A Vagdi-törzs.

Mszelo-Tala-Tala Ő Felsége, az ismeretlen Vagdi-törzs királya, e levegőben épült város ura, ez a különös nép, mely félig majom és félig ember, - annyira rendkívüli dolog volt, hogy Max Huber csakugyan meg lehetett elégedve. John Cort ugyancsak bosszantotta is vele, de a franczia sem maradt adós a felelettel:

– Úgy van, kedves John, - mondta neki, - ez a rendkívüli kaland nagyon érdekes és én meg is vagyok vele elégedve: de azért eszem ágában sincs, hogy a Vagdi-törzs fővárosában végezzem be napjaimat!...

– Pedig úgy illenék, kedves Max, - mondta az amerikai, - hogy miután annyira vágyódott a rendkívüliért, most nyugodtan itt maradjon pár esztendeig, s ha alaposan tanulmányozta ezt a különös ember-, vagy majom-fajt, könyvet írjon róla...

– Ehhez azonban, én úgy vélem, két dolog volna szükséges, kedves John.

– És pedig?...

– Először, hogy kényünk-kedvünkre járhassunk-kelhessünk a városban és tanulmányozhassuk a vagdikat...

– És másodszor?...

– Hogy alkalom adtán megszökhessünk és tanulmányaink eredményét föltálalhassuk az álmélkodó tudós-világnak...

– Ez pedig nehéz lesz, kedves Max.

– Talán igen, talán nem.

– Azt kellene megtudnunk, - szólt most a foreloper, - hogy ki adhatná vissza a szabadságunkat?

– Ki más, mint a Tükörszemű Atya? - felelte Max Huber. - De vajjon miért hívják így az alattvalói?...

– Még pedig Kongó-nyelven! - tette hozzá John Cort.

– Talán rövidlátó, vagy bandzsal? - folytatta a franczia - és pápaszemet hord?

– Ugyan hol vette volna a pápaszemet? - kérdezte John Cort vállat vonva.

– Már most mindegy, - viszonzá Max Huber. - A fő az, hogy beszélhessünk Mszelo-Tala-Tala Ő Felségével... Akkor véd- és dacz-szövetséget kötünk vele Francziaország meg Amerika nevében, s ezért bizonyára kitüntet bennünket a Vagdi-rend nagykeresztjével...

A franczia önhitt bátorsága és jó kedve azonban ezúttal nem volt ragadós. Két társa fejcsóválva hallgatta az incselkedő tréfát, s azon tűnődött, hogy mi lesz belőlük, ha fogva tartják őket. Librevilleben senkinek sem fog eszébe jutni, hogy az Ubangi rengetegben keresse őket... sőt nem is kutatnak majd utánuk: mert hogyha Urdax expedicziójából egyetlen egy ember sem tér vissza, azt fogják hinni, hogy mind elvesztek; s mivel ez mindennapi eset azon a vidéken, senki sem fog törődni velük...

E pillanatban ismét kinyílt az ajtó és Li-Mai lépett be a kunyhóba. A kis erdőlakó egyenesen Llangához ment, megölelte, czirógatta, csókolgatta, majd kézen fogta barátját, intett a három fogolynak, hogy menjenek utána, s kivezette őket a nyitott ajtón át az utczára.

Szabadok voltak tehát! s kedvükre vizsgálhatták a Vagdi-népet, mely élénken sürgött-forgott az utczákon, s végezte «napi teendőit.»

A kunyhó, a melyben laktak, három utcza keresztezésének a központjában épült, s köröskörül árnyas fák szegték be: azoknak a faóriásoknak a sudarai, melyeknek törzse az egész várost tartotta. A talaj, félméter magas, keményre sulykolt földréteg, alá volt gerendázva, deszkázva, s ez az alsó építmény a fák keresztbe fonódó ágain nyugodott, de egyúttal erősen össze volt kötözve a kúszó-növények számtalan indáival is.

Úgy látszott, hogy a vagdik nem igen bámulják meg az idegeneket. Alig hederítve rájuk, beszélgettek, nevetgéltek; a hangjuk rekedt torok-hang volt, a beszédjük gyors hadarás, a mondataik rövidek, szavaik érthetetlenek. A forelopernek azonban úgy tetszett, hogy időnkint egy-egy ismerős szót is hall a Kongó-négerek nyelvéből. Ez nem volt nagyon meglepő, mert hisz a «Ngora»-szó, melyet legelőször hallottak Li-Maitól, szintén bennszülött szó volt: de annál jobban meglepte az amerikait, hogy ismételten két-három német szót vélt hallani, s köztük a «Vater» szót is, mely annyi, mint: apa.

– Ez bizony könnyen meglehet, édes John, - mondta Max Huber, mikor az amerikai figyelmeztette őt erre: - s én már azon sem csodálkoznám, ha e ficzkók valamelyike barátságosan a vállamra verne, s francziául szólítana meg: - «Hogy vagy, öregem?»

Li-Mai időnkint eleresztette Llanga kezét, s hol egyik, hol másik pajtásához szaladt, pár szót váltott velük, s aztán ismét visszatért vendégeihez. Látszott rajta, mily büszke, hogy ő vezetheti sétálni az idegeneket. S nem czéltalanul, össze-vissza kóborolt velük, hanem határozott irányban vitte őket, mintha valami nevezetes dolgot akarna mutatni nekik.

Ezek az erdő-lakók nem voltak meztelenek; valami növényrostból durván szőtt-font szellős ruhában jártak, a minőt a dahomey-négerek is viselnek. A legnagyobbrészt tiszta, csinos házak tárva-nyitva voltak, s látni lehetett bennük az asszonyokat, a mint szorgalmasan végezték házi dolgaikat. A férfiak is dolgoztak; sokan gyümölcsöket szedtek a fákról, mások lementek a lépcsőn a földre, ismét mások feljöttek rajta, s ezek rendesen valami elejtett vadat is hoztak magukkal.

– Kár, hogy nem tudunk ezeknek a derék erdő-lakóknak a nyelvén, - mondta Max Huber. - Így sohasem fogjuk megismerni az irodalmukat!... Különben még nem láttam sem az Akadémiájukat, sem a Nemzeti Múzeumot... sőt még az egyetemet, s a leány-gimnáziumot sem.

Ez alatt Khamis többfélét kérdezett a kis vezetőtől, remélve, hogy Li-Mai talán megérti: - hisz ő is több szót használt a Kongó-nyelvből. De Li-Mai csak bámult rá és nem felelt, mert nem is értette meg a foreloper kérdéseit.

Végre, egy órai séta után, odaértek a falu, vagy város szélére, a hol a többinél jóval nagyobb kunyhót, vagyis inkább már házat láttak.

– Ki lakott ebben... Talán ez volt a királyi palota?... vagy a papok háza?... vagy a bálvány-isten temploma?...

John Cort gyanította, hogy ez a díszes, nagy ház csakis a király palotája lehet; megérintette hát Li-Mai vállát, s oda mutatva a házra, azt kérdezte:

– Mszelo-Tala-Tala?...

A fiúcska igenlőleg biczcentett a fejével.

Itt lakott tehát Ngala uralkodója, a Tükörszemű Atya Ő Felsége, a Vagdi-törzs királya.

Max Huber teketória nélkül egyenesen a királyi palota felé indult. Li-Mai, mihelyt észre vette a franczia szándékát, azonnal rémülten belekapaszkodott s minden áron vissza akarta tartani.

Talán nem szabad bemenni Ő Felsége palotájába?...

Mindegy! Max Huber meg akarta próbálni. Félre tolta hát a kis fiút és egyenesen a palota felé sietett... de az ajtóban két fegyveres vagdi fenyegetően a franczia mellének szegezte fából készült, vashegyű alabárdját.

– Lám, lám! - kiáltott föl Max Huber visszahőkölve - ezek a királyok mindenütt csak egyformák! Még ebben a vadon rengetegben is épp úgy őriztetik magukat testőrökkel, mint Európa legcivilizáltabb fővárosaiban!...

– S ön még csodálkozik ezen, édes Max? - kérdezte John Cort.

– Nem, nem csodálkozom - viszonzá Max Huber. - De ha nem beszélhetünk személyesen a Tükörszemű Atya ő felségével, írásban adjuk be neki a kérésünket...

– Csak az a baj, - felelte John Cort - hogy ez a nép aligha tud írni és olvasni.

Erre már a franczia sem tudott mit felelni.

– Jobb lenne, - szólt most a foreloper, - ha ennek a kis suhancznak a szüleivel beszélhetnénk...

– Igaz ám! - ütött a homlokára John Cort.

S mindjárt megkérdezte Llangától:

– Megtalálnád-e a barátod szüleinek a házát?

– Bizony aligha, John úr, - felelte Llanga. - Hanem majd odavezet bennünket Li-Mai... Csak menjünk utána...

S odalépve kis pajtásához, balfelé mutatott.

– Ngora?... Ngora?... kérdezte tőle bólintgatva.

Li-Mai kétségtelenül megértette, mert élénken bólintgatott a fejével s ő is ismételte:

– Ngora!... Ngora!...

Ezzel gyorsan megindult s balra kanyarodva pár utczán végig vezette a társaságot, majd néhány percz múlva a város legárnyasabb részébe fordult be.

Li-Mai egy csinos, tiszta kunyhó előtt állt meg, melynek falai sárga, vert agyagból voltak, a teteje meg banán-levelekből készült. A fiúcska a nyitott ajtóra mutatott, mire Llanga odafordult társaihoz:

– Itt laknak, - mondta.

A kunyhóban csak egy szoba volt. Leghátul, a földön, puha ágy volt vetve illatos szénából, melyet, úgy látszik, gyakran kicseréltek. Minden edényük néhány égetett csupor vagy fazék volt, meg egy nagyobb fajta kancsó, tele vízzel, szintén égetett agyagból. Néhány deszkapolczon gyümölcs, ehető gyökerek, egy darab sült hús és féltuczat lekoppasztott szárnyas, meg egyéb élelmi szerek voltak s a falba vert erős tüskéken pár méter durva szövésű vászon lógott.

Két vagdi, egy férfi meg egy nő, mindjárt fölkelt a földről, mihelyt Khamis és társai a kunyhóba léptek.

– Ngora!... Ngora!... Lo-Mai... Lo-Mai! - mondta a kicsike.

S a férfi, mintha azt hinné, hogy az idegenek talán jobban megértik, mutató ujjával a saját mellére bökött és hozzátette:

– Vater!... Vater!...

Ezt a német szót, mely annyi, mint apa, nagyon rosszul ejtette ki, de Max Huber és John Cort mégis megértették, s álmélkodva néztek össze. Hogy került ez a német szó ennek a majomembernek az ajkaira?

Llanga mindjárt oda szaladt a vagdi-anyához, a ki gyöngéden megölelte és megsimogatta.

Ezalatt John Cort jobban szemügyre vette a házaspárt.

Az apa magas termetű, arányos testalkatú, izmos férfi volt; a karjai kissé hosszabbak, mint az emberéi, a tenyerei szélesek és erősek, a lábszárai kissé görbék, a lábai egész olyanok, mint az emberéi... Középnagyságú feje hasonlított a négerekéhez, gyapjas haja egészen olyan volt, mint a kongó-négereké, az arczszíne világos, mint azoké a törzseké, melyek inkább húsevők, mint növényevők; a szemei élénken, értelmesen villogtak.

Az anya szelíd arczú, szinte kedves asszonynak volt mondható; a mint gyöngéden mosolygott, hófehér fogai gyöngysorként ragyogtak. A hajában virágot viselt, a nyakán üveg-gyöngysort, - s a mi legmeglepőbb volt: - az ő nyakában is ott lógott Johansen doktor érme, hű mása annak, a mit Li-Mai is viselt!

Beszélgetni, persze, nem tudtak egymással, de a két erdőlakó nagyon szívesen, vendégszeretettel fogadta látogatóit; az anya elébük rakta mindenét, a mije csak volt és szemmel láthatólag nagyon örült, midőn az idegenek néhány gyümölcsöt jóízűen elfogyasztottak.

Közben a szülők és a gyermek beszélgettek egymással. John Cort figyelmesen hallgatta ezt a társalgást és különösen két dolgot jegyzett meg: először, hogy a vagdi nyelv, épp úgy, mint a polinéziai nyelvek is, meglepően hasonlít a kis gyermek gagyogásához; és másodszor, hogy ebben a nyelvben néhány kongó-melléki és német szó is előfordul. Észre vett még egy harmadik dolgot is: azt ugyanis, hogy az asszony korántsem oly beszédes, mint a férfi, - a nyelve tehát aligha tehet tizenkétezer forgást perczenkint, mint a műveltebb, fehér asszonyoké.

E mellett tagadhatatlan volt, hogy ezek az erdőlakók nem csupán a testi szükségleteik kielégítése czéljából beszéltek, hanem voltak gondolataik, sőt érzelmeik is. A vendégszeretet maga oly fejlettebb erkölcsi érzés, mely homlokegyenest ellenkezik a kapzsiság állati ösztönével; ugyanilyen magasabb rendű érzés a hála is, a mely, kivált a jelen esetben, azért is különös volt, mert Llanga a jót nem a szülőkkel tette, hanem Li-Mai-val s ezt a jót a szülők már akkor visszafizették, mikor Llangát a vízbefúlástól megmentették; a három idegennek pedig éppenséggel nem tartoztak hálával s Llanga kedvéért mégis a legszívesebben látták őket. Végre: a családi rend épp oly intézmény volt náluk is, mint a legczivilizáltabb népeknél; a szülők és a gyermek kölcsönösen szerették, dédelgették egymást.

Negyedórai látogatás után Khamis és társai hazafelé indultak. Lo-Mai, az apa és Li-Mai, a fiú elkísérték őket egészen addig a kunyhóig, a melyben laktak. Itt aztán elbúcsúztak tőlük... Lo-Mai még egyszer megölelte Llangát, a férfiaknak pedig - odanyújtotta a kezét... és barátságosan kezet fogott velök.

A két európai összenézett.

– Ha nem sietnék úgy haza, - mondta John Cort - szeretnék itt maradni pár évig, hogy tanulmányozhassam ezt a különös fajt... De nem lesz rá időnk, mert reménylem, hogy pár nap múlva már kereket oldunk...

– Hátha a Tükörszemű Atya ő királyi fölsége kinevez bennünket kamarásainak? - kérdezte Max Huber a fejét csóválva.