A «Maripare» és a «Gallinetta».

Caïcara az Apur és Orinoco deltájában épült. Hasonlatos egy nagy vendégfogadóhoz, melyet élelmes gazdája holmi keresztútnál építtetett, hogy nagy és élénk forgalma legyen. A folyók, melyek jobbról és balról elhaladnak mellette az országútakat jelentik. Ezért virágzott fel annyira Caïcara, pedig az Orinoco torkolatától négyszáz kilométernyire van.

Az Apur az a közlekedési vonal, melyen Columbia terményeit Venezuelába, s a Venezueláét Columbiába szállítják.

A «Bolivar Simon» csak este nyolcz óra tájban érkezett meg Caïcarába. Itt az utasok nagyobbrésze kiszállott. A tudós «háromlevelű lóherén» és Martial meg Jeanon kívül nagyon kevesen maradtak a hajón, hogy Caïcarából San-Fernandóba menjenek.

Miguel ez alatt két kollegájának részletesen elmondotta mindazt, a mit a kormányzótól a két franczia útjára és czéljára vonatkozólag megtudott. Most már tisztában voltak afelől, hogy a vén katona - vagy a mint Jean nevezi: az ő nagybátyja - kiséri Kermor ezredes fiát, s fel akarják együtt keresni Kermor ezredest, a ki ez előtt tizennégy évvel hagyta el hazáját, s azóta csak 1879 április 12-dikén adott hírt magáról abban a levélben, melyet Nantesban lakó barátjához intézett. A levelet San-Fernandóból küldötte Európába.

És ime ez a tizenhétéves ifjú vállalkozott a nehéz útra, hogy atyját megtalálja. Vajjon: nem kelt-e ilyen jelenség minden érző szívű emberben részvétet és érdeklődést a derék ifjú iránt? A három tudós elhatározta, hogy minden erejéből segítségére lesz. Kermor ezredes bátor fiának.

Csak az a bökkenő a dologban, hogy mi módon, minő mesterfogásokkal tudják majd az eleven, kétlábú Cerberust, Martialt, lekenyerezni, hogy akadályt ne gördítsen útjokba, s megengedje, hogy az unokaöcs közelébe férkőzzenek. No de hagyján, az útitársak egy szűk csónakba kerülnek majd, mert a «Bolivar Simon» nem szállíthatja őket San-Fernandóba, ott módját lelik a közeledésnek.

Caïcaraban nehány napig időzniök kellett. Egy-két kisebbfajta vendégfogadó van a helységben; a három tudós és Martial meg unokaöccse egy vendégfogadóba szállottak.

Másnap, augusztus 16-án Martial és unokaöccse keresztül-kasul járták Caïcarát, hogy csónakot béreljenek a továbbutazásra. Fontos dolog volt ez a csónak-bérlés, mert az út Caïcarától San-Fernandóig nyolczszáz kilométer hosszú. A tudósok is ilyen járatban indultak a folyó partjára, hol Martial és Jean már javában nézegették a parthoz vontatott hosszú törzsű, vesszőfonatos bárkákat.

Miguel bizvást számított arra, hogy Martiallal és unokaöcscsével közösen szereznek csónakot, mert közös lévén a czéljuk, annak épenséggel nem lett volna értelme, hogy külön csónakon induljanak el. A csónakok különben is elég nagyok öt, sőt ennél több utas is elfér rajtok. Evezősökben sem volt hiány. A kis kikötőben számos benszülött ácsorgott, a kiknek ez volt a mesterségük, a kik az Orinocót igen jól ismerték. Tapasztalt és megbizható legényekre volt szükségük, mert az Orinoco szeszélyes, vannak örvényei, sekélyes részei, hol a bárkák könnyen megakadnak vagy - akár az Óczeánon - elmerülnek.

Az ám, csakhogy ezek a benszülöttek nem mind megbizhatók, azért igen okosan gondolkozott Miguel úr, mikor egy csónakon szeretett volna menni Jeanékkal; egy csónakra hamarább tudnak megfelelő evezősöket találni, mint kettőre. Mihelyt a folyó partján megpillantotta a két francziát, azzal a szándékkal közeledett hozzájuk, hogy Martiallal megállapodik.

Az őrmester nem valami nyájas arczczal fogadta az érdemes tudóst.

– Őrmester úr - kezdé a szót még pedig francziául, mert ezen a nyelven is egészen jól beszélt Miguel, - őrmester úr, a szerencsés véletlen úgy akarta, hogy a «Bolivar Simon» födélzetén együtt utaztunk...

– És Caïcarában partra szállottunk, - tevé hozzá Martial katonásan összecsapva bokáit, mintha valamit hivatalosan jelentenie kellene.

Miguel úr folytatá:

– Két barátom meg én már Las-Bonitasban hallottuk, mikor unokaöcscse elmondotta, hogy...

Az őrmester homlokán összébb vonódtak a ránczok. Ez pedig nem szokott nála jót jelenteni, s hirtelen közbe vágott:

– Elmondott, ... micsoda, mit mondott el az unokaöcsém?

– Elmondotta a kormányzónak, hogy Caïcarában szándékoznak partra szállani.

– Remélem, tehetjük azt, a mi nekünk tetszik - mondá nyers-nyakasan Martial őrmester.

– Természetesen - válaszolá Miguel úr, a kit úgy látszik nem riasztott el az őrmester. - Nos a midőn megtudtuk, hogy önök hova igyekeznek...

– Egy! - dörmögte Martial a bajusza alatt, mintha számlálgatni akarta volna, hogy mi mindenre kell majd megfelelnie.

– Hogy minő körülmények között akarja az ön unokaöcscse fölkeresni Kermor ezredest.

– Kettő! - böffenté ki az őrmester.

– S végül, minthogy tudjuk, hogy az Orinocón San-Fernandóig szándékoznak felfelé menni...

– Három! - morgá Martial.

– Nekünk is ez lévén a czélunk, t. i. hogy San-Fernandóba érjünk, szeretnők, ha közösen egy bárkát bérelnénk ki, s egy alkalmatossággal tennők meg az utat, mert ez így biztosabb és mindnyájunkra nézve előnyösebb volna.

Ez az ajánlat okos és kivánatos volt; igazán hamarjában nem is lehetett volna semmit felhozni ellene, de hát az őrmester nem volt az az ember, a ki be akarta volna látni az együtt utazásnak a szükséges voltát.

– Uram, igazán lekötelez - mondá ridegen - igazán lekötelez... jó is volna, el is fogadhatnók, de hogy elfogadjuk, arról szó sem lehet, ... éppenséggel szó sem lehet.

– Ugyan miért nem? - kérdé Miguel csodálkozva.

– Hát azért, mert ez nekünk úgy tetszik, hogy ne tessék.

– Valószinüleg van okuk reá, hogy ily udvariatlanul sőt mondhatnám meggondolatlanul visszautasítják ajánlatunkat. Mi segítségükre akartunk lenni, semmiesetre sem szolgáltunk reá ilyen sértő válaszra.

– Sajnálom, uram, nagyon sajnálom - mondá kissé megzavarodva a reánézve szokatlanul udvarias szavaktól, - de hát... én egyebet nem tehettem, mint azt, hogy visszautasítsam...

– De legalább a szavakat jobban megválogathatta volna; a hires franczia-udvariasság az ön viselkedésében nem igen nyilatkozott.

– Kérem, kérem - viszonzá az őrmester kissé elszégyenkezve - itt nem lehet udvariasságról beszélni. Ön ajánlatot tett nekem, s higyje el, nekem volt okom rá, hogy ne fogadjam el. Nem teketóriáztam sokat, megmondtam úgy, a mint a nyelvem hegyére jött.

Ekkor Jean szólott közbe, mert szükségét érezte a közbeszólásnak.

– Ne vegye zokon, uram, hogy nagybátyám így beszélt, ő korántsem akarta önt megsérteni. Ajánlata tanuságot tesz arról, hogy érdeklődik irántunk, s azért fogadja őszinte köszönetünket. Ha körülményeink megengednék, édes-örömest elfogadtuk volna szíves ajánlatát, mert az reánk nézve fölötte megtisztelő, de a mi czélunk más, mint az önöké. Meglehet, hogy útközben hirtelen megtudunk valamit, s akkor egészen más irányt kell választanunk, vagy hirtelen meg kell állapodnunk, s egy helyt hosszabb ideig kell vesztegelnünk... Nekünk külön csónak kell, melynek föltétlen urai legyünk.

– Értem, Kermor úr - felelé Miguel; - mi a világért sem akartunk önöknek alkalmatlanságot szerezni, de ha valamiben esetleg segítségükre lehetünk, - bár kedves nagybátyja elég ridegen visszautasított...

– Katona vagyok uram, vén kiszolgált katona! - vágott közbe, mintegy magyarázólag Martial.

– Jól van, jól; tehát ha barátaim vagy én segítségükre lehetünk...

– Köszönöm, uram, a nagybátyám és a magam nevében - mondá az ifjú - legyenek meggyőződve arról, hogy szíves ajánlatukat a legnagyobb köszönettel fogadjuk.

– Hallotta ezt őrmester úr? - jegyzé meg félig tréfás, félig komoly hangon Miguel.

– Hallom, geográfus úr, hogy ne hallanám - felelé meglehetős mogorván az őrmester, mert hiába mesterkedett az amerikai tudós, Martial nem adta meg magát.

Ekkor Miguel úr kezet szorított Kermor Jeannal s elbúcsúzott tőlük.

Midőn az őrmester és unokaöcscse megint magukra maradtak, Martial így szólott:

– Furcsa egy izé ez a geográfus, no de meg is feleltem neki emberül, úgy-e?

– Barátságtalanul fogadtad, s elég rosszúl cselekedted.

– Már hogy rosszúl cselekedtem?

– Bizony rosszúl.

– Még csak az kellett volna, hogy ajánlatát elfogadjam, s a három bolivarival egy bárkába kerüljünk!

– Azt én is helyeslem, hogy visszautasítottad, de a visszautasításnak udvariasabbnak kellett volna lennie.

– Miért tolakodott a nagy barátságával?

Jeannak még sok szavába és magyarázgatásába került, a míg sikerült a vastag koponyájú Martialt meggyőznie arról, hogy csakugyan nem cselekedett helyesen.

Az Orinocón közlekedő csónakoknak vitorlájuk, továbbá bambuszágakból meg pálmalevelekből készült fedett helyisége is volt; ez a felfordított kosárhoz hasonló kis csónakfülke arra való, hogy az utas ott vonja meg magát éjszakára. A csónak fedetlen részében az evezős legények tartózkodnak. Az ilyen bárkákat a benszülöttek falca-knak szokták nevezni. Az Orinoco felső folyásán közlekedő falca-kat nem bizonyos távolságra, hanem a megteendő egész útra szokták szegődtetni, mert azt senki sem tudhatta előre, hogy mennyi ideig fog tartani. A felfelé vivő útnak az Orinocón számos akadálya van, melyek a falca-kat néha hosszabb ideig egy helyhez kötik.

Miguel egy rendkivül ügyes indiánust talált, a ki már többször tette meg az útat San-Fernandóig, s igen jól ismerte a szeszélyes folyó örvényeit és sekélyeit. Martos volt a neve, izmos ficzkó volt, s körülbelül a negyvenedik évet taposhatta. A bárka legénysége kilencz benszülöttből állott. A Jeanék kormányosa egy fél indiánus fél-spanyol meszticz volt, Valdez-nek hívták, s a bizonyítványai szerint, melyeket készséggel megmutatott a francziáknak, derék és hasznavehető embernek mutatkozott. Ez a Valdez arra is vállalkozott, hogy San-Fernandón túl is szívesen elviszi az utasokat, ha annak majdan szükségét látják.

A tudósok pirogue-jának «Maripare» volt a neve, a Jeanék bárkáját «Gallinetta»-nak hivták. Mind a két név egy-egy szigetét jelentette az Orinocónak.

Abban természetesen megállapodtak, hogy egymás mellett fognak haladni, s egyik sem igyekszik a másikat túlszárnyalni sebesség dolgában, erre nincsen semmi szükség, sőt ellenkezőleg jó lesz, ha mindig együtt maradnak, mert veszély esetén egymásra szorúlnak. Akár nyomban elindúlhattak volna, mert az evezősök s a kormányosok útra készen állottak, csakhogy az utasoknak az előreláthatólag több hétig tartó útra élelmiszereket s egyéb szükséges holmikat kellett bevásárolniok: meleg takarókat, ruhaneműt, lőport, a vadászathoz és halászathoz szükséges szereket.

Míg ezeket beszerezték, megint eltelt nehány nap. Nem bánták meg, hogy hamarább nem keltek útra, mert rettenetes vihar dühöngött. Ezt a vihart a caïcaraiak «chubasco»-nak nevezik, délnyugatról jött, s úgy ömlött nyomában a záporeső, mintha csebrekkel öntötték volna.

Az Orinoco hatalmasan zuhogott, szörnyen megáradt. Martial és unokaöcscse már most láthatták, hogy az út az Orinocón felfelé nem lesz könnyű dolog. A tudósok bölcs nyugalommal tűrték a vihar dühöngését, nekik mindegy volt az: vajjon egy héttel előbb vagy utóbb indulnak-e el. Nem volt sietős az útjok. Bezzeg káromkodott az őrmester, mint a jégeső: szemenszedett franczia meg spanyol szavakban dühöngött az Orinoco ellen, mely nem átallott épen most puffadozni, mikor ők készülődnek útra.

– Légy türelmesebb, nagybátyám - csitítá őt az unokaöcs; - az ilyen vállalathoz nemcsak bátorság, hanem türelem is kell.

Augusztus 20-dikán megtört a vihar ereje, s az Orinoco is kezdett szemmelláthatólag apadni. A két kormányos: Martos és Valdez jelentették az utasoknak, hogy másnap indulhatnak.

Másnap délelőtt tíz óra tájban egész rakás ember gyűlt a kikötőbe. A két pirogue árboczán vigan lengedezett a venezuelai zászló. A «Maripare» nyitott részében állott Miguel, Varinas és Felipe, s a szerencsét kivánó bennszülötteknek integettek.

Miguel úr ekkor a «Gallinetta» felé fordult s vidáman átkiáltott:

– Szerencsés utat, őrmester úr!

– Maguknak is, Miguel úr, - viszonzá Martial, - mert ha maguknak szerencsés lesz...

– Akkor mindnyájan hálát adhatunk az Istennek, mert egyelőre közös a czélunk.

A vitorlát dagasztotta a szél, s a két bárka vigan siklott az Orinoco hátán tova.