Ez világos.

Az utolsó szavakat úgy ismételgettem, mint aki nem egészen biztos a dolgában. És még ezeket az egyszerű gondolatokat is csak lassan tudtam összeszedni és elrendezni.

Elfogott a kétség. Biztos, hogy én voltam elöl? Persze, Hans jött mögöttem, hátul ment a nagybátyám. Hans még meg is állt pár pillanatra, hogy megerősítse a hátán a csomagokat. Eszembe jutott ez a részlet. Alighanem akkor indultam tovább egyedül.

Van egy biztos mód arra, hogy ne tévedjek el - gondoltam magamban. - Egy elszakíthatatlan fonal vezet a labirintusban, az én hűséges patakom. Csak feljebb kell mennem a folyása mentén, hogy okvetlen megtaláljam a társaimat.

Ez a gondolat új erőt öntött belém, azonnal továbbindultam.

Mennyire áldottam nagybátyám előrelátását, amikor nem engedte meg a vadásznak, hogy eltömje a gránitfal hasadékát. Így ez a jótékony forrás nemcsak felüdített minket útközben, de még vezethet is engem a földkéreg kanyargós útjain.

Mielőtt tovább mentem volna felfelé, gondoltam, kicsit megmosakszom.

Lehajoltam, hogy merítsek a Hans-patakból.

És most gondoljátok el, mennyire megdöbbentem!

A gránit száraz volt. A patak már nem folyt a lábamnál!