Phileas Fogg csillagászati áron paripát vásárol

A vonat az előírt időben futott ki. Nem sok utasa volt: néhány katonatiszt, polgári tisztviselők, ópium- és indigókereskedők; hivatásuk szólította őket a félsziget keleti vidékeire.

Passepartout egy szakaszban ült gazdájával. A szemközti sarkot egy harmadik utas foglalta el.

Sir Francis Cromarty dandártábornok volt, Mr. Fogg egyik kártyapartnere Szuez és Bombay között; most tér vissza Benares mellett állomásozó csapattestéhez.

A magas termetű, szőke, ötvenöt esztendős Sir Francis Cromartyt, aki igen vitézül harcolt a szipojok legutóbbi lázadásakor, nyugodtan bennszülöttnek lehetett volna nevezni. Kora ifjúsága óta Indiában lakott, és csak nagy ritkán kereste fel szülőföldjét. A művelt férfi szívesen tájékoztatta volna útitársát az indiai föld történetéről, szokásairól, államszervezetéről, ha Phileas Fogg kérdezősködő kedvében lett volna. A gentleman azonban nem kérdezősködött. Ő egy kör kerületén mozgott - ő nem utazott. Az elméleti mechanika szabályai szerint súlyos tömeg módjára körpályát írt le a földgömb körül. E pillanatban, gondolatban éppen azt számolgatta, hogyan használta fel az idejét, mióta Londonból elindult, és ha összefért volna természetével, hogy fölöslegesen mozogjon, a kezét dörzsölte volna örömében.

Sir Francis Cromarty világosan látta, milyen eredeti ember az útitársa, bár eddig csak kártyázás közben figyelhette meg a robberek szüneteiben. Úgy érezte, méltán felteheti a kérdést, dobog-e emberi szív e jéghideg burok mögött, közel férkőzhet-e a természet szépsége vagy valamilyen erkölcsi cél Phileas Fogg lelkéhez. Úgy találta, ezen joggal töprenghet. Elég sok különccel találkozott már a dandártábornok, de ehhez egy sem volt fogható; talán nem is ember, hanem gép, mérnöki csinálmány.

Phileas Fogg nem titkolódzott Sir Francis Cromarty előtt: elmondta, hogy a föld körül utazik, s azt is, milyen körülmények között. A dandártábornok semmi hasznos célját nem látta Phileas Fogg fogadásának; ez is csak bogarasság, hiányzik belőle a szép elv, melyet minden értelmes embernek követnie kell: transire benefaciendo¹. Ha ilyesmivel tölti el életét, a fura gentleman nyilván el fog tűnni a földről anélkül, hogy „bármit is tenne”, akár magáért, akár másokért.

Egy órával Bombay után a vonat átkelt a vasúti hídon, elhagyta a Salsette-szigetet, és ettől fogva a kontinensen futott. Callyan állomáson bal felé tért, elkanyarodott attól az elágazástól, mely Kandallahot és Pounahot érintve Délkelet-India felé tart, és befutott Pauwell állomásra. Ettől kezdve a Nyugati-Ghatok változatosan tagolt vonulatai között haladt; granulit- és bazaltalapú hegyláncok ezek; legmagasabb csúcsaikat sűrű erdő takarja.

Sir Francis Cromarty és Phileas Fogg időnként szót váltott; e pillanatban a dandártábornok ismét tovább szőtte a gyakran megszakadó beszélgetést, és így szólt:

– Néhány évvel ezelőtt ezen a vidéken olyan akadályra talált volna Fogg úr, amely valószínűleg meghiúsította volna utazását.

– Mi volt az, Sir Francis?

– Itt a hegyek lábánál megszakadt a vonal; gyaloghintón vagy póniháton kellett folytatni az utat, a hegyeken túl fekvő Kandallah állomásig.

– Ez a késedelem semmiképpen sem zavarta volna meg útitervemet - felelte Mr. Fogg. - Számítottam rá, hogy utazásom során felmerülhetnek bizonyos akadályok.

– Egyébiránt, Fogg úr - folytatta a dandártábornok -, igen rosszul járhatott volna Bombayben inasa kalandja miatt.

Passepartout az igazak álmát aludta; lábát körülcsavarta úti takarójával; nem is gyanította, hogy róla beszélnek.

– Az angol kormány rendkívül szigorú az ilyen ügyekben, és helyesen teszi - folytatta Sir Francis Cromarty. - Mindennél fontosabbnak tartja, hogy tiszteletben tartsák az indiai vallási előírásokat, és ha inasa kézre került volna...

– Ha kézre került volna, Sir Francis - felelte Mr. Fogg -, akkor elítélték volna, letöltötte volna büntetését, és azután nyugodtan visszatért volna Európába. Nem értem, hogy mindez hogyan befolyásolhatta volna gazdája továbbutazását!

Ezen a ponton ismét félbeszakadt a beszélgetés. Éjszaka a vonat átkelt a Ghatok hegyláncain, elhagyta Nasikot, és másnap, október 21-én meglehetősen lapályos területen futott: Khandeish vidékén. A szépen művelt földeken városkák váltogatták egymást, pagodák minaretjei emelkedtek a házak fölé, akárcsak Európában a templomtornyok. A termékeny vidéket számos patak vize öntözte; javarészt a Godavari közvetlen vagy közvetett mellékfolyói.

Passepartout felébredt, nézelődött, és még mindig nem tudta elhinni, hogy India földjén robog, a Great-Indian Peninsular Railway egyik kocsijában. Ez egyszerűen valószínűtlen. Pedig ez volt a valóság! A mozdony kazánjában angol szén tüze lobogott, angol mozdonyvezető irányította; gyapot-, kávé-, szerecsendió-, szegfűszeg- és paprikaföldek fölé eregette füstoszlopát. A gőz körüllengte a pálmafák csoportjait, festői bungalow-k tünedeztek fel közöttük, imitt-amott néhány vihari, azaz elhagyott régi kolostor, másutt a hindu építészet kifogyhatatlan, gazdag díszeivel ékes, csodaszép templomok. Azután ameddig a szem ellát, hatalmas térségek követték egymást, majd a dzsungel, melynek kígyói, tigrisei rémülten menekültek a dudáló vonat elől, azután megint erdőket szeltek át a sínek, s az elefántok, az erdők lakói mélázva figyelték, amint a vonat tovaszáguld, és a rohanás szele cibálja gőzüstökét.

Reggel volt, túljutottak Malligaum állomásán, és azon a gyászos vidéken jártak, melyet oly sokszor fürdettek vérben Káli istennő hívei. A közelben Ellora csodálatos pagodái emelkedtek, és nem volt messze a híres Aurangabad sem, a vérszomjas Aureng-Zeb fővárosa; ma csupán a nizami királyság egyik elcsatolt tartományának jelentéktelen székhelye. Ezen a vidéken uralkodott Feringhea, a thugok főnöke, a Fojtogatók királya. Gyilkos alattvalói hozzáférhetetlen szövetségbe tömörültek, és a halál istennőjének tiszteletére vérontás nélkül, puszta kézzel fojtották meg áldozataikat, fiatalt, öreget egyaránt, és volt idő, amikor minden eldugott zugban hullára bukkanhatott akárki. Az angol kormány jelentős mértékben gátat vetett ennek az öldöklésnek, de a félelmetes szövetség ma is megvan és tevékenykedik.

Fél egykor a vonat megállt Burkhanpur állomáson, és Passepartout nehéz pénzeket fizetett egy pár papucsért; hamisgyöngy díszelgett rajta, ő pedig leplezetlen hiúsággal húzta lábára.

Az utasok gyorsan megebédeltek, s a vonat folytatta útját Asszurghur állomása felé, miután egy darabig a Tapti partján kanyargott; a folyócska Surat mellett ömlik a Cambay-öbölbe.

Nem fog ártani, ha megismerjük, miféle gondolatok forogtak ekkoriban Passepartout fejében. Amíg meg nem érkeztek Bombaybe, azt hitte, és joggal hihette, hogy a városban véget ér kalandjuk. Most azonban, hogy teljes gőzzel robogtak Indián keresztül, nagy fordulat állott be nézeteiben. Alaptermészete rohamosan felülkerekedett. Feléledtek ifjúságának merész gondolatai, komolyan vette gazdája terveit, elhitte, hogy a fogadás nem tréfa, tehát nem tréfa a világ körüli út sem, és az sem, hogy a megadott időmennyiséget nem léphetik túl. Sőt odáig jutott, hogy izgatta a késés lehetősége, izgatták az útközben felmerülhető balesetek. Mintha ő is érdekelt lett volna a fogadásban: megborzongott, ha arra gondolt, hogy tegnapi minősíthetetlen, bámész vigyázatlansága az egész vállalkozást meghiúsíthatta volna. Távolról sem volt olyan hidegvérű, mint Mr. Fogg, ezért jóval többet is nyugtalankodott. Újra és újra végigszámolta az eltelt napokat, minden megállónál elátkozta a vonatot, csigalassúsággal vádolta, és in petto² elítélte Mr. Foggot, hogy nem ígér borravalót a mozdonyvezetőnek. A derék fickó nem tudta, hogy amit a gőzhajó megtehet, az a vasútnak lehetetlen, sebessége a menetrendhez igazodik.

Estefelé a Sutpour-hegység szorosaiba jutottak; a hegyvonulat a határ Khandeish és Bundelkhand földje között.

Másnap, október 22-én Sir Francis Cromarty megkérdezte Passepartout-t, hány óra, a francia rápillantott órájára, és azt felelte, hajnali három. A híres-nevezetes óra változatlanul a greenwichi délkör szerint járt, de gazdája azóta mintegy hetvenhét fokkal távolodott el kelet felé, kronométerének tehát négy óra késése lehetett, és volt is valóban. Sir Francis ki is igazította a Passepartout-féle időt; figyelmeztette Fogg úr inasát, éppen úgy, mint nemrégiben Fix. Megpróbálta neki megmagyarázni, hogy a délkörökhöz kell igazodnia, és mivel állandóan kelet felé halad, vagyis mindinkább megelőzi a Napot, napjuk minden hátrahagyott fokkal négy percet rövidül. Mindhiába. Akár megértette makacs barátunk a dandártábornok magyarázatát, akár nem, semmi áron nem igazította előre az óráját, hanem változatlanul ragaszkodott a londoni időhöz. Ez a kis rögeszméje egyébként senkinek sem árthatott.

Reggel nyolc órakor, tizenöt mérfölddel Rothal állomása előtt megállt a vonat; tágas tisztás kellős közepén voltak, körös-körül néhány bungalow és munkáskaliba. A kalauz végigsétált a vagonok előtt, és mindegyikbe bekiáltott:

– Szíveskedjenek leszállni!

Phileas Fogg rápillantott Sir Francis Cromartyra, de szemlátomást annak is érthetetlen volt, miért állnak meg éppen egy tamarind- és khajourerdő közepén.

Passepartout is ugyancsak csodálkozott, nekiiramodott a vágányok mentén, és egy pillanat múlva vissza is tért.

– Uram, elfogyott a vasút! - kiáltotta.

– Miket beszélsz? - kérdezte Sir Francis Cromarty.

– Azt, hogy a vonat nem megy tovább!

A dandártábornok nyomban leszállt a kocsiból. Phileas Fogg tempósan követte. Mindketten egyszerre fordultak a kalauzhoz.

– Hol vagyunk? - kérdezte Sir Francis Cromarty.

– Kholby-majornál - válaszolt a kalauz.

– Itt várakozunk?

– Feltétlenül. A vasútvonalat még nem fejezték be...

– Micsoda? Nem fejezték be?

– Nem, uram. Mintegy ötvenmérföldnyi szakasz hiányzik még innen Allahabadig, csak ott folytatódik a vonal.

– De az újságok azt jelentették, hogy teljes hosszában létrejött az összeköttetés!

– Nos, tábornok úr, az újságok tévednek.

– És önök Bombaytől Calcuttáig árulják a jegyeket?! - tört ki Sir Francis Cromarty, aki kezdett kifogyni a béketűrésből.

– Természetesen - válaszolta a kalauz -, de az utasok nagyon jól tudják, hogy Kholby és Allahabad között maguknak kell továbbjutásukról gondoskodniuk.

Sir Francis Cromarty dühöngött. Passepartout a legszívesebben megölte volna a kalauzt, aki teljesen ártatlan volt a dologban. Nem is mert urára pillantani.

– Sir Francis - szólalt meg Mr. Fogg közömbösen -, ki kell módolnunk, ha ön is úgy gondolja, hogy s mint jussunk el Allahabadba.

– Ez a mostani késés súlyos veszteség önnek, Fogg úr?

– Nem, Sir Francis, ezt előre láttam.

– Ejnye, tehát tudta, hogy a vágány...

– Nem én, csak azt, hogy előbb-utóbb valamilyen akadály támad utamon. Persze nincs komoly veszély. Két nap előnyöm van, ezt rászánhatom. Calcuttából 25-én délben indul Hongkongba egy gőzhajó. Ma 22-e van; idejében Calcuttába érünk.

A válaszban annyi rendíthetetlen nyugalom volt, hogy feleslegessé tett minden további megbeszélést.

Igen, szó sem volt tévedésről: itt félbeszakadtak a vasútépítési munkálatok. A hírlapok olyanok, mint némelyik óra: megrögzött rossz szokásuk, hogy sietnek; most is idő előtt jelezték a vonal befejezését. Az utasok java része már tudta, hogy e helyen megszakad az összeköttetés; amint leszálltak a vonatról, azonnal lecsaptak a városban fellelhető valamennyi közlekedési eszközre, mindegy volt, akármi: négykerekű palki-ghari, zebufogat (a zebu afféle púpos ökör), gördülő pagodára emlékeztető utazókocsi, gyaloghintó, póni ló stb. Így aztán Mr. Fogg és Sir Francis Cromarty üres kézzel tért vissza: hiába kutatták végig az egész telepet.

– Gyalog megyek - jelentette ki Phileas Fogg.

Passepartout épp akkor csatlakozott gazdájához, és ennek hallatára fényűző, de gyatra papucsára pillantott, majd sokat jelentően elfintorította az arcát. Ezer szerencse, hogy maga is részt vett a nyomozásban.

– Uram - szólt némi habozás után -, úgy hiszem, sikerült járművet találnom.

– Miféle járművet?

– Egy elefántot! Egy indus a gazdája, alig százlépésnyire innen.

– Lássuk az elefántot! - válaszolt Mr. Fogg.

Öt perccel később Phileas Fogg, Sir Francis Cromarty és Passepartout egy kunyhó előtt állt; kertjét magas palánk vette körül. A hindu a kunyhóban volt, az elefánt a palánk mögött. Mr. Fogg kérésére a hindu bevezette mindhármójukat a palánk mögé.

Szemügyre vették az elefántot; gazdája nem igavonót, hanem harci állatot akart belőle nevelni, ezért meg sem szelídítette egészen. Az állat természete tulajdonképpen kezes, de a hindunak az volt a terve, hogy lassanként idomítja, míg csak ki nem váltja benne azt a veszett dühöt, melynek a hindu nyelvben „mutsh” a neve; ezt úgy éri el, hogy három hónapon át cukron és vajon tartja. Lehet, hogy ez a módszer nem látszik alkalmasnak a fenti célra, az elefántidomítók mégis eredménnyel alkalmazzák. Fogg úr szerencséjére az elefántot csak nemrégiben fogták erre az étrendre, és még nem mutatkozott rajta a „mutsh”.

Kiuni - így hívták az állatot - hosszú ideig és tartósan tud ügetni, mint a fajtájabeliek valamennyien; más paripája nem lévén, Phileas Fogg elhatározta, hogy hozzá folyamodik.

Igen ám, de az elefánt mind ritkább, s ezért igen drága Indiában. Cirkuszi viadalra csupán hím állat alkalmas, ennek aztán igen nagy keletje van. Ha az elefántot megszelídítették, alig-alig szaporodik; ezért csupán vadászat révén szerezhetők be újabb példányok. Vigyáznak is rájuk, mint a szemük fényére, s amikor Mr. Fogg megkérdezte a hindut, hajlandó-e bérbe adni az elefántját, az igen határozottan tagadó választ adott.

Fogg nem tágított, és hallatlan óradíjat kínált az állatért: tíz fontot (250 frank). Nem. Húsz font? Megint csak nem. Negyven font? Nem és nem. Passepartout úgy érezte, megpukkasztja ez a licitálás. A hindu azonban rendületlen volt, nem engedett a kísértésnek.

Pedig egészen csinos volt az összeg. Ha tizenöt órát számítunk Allahabadig, az elefánt hatszáz fontot (15 000 frank) keresett volna gazdájának.

Phileas Fogg ekkor szemrebbenés nélkül felajánlotta a hindunak, hogy megveszi az állatot. Először ezer fontot (25 000 frank) kínált érte.

És a hindu nem adta! Talán óriási üzletet szimatolt a fickó.

Sir Francis Cromarty félrevonta Mr. Foggot, és figyelmeztette, hogy gondolja meg, mielőtt folytatná. Phileas Fogg azt felelte útitársának, hogy nem szokott meggondolás nélkül cselekedni, végül is húszezer fontja forog kockán a fogadásban; az elefántra szüksége van, és akkor is megszerzi, ha hússzor annyit kérnek tőle, mint amennyit megér.

Mr. Fogg vissza is tért hát a hinduhoz, akinek apró szeme kapzsiságtól parázslott, és leplezetlenül mutatta, hogy most már csak a vételár érdekli. Phileas Fogg lépésről lépésre ezerkétszáz, ezerötszáz, ezernyolcszáz, végül kétezer fontot (50 000 frank) kínált. Passepartout, a piros képű Passepartout most sápadozott az izgalomtól.

Kétezer fontnál megtört a hindu.

– Gyöngyös papucsomra - kiáltott fel Passepartout -, jó áron méri az elefánthúst!

Most, hogy az ügyet lezárták, már csak vezetőt kellett keríteni. Ez már nem volt olyan nehéz. Egy értelmes arcú, fiatal párszi felajánlotta szolgálatait. Mr. Fogg felfogadta, busás borravalót ígért neki, ami csak további jó hatással lehetett értelmi képességeire.

Az elefántot késedelem nélkül elővezették és felszerszámozták. A párszinak a kisujjában volt a „mahout” mesterségének, vagyis az elefánthajtás tudományának minden csínja-bínja. Takarót terített az elefánt hátára, és két meglehetősen kényelmetlen, puttonyszerű utazókosarat helyezett el jobb és bal oldalán.

Phileas Fogg a híres útizsákból bankjegyköteget szedett elő, és kifizette a hindut. Passepartout olyan képpel figyelte, mint akinek a fogát húzzák. Azután Mr. Fogg felajánlotta Sir Francis Cromartynak, hogy magával viszi Allahabadba. A dandártábornok elfogadta. Egy utassal több vagy kevesebb meg sem kottyan a hatalmas állatnak.

Kholbyban élelmiszert vásároltak. Sir Francis Cromarty felmászott az egyik puttonyba, Phileas Fogg a másikat foglalta el.

Passepartout az elefánt hátán lovagolt, a takarón, gazdája és a tábornok között. A párszi az elefánt nyakára kuporodott; a „paripa” kilenc órakor maga mögött hagyta a települést, és toronyiránt megindult Allahabad felé, a sűrű erdőben, legyezőpálmák lombja alatt.