Passepartout belátja, hogy a világ végén sem árt, ha pénz van a zsebünkben

A Carnatic november 7-én este fél hétkor hagyta el Hongkongot, és teljes gőzzel szelte a tengert Japánföld felé. Színültig rakva volt áruval, utassal. Csupán a hajófarban maradt két üres kabin. Ezeket tartották fenn Mr. Phileas Foggnak.

Másnap reggel a hajóorr utasai nem minden csodálkozás nélkül látták, hogy egy zavaros tekintetű, ide-oda tántorgó, borzas hajú valaki kecmereg elő a másodosztályú lejáróból, és telepszik le a hajó peremére.

Ez a valaki Passepartout volt személyesen. A következők történtek vele:

Fix távozása után néhány pillanattal az ópiumkocsma két pincére felnyalábolta a mély álomban heverő Passepartout-t, és végigfektették az ópiumszívók fekvőhelyén. Passepartout azonban lidérces álmai közt sem szabadulhatott egy rögeszmeszerű gondolattól; két-három óra múlva feleszmélt, és minden erejét megfeszítve viaskodott a kábítószer butító hatásával. Eszébe jutott, hogy elmulasztotta a kötelességét, és ez felrázta tompulatából. Otthagyta a részegek lebuját, és támolyogva, a falakat súrolva, el-elvágódva és megint feltápászkodva, mintha valami ellenállhatatlan, makacs ösztön vezetné, kilábolt a kocsmából, és álomittasan folyvást ezt kiabálta: „A Carnatic! A Carnatic!”

A hajó indulásra készen füstölgött a kikötőben. Passepartout-t alig néhány lépés választotta el a gőzöstől. Felrohant a tolóhídra, átvetette magát a korláton, és eszméletlenül roskadt össze a hajóorrban, éppen amikor a Carnatic eloldotta köteleit.

Néhány matróz, akik már láttak nem egy efféle jelenetet, lecipelte szegény fiút az egyik másodosztályú kabinba, és Passepartout csupán másnap reggel tért magához, 150 mérföldnyire Kína partjaitól.

Ezért van tehát ma reggel Passepartout a Carnatic fedélzetén, és szívja teli tüdővel a friss tengeri szellőt. A tiszta levegő kijózanította. Kezdte összeszedni a gondolatait, ami nem is volt olyan egyszerű. Végül mégiscsak eszébe jutottak az előző nap eseményei, Fix bizalmas tájékoztatója, az ópiumkocsma stb.

„Nem kétséges - tűnődött -, hogy gyalázatosan berúgtam! Kíváncsi vagyok, mit szól majd Mr. Fogg. No, mindegy, a hajót elértem, és ez a fő.”

Azután Fixre terelődtek gondolatai.

„Nagyon remélem - morfondírozott -, hogy ezúttal leráztuk nyakunkról a fickót, és javaslatai után aligha lehet mersze utánunk szemtelenkedni a *Carnatic*re... Még mit nem! Detektívet uszítani a gazdámra! Azzal vádolni, hogy ő lopta el az Angol Bankból azt a pénzt! Ugyan már! Ha Mr. Fogg tolvaj, akkor én gyilkos vagyok!”

Mitévő legyen? Mondjon el mindent a gazdájának? Jól teszi-e, ha felvilágosítja Fix szerepéről? Nem helyesebb-e, ha vár Londonig, és csak ott közli vele, hogy az anyaország egyik rendőrügynöke hajszolta folyvást a világ körül, és ezután jót nevetnek rajta mind a ketten? Igen, ez lesz a jó. Persze nem árt, ha megrágja még egy kicsit. De mindenekelőtt jelentkezik Mr. Foggnál, és bocsánatot kér, hogy ilyen minősíthetetlenül viselkedett.

Passepartout nyomban fel is tápászkodott. A tenger erősen hullámzott, ugyancsak himbálta a hajót. A derék fickó még nem állt valami szilárdan a lábán, és meglehetősen bonyodalmasan jutott el a hajófarba.

A fedélzet utasai közt senkit sem talált, aki csak távolról is emlékeztette volna Mr. Foggra vagy Mrs. Audára.

– Persze - dörmögte -, Mrs. Auda még nem kelt fel, Mr. Fogg pedig kártyapartnerre akadt, és most szokása szerint...

Azzal lement a szalonba. Mr. Fogg nem volt ott. Passepartout nem tehetett mást: megkérdezte a pursert, melyik Mr. Fogg kabinja. A purser azt válaszolta, nem ismer ilyen nevű utast.

– Bocsánat - szólt Passepartout, és nem tágított -, a gentleman, akiről szó van, magas, higgadt, nem túl közlékeny, egy ifjú hölgy van vele...

– Egyetlen ifjú hölgy sem utazik a hajón - felelt a purser. - Egyébként tessék az utasok névsora. Beletekinthet.

Passepartout beletekintett... Gazdája neve nem volt rajta a listán.

Még a szeme is belekáprázott. Azután egy gondolat villant fel agyában.

– Tulajdonképpen hol vagyok én? A Carnatic ez? - robbant ki.

– Igen - felelt a purser.

– Jokohamába megyünk?

– Igen, természetesen.

Passepartout egy pillanatig attól reszketett, hogy talán más hajóra szállt! De nem, ez a Carnatic; azonban már biztos, hogy a gazdája nincs itt a hajón.

Passepartout egy karosszékbe rogyott. Derült égből mennykőcsapás! Azután hirtelen világosság gyúlt elméjében. Most jutott eszébe, hogy a Carnatic indulását előbbre hozták, hogy értesíteni kellett volna a gazdáját, és ő ezt elmulasztotta! Tehát Mr. Fogg és Mrs. Auda lemaradt a hajóról, és ez az ő hibája!

Az övé, igen, de még inkább azé az árulóé, aki elkábította, hogy elválassza gazdájától, s hogy Mr. Foggot Hongkongban visszatartsa! Most már érti a detektív cselezését. Mr. Foggra pedig a biztos pusztulás vár, elvesztette a fogadást, talán már le is tartóztatták, börtönbe vetették... Passepartout a haját tépte erre a gondolatra. Kerüljön csak ez a Fix a kezébe, tudom istenem, ellátja a baját!

Azonban a kétségbeesés első pillanatai után Passepartout visszanyerte hidegvérét, és fontolóra vette helyzetét. Irigylésre méltónak éppen nem mondható. Francia barátunk nagyban hajókázik Japán felé. Meg is érkezik majd, ez bizonyos, de hogyan kerül vissza? A zsebe üres. Egy shillingje, egy pennyje sincs! Útiköltsége, étkezése a hajón mindenesetre már ki van fizetve. Öt-hat napja van tehát, azalatt döntenie kell, mit csinál. Hogy ételben-italban mi kárt tett a hajóút alatt, azt leírni is nehéz. Három személy helyett evett; ő képviselte gazdáját is, Mrs. Audát is és persze saját magát. Úgy falt, mintha a messzi Japán, ahol majd partra száll, sivatag volna, melynek földjén ismeretlen minden élelem.

13-án a hajnali dagálykor a Carnatic befutott a jokohamai kikötőbe.

A város a Csendes-óceán fontos átmenő kikötője, valamennyi szállító- és postahajó ide fut be, az észak-amerikai, kínai, japáni és a maláj-szigeti viszonylatokban. Jokohama egy öbölben fekszik, nem messze az óriási Jeddo városától, mely a japán birodalom második fővárosa; itt székelt valaha, amikor még el nem törölték hivatalát, a tajkun, a polgári császár - akkoriban a város versenytársa volt Meakónak; ebben a másik városban lakik a mikádó, az istenek leszármazottja, a papi császár.

A Carnatic megállt a jokohamai rakpartnál, a kikötői mólók és vámházak közelében; körülötte a világ minden részéből összesereglett hajók tömkelege.

Passepartout minden különösebb lelkesedés nélkül szállott partra a Nap Fiainak érdekes földjén. Nem volt más választása: a véletlenre bízta magát, és kószálni kezdett a város utcáin.

Kezdetben ízig-vérig európai környezetben járt, alacsony házak között; verandáik elegáns oszlopsorok vonulataival hivalkodtak; az európaias utcák, terek, dokkok, tárházak hatalmas térséget foglaltak el, a Szövetség-hegyfoktól egészen a folyópartig. Akárcsak Hongkongban és Calcuttában, itt is egymás hegyen-hátán nyüzsgött valamennyi emberfajta: amerikaiak, angolok, kínaiak és hollandusok; vásárra kész kereskedőnépség, a francia oly idegenül érezte magát közöttük, mintha csak hottentotta volna valamennyi.

Passepartout könnyen kivághatta volna magát; csupán annyi fáradságába került volna, hogy segítséget kér a jokohamai francia vagy angol konzultól, de sehogy sem akarózott neki kiteregetni történetét, mely elválaszthatatlanul összefonódik gazdája sorsával; úgy gondolta, csupán akkor szánja rá magát erre a lépésre, ha már mindenképpen cserbenhagyja a szerencse.

Bejárta hát az egész európai városrészt, de csöppet sem kedvezett neki a sors, ezért átvágott a japán negyedbe, és eltökélte, hogy ha kell, elmegy akár Jeddóba is.

Jokohamának ezt a bennszülött városrészét Bentennek hívják, egy tengeristennőről, akit a szomszéd szigetek lakói imádnak. Csodás fenyő- és cédrusallék sorakoztak itt; különös szerkezetű szent kapuk, bambusz- és nádbozótok közt szunnyadó hidak, százados cédrusfák roppant és mélabús lombkoronája alatt megbúvó templomok és bonckolostorok, melyek homályán buddhista papok és Konfucius vallásának hívei tengetik életüket, utcák vonulnak végeláthatatlanul, rózsás képű, vörös arcú gyerekek falkáitól népesen, mintha japán falvédőkről lépett volna le valamennyi pöttöm emberpalánta; ott játszadoztak kurta lábú uszkárok és zsemleszínű, csonka farkú, lusta és hízelgő macskák között.

Az utcákon pillanatra sem szűnt a járókelők nyüzsgése, pezsgő forgataga: boncok vonultak körmenetben, egyhangúan zengetve cintányérjaikat; jakuminok, vagyis vám- és rendőrtisztek nyomakodtak utánuk hegyes, lakkfestékkel díszes kalapban, két-két szablya az övükben; feltűnt egy-egy fehér csíkos kék gyapotruhába öltözött katona is, vállukon csappantyús karabély, majd a mikádó testőrei, zsákszerű selyemkaftánban, páncélingesen, alabárdosan, majd megint másfajta minden rendű-rangú katonaság; mert Japánban igen nagy a becsülete a katonának, nem úgy, mint Kínában. Voltak itt a tömegben kolduló barátok, hosszú szoknyás zarándokok, lenyalt hajú, ébenfekete üstökű, nagy fejű, hosszú derekú, pipaszárlábú, kis termetű egyszerű polgáremberek: arcuk bőrén megfigyelhető volt valamennyi színárnyalat a sötét bronzvörös és a sápatag fehér között, de a kínaiak jellemző sárgasága nem mutatkozott sehol, mert a japánok gyökeresen különböznek a kínaiaktól. Végül a kocsik, gyaloghintók, lovak, teherhordók, vitorlás targoncák, lakkozott falú „norimon”-ok, süppeteg bambusz hordszékek, vagyis „rangó”-k között fel-feltűnt egy-egy csinosnak alig mondható, ferde szemű, leszorított keblű, az akkori divat szerint feketére kent fogú asszony is; vászoncipőben, szalmapapucsban vagy cifrán faragott koturnuson tipegtek, aprókat lépegetve apró lábukon; és igen jól mutatott rajtuk nemzeti öltözetük, a „kirimon”, afféle házi köntös ez, selyemsál szorítja össze, melynek széles szalaga hátul szeszélyes, nagy csokorban virít - mintha csak a japán asszonyoktól vették volna át a mai párizsi hölgyek.

Passepartout órákon át sétált a tarka tömegben; a különös, gazdag boltokat is szemügyre vette: a bazárokban halomszám hevertek a japán ötvösművészet ragyogványos remekei, a „restauration”-ok bejárata fölött zászlók és lobogók lengedeztek, jelezve, hogy számára tilos a belépés; a teaházakban teli csészékből itták az illatos meleg vizet meg a „szaki”-t, vagyis az erjesztett rizsből lepárolt szeszt; a kényelmes dohányzókocsmákban finom dohányt füstöltek, nem ópiumot, mert azt Japánban alig ismerik.

Majd a földeken, végtelen rizsföldek között találta magát Passepartout. Végső színpompában illatozva, harsány színű kaméliák virultak itt, méghozzá nem bokrokon, hanem faágakon, és bambuszsövények mögött cseresznye-, szilva- és almafák sorakoztak, melyeket nem annyira gyümölcsükért, mint inkább virágukért nevelnek a bennszülöttek, és fintorgó madárijesztőkkel, fülsértő kereplőkkel védenek a verebek és galambok, varjúk és más falánk szárnyasok pákosztos csőrétől. Itt minden méltóságos cédruson egy-egy sas tanyázik, minden szomorúfűz lombja egy-egy kócsag fölé borul, amelyik mélabúsan álldogál, felhúzza fél lábát, mindenütt csókák, vadkacsák, karvalyok, vadlibák szárnya suhog, és sűrűn látható a darumadár, melyet a japán „nagyságos úr”-nak szólít, s a hosszú élet és boldogság jelképét látja benne.

Így kószált Passepartout erre-arra, és néhány szál ibolyát pillantott meg a fűben.

„No lám csak - mondta magában -, ez lesz a vacsorám.”

Megszagolta, de úgy érezte, nincs illatuk.

„Nincs szerencsém!” - állapította meg.

A derék fickó természetesen elég előrelátó volt, és mielőtt leszállt volna a *Carnatic*ről, annyit tömött a bendőjébe, amennyi csak belefért, de az egész napos séta után tökéletesen üresnek érezte a gyomrát. Azt már látta, hogy birkának, kecskének vagy disznónak nyoma sincs az itteni mészárosok kirakataiban; azt is tudta, hogy a szarvasmarhát kizárólag földművelésre használják, de le nem vágják, mert az szerintük istentelenség - mindebből arra következtetett, hogy a húsétel ritkaság Japánban. Nem is tévedett. Ám ha már hentesáruhoz nem is juthat - gondolta -, az is fölöttébb megbékítette volna gyomrát, ha vaddisznó- vagy szarvas-, fogoly- vagy fürjpecsenyét, szárnyas- vagy halételt szerezhet; ugyanis a rizsföldek termékén kívül csaknem kizárólag ilyesmin élnek a japánok, így azonban kénytelen volt férfiasan fogadni sorsát, és másnapra halasztotta a gondot, hogy élelmet szerezzen magának.

Besötétedett. Passepartout visszatért a bennszülöttnegyedbe, és a színes lampionokkal megvilágított utcákat járta; elbámészkodott a csepűrágókon, akik szemkápráztató mutatványokkal szórakoztatták a nézőket; elnézte az utcai csillagászokat, akik nagy nézősereget csődítettek látcsövük köré. Azután ismét a kikötőt pillantotta meg, melyet bevilágítottak az éjszakai halászok jelzőtüzei; gyantás ágakat gyújtottak meg, azzal csalogatták elő a halakat.

Lassanként elnéptelenedtek az utcák. A tömeget felváltották a jakuninok őrjáratai. Dús öltözékben feszítettek ezek a tisztek, körülvették őket az embereik; olyan volt mindegyik, mint egy-egy nagykövet: valahányszor Passepartout találkozott egy-egy jakuninnal és káprázatosan kiöltözött őrjáratával, nem állhatta meg, hogy tréfásan meg ne jegyezze:

– Lám, már megint japán nagykövet indul Európába!